Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1993. február, IV. évfolyam, 2. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
SZEMLE

SZEMLE
Búcsú Varró Ilonától
Elhangzott a temetésen 1993. január 20-án. Marosvásárhelyen.
 
Nagyon kevesek, néhány író és költő, néhány szerkesztő és újságíró, barát, pályatárs és sorstárs nevében búcsúzom Varró Ilonától.
Az ismeretlen olvasó nevében nem beszélhetek, az olvasó ugyanis nem sokat törődik az ismeretlen író elnémultával. Ugyanis az olvasó ösztönösen tudja, hogy a könyvek és kinyomtatásra váró kéziratok soha nem némulnak el.
Bármennyire is tragikusan egyedi és megismételhetetlen alkalommal kell róla szóljak, mégse merek kevésbé őszinte lenni, mint annyiszor máskor, amikor vele diskuráltam. Annyira irracionális világban élünk, hogy számolnom kell azzal, hátha tudomására jut...
Csak a balladák világában éltek így a hősök, ahogy ő élt. Egész életét belesűrítette írásaiba, csak azokban vallott titkairól, és immár csak azokban él tovább. Novelláiban a hősök lelki bilincsekben vergődnek, rögeszmék béklyójában, csak gúzsba kötve képesek szeretni, és napról napra belepusztulnak végzetes szándékaikba. Férfiak és nők küzdenek egymással életfogytiglan, inkább elevenen befalazzák egymást, csakhogy társuk ne akadályozza őket a kiteljesedésben. Nem tudni, ki az irgalmatlanabb, egyegy Kőműves Kelemen vagy inkább egy-egy Kőműves Kelemenné. A modellek, férjek és asszonyaik, minden esetben ellenfelek, vetélytársak. Komor és korrigálhatatlan a sorsuk. Mindnyájan megvetik a harmóniát, a nyugalmat, a hírnevet, a közszereplést, lenézik a sikert. Már-már kőszívű emberek, akik nem ismerik az érzelmeket, a szeretet, a lélek rajongó melegét. Már-már gyűlölik egymást, és őket is gyűlöli a környezet... Holott tulajdonképpen mindnyájan sóvárogják, szomjazzák a sikert, a közmegbecsülést és a szeretetet. Ilona, ez a nagyszerű és áldozatkész lélek egy életen át rombolta maga körül a közhelyeket, a biedermeier kulisszákat, hogy aztán a legromantikusabb, legregényesebb fordulattal fejezze be életét. És hogy ez így történt, azt bizonyítja, hogy társtalanul nem bírta elviselni tovább az életet. Alig temette el Jánost, alig telt el azóta rövid fél év, és Ilona utána ment abba a másik világba. Örökké irigyelt és folyamatosan imádott urát követte az ismeretlenbe, csakhogy tovább is egymás kezét foghassák, hiszen ezt odaát már nem kell többet titkolják. Együtt maradhatnak a világ végezetéig.
Keveset írt. Három kötete jelent meg életében. De nem ismerjük igazából életművét. Csak annyi bizonyos, hogy több kötetnyi írása kiadatlan, és jobbára nincs is összegyűjtve. A hetvenes években hozzákezdett regényt írni, egy kőfalba zárt asszony vádoló monológját írta. De nem fejezte be soha, a kézirattöredékből nem lett regény. Tudtommal, regényt nem tud írni nő. Legalábbis az ellenkezőjét bizonyító példát nem ismerek. Persze, ha ezt hallaná, a síron túl sem bocsájtana meg nekem.
Férjénél keményebb anyagból vétetett. Soha nem hajtott fejet semmiféle hatalom előtt egyetlen alkalommal se. Társadalmi rendelésre, érdekből egyetlen sort se írt le. Elrejtőzött inkább szerkesztőségek mélyében, vállalva a nonstop névtelenséget, a kulimunkát. Neki aztán nincs egyetlen írása sem, amit meg kellett volna tagadnia a kelet-európai föltámadáskor.
Olvasói tudják, hogy életművében – remekművek fénylenek. A legbanálisabb helyzetekből, jelentéktelen történetekből bontja ki a végtelen távlatát... Például a kis család valahol a hegyekben, az erdők között, parasztházban nyaral. Egyetlen véres epizódot beszél el, egy ártatlan jérce, a Rebi halálát. Mindent megtudunk az írásból az elmúlásról, a lét és nemlét, élet és halál félelmetes mezsgyéjéről... „Halj meg minden halállal, ami eléd kerül!” – sugallja, mint a görög sorstragédiákban, úgy gördülnek az események, közeledik a végkifejlet, a tragédia, a gyanútlan és ártatlan jérce nyakát átvágja a kés. Csak a nagy mesterek tudnak ilyen biztos kézzel dolgozni... Az utolsó pillanatban egy könnyes leányhang kiált az életből távolodó teremtmény után:
– Szervusz, Rebi!
A halál elviselhetőségének egyetlen vigasza, hogy az a búcsúzó, kétségbeesett kiáltás elérte az elröppenő létet.
És most idézem a novellát:
„Ma is biztos vagyok benne, hogy eljutott hozzá a lányom hangja. Rossz lelkiismerettel, mégis irigyen néztem, mint múlik ki a kövek között Rebi. Ó, vajon én meghallom-e majd ott a kórházi ágyon kellő pillanatban: Szervusz, Mami?
Vagy mondhatunk ennél többet egymásnak?”
Eddig az idézet.
Nem adatott meg neki ennyi sem, nem adatott meg neki ez a végső öröm. Egyedül maradt a megsemmisülés pillanatában.
Koporsója fölött, búcsúként csak őt szabad ismételni:
Isten veled! Szervusz, Ili!
Hiszen ennél többet és fontosabbat valóban nem mondhatunk egymásnak.
MAROSI BARNA

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» A Hét
» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2018
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék