Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1993. március, IV. évfolyam, 3. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Molnár Vilmos

Molnár Vilmos
TÖRTÉNET SZTÁLINRÓL ÉS PAKUTS BÁCSIRÓL,
A RÜHÖS LOVAKRÓL MEG NAGYAPÁMRÓL
A kettes számú világháború egyik figyelemre méltó következménye – jaltai egyezmény, Németország felosztása, atombomba feltalálása meg egyéb ilyesmik mellett – az volt, hogy a lovak között igen elterjedt a rühösség. A mai modern és bonyolult katonai szerkentyűk alkalmazásának korában, amikor a lovak a mellőzöttek megbántottságával figyelhetik, menynyire kisajátították az emberek maguknak az öldöklés izgalmas játékát, úgy néz ki, egyéb kallódó hagyományaink mellett feledésbe merül ez is, de a régiek még egészen tisztában voltak azzal, hogy háború után nemcsak hősből van sok, de rühös katonalóból is. Ezt még nagyapámtól tudom, aki akkor közvetlenül érdekelve volt a dologban. Erről majd később.
Nagyapámról először talán azt kell elmondanom, hogy disznó nagy szerencséje volt a háborúban: jóformán még ki sem került a sereggel az annyiszor megénekelt havas orosz sztyeppékre, amikor néhány fogvacogtató éjjeli őrtállás után sikerült szert tennie egy olyan komplikált ízületi gyulladásra, hogy az egész ezred csodájára járt, milyen különös és furcsa alakot felvéve merevedtek állandó görcsbe a végtagjai, oszt máris jöhetett haza.
Illetve nem jött, hanem hozták, mert nagyapám ezek után jó ideig felhagyott minden jövésmenéssel, és teljesen áttért a szedentáris életmódra. Nagyanyámnak kellett őt cipelnie még a vécére is, valamint különböző orvosprofesszorokhoz és mindenféle javasasszonyhoz meg kuruzslóhoz. Ezekben az időkben nem sok szórakozása volt nagyapámnak, talán az egy Pakuts bácsit kivéve. Pakuts bácsi foglalkozására nézve órajavító volt, de egy nyugalomba vonult, vén kalózkapitány tehetségével tudott bámulatos részletességgel és nagy beleéléssel órák hosszat mesélni a különböző világtájak mindenféle népeinek különös szokásairól. Ilyen jellegű ismereteit útleírásokból merítette, amelyeknek lelkes olvasója volt. Egyébként születése óta nem járt a város határán kívül. Valahogy sosem jött össze annyi pénze. Ez volt az ő nagy bánata, amint azt többször el is panaszolta nagyapámnak. Még külön kiszúrásnak érezte, hogy most, amikor a háború alkalmából annyi ember láthat világot, neki ki kell maradnia az egészből, mert már öreg ahhoz, hogy besorozzák. Pakuts bácsi elképzelésében a háború egy nagy európai körutazásként létezett, amelyben a szegény emberek is részt vehetnek, ingyen és bérmentve.
Akár az orvosok gyógymódjának, akár a javasasszonyok praktikáinak, de idővel valamelyiknek foganatja lett nagyapámon. Egész jól helyrejött, csak az ujjait a kezén nem tudta többé teljesen kiegyenesíteni. Kissé mindig begörbülve álltak, nemesen begörbülve, mint a királyi sasmadaraké a címereken. Ettől eltekintve, használni azért tudta a kezeit, és újra munkába állt ott, ahol ezt megelőzően is dolgozott, gépészként a vágóhíd és húsfeldolgozó vállalatnál.
Ekkor már kilencszáznegyvenötöt írtak, és a várost orosz katonai parancsnokság igazgatta. Izgalmas idők voltak, a lakosság körében mindenféle ellentmondó hírek keringtek arra nézve, mit hoz a jövő, és az emberek szenvedélyes játékosokként vetették magukat a nagy történelmi tippversenybe. Reznek néni például, aki Ingrid nevű szimentálija tejének eladásából élt, biztos és kimerítő információkkal rendelkezett a doni kozákoknak a Barcaságban való letelepítését illetően. Ezzel szemben Küsmődi, a postás, az amerikai ejtőernyősökre esküdött, és még azt is egészen pontosan meg tudta mondani, mikor és hol fognak leszállni: jövő kedden fél négykor a Pacénak nevezett hegy oldalában.
Az idők változása nem hagyta érzéketlenül Pakuts bácsit sem, aki valahonnan egy fajtiszta német juhászkutyára tett szert, és annak, nem tudni, milyen meggondolásból, a kutyaelnevezések között némileg egzotikusan hangzó Sztálin nevet adta. Tény, hogy nem nélkülözött minden különlegességet, amikor az öreg hozzáfogott Sztálin idomításához, és a szomszédság egy részének nagy szörnyülködésére, más részének nagy derültségére ilyenszerű katonásan pattogó parancsszavak hallatszottak ki az udvarából: Sztálin, ide hozzám! Sztálin, feküdj! Kuss, Sztálin! Sztálin különben igen szépen fejlődött, fényes, fekete szőrű, nagy, kövér kutya lett belőle. Ebben nagyapámnak is jelentős szerepe volt, ő látta el Pakuts bácsit vágóhídi húsmaradékkal Sztálin számára.
Nagyapám éppen ezekben az időkben szédületes karriert futott be: kinevezték a Fertőtlenítő Állomás igazgatójává. Mit sem von le a dicsőségéből, hogy egyszemélyben ő volt a főtechnikus, az asszisztens, a kezelő, a raktárnok, sőt, a karbantartó is. (Az utóbbi beosztását kissé hanyagul vette, ennek később következményei lettek.) A Fertőtlenítő Állomás különben egy faketrecből, egy nagyobbacska ládából és egy eléggé elkorhadt nyelű lapátkából állott. A fertőtlenítő művelet úgy zajlott le, hogy a faketrecbe behajtották a rühös lovat, nagyapám pedig a lapátkával kénport szórt rá a ládából. Mindez a vágóhídnak egy félreeső zugában volt berendezve. A kissé nagyképűen hangzó Fertőtlenítő Állomás helyett talán találóbb lett volna Rühtelenítő Saroknak nevezni, de nagyapámnak ez valamiért nem tetszett. (Ha egyszer valakinek királyi címersas módjára görbülnek az ujjai.)
Időközben Pakuts bácsinak meggyűlt a baja Sztálin miatt. Pedig többen is jóakaratúan figyelmeztették, hogy változtassa meg kutyája nevét mert így baj lesz belőle. De Pakuts bácsi ezt illetően megkutyálta magát. Teljesen arra az individualista álláspontra helyezkedett, hogy az ő saját kutyájának olyan nevet ad, amilyen neki, mármint Pakuts bácsinak tetszik. Az öreg közben egészen híres lett a városban meg a környéken a kutyája, illetve annak neve által. Hamarosan a város orosz katonai parancsnoksága is tudomást szerzett róla, hogy valaki milyen szokatlan formában juttatja kifejezésre a Népek Atyja iránti érzéseit.
Pakuts bácsi tehát előállíttatott és megkérdeztetett mely sunyi és sanda szándék indította erre – az orosz parancsnok szerint reakciós és provokatív – cselekedetre. A tárgyalások egy darabig eléggé udvarias hangnemben folytak, főként annak következtében, hogy Bodoni, a nyugdíjas énektanár volt a tolmács, aki erősen viszolygott a durva és közönséges kifejezésektől, s ha ilyenek hangzottak el, tőle telhetően igyekezett illedelmesebb szavakkal helyettesíteni. Bodoni orosz nyelvtudása egyébként onnan származott, hogy megjárta az első világháborút, és a nagy szláv nyelvet elsajátító tanfolyamként annak idején három év orosz hadifogságot vett igénybe.
Pakuts bácsi a védekezésben arra hivatkozott, hogy kutyakörökben egyáltalán nem szokatlan nagy történelmi személyiségek nevét viselni. Hogy mást ne mondjon, csak a Cézár nevet említené, amelyet számtalan eb mondhat büszkén a magáénak. Különben is ő ezt a nevet egy törzskönyvezett, fajtiszta német juhászkutyának adta, amely egy köztudottan okos állat. Egészen másként állnának a dolgok, ha egy szedett-vedett, értéktelen korcsról lenne szó, amiről viszont szó sincs. Amikor még ettől sem látszott megenyhülni a parancsnok, szemérmesen elpirulva bevallotta, hogy legfőképpen azért esett választása erre a névre, mivel ő részéről a Sztálin nevet igen szépnek és jól hangzónak találja. A városparancsnok feltétlenül és azonnal egyetértett azzal, hogy a Sztálin egy igen-igen szép név, és rendkívül jól hangzik, viszont csökönyösen újra csak azt kifogásolta, hogy egy kutyát, és ráadásul éppen egy német fajtájú kutyát illet ez a név. Kifogásolta továbbá azt a hangnemet, amelyet Pakuts bácsi Sztálin idomítása közben megüt, amely hangnemmel szemben amúgy nem lenne semmi ellenvetése, ha a szóban forgó kutya nem ezt a nevet viselné. Nyomatékosan és nem minden fenyegető felhang nélkül ajánlotta a kutya nevének mihamarabbi megváltoztatását. Felszólítását, melyet szaftos, orosz népi kifejezésekkel jócskán megfűszerezett, Bodoni tolmácsolása vérszegény és fakó, de a legkényesebb ízlést sem sértő, udvarias kéréssé változtatta.
Talán ez is közrejátszott abban, hogy Pakuts bácsi felbátorodván, egy kicsivel többet engedett meg magának, mint amennyit egy megszállt város orosz katonai úristenével szemben szabad lett volna. Továbbra is igyekezvén fenntartani egy könnyed és baráti csevegés látszatát, őszinte sajnálatát fejezte ki, amiért a névadás pillanatában éppen nem volt kéznél valami orosz fajtájú eb, csak egy német juhászkutya, de ünnepélyesen megígérte, hogy amennyiben a parancsnok hozzájuttatná őt egy ilyen orosz fajtájúhoz, szívesen vállalná, hogy az orosz történelem valamelyik másik nagy személyiségéről nevezze el, mondjuk Leninről. Igaz is, egy nép nagyjainak a neve álljon kizárólag az illető nép által kitenyésztett kutyafajták rendelkezésére. Más népek kutyáinak pedig kuss! Sajnos, ami történt, megtörtént, és már nem áll módjában megváltoztatni saját német juhászának a nevét, mivel az annyira hozzászokott, hogy más névre a füle botját sem mozdítaná. Ami meg az idomítás milyenségét illeti, ő azon a véleményen van, hogy legyen az határozott és kemény (nem kegyetlen), különben az idomított könnyen elszemtelenedhet, és kezelhetetlenné válhat, még akkor is, ha Sztálinnak hívják.
A parancsnok egy ideig hitetlenkedve, majd teljesen elhűlve hallgatta Pakuts bácsi fejtegetéseit, és azonnal véget vetett minden további diskuciónak. A hiábavaló szófecsérlés ideje elmúlt, és elérkeztek a fürge tettek mámoros pillanatai. Bundasapkás orosz katonák jelentek meg a színen, harsány parancsok hangzottak el. A hangerőt még Bodoni tolmácsolása sem tudta volna vallomásos, lágy suttogássá tompítani. Az utasítások a vasútállomással voltak kapcsolatosak. Ott éppen ebben az órában is vesztegelt egy hadifogolytranszport, várva, hogy zöld szemafort kapjon a telhetetlen és hírhedt szajha, a nagy szibériai tajga felé, amely ezidőtájt éppen közép-európai harcosok után epedezett Ezek a harcosok viszont, mihelyt csak tehették, igyekeztek meglépni előle, a vonzalom egyoldalúnak bizonyult. A transzportok őreinek azonban pótolniuk kellett a hiányt, ha másként nem lehetett, a civil lakosság soraiból, a létszám volt csak a fontos.
A körülmények ilyetén szerencsés összejátszása lehetővé tette Pakuts bácsi számára, hogy minden utánajárás és mindenféle útlevél meg vonatjegy nélkül, kizárólag a városparancsnok meg a hadifogoly szállítmány főnökének protekciózó közbelépésére helyet kapjon ezen a szerelvényen, amely mintha csak érte állt volna meg, nemsokára kigördült az állomásról.
Pakuts bácsi elment, hogy végre világot lásson, direktbe ismerje meg más világtájak mindenféle népeinek különös szokásait.
Pakuts bácsi elment, hogy helyszínen tanulmányozza az orosz kutyafajtákat.
Pakuts bácsi elment, hogy orosz nyelvtudásra tegyen szert, ne kelljen többé Bodonira szorulni, Intenzív nyelvtanfolyamra iratkozott be.
Pakuts bácsi elment, hogy vénember létére megpróbálja kielégíteni az utána is epekedő telhetetlen szajhát.
Pakuts bácsi elment, hogy olyan országba kerüljön, ahol gyakoribb találkozás esik az általa annyira kedvelt Sztálin névvel.
Pakuts bácsi elment, és többé nem került elő.
Valószínűleg szeretett kutyája járt az eszében, amikor az állomást lassan elhagyó vonaton, a marhavagon rácsos és szűk ablakán át kikiabálta az ismerősöknek, a városnak vagy a világnak szánt üzenetét, mégis, mint vészes történelmi prófécia és intelem, úgy röpködtek ezek a szavak a sínek mellett, összevegyülve a kerekek csattogásával: Vigyázzatok Sztálinra! Vigyázzatok Sztálinra!
Nem sokkal ezután nagyapámmal csodálatos dolgok történtek a Rühtelenítő Sarokban. Már több vagont is kitevő kénport rálapátolt jó néhány szőrét hullató gebére, de a széles orosz puszták bírták erővel úgy tűnt, hogy nála ad találkát minden rühös, orosz katonaló. Az igazsághoz tartozik az is, hogy akkor már nemcsak az orosz lovak voltak rühösek, a győzedelmes Vörös Hadsereg nemcsak a kommunizmus eszméjét hozta el ajándékba a szomszéd népeknek, hanem Igen sikeresen terjesztette a rühességet is e népek loval között.
Aztán egy napon eltörött a lapátka nyele, amellyel nagyapám a kénport szórta a lovakra. Attól kezdve nemesen begörbült ujjú kezeivel nyúlt a kénporba, amitől viszont csuklótól lefele lemoshatatlanul sárga lett a bőre, mintha állandóan kesztyűt viselne. Aki csak meglátta ezt a furcsa, sárga kesztyűt, sietett figyelmeztetni őt, hogy vigyázzon, mert a kénpor kimarja a bőrét, és hogy jó lesz betartani a munkavédelmi előírásokat. De nagyapám fütyült minden figyelmeztetésre, és ennek eredményeként el is nyerte büntetését: nemesen begörbült ujjal a kénpor hatásara teljesen kiegyenesedtek és helyrejöttek, egészen filiszteri és közönséges ujjakká változva. Csodák közvetítésére, úgy néz ki, nemcsak a szentek ereklyéi, hanem rühös lovak is alkalmasak.
Hanem Sztálin aztán egészen elvadult. Az is igaz, hogy a szomszédok közül senki sem merte magához venni, viszont mindenki jutatott neki valami jó falatot. Mégis egyre többször csavargott el. Megtépett, csatakos bundájában mogorván osont a kertek alatt, és kerülte az embereket. Talán hiányzott neki Pakuts bácsi. Vagy csak egy Pakuts bácsi-féle határozott és kemény rekcum. Néha napokig nem került elő. Gombaszedők mesélték, hogy ilyenkor az erdőben látták, széttépett őzeket is említettek. Szóval beste nagy dúvad lett Sztálinból. Egyre többet beszéltek arról, hogy le kéne lőni. De nemigen akaródzott olyan hírbe kerülni senkinek, hogy ez az úr, aki Sztálinra lődöz.
Aztán egy napon mégis agyonverve találták meg a patakban. Sohasem derült ki, ki volt a tettes. Az emberek többnyire sajnálták, volt, aki még meg is könnyezte. De lehet, hogy ez Pakuts bácsinak szólt. Aztán akadtak olyanok is jócskán, akik azt mondták, hogy nem volt kár érte. Meg is indokolták, hogy miért.
Sztálin ekkor állítólag már veszett volt.

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» A Hét
» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2018
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék