Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1993. március, IV. évfolyam, 3. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Szász János

Szász János
BELGRÁDBAN SZÜLETTEM
Évtizedek óta magyarázom, hogyan születhet egy zsidó származású romániai magyar író Belgrádban. Nos, szüleim a Bánságban, a Pannon síkságnak abban a csücskében születtek, amely a Monarchia összeomlása után... Apám 1916-ban kikerült Ferencz József katonájaként az olasz frontra, és 1919-ben hazatért a királyi Jugoszláviába. A húszas évek derekán Belgrádban kapott munkát, én 1927-ben születtem. Apám rövidesen munkanélküli lett, 1928 késő őszén átköltöztünk Romániába, Temesvárra. De a kapcsolat természetesen nem szakadt meg a két szomszédos faluval, ahol szüleim születtek, a nagy zsidó ünnepekkor, húsvétkor és újévkor, néhány napra mindig átmentünk, olykor hétvégeken is. Szüleim nem voltak vallásosak, de az ünnepek alkalmat teremtettek arra, hogy találkozzék a család, mely a hatalomváltozás óta részben elhagyta a bánsági fészkeket, és szétszéledt egész Jugoszláviában. Van egy fényképem valamelyik találkozóról, több mint száz személy szorong a fotográfus lencséje előtt. Jugoszláviában kevés zsidó élt, a német megszálláskor a Száva egyik szigetén gyűjtötték össze őket, téltől tavaszig végzett velük az éhínség és a kiütéses tífusz. Ott pusztult el az egész rokonság.
Emlékszem, a családban némi büszkeséggel emlegették, Jugoszláviában nincs antiszemitizmus. Azok a feltűnő családi konklávék például, a sok gyerek ricsajos játszadozása, sohasem váltottak ki akár egy rossz szót is Debeljaca (egykor Torontálvásárhely) jórészt magyar, de persze szerb és kevés horvát lakosaiból. Apai nagyanyám szomszédainak kertjébe annyiszor átesett a labdánk, de még szemöldökráncolás erejéig se rótt meg senki. Apámtól is mindig arról hallottam, hogy a faluban sohase észlelte zsidógyűlölet nyomát. Életében először, úgy tizenéves korában Nagybecskereken hallott zsidózni. Amúgy a magyarok és szerbek, a kevés horvát között, emlékezete szerint felhőtlen béke uralkodott. De már a háború alatt a fiatal szerbek átszöktek Szerbiába, nem akartak a Monarchiáért harcolni. Bár az a csücsök nyilván kimaradt a Balkán-háborúk véres forgatagaból, de a világháború már kiforgatta öröknek tűnő nyugalmából. Amikor eldördült Gavrila Princip pisztolya, a szerb nagykereskedő összeveszett a magyar jegyzővel. Ilyesmi nem történt emberemlékezet óta. A háború alatt pedig beverték a horvát patikus kirakatát, mert este a vendéglőben dicsérni merte az Antant-hatalmakat.
De a háború után ismét helyreállt a béke. A hatalomváltozás nem zavarta meg a viszonyokat. Az új jegyző jól tudott magyarul, a falubeli magyarok pedig tudogattak szerbül. A tulajdonviszonyok nem változtak, s bár Belgrád ötven kilométernyire van a falutól, a hatalom és a politika nem sok vizet zavart Debeljacán. Magam sem emlékszem semmiféle – ma így mondják – etnikai feszültségre. Bár Magyarország és Jugoszlávia viszonya nem volt éppen eszményi, zavartalanul lehetett magyar lapokra, folyóiratokra előfizetni vagy felutazni Budapestre. A szerb lakosság száma kevéskével növekedett, de ez sem vezetett konfliktusokhoz az érkezők igyekeztek a falu békés légkörével azonosulni.
Apámmal jártunk Becskereken, Szabadkán, Újvidéken és persze Belgrádban is. Egyszer még Szarajevóban is megfordultunk, Berci nagybátyámnál, akinek ott egy malma volt. Apám megmutatta nekem azt az utcasarkot, ahol Ferenc Ferdinándot megölték, a díszes palotákat és a kunyhókat, ahol a nyomornak oly arcát láttam, mint évtizedek múltán Ázsiában. Szemem meg-megakadt a török módra öltöző bosnyákokon, váltig csodálkoztam, amiért szerbül beszélnek. Apám elmagyarázta, hogy évszázadokkal ezelőtt a török hódoltság idején vették fel a mohamedán vallást, de anyanyelvük a szerb maradt. Amerre jártunk, sehol se hallottam acsarkodva vagy gyűlölettel szólni másokról, érett fiúcska voltam, s már érzékeny a nemzeti kérdés lecsapódásait észlelendő, emlékeznék, ha visszásságokról, bajokról esett volna szó, netán nacionalista kifakadásokat hallottunk volna. Pedig apámnak sokféle nemzetiségű barátja, ismerőse volt, de persze nyilvánvaló, ez az ő baráti, ismeretségi köre volt, az ő egyénisége volt e kör jellegének meghatározója.
Tudom, az akkori Jugoszláviában is erős szerb és horvát ellentétek, nacionalista mozgalmak nyugtalanították a közéletet. Jugoszlávia művi állam volt, amelyet kétlépcsős folyamatban Wilson, Clemenceau és a párizsi békeszerződés diplomata diktátorai találtak ki, egy fedél alá gyömöszölve népeket, amelyek évszázadok óta saját függetlenségükre vágytak, akiket évszázadok óta megfosztottak attól, hogy megteremtsék a maguk államiságát. Azt is tudom, hogy abban a művi összetereltségben a szerb nacionalizmus, olykor a hivatalos szerb politika is a társnépek feletti szupremációra törekedett, hogy gazdája s ura legyen a délszlávok államának. És mégis, a politikai osztályok és a másságot megvető gyülevészek nyüzsgése alatt élt egy másik Jugoszlávia is, mely alig hasonlított ahhoz a századelő óta puskaporos hordónak nevezett Balkánhoz.
Amikor a stukák lebombázták Belgrádot, majd a németek lerohanták és megszállták az országot, mi Temesváron nemcsak rokonainkat sirattuk, de azt az egész országot, amelyről nem is sejtettük, hogy a század végére végleg elsüllyed. Az előjáték még reményekkel kecsegtetett. 1941 tavaszán Hitler magához rendelte a jugoszláv miniszterelnököt és külügyminisztert, és egy okmányt (íratott alá velük, mely szerint Jugoszlávia csatlakozik a háromhatalmi egyezményhez, vagyis német csatlóssá válik. De mire a két miniszter hazaért, egy vérontástól mentes katonai államcsíny németellenes kormányt emelt hatalomra. Ez keresztezte Hitler balkáni terveit. Húsz hadosztállyal tizenegy nap alatt végzett Jugoszláviával.
1940 késő őszén még egyszer odaát voltunk, apai Nagyanyám haldokolt. A szécsányi vasúti csomópont indóházának betört ablakú várótermeben vészjóslóan fütyült a szél. A falu megváltozott, lépteim üresen kongtak az utcákon, az emberek halkra fogták a szót, titok lengett körül mindent és mindenkit, amelynek nevét nem mondta ki senki: a félelem. Jártunk a nem messzi Lajosfalván és Padinán is, egyik apai s egy másik, anyai nagybátyámnál, az egyiknek fűszerüzlete, a másiknak vasáruboltja volt, panaszkodtak, rosszul megy nekik, erősen megcsappant a forgalom, a hadköteleseket behívták, a hátramaradt asszonyok tanácstalanul néznek a jövő elébe. Saját sorsukért nem aggódtak, a szerbek nem fogják őket bántani, a németek pedig Európa első kultúrnépe – szó szerint így mondták –, nem kell félni tőlük. Apám érvelt és bizonyított, de mintha oda se figyeltek volna. Arra akarta rávenni őket, hogy amíg lehet, meneküljenek Görögországon át Egyiptomba, de csak nevettek rajta.
Hitler még ünnepelte jugoszláviai győzelmét, az ellenállás máris megkezdődött. Első kézből tudtunk sok mindenről, egy verseci, ha jól emlékszem, tanárnő többször is járt nálunk, aki hamis iratokkal rendszeresen átszökött a határon, és a közeli Temesváron pénzt, meleg holmit, konzerveket gyűjtött a partizánok számára. Akkor már felnőtt tennivalókat kötelességemmé képzelgő serdülő voltam, sokszor gondoltam arra, átszököm a verseci nővel, és felmegyek a hegyekbe. Büszkék voltunk a jugoszláv ellenállásra, majd amint kitudódott a neve, Titóra, bár apámat aggasztotta, hogy a harc nemcsak a német megszállók ellen folyik, de a csetnikek és a partizánok között is, váltig furcsállta, hogy a monarchista csetnikeket és a nyilván kommunista partizánokat nem terelgeti egységbe a halálos ellenség. 1943-ban, a sztálingrádi csata után, éjszakánként nagy magasságban zümmögve húztak el Temesvár felett a partizánoknak segítséget szállító repülőrajok: a nép Titó-buszoknak nevezte őket.
Valamicskével a háború után, majd azután el egész 1948-ig, rendszeresen, de kiszámíthatatlan időközökben előfordult nálunk egy jugoszláv ezredes, aki rokonait járt látogatni Temesvárra. A verseci nő irányította hozzánk, akiről örömmel hallottuk, hogy túlélte a háborút, 1942-től ő is felment a hegyekbe. Ez a mintegy ötven év körüli, harsány nevetésű, szenvedélyes vérmérsékletű szép szál férfi, nevére is emlékszem, Miográd Marcovic, egy máskülönben vidáman elköltött estebéd után elkezdte dühödten szidni Titót. De nem, amint esztendő múltán nyilvánossá vált sztálini érvekkel, hanem hogy diktátor, egypártrendszert kényszerít Jugoszláviára, horvát létére szerb nacionalista, aki a háború végén, azzal az ürüggyel, hogy a horvátországi német bábállam hívei voltak, tíz- és tízezrével mészároltat le ártatlan horvát polgárokat. Megfagyott ereinkben a vér. 1948 után M. M. nem jelentkezett többé, nem tudom, bár sejtem, mi lett a sorsa. Apám nem hitt neki, később, évek múltán szomorúan belátta, hogy ezredesünknek ugyancsak igaza volt.
Jugoszláviának a létezett szocializmus táborából való kiebrudalása után a román-jugoszláv határt szegélyező húsz kilométeres sávról mindenkit kilakoltattak, aki a rendszer szemében gyanúsnak számított: szerbeket, kulákokat, az egykori polgári pártok tagjait. Legtöbbjüket a nagy román alföld, a Baragan újdon gyapotföldjelre telepítettek, ahol földbe vájt odúkban laktak. Némileg lazultabb időkben látogatási engedélyt lehetett szerezni, így fordult meg a pokolnak ama bugyrában Deák Tamás, akinek anyósát és apósát – kisbirtokuk volt az átokverte határmenti sávon – ő látta el gyógyszerekkel és ennivalóval. A temesvár-bukaresti vonatokon a jugoszláv határ mentén az ablakokat be kellett függönyözni, a folyosókon állig felfegyverzett katonák őrködtek minden ablak előtt. Mindig az volt az érzésem, egy perc, és kitör a háború. Nekem, minthogy Belgrádban születtem, hosszú éveken keresztül hetente jelentkeznem kellett a milícián. Semmit se kérdeztek tőlem, egyszerűen csak látni akartak, tudni, hogy itt vagyok, nem szöktem meg, talán éppenséggel, hogy nem szöktem-e át.
Eljött annak is a napja, hogy Hruscsov elment Belgrádba bocsánatot kérni Titótól. Apám és anyám is kezdték latolgatni, ne ugorjanak-e át szülőfalvaikba, de kedvük szalmalángként gyorsan lelohadt, hiszen kihez is mentek volna. A család kipusztult, és arról is tudtak, hogy a barátok, ismerősök is meghaltak, ki ágyban párnák közt, ki a hegyekben, mások még emigráltak Németországba, Franciaországba vagy a tengerentúlra, a meszszi Brazíliába. Rám maradt volna az istenkísértés, ellátogatni az egykori színhelyre. De én is húztam halasztottam az utazást, ezer kifogást, sürgős tennivalót dúsítva áthághatatlan akadállyá. Végül 1979-ben, nyár végén csak felkerekedtünk feleségemmel, A-val. Versecen majd Belgrádon át jutottunk el Torontálvásárhelyre, azaz Debeljacára. Az állomásépületet – monarchiai szabvány – könnyen felismertem, de már a falu közé vezető utat nem. Temérdek új, villaszerű ház tekintett rám, díszes, kovácsolt vaskerítésekkel, városias kiskertekkel. Minden a külföldi munkából szerzett pénzből épült. Az okos Titó tudta, miért nyitja meg a határokat, tudta, hogy végül az ő kultuszának számlájára írják az életszínvonalat. Apai nagyanyám házát könnyen megtaláltam. Senki se volt otthon. Egy arra járó asszonytól megkérdeztem, tudja-e. ki lakott itt a háború előtt. Akkor ő még gyerek volt, nem tudja. Felkerestem még néhány rokon egykori házát. Délelőtt volt, csak asszonyokat és gyerekeket találtam. Senki se emlékezett a régi gazdákra. Csak egy élénk szemű, varkocsos süldőlány mondta az egyik portán: „Zsidók laktak itt, elpusztították őket.” Ezzel telt a nap. Ki akartunk menni a temetőbe, lebeszéltek róla, a sírokat a németek tankokkal széttiporták, majd a temető helyében raktárakat építettek. Délután visszamentünk Belgrádba. Ültünk az állomásépülethez támaszkodó régi padon, ahol annyiszor vártam Apámat, hogy megérkezzék Pancsováról vagy Becskerekről. Befutott a motoros, a kalauz elkiáltotta: „Debeljaca, 40 másodperc.” Fel se szálltunk, máris indult a két kocsiból álló szerelvény. Negyven másodperc meg egy fél évszázad...
Jártam én Belgrádban többször is, még a háború előtt, de gyermekkori emlék nem fűzött a városhoz, hiszen egyesztendős sem voltam, amikor elkerültem onnan. Mégis, már a harmincas évek vége felé, hogy a városban néhányszor Apámmal megfordultam, valami furcsa, nevenincs szorongás kerített hatalmába. Az ember nem válogatja meg szülőhelyét, de szinte mágikus erővel ragaszkodik hozzá, akár a nevéhez, amelyet szintén nem ő adott magamagának. Mi működik benne, az atavisztikus gravitáció vagy a családi kultusz legendateremtő ereje?
A háború alatt sokszor álmodtam a várossal, emlékfoszlányok kavarogtak nyomasztóan, háttérben a háború véres díszleteivel. Végig az iszonyatos évek alatt kísértett az érzés, hogy oda is tartozom. A háború után valójában 1970-ben jártam először szülővárosomban, méghozzá Zaharia Stancuval, a jeles prózaíróval, az Írószövetség akkori elnökével. Úgy hittem minden emlékem elsüllyedt, de tétovázás nélkül felvittem a Kaltimegdánra, vagy le a Bazárba, a Száva mentén Zimonyba. Gyér szerb tudásom is feléledt, segíteni tudtam Stancunak ezt-azt bevásárolni. Egy este a belgrádi Írószövetség klubjában megismerkedtem D. asszonnyal, egy rokonszenves kritikussal, aki előbb kékharisnyának tűnt, de kis idő múlva kiderült, hogy okos és művelt fehérnép. Illetve... Amikor a jugoszláviai helyzetről került szó, kifejezetten és nyomatékosan leszögezte, minden elviselhető lenne, ha nem lennének a horvátok, akik fékezhetetlen nacionalisták, mindent maguknak követelnek, mindenkit lenéznek, lebecsülnek és gyűlölnek, és egyébként is ki akarnak szakadni a jugoszláv népek szövetségéből. Ijedten hallgattam szavait, anynyicska árnyalásért könyörögtem, hogy ne vonatkoztassa ítéletét minden horvátra, de ő nem és nem, tüzet okádva szidta a horvát nép kicsinyét-nagyját, már-már elváltozott arccal, melyen az indulatok eltorzították a percekkel azelőtt még vonzó vonásokat.
Belgrádból Zágrábba utaztunk, ahol ismét találkoztam D. M. költővel, akit egy bukaresti látogatásakor ismertem meg. Meghívott egy estére lakására; sötét szobába vezetett, ahol kékes fényekkel pillegett a tévékészülék, körülötte ismeretlen emberek. Az egyik sarokba két széket húzott, hozott egy üveg bort és két poharat. Koccintottunk és ő rákezdte, hogy ez így már tovább nem mehet, a nagyszerb nacionalizmus felfalja a horvát kultúrát, a szerbhorvát nyelv szerb nacionalista kitaláció, a horvát kultúra, de az ipar és mezőgazdaság is aránytalanul kis mértékben részesül a központi alapokból, egyébként is a szerbek nemzetgyűlölő szörnyetegek, úrhatnámok, akik valójában uralmuk alá akarják hajtani Jugoszlávia népeit... Megtanultam már a leckét, hallgattam, csak a bor íze keseredett meg a számban. Mindez több mint húsz évvel ezelőtt történt.
Amióta jobb híján polgárháborúnak nevezett fegyveres harcok dúlják fel a volt Jugoszláv-térséget, sokszor töprengtem afelett, mi is történt a volt Jugoszláviában, miért vetemedtek odáig népei, hogy egymás mészárlásához fogjanak. Ma már mindenki tudja, mily mélyre nyúlnak a gyökerek: nemcsak a Monarchia, a polgári Jugoszlávia, de a titoizmus talajába is. Németek és franciák évszázadokig háborúztak, de Hitler rémtetteit leszámítva, közel se követtek el oly egymás elleni bűnöket, mint kölcsönösen horvátok és szerbek, vagy mint a szerbek a bosnyákok ellen. Az emberi jogoknak ez a mintegy tánclépésekkel való lábbal tiprása a legbizakodóbbakat is kétségbeejti. Ha Voltaire-t a lisszaboni földrengés olyannyira megrendítette, hogy keserűen kigúnyolta Leibnitz elvét arra nézvést, hogy világunk a lehető világok legjobbik változata, mit mondjunk akkor mi?!? E század sok mindent megért, eleven embereket elégettek, és szappant főztek belőlük, de a fasizmus ellen, térnyerése legvadabb idején is akadtak százezrével férfiak ellenállni a gonosznak. Hol vannak azok az önerők, melyek véget vessenek e véres farsangi bomlásnak? Miként lehetséges, hogy hosszú évszázadok óta egymás szomszédságában, sőt annyi helyt együtt élő rokon népek, szlávok vagy szláv ajkúak vérengző dühvel essenek egymásnak, gyilkoljanak, földönfutóvá tegyenek százezreket, s szűnni nem akaró szenvedéllyel megsemmisítsenek mindent, amit legkevesebb az elmúlt száz év alatt elmúlt nemzedékek s ők maguk teremtettek? Vajon az embert természet sötétségében keressük e páratlan katasztrófa oksorát? Nincs válaszom. De a társadalomtudomány, a politológia, az etnoszociológia, a történettudomány is csak halványan, szabványszerűen és hozzávetőlegesen tudja megközelíteni azt, ami a Balkánon három éve történik.
Álmatlan éjszakáimon földerengenek a régi falu akácokkal, eperfákkal szegélyezett utcái, látom a menekülteket araszolni ott, ahol én boldogan fogócskáztam, látom Blaskovic bácsit, nagyanyám második szomszédját, aki szerbül tanítgatott ékes magyar kiejtéssel, Macskási doktort, akivel apámék bridzseltek, a horvát patikust, akitől szalmiák-cukrot kaptam, a szarajevói bosnyák édességárust nagybátyám háza előtt, akinél rahátot vásároltam, látom Annát, a szlovák mindenest, aki félvak s beteg nagyanyámat ápolta, fut velem a vukovári főutca, ahová Apám kisgyerekkoromban elvitt magával a nagy házak tövébe; Uzdinban járok, a Debeljacához közeli román faluban, ahol míg apám dolgait intézi, románul játszom kiszámolósdit a gyerekekkel, Antalfalván (Kovacica) hallgatom, mily jól beszél apám „tótul”; Pancsován egy reggelre ébredőn valami rokonoknál, hallom, hogy a néni ismeretlen nyelven pergeti a szót, kimerészkedem, s egy tincses zsidó embert látok, s a nénitől később megtudom, hogy ladinoul beszéltek, ez az a nyelv, amelyet a spanyol zsidók hoztak magukkal egykori ibériai hazájukból, ahonnan elűzték őket. Minél iszamosabb a kiontott vér amott túl, annál fényesebbnek látom a belgrádi Teréziát, hangulatosabbnak az utcai kávéházakat, s olyannak látom a Duna és a Száva egymásba ömlését, mint az örök szerelmesek találkozását. Amikor a tömeggyilkosságokról, etnikai tisztogatásokról, koncentrációs táborokról olvasok, vagy képsorokban villan el szemem előtt mind e borzalom, megrendül bizalmam saját emlékeimben. Talán az a régi Jugoszlávia még csak gyermekkorom káprázata se volt, csupán a valóságtól messze eső álom, amelyet a még ártatlan gyermekek álmodnak olykor, talán csak egyszer életükben.
Szétválaszthatók-e az egymást pusztítók seregei Bosznia–Hercegovinában? Hagyja-e Horvátország, hogy a szerbek által elfoglalt területeit megszállva tartsák? Mivel üzemelteti csapatait és szabadcsapatait Szerbia, ha embargó zárja körül? A háborút tehát kívülről is táplálják. Miközben a kéksisakos ENSZ katonák jórészt tehetetlenek. A Biztonsági Tanács már – jóllehet óvatos és feltételes – határozatot hozott arra nézvést is, hogy fegyveres úton állítják helyre a térségben a békét. Belgrád ismét romokban? Valóban nincs mód az egyezésre, az érdekek egyeztetésére, a kompromisszumokra? Talán ha a szerb elnökválasztásokon Milan Panic győzött volna, talán akkor Szerbia békés jobbot nyújt a földre sújtott, fenyegetett és elnyomott népeknek, s a haldokló Balkán talán feltámad. De valójában a sovénnacionalista, nagyszerb politika győzött. A háború dúl, őrjöng tovább.

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék