Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1993. március, IV. évfolyam, 3. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Tamás Tímea

Tamás Tímea
EPILÓGUS
„Egyszer majd írj anyukáról is valamit”, szokta mondani borúsabb elmélkedései közben Apám, és most, ahogy leírtam ezt a pár szót, már látom, hogy Ő nagy A-val gondolta. Így: Anyuka. Mindig így szólították mind a hárman, csak nekünk, unokáknak volt tisztán és hosszasan: Nagymama, néhanapján pontosítás végett: udvarhelyi Nagymama. Valahogy mindig ódzkodtam róla írni/beszólni. Úgy éreztem, nem venné jónéven. Nem szerette a nyilvánosságot. Meg aztán éltem a gyanúperrel, hogy bármit is írnék, óhatatlanul érzelmes és nosztalgiázó lennék, és olyan jelzők várnának rám, hogy: „túl csillogó-édeskés”. Most, hogy mégis kikalapálok egy téglát a hallgatásnak ebből a falából, és a résen át visszanézek a múltba – lelkiismeretfurdalást érzek. Kérem azt a személyt, aki erre az írásra ösztönzött: vállaljon részt belőle. És az olvasót arra kérem, legyen elnéző. Egy érzelmes, nosztalgiázó kis szöveget fog olvasni, egy feljegyzést valahonnan az idő egyik bugyrából, olyat, hogy akár ő is írhatta volna, az ágy sarkában kuporogva, villanyfény mellett, télidőben.
Mindig éreztem, hogy Nagyanyám regényfigura. Nem hős, nem főhős, mert az sose szeretett volna lenni, és ki tudja, tán nem is volt adottsága hozzá, de nélkülözhetetlen, jól körvonalazott másod-, harmad-mellékszereplője, bármilyen stílusú regénynek. Kisiskolás koromban azzal szórakoztam, hogy kerestem a helyét Jókai-Mikszáth-Gárdonyi-Móránál, és ha nem találtam elég könnyen, hát gondolatban építettem köréje egy sztorit, többnyire romantikusát. Pedig a valóság körülötte nagyon is prózai, és az életében minden mozzanat durván realista, naturalista volt, de ő aligha vette tudomásul. Nem volt stílusérzéke. Egy kicsit fatalista volt, úgy gondolta, az élet olyan, amilyen, többnyire nehéz, le kell élni, meg kell oldani a csomóit, és aztán a végén szépen, nyugodtan, félelem nélkül meg kell halni. Sosem hallottam, hogy valami jobb, rózsaszínűbb, másféle boldogságról álmodozott volna, valami ismeretlent kívánt volna. Most, hogy első alkalommal fecsegek titkairól, már tudom, hogy először csak kis szilánkokra fogja futni ebből az emlékezésből, egy pár legélesebben világító mozaikszemcsére, és azt is tudom, megbocsátja nekem, hogy megcselekedtem. Egyszer úgyis megírja Őt valaki egy regényben. Hogy ki lesz az – ki tudhatná. De a körkörös időben biztosan létezik az a szereplő, aki az Ő szemével néz, az Ő kezével szeli a kenyeret és mosolyog... és az az író, aki látja...
Lacika huszonkét hónapos volt, amikor az apjuk meghalt. Nem volt senkim Brassóban, így hát hazajöttem a három gyermekkel. Sosem szerettem kapálni. A szódavízüzemben mindig féltem, hogy felrobban az üveg. Ezért nem töltöttem, azt is a fiúk csinálták helyettem. Sokan mondták, hogy adjam már munkára őket, Rudi felvette volna cipészsegédnek Jóskát is, Gyurit is, de én nem akartam. Az én fiaim nem fognak korán kelni. Én azt akartam, hogy nekik ne fújjon a gyár, nyolcra járjanak... és fehér köpenyben.
Ti nem is tudjátok, mi az igazi szegénység. Mikor annyi tojás akadt, hogy rántottát süthettünk, akkor mind a hárman kaptunk egyet-egyet a kezünkbe, és sorba álltunk vele, Anyuka egyenként sütötte meg, hogy igazságos legyen. Amikor kórházban volt, jóformán ki se bújtunk az ágyból. Emlékszem, nem tüzeltünk, befagyott a víz a vederben, és felettük a kamrából az egész télre való tartalékot. Szegény Anyuka, amikor hazajött...
Tőle hallottam először Szerbiáról és Hercegovináról. Végigélte mind a két háborút. Az elsőre is jól emlékezett, tízéves volt már, amikor elkezdődött.
Tudod, amikor kitört a háború, mindenki kirohant az utcára, és kiabált örömében. Éltették a háborút. Olyanokat énekeltünk, hogy „Megállj, megállj, kutya Szerbia, nem lesz tiéd Hercegovina..” és aztán menekülni kellett.
Én akkor kisiskolás voltam, jószerivel azt sem tudtam, hogy Jugoszláviát szerbek és nem szerbek lakják. Tudtam, hogy hazánk egyik déli szomszédja, tanították földrajzból, hogy olyanszerű ország, mint a miénk, van fővárosa és kommunista pártja, a többi, a többi nem volt fontos. Az ókori görögökről jóval többet tudtam... Nagyanyám mesélt a Monarchiáról – a szülei szemével látta a Birodalmat –, a Két Háborúról, Menekülésről. Furcsa fogalmakban gondolkodott: régi román világ, régi magyar világ. És sohasem tanult meg románul.
 
Az Apám, aki mindig így hívta magát Apátok Kovács Ferenc, kétszer járt Amerikában. Abból építette azt a nagy csűrt, ott hátul a Szentimrében. Mókás ember volt, mindenki ismerte. De komisz is. Reggel négykor mindig ránk nyitotta a konyhaajtót, kellett menni kapálni. Az jó volt, hogy kitanultam varrónőnek. Így legalább erre nem kellett költeni. Mindent én alakítgattam át a fiúknak.
Tudod, elemista koromban kaptam ösztöndíjat, de nem adták ki pénzben, „le kellett enni”, és be kellett volna költöznöm a bentlakásba. Igen, otthon, Udvarhelyen a katolikus gimnázium bentlakásába. Hogy bátyámmal és öcsémmel maradhassak, hát otthon aludtam, de Anyuka minden áldott nap felkelt reggel négykor, és ötre, a sötétben elkísért, hogy ne féljek... Ki tette volna meg?
Azért segített a család. Az öcsém, Károly felvett a szódavízüzembe. Azt is elnézte, ha a fiúk dolgoztak helyettem Tompa László? Igen, ott volt a háza a szódavízüzemmel szemben. Sokat volt kint az ablakban. Hát ismertem. Olyan szomorú, nagy, fekete ember volt. Volt ideje álmodozni. Beszélgetni vele? Nem volt időm. Nekem dolgozni kellett. Köszöntünk egymásnak. Állítólag egyszer írt egy verset nekem, úgymint Mariskának, de sohasem kaptam meg...
Aztán a fiúk egyetemre kerültek. Minden csütörtökön lementem a kisállomásra, és feltettem egy levelet. Csomagot ritkán tudtam küldeni. Férjhez menni még egyszer? Nem volt időm effélére. De nem is akartam. Jó volt így, ahogy volt.
Aztán mind a három végzett...
Nagyamama, hogy sikerült, hogy sikerülhetett...?
Úgy, hogy jó fiúk voltak.
És még annyi intermezzó, amennyit a legnagyobb unoka, a hét évig egyedüli, megélhet...
És annak a döbbenete, hogy ez az erős asszony, nem tud, nem fog tudni soha lemondani a vezetésről... az irányításról... a fiúkéról...
És végül az az utolsó közjáték, 1984 nyarán. Akkor már két hónapja beteg volt. Azon a napon – sose hittem, hogy létezik valami ilyen, és soha egyetlen életemben sem fogom elfelejteni – behívatott valamennyiünket. „Tudom, hogy meleg van, de azt akarom, hogy ti is fekete fejkendőt kössetek, úgy álljatok a sír mellé. A három fiú álljon egymás mellé. A szertartás ne legyen hosszú, mert nem szeretem. Már meggyóntam... Most már... Egy óra múlva meghalok...” Dermedten, ellenkezés nélkül álltunk mellette, mint már annyiszor. Ő most is jobban tudta, mint már annyiszor... A szemei élesen tiszták voltak, nem volt önkívületben... Úgy gondolta, hogy ezt is csak így lehet elvégezni... nyugodtan...
Egy óra múlva halott volt.
Aztán valamennyien fekete kendőt kötöttünk...
A fiúk egymás mellé álltak...
És eltemettük...
1984. augusztus 23-án...
És azóta is tétovák vagyunk nélküle.

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» A Hét
» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2018
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék