Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1993. február, IV. évfolyam, 2. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Bogdán László

Bogdán László
ÉN, FRUZSINA, AZ ŐRNAGY
ÉS A ROMÁN DETEKTÍVEK
avagy locsi-fecsi értekezés a boldogságról
Nézem, amint Fruzsina feltápászkodik, csapott vállal, sápadtan támolyog be a fürdőszobába. Akkurátus, átgondolt mozdulatokkal öltözöm fel. Ő hosszú, világoskék pongyolában jön ki a fürdőszobából, alig mozgó szájjal súgja:
„Látod, milyen megérzéseim vannak!?”
A tükör elé ül, egykedvűen fésülködik, festeni kezdi szemét és arcát, kirakosgatva maga elé szép sorba arc- és szemfestékeit, piperéit.
Nem is rendezem el a széttúrt ágyat, hadd idegesítse őket. Az ajtóhoz lépve s a kulcsot megforgatva a zárban, kitárom, a két vonaton megismert egyforma atléta mosolyogva kér elnézést, de meg kell érteni, hogy az Ön, mint fontos tanú, magyarázza az egyik, kihallgatása halaszthatatlan, így a másik, nem várt tényezők merültek fel, így egyszerre ketten, ön a legfontosabb láncszem, ön a szemtanú, csak ön segíthet...
Benyomulnak a szobába, megállnak az ablak mellett.
„Ön – mondják egyszerre, mintha begyakorolták volna –, ön a vallomásában, amiért nem lehetünk elég hálásak, beszélt egy férfiről, aki reggel a vonat folyosóján az ön fülkéje melletti folyosóablaknál cigarettázott, s azután ringatózó járással, mint egy szabadnapos tengerész, lovastiszt vagy parkettáncos – az ön plasztikus kifejezései: – tűnt el. Így van?!”
„Igen” – bólintok határozatlanul –, fogalmam sincsen, milyen megérzéséről beszélt az előbb titokzatosan Fruzsina, ez nagyon megzavar, másra pillanatnyilag képtelen vagyok koncentrálni.
„Nagy szívességet tenne nekünk, uram – szólal meg mosolyogva a bal oldali atléta, kivillantva fogpasztareklámra való, erős, egészséges, fehér ragadozó fogait –, ha megnézné figyelmesen ezeket a fényképeket, és azonosítaná nekünk ama folyosón látott férfit.”
Fejével igazítja társát, aki némán az asztalhoz lép, egy borítókból különböző méretű fotográfiákat ráz ki, s legyezőszerűen tartja felém.
„Maguk is mindég a legjobbkor érkeznek – festi a szemét Fruzsina a tükör előtt. – Amikor – teszi hozzá könnyedén, és mosolyog – az ember a legmélyebben alszik.”
„Elnézést, kisasszony – fordul feléje figyelmesen az ablaknál álló atléta, s tekintetével mohón végigtapogatja –, de higgye el, nem jószántunkból tettük, mondhatni, «magasabb» szempontok vezettek.”
Odalépek az asztalhoz, leülök, elveszem a képeket a másiktól, és egymás után húzom magam elé őket, kalapos és kalap nélküli, zsakettes, frakkos, szmokingos és polóinges kezükben hanyagul teniszütőket forgató férfiakat látok, ez nem az! tolom el a elsőt, ez sem az! ez sem! ez sem! és hirtelen egy képen viszontlátom a reggeli férfit. Most nem boternyő van a kezében, hanem sétapálca, s valahová előre mutat vele, valahol stadionban, sport- vagy lóversenypályán készülhetett a felvétel.
„Ő az” – mondom határozottan, és győzedelmesen lobogtatom feléjük a képet.
Mindketten érdeklődve nézik, arcukon a figyelmet és udvariasságot valami meghatározatlan eredetű, borzongató álmélkodás váltja fel, s ahogy egymásra néznek, a huzatban megint nagyon jól érezni a szénakölni erős, átható illatát.
„Biztos benne? – fordul felém az, amelyik az előbb az ablaknál állott, és érdeklődve néz felém. – Biztosan ezt a személyt látta?” „Biztos vagyok benne, uram!”
Fruzsina is feláll, odalibeg mellénk, a kék pongyola megfeszül alakján, ahogy elkéri és hosszadalmasan vizsgálja a képet. Mintha megrebbenne egy pillanatra a szeme is, de lehet, hogy tévedek.
„Akkor mi, még egyszer szíves elnézésüket kérve az indokolt zavarásért, mennénk is” – mondja a másik nyomozó.
Megfordulnak, kézfogások, szertartásszerű, ismétlődő kézcsókok után az ajtó felé indulnak.
„Jaj, igen – fordul vissza az, akinél a fotográfiákkal teli boríték van – , hol találhatjuk meg Önöket az elkövetkező napokban? Esetleg a szembesítésnél szükségünk lehet az Ön elhanyagolhatatlan jelenlétére” – néz rám.
Egymásra meredünk Fruzsinával, s egyszerre mondjuk: „... a tengerparton.”
„De hogy hol – folytatja ő vékonyan –, azt tulajdonképpen még nem tudjuk, valószínűleg útba ejtjük a kikötőbeli Casinót, ott majd meghagyjuk pontos címünket.”
Az atléták töprengve bámulnak minket, az, amelyik az ablaknál állott az imént, megkér, ezt azért saját, jól felfogott érdekünkben se felejtsük el.
„Lehet – mondja könnyed mosollyal a társa, talán az előbbi burkolt fenyegetést ellensúlyozandó –, nem lesz szükség szembesítésre, de soha nem lehet tudni...”
Buzgón bólogatunk, újabb szíves elnézések röpködnek körülöttünk a gyengülő fényben – a nap, közben folytatva égi pályáját, majdnem teljesen elhagyja ablakunkat –, végre nyílik, majd csukódik az ajtó, a lépések távolodnak a folyosón, végül teljesen elhalnak.
Na, milyen orra van neki? – érdeklődik Fruzsina, és két követhetetlenül gyors mozdulattal kibújik a világoskék pongyolájából, és mosolyogva indul felém. Sejtettem, hogy alatta nem visel semmit.
„Senkivel nem éreztem azt, amit veled” – mondom.
„Mit éreztél? – ér oda mellém, és hozzám simul. – Mondjad, mit éreztél?”
„Hát, el lehet azt mondani? – ölelem át, és az ablakhoz kormányozom. – Ha el lehetne, el is mondanám, de nem lehet.”
Nézzük a város déli verőn csillogó tetőit, a templomok kövérkés hagymakupoláit.
„Kár, hogy megzavartak ezek a buzgó mócsingok.”
Rágyújtok.
„Amikor a hajadba fúrhattam végre az arcom, úgy éreztem, indián vagyok valahol egy őserdőben, s a hadiösvényen lopakodok előre, rejtőző ellenfeleim felé, hogy végezzek velük.”
Fruzsina nevet.
Ő azt hitte – mondja kissé szomorúan, s elválva az ablaktól, a fürdőszoba felé indul –, hogy valami igazi nagy élményben volt részem, és tessék, miket hablatyolok itten össze: hajításra kész dárda, indiánok, ellenségek, őserdő, hadiösvény... Igen, ilyen az ő formája. Mondta is Bumberák, ama zenetanár ismerőse, „kliense”, akiről már volt alkalma mesélni, hogy ő egy igazi peches lány, de ezt nem hitte el, ugyanis az okoskodó kis zenetanár ezt a megjegyzését kissé csalódottan és nyilván sértődötten akkor tette, amikor megkérte az ő kezét. Ő ettől úgy elképedt, hogy meg se tudott szólalni. Hogy én meg te? – nevetett, s akkor tegezte vissza először városa zenepedagógusainak gyöngyét. Hogy én és te, mint házastársak?! Eszméletlen!... Miért volna az? – dühöngött Bumberák, és belevörösödött. Más lány, kérlek szépen, a te helyzetedben szívesen mondana igent, sőt örvendezne annak, hogy egy tanár akarja házastársul, aki ezzel a nemeslelkű gesztussal kimenti a mocsárból, ahova süllyedt, s bizonyára szeretettel nézne rá, ezzel szemben te...
Erre ő, jön indulatba Fruzsina most is, és lobog a haja, megkérte, hogy azonnal öltözzön fel, és húzza el a belét ebből az állítólagos mocsárból, fertőből vagy miből, és többé ne is akarja magát bemocskolni.
Ez nem válasz, dühöngött Bumberák is.
Menjen a fenébe, toporzékol ő, és ne is jöjjön többé ide, s mielőtt megkérné valakinek a kezét, nézzen azelőtt a tükörbe.
Ezt hogy értsem? – emelte fel Bumberák is a hangját, de ő határozottan ismételte meg, ettől a pillanattól közöttük mindennek vége. Keressen Bumberák más partnernőt magának, ha mindenáron mocsárból akar lányokat kimenteni. S különben is, mit gondol Bumberák? Először használta a hiú férfi diákjai áltat forszírozott gúnynevét, amitől az, ha lehet, még vörösebb lett, és még dühösebb.
Hát ez a hála? – rikácsolta. Hogy őneki komoly szándékai vannak egy ilyen perszónával, és akkor...
Ő, elveszítvén türelmét, kiugrott az ágyból, kitárta az ajtót, és kilökdöste a hebegő zenetanárt a folyosóra. Menj a francba, kiabálta, ide többé ne gyere, nem ismerjük egymást! Utána több könyörgő hangú levelet kapott a férfitól. Kedves Fruzsinka, így a levelek, mélyen megbántam meggondolatlan cselekedetemet. Én nem akartalak megbántani téged női méltóságodban. Ellenkezőleg, azzal, hogy felajánlottam neked a kezem és makulátlan, becsületes nevem, azt gondoltam... Tovább már nem is olvasta a leveleket, nem érdekelte, miket gondol a pipogya zenetanár, összegyűrte, majd gondosan elégette kopertástól üzeneteit, s ezért nem is tudta meg soha Bumberák igazi terveit.
„Ez mikor volt? – fordulok meg az ablaktól. – Ez az állítólagos szakítás.”
„Január elején. Egy héttel fővárosi útja és a báróval való utolsó beszélgetése előtt.” Ő, így Fruzsina, mintha érezte volna már, hogy én közeledek az időben, és a képzeletből hamarosan hús-vér mivoltomban rematerializálódok, s kezdte befejezni folyó ügyeit, egymást után tette lapátra hódoló kuncsaftjait. Az is igaz, akkor már szinte együtt volt az egész összeg, ami a Zöld-fok-szigetek felé való hajókázáshoz kellett, s már erősen unta őket, undorodott tőlük, s apró kis szokásaik is dühítették. Igen, pénze szaporodásával párhuzamosan nőtt undora is.
„Igen – töprengek félhangosan. – Ez tulajdonképpen nagyon logikus.” S újra az ablak felé fordulva kérem meg, öltözzön fel, menjünk ebédelni.
Engedelmesen tűnik el a fürdőszobában, az iménti fotelhez lépek, leülök, felkecskélt lábbal dohányzom. Hirtelen jelenik meg előttem az iménti csoportkép, a két atléta, én és Fruzsina kis kezében a fotóval. Mintha megrebbent volna egy pillanatra a szeme.
„Te ismerted azt a férfit?” – kérdezem, de nem hallja, a kádban csobog a víz. Odalépek az ajtóhoz, kitárom, és újra, suttogva kérdem meg: ismerte-e azt a férfit a fényképről?
Ő sok férfit ismert – mosdik –, mégis melyikre gondolok?
Jól tudja Fruzsina is, szűkül össze a szemem, arra a sétapálcás ficsúrra a képen.
A lány még törülközik, harisnyáját kapcsolja, s közben alig mozgó szájjal súgja: „Erről ne itt, s ne most!” – aztán vállat vonva kér meg, kapcsolnám be a melltartóját, és jó hangosan, tagoltan teszi hozzá, ugyan már, honnan is ismerhette volna ezt az aranyifjút? Ő egy szimpla vidéki kislány, aki nekem, amerikai barátjának köszönheti, hogy végre világot láthatott, eljöhetett hazája fővárosába, s hamarosan jóvoltomból megláthatja a tengert is, hát mindenki megértheti, mennyire hálás nekem, háláját úgyszólván nem tudja szavakkal kifejezni. És cuppanósan többször is arcon csókol. Ő csak azt nézte, kiabálja még, az érdekelte volna, hogy mit mutatott pálcájával abban a stadionban vagy lóversenypályán, ahol a felvétel valószínűleg készült, az az ismeretlen pasas?
Mosolyogva állok félre az ajtóból, és ő, mint egy királynő, magas sarkú cipőben és selyemharisnyában – amelynél, már tudom, bőre összehasonlíthatatlanul finomabb, puhább, sőt „selymesebb” – kivonul a szobába, egy lila ruha mellett dönt, hosszas töprengés után napernyőt is vesz magához, kalapot, napszemüveget.
„Mehetünk!” – karol belém.
Kisétálunk a szobából, kulcsra zárjuk az ajtót, beszállunk a paternosterba, lemegyünk a földszintre, az admirális igazít útba hódító félmosollyal. A hotel vendéglőjének beláthatatlan, hodályszerű nagy termében mindenünnen idősebb-fiatalabb férfiak fordulnak felénk, rekordidő alatt ott terem a főúr is, kezében ugrásra kész ceruza, notesz, erőlevest és gombás szeletet, likőrt, illetve abszintot, majd a megfelelő borokat rendelem meg, a főúr szeme villanására a lesben álló pincérek elúsznak mellőlünk, Fruzsina mélyen a szemembe néz, s mintha intene is, megrebben a szeme és az arca, aztán elkapja a tekintetét, nem gyanakodhatok tehát véletlenre, néhány perc múlva a közben megérkező újsággal a kezemben, mintha csak véletlenül tenném, helyet változtatok, alvajáróként mozogva, egy esetleges kívülálló megfigyelőnek helyváltoztatásom önkéntelenül és spontán módon azzal indokolva, hogy jobban akarok látni, manapság ugyanis az újságokban – fogalmazok magamnak és magamban – igen apró betűsek a fontosabb közlemények.
Az ablak mellett, egyedül, magányosan, megközelíthetetlenül üldögél a vonaton látott férfi, akinek képét a nyomozók gyűjteményéből alig fél órája azonosíthattam.
Fruzsinára nézek, hunyorgok, jelezve, megláttam, közben szervírozzák a levest, előzőleg a likőrös és abszintos poharak is megérkeznek, koccintunk, mosolygunk, elmélyülten fogyasztunk, jönnek a borok is, iszunk egyegy pohárral, fizetek, magas borravalót hagyva az asztalon, a pincérek hajlongó gyűrűjében megyek kifelé, karomon Fruzsinával, a főúr udvariasan érdeklődik, hívjon-e esetleg kocsit, megrázom a fejem, nem kell, elbúcsúzunk tőlük, átballagunk a hallon, kilépünk az utcára, a déli napsütésben hamarosan elvegyülünk a járókelők között, a palota előtti téren, a peckesen sétáló őröket hosszasabban megbámuljuk, majd Fruzsina felém hajol, mintegy védelmet kérve hajtja vállamra a fejét, továbbandalgunk, pénzt dobok egy koldus kalapjába, és besétálunk egy árnyas mellékutcába. Fruzsina, anélkül, hogy meghitt tartásán változtatna, azt súgja alig mozgó szájjal, hogy igen, ismeri ezt a férfit, ez az ő csütörtöki palija, az őrnagy, először nem ismerte fel, már megszokta jávorbajszát, eleget érezhette a szúró sörtéket a nyakán, amikor – egyébként minden második csütörtökön – vele ölelkezett. Ellentétben a többiekkel, Adrián fáradhatatlan volt és kitartó. Vele azután tényleg meg kellett „dolgozni” a pénzért... Ennek ellenére neki vele se volt jó, és higgyem el, ezt most nemcsak azért mondja, hogy ködösítsen, s még csak azért sem, hogy vigasztaljon engem, én különben sem szorulok vigaszra, ha itt valaki egyáltalán vigaszra szorul, az elsősorban ő, Fruzsina, először meg sem ismerte, annyira védtelen és kiszolgáltatott lett az őrnagy arca hetyke kis bajuszkája nélkül, de ahogy jobban odanézett a képre – mert valahonnan már rögtön borzongatóan ismerősnek tűnt az arc –, rögtön leesett a tantusz. A többi kliensével ellentétben az őrnagy soha nem sötétben csinálta, hanem mindig villanyfénynél ölelkezett vele, s mintha csak látni akarta volna saját, begyakorolt, céltudatos mozdulatait és az ő eltorzuló arcát, mindig a tükörrel szemben. Talán ezért is utálta meg már rögtön a kezdet kezdetén, és utálata erősebb volt mindennél, a „forró határ”-nak, amelyről bizonyos divatos pszichológusok, a női lélek és test szakavatott ismerői annyit értekeznek, ő még a közelébe se jutott... Közben soha nem beszélgettek, Adrián összeszorította száját, szúrós tekintete az ő szemébe mélyedt, de ő, tán éppen ezért, soha nem hunyta be a szemét. Ölelkezéseik alatt mindvégig, mint két idegen, kémlelték egymás arcát mint vívók, akik reménykednek abban, hogy végül is ellenfelük előtt viszik be a találatot.
És igen, utolsó együttlétük után a férfi arra kérte őt hogy kísérje el egy hosszabb útra. Ugyan, nevetett ő, és hosszú haját tekergette az ujjára, s igyekezett kissé kacéran visszanézni. Ugyan, ugyan, őrnagyom. Miért? Hát nincs ideje? A férfi figyelmesen, kissé érdeklődve nézett vissza rá. Nincsen, mondotta ő keményebben. Ezt hogy értse? Ahogy akarja. Mondani is akarta már, húzta ő fel a selyemharisnyáját, s nyakán keresztül bújt be hosszú, fehér ruhájába, hogy keressen más csütörtöki partnernőt magának, ő két hét múlva már nem ér rá. Miért? – ámult el a férfi. És hogyhogy nem ér rá? Viccel?! Nem ér rá, mert elutazik. És miért viccelne? Egy ennyire komoly férfiúval? Mosolygott, és elégedetten látta, hogy a mindig fegyelmezett, napbarnított katona arca megrándul. Viszontlátásra, drága, mondta hosszú percek múlva, mintha csak nézeteltésérük után kérne bocsánatot, kezet csókolt, még egy meglepően magas címletű bankjegyet helyezett az asztalra, és egy fecnire ráírt egy címet. Ha netán mégis meggondolná magát, drága Fruzsina kisasszony, fordult vissza az ajtóból, ezen a címen értesíthet. Ezt vegyem vallomásnak, őrnagyom? A férfi vállat vont, és becsukta az ajtót maga után.
„A cím! A cím még megvan?” – kérdezem én izgalomtól elfúló hangon.
„Azt hiszem” – mondja ő.
Már egy parkban járunk, a sétányon a déli napsütésben csak néhány álmatagon mozgó kertészlány locsolja a virágokat, egy hársfa alatti padra ülünk le, Fruzsina szórakozottan keresgél a retiküljében, arca eltorzul a figyelemtől, ahogy vissza próbál emlékezni rá, hová is tette ama cetlit.
„És arra – kérdezem –, arra emlékszel, hogy az utazás időpontja mikorra esett volna?”
„Milyen időpont?” – néz rám csodálkozva.
„Hívott, hogy kísérd el egy utazásra. Nem?”
Fruzsina szeme védekezőn rebben meg. „Május tizenegyedikén – suttogja. – Hát nem furcsa egybeesés?”
„A tegnap?”
„Igen, igen, te, én nem is tudom, ez fantasztikus...”
„És ők? Ők ismerték egymást?”
„Kivel?” – gyújt rá Fruzsina, idegességében két szál gyufa is kialszik a kezében.
„Hát a bankigazgatóddal” – adok tüzet neki, s én is rágyújtok, jobb kezemmel magamhoz húzom, ha távolról néznek bennünket, most tényleg olyanok lehetünk megint, mint egy szerelmespár.
„Nem tudom. De mintha tényleg, az öreg is, ezekben a napokban akart volna üzleti ügyei rendezése végett a fővárosba utazni...”
Hallgattunk.
Balkáni gerlék burukkolnak egy közeli fán, majd átrebbennek a mi hársfánkra. A felsöpört sétányon egy katona s egy fiatal kamaszlány közelednek, összeölelkezve. Megvárom, amíg elhaladnak, majd újra megkérem Fruzsinát, keresse tovább a cetlit, nagy szükségünk lehet még erre a címre.
„Mit gondolsz, ő vajon megismert?” – kérdezem hosszú percek múlva, amikor már látom az arcán, hogy retiküljében végzett kutatásai teljességgel eredménytelenek.
„Kicsoda? Adrián? A vonatban nem hiszem, a fülkében sötét volt...”
Bennem villan valami, s látom a férfit, amint ringatózva közeledik, vizslató szemmel pillant be fülkénkbe, mintha leltározni akarna, s máris tudom az igazságot.
„Nem, kislányom – sóhajtok. – Már akkor megismert, s most, amikor a pincérek koszorújában, mint egy nászúton lévő indiai maharadzsapár, bevonultunk az étterembe, akkor is meglátott volna, ha akar, mérget vehetsz rá!”
„Te, én félek – bújik hozzám Fruzsina, és megrebben a szeme – Én nagyon félek. Én mindig nagyon féltem ettől az embertől. Megismerkedésünk is nagyon furcsa volt, azt hiszem, Tóni, az intéző küldte őt hozzám. De nem, mégis Pali, a földbirtokos. Igen, igen, így volt, egy csütörtökön este kopogtak, belépett egy magas, szigorú tekintetű, egyenruhás férfi. Bennem meghűlt a vér. Képzeld el, ha lebukok, mekkora botrány lett volna. Kezet csókolt, bemutatkozott, furcsa, görögös családnevét már akkor sem értettem, csak keresztnevét, az Adriánt. Jávorbajsza sörtéi szúrták a kezem. Borzongtam. Hogy a barátom beszélt rólam, és ő nagyon elfoglalt ember, neki, higgyem el, nincsen ideje szoknyák után mászkálni, ezért is jött hozzám, csupa jót hallott rólam, s hátha meg tudnánk egyezni.
Fogaljon helyet, mondotta ő, s gyújtson nyugodtan rá, ha dohányzik, őrnagy úr, és mondja el, minél tömörebben s közérthetően, hogy mit is akar tulajdonképpen, mert nem világos.
Rágyújtott, mélán nézett rám. Neki minden csütörtökön van ideje, mondta megfontoltan. Párdon, javította ki magát azonnal, minden második csütörtökön. Ha ez nekem megfelelne.
De hát miről beszél? – produkáltam én azonnal előtte egy műfelháborodást. Azt hiszem, a hatás kedvéért még el is pirultam.
Elvesztette türelmét, de hangját mégsem forrósította át indulat. Tudja azt maga nagyon jól, kedves kisasszony, hogy én miről beszélek. Minden második csütörtök megfelel, itt, ebben a szobában, mondjuk, kilenctől tizenegyig? Ha igen, akkor csak az árat mondja még meg, kedvesem, s vetkőzzön le, ha már itt vagyok, teszi hozzá önelégülten, szeretném látni, hogy néz ki. Nem szeretem a zsákbamacskát.
A célzásoktól lebénultam, hihetetlenül nagy összeget mondtam neki, noha tudtam, hibázok, azonnal ki kellene dobni, de őt az ár sem zavarta meg, rezzenéstelen arccal számolta le az asztalra, és figyelmesen nézett rám.
Reszkető kézzel vetkőztem le, mellém lépett, és egy cigarettát tett a bal mellbimbómra, mintha egyensúlyozni akart volna, nem tudtam, mit akar, megremegtem, a cigaretta billegett egyet, és leesett a földre, ne mozogjon, szólt rám feddőleg, lehajolt, felemelte és visszatette. Ez igen, húzta el a száját, és sietősen vetkőzött. Az arca mozdulatlan volt, merev, mintha álarcot viselt volna, mozdulatai viszont begyakoroltak és céltudatosak. Fantáziája pedig, ezt hamarosan tapasztalhattam, kimeríthetetlen. Én viszont kezdettől fogva utáltam, gondolom, nem kell részleteznem, miért, s nem hódoltam be neki. És igen, nagyon féltem tőle. És most is félek.”
„Mit gondolsz, tényleg megismert?”
„Ez egészen bizonyos – mondom. – És a földbirtokos barátod, ő vajon honnan ismerte ezt a tisztet? Ha ugyan tiszt.”
„Mondtam már, hogy őrnagy.” Fruzsina arca megrándul, s tovább mesél, kiderül, hogy a katona mindig egyenruhában jött, virágot hozott neki, kezet csókolt, kivett a táskájából egy kis üveg francia konyakot, kínálta őt is, de ő talán dacból soha nem ivott vele, így kénytelen volt ő maga „betermelni” az egész üveggel. Az volt a kedves, szép szokása, hogy a tükör elé állította a fotelt, beleült, szemben a tükörrel, őt beültette az ölébe, s közben az üvegből néha ivott, és nézte kettősüket. Neki nem volt szabad megfordulnia. Ezért külön utálta, pedig amúgy kedves volt, s ha nem olyan durva az elején, egészen bizonyos, hogy meg is szerethette volna, hiszen fiatal volt, erős, mint egy görög atléta, és mondén ötletekben kifogyhatatlan. De a pimasz magabiztossága majdnem megőrjítette őt, noha azért valahol imponált is neki, hiszen állandóan magától emelte az összeget, elképesztően nagy címletű bankókat hagyott az asztalon, s egyszer magyarázatképpen hozzáfűzte, ilyen nővel még amúgy sem volt dolga, de máskülönben is megéri neki, mert a közbeeső időben legalább nincsenek szexuális álmai, a feladatára tud koncentrálni.
„Beszélgetni beszélgettetek?”
Nem, von vállat Fruzsina, és zöld szeme valahová a távolba mereng, másnapra, péntekre, tudod, három (hetenként váltakozó) kliensem volt: a földbirtokos Pali, azután az az agyrém zenetanár, Bumberák, aki feleségül akart venni, és egy öreg agglegény, egy főkönyvelő. Akkor éppen Palin volt a sor, „virágos” hangulatban érkezett, virággal, pezsgővel, ruhája borszagú volt, cigarettahamus és gyűrött, ő kialvatlan s eléggé rosszkedvű, mint mondotta, túlságosan nagy összeget veszített kártyán. Először azt suttogta, ne is vetkőzzek le, csak beszélgessek vele, vigasztaljam, mikor látta, hogy elhúzom a szám, kivágta a pénzt az asztalra. Annyit még nem veszített, hogy engem ki ne tudjon fizetni – morogta. S hogy ennyi pénzért igazán kedves is lehetnék hozzá élete nehéz percében. Melléje mentem, beletúrtam gyér hajába. Mi van, Palika? – kérdeztem, mert egy pillanatig őszintén megsajnáltam.
Vesztettem, csikorgatja a fogát, a feleségem szeme elé nem is kerülhetek. Nagyon nagy összeget veszítettem, Fruzsika. Peches ember ne menjen a jégre, mondogatta mindég nagyanyám, de én nem hittem neki, s tessék a tegnap reggel, mikor indultam el, megbotlott a ló. Adriánt honnan ismeri? – – kérdeztem később, s ittam vele egy fél pohár pezsgőt. – Az őrnagyot? – nézett rám kutakodva. – A klubból. – S maga a kaszinójukban mindenkinek elmondja, hogy én egy cemende vagyok? – sértődtem meg azonnal, a pezsgőtől valahogy rögtön rossz kedvem lett, bántani akartam ezt az előttem ülő, elkeseredett, mackós férfit, aki nagyobb öszszeget veszített a ferblin, ahogy megtudhattam hamarosan, mint amennyibe az én Zöld-fok-szigetek felé induló hajóm jegyének az ára egyáltalán kerülhet. – Nem, nem mondom én ezt el senkinek, Fruzsinka – védekezett ő. – Éppen tapasztaltam – vágtam vissza azonnal, mire talányosan mondotta, Adrián, ő ugye más. Őt kicsi kora óta ismeri, együtt nőttek fel, de nem részletezte, hol, s azt sem, hogy kicsoda végeredményben ez a rejtélyes őrnagy. Nem részletezett semmit, tovább ivott, egy adott ponton virágos kedve lett, elfelejtette előbbi bánatát, dalolni kezdett, már tölteni is lusta volt, az üvegből ivott, majd hirtelen hozzám is kedve lett volna, de én visszautasítva a pezsgőt, sértődöttséget mímelve adtam vissza a pénzét. Most nem vagyok eladó, sziszegtem, s különben is, kedves Pali, maga részeg. Mi van, te? Megsértődtél? – ragadta meg a karom. Dulakodni kezdtünk, erre őt is kidobtam. Persze utána vissza akarta könyörögni magát, még egyszer eljött, de nem, én már nem álltam szóba vele, inni sem engedtem, akkor is volt nála pezsgő, józanon beszélgettünk, elnézésemet kérte, megkérdezte azt is, tehet-e valamit értem? Ha akarom, elválik a feleségétől, és el is vesz, mert nagyon tetszem neki, erre megint ajtót mutattam, menjen csak, Palika, kártyás barátainak meséljen, és ne mind maceráljon engem. Én vagy más, magának mindegy, kedvesem. De egy tanácsot azért adhatok: ha egy nőt meg akar hódítani, nem elég a pénz, nagyon nem elég. Rám bámult, kifutott az arcából a vér. A maga képességeivel, húztam el a szám, aligha lehet meghódítani bárkit is. Ez végre hatott, átmenet nélkül vörösödött el, olyan lett, mint a főtt rák, félő volt, hogy megüti a guta. Felpattant és elrohant. Ezután öt nap múlva volt ama különös találkozásom Adriánnal, amikor ő, tartózkodását átmenetileg felfüggesztve, elhívott magával ama bizonyos utazásra, s én visszautasítottam, és ugyanakkor egy füst alatt az ő útját is kiadtam. Még azelőtt viszont megkérdeztem, honnan ismeri Palit? Melyik Palit? – meredt rám, de semmi csodálkozás, sem zavar nem látszott frissen borotvált, kékesszürkén derengő arcán. Mondottam, hogy melyiket. Jaj, legyintett, de nem válaszolt, s újabb kérésemre vállat vont, hát nem mindegy? Az ölében ültem éppen, magához szorított, nagyon szerettem volna visszafordulni, hogy legalább egyszer a tükörben láthassam furcsa kettősünket, de nem engedte, megragadta a konyakos üveget, ivott, közben rezzenéstelenül követte tükörképünket. Akkor határoztam el, hogy vége, akármilyen nagy pénzt is ad, én befejeztem vele. Hát minek néz engem ez az őrnagy? – fuldokoltam a dühtől, minek néz engem ez a katona? Egy tárgynak? Mert nem nézett embernek, érted, nem érdekelte, hogy én is vagyok, én is élek. Fizetett, s ezért azután kéthetenként két órára rendelkezésére kellett állnom, kedvét kellett töltenem, ennyi. Ha mindegy lenne, mondottam, nem kérdezném. Jaj, vigyorgott, éjjelizenét adtam a feleségének, kihívott párbajra, s ellőttem a jobb kezét.
„Jó lenne, ha megtalálnád azt a címet” – kérem megint, és ásítok. A kertészlányok öntözőiket lóbálva távolodnak, piros rokolyájuk a virágok közé vész hamarosan, mellettünk, a másik padon a katona és a romlott kamaszlány együttléte határozottan közönségesebb szakaszba jut, érdeklődés nélkül figyelem őket, majd elfordulok, végigpásztázom az ösvényeket, a levegőben szinte áll a meleg, sehol senki.
Ásítok.
Ő is álmos, csatlakozik azonnal Fruzsina. Megyünk? Karonfogva andalgunk vissza a szállodába, egy illatszertár előtt állunk csak meg, darab időre, Fruzsina bemegy, két-három percet tölthet ott, elégedetten jön ki, mögötte a hajlongó tulaj, kis kaftános, horgas orrú, pájeszes zsidó.
„Sikerült” – suttogja, amikor a hotel bejárati ajtajánál előreengedem. Ahogy kilépünk a liftből, végigpillantok a folyosón. Senki.
Dehogy adott ő éjjelizenét a feleségének, meséli tovább Fruzsina a maga őrnagyát. S dehogy lőtte el a Pali jobb kezét. Ezek mesék. Az őrnagy nevetett, kivillantak fehér ragadozó fogai. Nem szereti a kíváncsi kislányokat, zárta le a vitát, s többet nem volt hajlandó elárulni. Igaz, azután ő se faggatta, tartsa meg magának a titkait.
Bemegyünk a szobába, azonnal látom, hogy a „jelek” változtak, valaki járt itt, kutatott holmink között. Villámgyorsan kezdek sakkozni önmagammal: találhattak-e valami gyanúsat, kompromittálót? A két idegen útlevél nálam van, nem, azt hiszem, csak rutinvizsgálat lehetett, de a valószínűbb az, maga Adrián nyomozhatott, saját nem létező szakállára, és akkor ez veszélyesebb, sokkal veszélyesebb. Fruzsina közben becsukja az ablakot, elhúzza a függönyt, tölt magának egy pohár vizet az asztalon álló kristályüvegből, kiissza, kibújik ruhájából, mellbimbói, melyeken a kéjsóvár őrnagy néhány hónapja cigarettákat egyensúlyozott, szinte hívogatnak, kíváncsian merednek rám, odahajolok hozzá, magamhoz húzom, megcsap a fürdetett és napoztatott fiatal lánytest összetéveszthetetlen illata, nyelvemmel izgatom a megkeményedő bimbókat, most ő sem tiltakozik, lecsúszunk a földre, reszkető kézzel vetkőztet, a szőnyeg ábráit figyelem közben, két burnuszos arab lovagol tevéken egy sivatagban, lélegzetünk egyszerre gyorsul fel, Fruzsina aprókat sikkant, aztán elernyed, nézem az arcát, újra bezárul előttem, s közben hallom, amint szinte nyikordulások nélkül nyílik ki a fürdőszobaajtó, s azonnal tudom, nagy hiba volt be se nézni, anélkül, hogy tartásunkon változtatnék, felemelem a fejem, s a tükörből látom a fürdőszobaajtóban figyelő ismeretlen árnyékát a falon. Ő még nem lát minket, gondolom azonnal, hiszen az ablak előtt fekszünk a szőnyegen, és a fotelek is takarnak, de amint azonnal kiderül, ebben is tévedek, mert a férfi kilép a fényre, és éles hangon mondja:
„Na végre, madárkáim, végre megvagytok!”
Fruzsina megremeg, kinyitja a szemét, sikoltva bontakozik ki ölelésemből, s kezével igyekszik takargatni magát, iszonyodva nézi a férfit.
Én zavar nélkül emelkedek fel, nadrágom után nyúlok.
„Csak semmi pánik” – sziszegi a férfi.
„Felöltözni azért csak felöltözhetünk, nem?”
Fruzsina kábultan hagyja, hogy fején keresztül belerázzam ruhájába, a férfi ezalatt egy fotelből rezzenéstelen arccal figyel, s kezében, mint játékszert, forgatja revolverét.
Töltök magamnak egy pohár vizet, kiiszom, „na halljuk, miért jött?” – kérdezem.
Odalép, elveszi az üveget, tölt magának, s ő is iszik, igen, gondolom azonnal, most kellene ráugranom és lefegyvereznem, de magam sem tudom, miért, erre most semmi kedvem. Nem mozdulok.
„A vonaton találkoztunk” – teszi vissza az üveget az asztalra.
„Úgy van!”
„Hát rólad volt szó – néz rám figyelmesebben. – Miattad nem akart velem jönni” – mutat fejével Fruzsinára. A lány elesetten, maga alá húzott lábakkal kuporog a fotelben, s vacog a foga.
„Te mindég rosszkor érkezel, drága őrnagyom igazán várhattál volna még.”
A férfi röviden nevet, s közben mozdulatlan az arca. „Mit akartak a hekusok?!”
„Képeket mutogattak – mondom gyorsan. – Hogy netalántán véletlenül nem találkoztam-e valamely arckép élő mintájával a vonaton?”
„És te? Mit válaszoltál?” – lesz fenyegető az őrnagy hangja.
„Azt, hogy igen, hogy téged láttalak” – nézek vissza a szemébe.
„És erre ők?”
„Erre ők szíves elnézésünket kérték – kacag Fruzsina mert ők is megzavartak előzőleg, tudod, ilyen az én szerencsém. És kezet csókoltak, és szénakölni illatot hagyva maguk után, elvonultak, bizonyára most is utánad kutatnak ebben a tetves metropolisban.”
Az ajtón, mintegy végszóra, kopognak.
Adrián macskaléptekkel siet a hatalmas szekrény felé, kitárja az ajtót, belép, s közben a szemével igazít engem, kérdezzem már meg: ki az?
„Mi vagyunk” – hallom az atléták számonkérő hangját.
Odalépek, kitárom az ajtót.
„Mi történt már megint? – kérdezem gúnyosan. – Ég a ház?”
„Csak azt akartuk kérdezni – liheg az az atléta, amelyik a fényképeket mutogatta, hogy láttuk-e azóta azt a vonatbéli férfit, akire ráismerni véltem a fényképen?”
„Nem – válaszolok azonnal, magam sem tudom, miért, a kelleténél elutasítóbb hangon. – Nem láttuk.”
Egymásra néznek, szíves szóval kérik elnézésünket a zavarásért, s egymás szavába vágva hívják fel figyelmünket arra – egyúttal finoman, önnön jelenlétüket igazolva –, hogy ez egy nagyon veszélyes ember. Nagyon vigyázzunk.
És elsietnek a folyosón, ezúttal a kézcsókok és a kézfogások is elmaradnak.
Becsukom, majd kulcsra zárom az ajtót, megnyugtatóan kattan a zár, megfordulok, Fruzsina ott ül a fotelben, önfeledten harangoz a lábával, s közben mozdulatlan arccal, megbűvölve nézi a szekrényt, mint aki vár valamire.
„Ezt szépen megkeverted, mondhatom...”
Adrián megjelenik a szekrényajtóban, biztatóan int felém: „Meg kell pucolnom” – súgja.
„Most nem lehet – vonok vállat –, ezek bizonyára körülzárták a szállodát.”
Adrián az ablak mellé ugrik, a függöny résein les ki, az alattunk lévő szomszédos háztetőkön, a kémények mellett gyanús, szerelőnek s kéményseprőnek álcázott alakok ólálkodnak. Minden házban most végzik a főjavítást, fintorodok el én is, odalépve melléje.
Megfordul.
„Akkor még – hajol meg futólag Fruzsina felé – egy ideig élveznem kell nem túl szívélyes vendéglátásotokat, drágám.”
„Pedig azt hittem, végre eltűnsz már” – mosolyog Fruzsina.
„Körülzárták a hotelt ezek az átkozottak – sziszeg a férfi –, valahonnan szimatot foghattak.”
„Édes őrnagyom, maga rémeket lát – húzza el a száját Fruzsina. – Amióta levágatta bűvös bajuszát, teljesen megváltozott. Nem ismerek magára. Hát nem kiderül a végén – néz rám csodálkozástól kerekre tágult, zöldesen pulzáló szemekkel –, hogy őt üldözik? A hadsereg egyik őrnagyát. Fantasztikus. És miért, ugyan miért?”
Angyali ártatlansággal mosolyogva kezd lapozgatni egy magazinban.
„Igen? Rémeket látok? – suttog mozdulatlan arccal a férfi. – Menj az ablakhoz, és győződj meg róla.”
„Ne menjen – szólok közbe én –, még a végén feltűnő lehet.”
Fruzsina legyint, az ablakhoz sétál, de nem lát semmi gyanúsat, elképedve fordul felém. Én is hallgatok, az őrnagy is, közben kerüljük egymás tekintetét, a szomszédban valahonnan ismét felhangzik az elvarázsolt zongoraszó. Egy kitartó tanítvány képzeleg egyre megejtőbben a megadott témára.
„Az idők végezetéig azért itt sem maradhatsz – fordul szembe Adriánnal Fruzsina. – A szekrényben sem ülhetsz, s ha legközelebb átkutatják a szobát, még a végén minket is gyanúba keverhetsz.”
„Tudsz valami jobbat?”
„Természetesen. Két lehetőséged van, imádott őrnagyom. Vagy feladod magad...”
„Vagy?...”
„... megváltoztatod a külsődet. Éspedig annyira, hogy még szegény jó édesanyád se ismerhessen rád.”
„De hát ehhez – suttog alig mozduló szájjal váratlan vendégünk – kellékek kellenek. És maszkmester!”
„Akkor add fel magad – tanácsolja szárazon Fruzsina. – Bizonyára ártatlan vagy, amellett katonatiszt, nem is értem, miért bujkálsz ezek elől, mint egy postarabló?”
„Ártatlan vagyok – sziszegi az őrnagy, és belevörösödik –, de amíg ez kiderül, eltelik néhány nap, nekem pedig holnap a tengerparton kell lennem. Életbevágóan fontos ügyben...”
„Akkor marad a második megoldás.”
„Mondtam, ide maszkmester kellene...”
„Hát maszkmestert a legnagyobb jóindulattal sem varázsolhatunk most ide, ebbe a szobába, kedves barátom de azt hiszem, nem is kell. Talán megfelelek én is.”
„Te?” – döbben meg a férfi, és egy lépést hátrál.
„Igen, én, miért? – incselkedik Fruzsina. –Tudsz jobb megoldást? Tudod, hogy mennyire szimpatizálok veled a szívem mélyén, és egy kedves arcon egy szerelmes nő szívesen elpepecsel.”
„Te most gúnyolódsz, édes Fruzsina – döbben meg egy pillanatra Adrián, és bocsánatkérően pislog rám –, pedig én mindent összevetve, azt hiszem, mégsem ezt érdemlem tőled, drágám...”
„Persze hogy nem – dobbant Fruzsina. – Tőrt érdemelnél a szívedbe, vagy méregpoharat a kezedbe, de ezt most hagyjuk. – Kirakja kellékeit újra a tükörasztalra. – Ami volt, kedves katonatisztem, elmúlt. Ne is bolygassuk, nem szerencsés...”
„De hát én mindég korrekt voltam vele – magyarázza kissé sértődötten Adrián, felém fordulva. – Udvarias voltam, szívélyes, és amennyire tőlem tellett, igyekeztem maximálisan honorálni jóindulatát, hm... szolgálatait, amit azt a kettőnk íratlan, de általam mindég betartott «szerződése» előírta. Én...”
„Tíz alkalommal látogatott meg, plusz-mínusz húsz órát tölthettünk együtt, de együttvéve nem beszélt annyit ez alatt az idő alatt, mint most, amikor isten kegyelméből bajban van, és ránk szorul. – Fruzsina indulatosan int a fejével, arca kipirosodik. – De ne bolygassuk a múltat, drága őrnagyom. Várom az arcát.”
Az egyik fotelt az ablak mellé húzva, kényelmesen kinyújtózva, akár egy páholyból, felváltva figyelem őket és a késő délutáni, hamarosan elbúcsúzó nap fényében csillogó és szivárványló háztetőket. A sötét kémények körül ott ólálkodnak a szerelők és a kéményseprők. A templomtornyok hagymakupolái és kettős keresztjei komoran magaslanak a háttérben, kiemelkedve a parázsló cserepes és a matton villogó, megvakult palatetők között, s mint mágnes az üveglapra szórt vasreszeléket, vonzzák magukhoz a tekintetem, valahol balra, légvonalban, mintegy kilométerre egy nyitva felejtett ablakon, mint tükrön törik meg, és változtat irányt a fény.
Az ismeretlen skálázó is abbahagyja a zongorázást. Csend van. Fruzsina, kezében villogó beretvájával – mintha egy ismeretlen, csak általa ismert és hallott szimfóniát vezényelne a láthatatlan s csak általa hallott zenekarnak – egészen valószerűtlenül szép és távoli. Beretválja az őrnagyot, s a férfi minden ellenkezése ellenére hosszú pakompartját is kíméletlenül, ráadásul gúnyosan mosolyogva tünteti el, egészen rövidre nyírva Adrián haját is.
„Szép szőke fiú lesz magából, vezérem – suttogja, és baljósan rekedt nevetése láthatólag megdöbbenti a férfit, frissen beretvált arcán nagy, vörös foltok ütköznek ki, de nem szól. – Minden nőnemű lény, öt évtől kilencvenöt évig, egyszerűen elveszíti az eszét, ha magára néz...”
Kacag.
„Nézd csak – fordul felém –, hát nincsen igazam? Bajusz és barkó nélkül, rövid hajjal máris éveket fiatalodott vissza ez a kemény katona.. S mindjárt meglátod, hogyan fog festeni szőkén. Mint egy festmény, mit mondjak?...”
Adrián mereven fordul felém, mintha mondani is akarna valamit, de Fruzsina gyengéden a szájára üt, és krémeket szedve elő, masszírozni kezdi csupasz és védtelen arcát, s valami sűrű, színtelen folyadékkal keni be a haját is, ráköti a hajhálót, s egy csipesszel kezd dolgozni a szemöldökén.
„Kár, hogy a szeme színét nem tudom megváltoztatni.”
„Nem is fontos” – jegyzi meg alig mozgó szájjal az őrnagy.
„Maga ne beszéljen, vitézem. Magának nem osztottam lapot.”
Elfordulok.
A lenti tetőkön változatlanul ott gunnyasztanak a kémények fedezékében a csavargóknak és proliknak maszkírozott titkosrendőrök. Közöttük pofátlan balkáni gerlék élik eseménytelen életüket. Figyelmeztetni szeretném az urakat, időnként azért essenek ki a kéményseprő vagy cserepező szerepekből, és mozduljanak legalább meg, mert ha továbbra is ennyire fegyelmezettek, s mozdulatlanul álldogálnak – valami láthatatlan jelre várva, ami sehogyan sem érkezik, hogy a helyzet végre beálljon, és kezdetét vehesse a valószínűleg Piruettnek nevezett akció–, elérheti őket is a köztéri szobrok mindenkori végzete: a galambpiszok. Az egyik jobb oldali ház, ebben a városban láthatólag meglehetősen ritka, lapos tetején két sokágú rádióantenna mögött alacsony kék kezeslábasba öltöztetett, harcsabajszú emberke álldogál, s vágyakozva pislog a hotel – számára a lemenő nap fényében bizonyára egy re titokzatosabban vihogó – ablakszemei felé. Hirtelen fejéhez kap, meginog, és a rákényszerített fegyelem átmenet nélkül tűnik el. Nem, már nem az a jólnevelt, méltóságteljes rádiószerelő, akinek ezidáig látszani akart. Vértódulásos arccal forog ide-oda, s szidja a rohadt csibészek kurva anyját. Intelmei és jókívánalmai egyelőre címzettek nélkül szállnak a vakvilágba, a szomszéd kémény mellől egy magas, tokás, szintén kék munkaruhás „proletár” félreérthetetlen kézmozdulatokkal hiába próbálja csendre inteni. Ekkor érheti a második „lövés”, az állítólagos rádiószerelő tehetetlenül pörög maga körül, üvölt, mint a sakál, s én hirtelen értek meg mindent: felfedezve az egyik oldalsó ház padlásablakában két vigyorgó kamaszt. Egyikük csúzlijával újra célba veszi a vörös fejű, ideges, sápítozó emberkét, mire az fél lábon ugrálva – a suhancok valószínűleg szegekkel egyenesen alfelére célozhatnak! –, újabb szitkokat zúdít a „kurva kölykökre”, noha egyelőre csak a „vakvilágba” címezi üzeneteit, mert nem találja őket, hiába pörög kétségbeesetten ide-oda. A másik ház kéménye mögül színrelép egy nagy hasú kéményseprő is, arca kivörösödik a dühtől, mond valamit. A lapos tetőn két „újabb proletár” jelenik meg, s elvonszolják idegesen toporzékoló, pórul járt társukat aki nem találván ellenfeleit, már-már zokog a tehetetlenségtől. Az egyik gyerek, mielőtt eltűnnének az ablakból, egy U-szeget a vörös fejű, pocakos „kéményseprő”-nek is küld ajándékba, mire az hirtelen értvén meg a helyzetet megpördül maga körül, és indulatosan, öklét rázva fenyegetőzik, természetesen csak úgy „üres”ben, céltalanul, mert ő sem látja a csibészeket. mi van ezekkel a marha állatokkal? – jelenik meg mellette egy egyenruhás rendőrtiszt, de a csacsi hasú álkéményseprő nem válaszol, indulatosan mutogat körbe, mire mintegy végszóra, az értetlenkedő egyenruhás is megkapja alfelébe az első U-szeget, ekkor viszont már a mellettük tébláboló „cserepező” végre felfedezi, honnan jönnek a lövések. Az egyenruhás tiszt, valószínűleg a parancsnok, fél lábon ugrálva, tomporát tapogatva, stentori hangon üvöltözik, s kapkodva, tétován mutogat körbe, ott vannak? rikkantja a két cserepező, és a leleplezett padlásablak felé mutogat melynek keretéből abban a pillanatban tűnik el a két vigyorgó kamasz.
Nevetek.
„A gyerekek bomlasztják az álruhás nyomozókat – mondom anélkül, hogy feléjük fordulnék. – Csúzlival lövik őket.”
Mindez nyilván másoknak is feltűnik, veszem észre azonnal, hiszen a tetőről leparancsolják a lesben álló álruhás siserehadat.
„Nézzen a tükörbe, őrnagy úr” – hallom Fruzsina incselkedő hangját. Megfordulok.
Magas, napbarnított, cserzett arcú, szőke férfi néz vissza rám rezzenéstelen arccal.
„Az anyja se ismerne magára – legyezi Fruzsina egy kétrét hajtott magazinnal a vendége haját. – Tíz perc és megszárad, csak az a baj, hogy a fekete szemét nem tudom kékké varázsolni.”
„Nem baj – legyintek –, ez lesz majd a szekszepilje.”
„És most – néz az őrnagyra szúrósan Fruzsina – elmegy már a fenébe, drágám? Gondolom, kvittek vagyunk, nem tartozunk egymásnak.”
„Most nem mehet el – fordulok végleg feléjük, elválva az elnéptelenedő tetőktől s az izgatottan ide-oda repdeső balkáni gerléktől. – Még nem mehet, az biztos lebukás lenne...”
„Ehhez már nekünk semmi közünk – von vállat Fruzsina. – Ez az őrnagy úr baja...”
Az ablakhoz sétál, kikémlel, majd felemelt fejjel sétál be a fürdőszobába. Csend van, a lemenő nap sugarai szinte lángra gyújtják a légvonalban talán ezer-ezerkétszáz méterre levő plébániatemplom kettős keresztjét, a tetőn – ahol az előbb álruhás detektívek mímeltek a lázas semmittevést, élő szobrokat formázva a pofátlan galamboknak – óvatosan ide-oda pislogva, ugrásra és menekülésre készen jelennek meg az iménti kamaszok. A legelöl haladó kis vörös hajú srác kezében lazán himbálózik a csúzli. Figyelmesen nézelődnek, egyikük diadalmasan emel fel a földről egy szeget, és a zsebébe süllyeszti.
„Nézze csak – hívom magam mellé a székén lehorgasztott fejjel, mozdulatlanul üldögélő őrnagyot –, azt hiszem, ezek a srácok tudhatnának segíteni magán, ők aztán tényleg ki tudnák lopni innét, egy-két óra múlva sötétedik.”
„Maguk most merre mennek?” – kérdezi ő, anélkül, hogy felém fordulna. „Ne legyen maga is annyira gyanakvó...”
Nem tudom, végűl is miért válaszolok neki, de válaszolok: – „A tengerpartra.”
„Maga a Fruzsina vőlegénye?”
„Szeretjük egymást” – válaszolok kitérően.
„Holnap találkozunk a Gyufa téren, s én is magukkal megyek – súgja. – Akkor majd mindent elmagyarázok, amit most esetleg nem értenek, vagy félreértenek. Vonattal megyünk?”
„Azt hiszem, bérelek kocsit.”
„Pénze van? – kérdezi azonnal szolgálatkészen, és látván elutasító arcomat, sebesen kezd magyarázni. – Higgye el, önök is és a rendőrség is félreérti a helyzetet. Én tényleg egy kupéban utaztam az öreg bankigazgatóval, de nem én öltem meg.”
„Ha ártatlan – húzom el a szám kedvetlenül –, akkor miért menekül?”
„Mert ellenem szóló bizonyítékok vannak a kezükben, s amíg tisztázom magam, eltelhet néhány nap, esetleg egy hét is, s nekem már holnap este a tengerparton kell lenni. Halaszthatatlanul fontos, ügyben...”
Jegyzetfüzetet kap elő a zsebéből, bal kézzel, nyomtatott betűkkel néhány szót firkant egy sebtében kitépett papírlapra. „Ez eddig meglenne – néz rám, és elém tolja a cédulát –, csak az a nagy kérdés, hogy hogyan jut el hozzájuk.”
„Menjen el az ablaktól – súgom, s megvárom, amíg zaj nélkül elvonul, majd résnyire húzva a függönyt, kinyitom az ablakot, és fütyülni kezdek. – Srácok – kiáltok le –, hozzatok nekem esti lapokat a 77-es szobába...”
A kis vörös hajú, meghimbálva csúzliját, bólint, és sebesen tűnik el egy kémény mögött.
Becsukom az ablakot, s az asztalhoz lépve, leülve a fotelbe, az öngyújtója lángjánál égetem el a papírfecnit.
„Így egyszerűbb – mondom neki. – Minek hagyjunk feleslegesen nyomokat?”
„És a gyerekek?”
„Jönnek, hoznak újságot, s akkor majd beszélhetünk nyugodtan velük.”
„Fruzsina haragszik rám – süti le a szemét az őrnagy. – Pedig higgye el, nekem fogalmam sem volt arról, hogy ő menyasszony.”
Ezt nem is tudhatta, biztosítom együttérzésemről, zavarát oldandó, szivarral kínálom, és elmondom hogy akkoriban, amikor ő kéthetenként feladataira készülve, száz-százhúsz percre elengedve magát, ölelkezett ezzel a csodálatos lánnyal a Város garniszállójának első emeleti, félhomályos szobájában, én még valahol a számára jelenleg teljességgel elképzelhetetlen távoli jövőben gombásztam – cikkeket fogalmaztam az amatőr művészeti mozgalom újabb elsöprő országos sikereiről és eredményeiről, s időnként (amikor feleségem, aki idegenvezető, útitársaival, a tettre kész, harsány és tudálékos turistákkal valami távoli városban kóborolt) leittam magam, és ilyenkor azt énekeltem, hogy hej, búra, búra, búbánatra születtem.
Láthatólag nem ért semmit, hunyorog, s én egy pillanatra kívülről figyelve gyakorlottan csevegő kettősünk, átérezve a szituáció képtelenségét, váratlanul kedvetlenedek el, egyéb már nem is hiányzik, gondolom, mint az, hogy megbeszéljük a Fruzsinához fűződő kapcsolataink esetleges intimebb részleteit is, fintorgok, de tovább fújom a füstöt, s igyekszem elkerülni a tekintetét.
„Maga költő?” – érdeklődik.
Tétován ingatom a fejem, a fürdőszobából most jól hallszik Fruzsina hangja, a reménytelen, de önmagát mindig újjászülő szerelemről énekel, a dalt el-elnyomja a csapokból kiömlő vízsugarak fullasztó hangja.
Észrevehetően alkonyodik.
Homályba tűnnek a tárgyak, elveszítik élesedő körvonalaikat, s én kissé melankolikusan gondolok arra, hogy már huszonnégy órája a múltban tartózkodom, s fogalmam sincs, hogy meddig fog tartani a látogatás, lehet, hogy végleg itt maradok, Fruzsinára gondolva, elképzelve kádban nyújtózó, engedelmes és tornásztatott testét, valahogy ehhez a végső megoldáshoz is kedvem lenne. Az őrnagy maga elé bámul és hallgat. Cigarettája fel-felparázslik.
„Aha, értem már – derül fel –, maga színész. Ugye, színész, s a szerepe szövegét gyakorolja?”
Kopognak az ajtón.
„Ki az?” – kérdezem éles hangon, s mielőtt Adrián engedelmesen eltűnne a szekrényben, figyelmeztetően intek, ne tegye, maradjon csak a helyén.
„Jóbarát” – hallatszik az ajtó előtt egy csengő hang.
Odalépek, kitárom az ajtót, beengedem a kisfiút, a friss esti lap van nála, s még két napilap, egy magazin és néhány angol, német és francia nyelvű újság.
Lapozni kezdek, rögtön szembeötlenek a szalagbetűs címek, titokzatos gyilkosság az Orient expresszen.
Bankjegyet csúsztatok a srác kezébe, villámgyorsan tünteti el, elismerően pislant rám, s becsukja maga után az ajtót.
„Nem szólt a portás? – firtatja Adrián. – Hogy tudtál feljönni?”
Elhúzza a száját. „Ezek ostobák” – magyarázza.
Dicsérni kezdem, milyen zseniálisan távolították el a hekusokat a tetőről, s mintegy közbevetőlegesen kérdem meg, ezt az urat, s itt mindketten az újabb cigarettára gyújtó, pöfékelő Adriánra pillantunk – el tudná-e tüntetni innen úgy, hogy ne vegyék észre?
„Őt keresik?” – kérdezi, de nyomban elhallgat, mint aki megbánta, hogy túlzottan kíváncsi volt, és félreérthetetlen mozdulattal tartja a kezét. Adrián magához inti, fizet.
„Ez az előleg – húzza össze a szemét a fiú –, a többit –, s itt megnevez egy nem túl magas összeget, melynek kimondásába mégis belepirul – majd azután, hogy szerencsésen kiért innen. jó?”
„Oké” – áll fel a férfi.
„Az útirány?” – kérdezem én kíváncsian, a srác szeme megvillan, közömbösen legyint, a folyosó végén, magyarázza, van egy ablak, az ablak mellett vezet a tűzoltólétra, majd ezen mennek két emeletet, s akkor átugranak majd a szomszédos tetőre. Ez a menekülés egyetlen kockázatos pontja. A tetőről pedig már egyszerű eltűnni, ő úgy ismeri ezeket a házakat, mint a saját tenyerét.
„S ha meglát valaki, majd sietni fogunk” – hadarja Adrián.
„Vagy ugrani – mondja kissé elnézően a srác. Ha leértünk a tetőre, már nincs semmi baj. A tetőről könnyű eltűnni, én itt minden padlást, házat pincét ismerek. Egy gránátosezred sem talál meg minket.”
Adrián nehézkesen emelkedik fel. „Akkor indulhatunk” – javasolja.
„Egy pillanat – emeli ujját szájához a srác s az ablakhoz óvatoskodva kiles. – Tiszta a levegő!” – mondja még, és int. Már félhomály van, mindenütt meggyúlnak a fények.
„Holnap tizenegykor a Gyufa téren – szorítja meg a kezem Adrián, de ne legyen gondja a kocsira, én majd bérelt autóval fogom várni magukat.”
„Viszontlátásra” – mondom, az ajtó kinyílik, majd becsukódik, s mint ha csak végszóra, újra felhangzik a szomszéd szobák egyikéből a bűvös zongoraszó.
Az ablakhoz lépek, kitárom, mélán számolok magamban. Feltételezésem szerint az egész „akció” mintegy harminc-negyven másodpercig tart hat, tovább semmi esetre sem, ha egy perc múlva nem lesz lárma, nem harsannak fel kiáltások, nem csattan fel mondjuk egy két, feltételezéseim szerint csupán figyelmeztető pisztolylövés, akkor sikerült a dolog, és az őrnagy kiért a szállóból.
Csend van, már Fruzsina sem énekel a fürdőszobában. Az asztalhoz lépek – némileg könnyebb szívvel, megnyugodva kezdem egy kendővel gondosan letörülgetni a hamutartót és a poharakat, az üveget, nehogy ujjlenyomat után keresgéljen itt valaki, amíg vacsorázni megyünk. Aztán dolgomat befejezve, s az őrnagy mozdulatait lehetőleg visszaidézve, és a kilincseket is letörülve, s a szekrényajtót is, csak ülök a fotelban a sűrűsödő félhomályban, magányos időutazó, és hallgatok. Nem, nem is merek arra gondolni, hogy már több mint huszonnégy órája itt vagyok a múltban, mintha csak saját apám egyik vélt vagy valóságos szerepét akarnám eljátszani, a sötétben a szoba bútorai elveszítik határozott körvonalaikat, gyermekkoromban – merül fel bennem élesen, nyugtalanítóan az emlék – volt egy kínos visszatérő álmom: egy idegen, hatalmas házban bolyongtam elveszetten, kiabáltam is, de válasz nem jött. a tükrök egykedvűen vetítették elém önnön sápadt arcom, és megsokszorozták a titokzatos rendeltetésű, leginkább mégis műtőasztalra hasonlító bútorokat, egy idő után utamban elbizonytalanodtam, félni kezdtem, éreztem, valami ismeretlen, szörnyű veszedelem fenyeget, már ezért sem mertem megállni, kifulladva rohantam végig a szobákon, az ajtók könnyedén nyíltak ki előttem, feltárva újabb szobák belsejét, a tükrök hidegen, kissé gúnyosan csillantak meg a homályban, s minden ajtó figyelmeztetően kattant mögöttem, egyszer vissza is fordultam, de persze már nem tudtam kinyitni, sejtéseim tehát részben beigazolódtak, zihálva siettem, a műtőasztalhoz hasonlító bútorok között és a legbenső szobában hatalmas ovális tükör előtt, vakító fényben egy fekete frakkos, fekete álarcos magas férfi várt rám, s amikor észrevett, hívogatóan intett felém, én menekülni akartam, de mögöttem borzongatóan kattant az ajtó zárja, cikázni kezdtem a műtőasztalok között, ő szárazon szólt rám, mire vársz, gyere! aztán nevetett, valami földöntúli nevetéssel, mintha egyenesen a gyomrából jöttek volna a hangok, s én összeszedve minden bátorságom, elindultam feléje, de minél inkább elöntött a vágy, hogy hamarabb kerüljek a színe elé, és legyen már vége rettegéseimnek, ő annál inkább távolodott, már a végén csak kicsiny bábu látszott egy ezüst tükör előtt, s akkor valami vörös fény kezdett derengeni, mintha az ezüstös tükörből kelt volna ki, s amire felébredtem, szobám ablakán már besütött a nap, hogy megvigasztaljon, és erővel töltsön el, mégis percekbe telt, amíg annyira megnyugodtam, hogy ki mertem kelni az ágyból, s át mertem rohanni szüleimhez a szomszéd szobába. Ők ilyenkor még aludtak, elnéztem álomban kisimult arcukat, s félelmem lassan adta át a helyét valami meghatározhatatlan szorongásnak. Mintha ez a szorongás tért volna vissza most a szinte teljesen sötét szállodai szobában. Nyugtalanul mozdulok meg, a cigaretta után nyúlok, félek a tükör felé fordulni, úgy érzem, ha odanézek, ott találom a fekete álarcos ismeretlent, akitől rettegtem gyermekkoromban.
„Drágám – hallom Fruzsinát –, rendeld meg a vacsorát, nincsen kedvem lemenni.”
Felemelkedek, három ugrással elérem a villanykapcsolót, fénybe borul a szoba, az árnyak eltakarodnak, a tükör előtt senki.
„Még is, mit kívánsz?” – kérdezem, izgalmam visszafojtva.
„Valami hideg felvágottat és kakaót kaláccsal.”
Megnyomom a csengőt, számolok. A tizedikre meghallom az ajtó előtt a diszkrét köhécselést. Nem nyitom ki, odamegyek, az ajtóval szemben állok meg, hangosan, tagoltan adom le a rendelést. Kérek egy üveg vörösbort is.
„Fagylaltot tetszik parancsolni?” – hallom a színtelen férfihangot.
„Szódavizet” – mondom, s mint akinek eszébe jut valami, rendelek két erős kávét is.
„Kávét ilyenkor” – döbben meg a pincér az ajtó túloldalán. Figyelmeztetően köhögök, a lépések távolodnak a folyosón.
„Te tényleg megőrültél – jelenik meg a fürdőszobaajtóban felturbánozott fejjel, fürdőlepedőjébe csavarodva Fruzsina. – Ilyenkor kávét! Hát nem akarsz aludni?!”
„Holnapra – kacsintok rá. – Elvégre titokban akarunk távozni, nem? Forrón hozzák, beletöltjük a termoszodba, és kész.”
„Te egy zseni vagy, drágám – simul hozzám egy pillanatra Fruzsina, bár nem egészen ért. – Remélem, már többé senki nem fog megzavarni.”
„Három a magyar igazság.”
Megfordulok, szétnézek a szobában, a csikkeket gondosan eltüntetem egy zacskóba, kinyitom a szekrényajtót, ellenőrzöm, utal-e valami áruló nyom Adrián rövid jelenlétére.
Aztán egymás mellett könyökölünk az ablakban, és nézzük a város szentjánosbogár-fényeit, elmesélem neki, kapkodva, igénytelen részletek közt elveszve, nagy kitérőkkel, feleslegesen eltúlozva némely motívumokat, elborzasztó és visszatérő gyermekkori álmomat.
„Te szegény drágám” – simogat Fruzsina, s mint eddigi meghitt pillanatainkban mindig, most is kopognak.
Ajtót nyitok, alacsony öregember gördít be egy kis asztalkát a vacsorával: hideg felvágott, vaj, sajt, lágytojás, vörösbor, szódavíz, kávé, kakaó, dzsemek. Bólintok, aprót csúsztatok a zsebébe, hálálkodva hátrál ki a szobából. Fruzsina azonnal termoszba tölti a kávét, hunyorgok az erős fényben, kinyitom a vörösbort, töltök két pohárba.
Koccintunk.
„Vajon visszajönnek ma a nyomozók?”
„Nem hinném” – nyugtatom meg, és magamhoz vonva, a fülébe suttogva, az iránt érdeklődöm, hogy mennyi időbe telik, amíg engem is és magát is átalakít, annyira legalább, hogy nagyjából hasonlítsunk is az amerikai igazolványképen látható alakokra.
„Egy bő óra, de lehet, még annyi sem.”
Lágytojást kanalazok, vajas zsemlét, sonkát eszem ő mélán nézegeti fél pohár borát, majd lopva a szekrényajtóra pillant.
„Ott van?”
„Kicsoda?”
„Hát, ő... az őrnagy...”
„Elment – súgom. – Nem hallottad?”
„Nem. Hová?”
Vállat vonok. „Nem kérdeztem tőle. Felnőtt ember, nem? Meglehetnek a saját útjai. De ha érdekel, holnap majd megkérdem, merre járt, s mivel töltötte az időt, amíg társaságunkat nélkülözni volt kénytelen.”
„Hogyhogy megkérded? Hát visszajön?”
„Ide már, remélem, nem. De találkozni fogunk vele. Ő béreli a kocsit, és együtt megyünk a tengerpartra.”
„Te megőrültél, szívem.”
Kortyolok a boromból, tovább eszem.
„Látom, jól megértitek egymást – sziszegi sértődötten Fruzsina. – Rólam nem beszélgettetek véletlenül?”
„Tehetek én róla – kezdek kacagni, és széttárom a kezem, hogy mind a kétszer megzavartak, mielőtt igazán kibontakozhattunk volna? Csak abban reménykedhetünk, hogy három a magyar igazság.”
„Te csak ne reménykedj! – kortyolja kakaóját fáradtan Fruzsina. Minden kedvem elment tőletek. Legszívesebben visszafordulnék Orsi nénihez...”
„És mi akadályoz meg ebben, szívem?” – kérdem, és komótosan gyújtok rá, a csillár felé fújom a füstöt.
Azonnal felugrik, csapkodni kezd.
Tapsolok.
Lihegve, gyűlölködve néz, s váratlanul kezd ő is nevetni.
„Milyen voltam?”
Megnyugtatom, hogy csodálatos. Leírhatatlan. Jelenetről jelenetre javul. Ha így folytatja, lesz belőle valami. Ne higgyen azoknak, akik le akarják beszélni, határozott érzéke van a teátrumhoz.
Újra eloltjuk a világítást, s egymás mellé könyökölve az ablakban, szótlanul dohányzunk. Alattunk a város rejtelmes fényei. Félszájjal, suttogva tudatom vele a legszükségesebbeket.
„Csak azt nem tudom, mikor és hol maszkírozzuk majd magunkat?”
„Reggel – szorítja arcát az arcomhoz Fruzsina. – Most, azt hiszem, veszélyes lenne, esetleg még visszajöhetnek a detektívek. Reggel szintén. jobb, ha meglépünk innen, ha meglátnak, meglátnak, mindegy; pénzt hagyunk az asztalon, sőt még fel is fogom délben hívni a hotelt, hogy leugrottunk a tengerpartra, s küldjék utánunk a holminkat. Egyszerű, nem? Utazgató turisták vagyunk, szívem, senki nem vár el tőlünk kiszámítható viselkedést.”
„És a maszkírozás?”
„Elmegyünk egy garniszállóba – suttogja. – Az ilyen zughelyeken amúgy is nagy a forgalom, egy óra alatt megleszek, mindenképpen megleszek, ezeket a szobákat általában ennyi időre szokták kibérelni a kéjenc szeretők. Hidd el, senkinek nem fog feltűnni, hogy nem azok távoznak, akik bejöttek. A kutya se fog törődni velünk.”
„És a csomagok?”
„Amit magunkkal viszünk, azt esetleg előzőleg feladjuk postán a tengerpartra. De azt hiszem, legokosabb, ha mindent itt hagyunk, küldje utánunk a hotel.”
„A név a probléma.”
Nevet.
„Ne légy naiv. Azok ott nem ismernek. Más arccal, de régi irataimmal simán ki tudom majd venni. Egyszerű, nem?”
„Nem – rázom meg a fejem. – Mert ha a detektívek a nyomunkban vannak, így tudnak majd a legjobban leleplezni és elkapni. Erre nem gondoltál?”
Megcsókolom meleg arcát, távolabb valahol katonák gyakorlatozhatnak, piros és zöld rakéták szállnak az égen, erősödő fegyverropogás hallatszik.
„Akkor visszük magunkkal a csomagokat?”
„Nem probléma – legyintek. – Egy csomó felesleges cucc, majd valahol egy görög nagyáruházban bevásárolunk.”
„Itt hagyjuk? – döbben meg Fruzsina – Az egész ruhatáram itt van.”
„Tudsz jobbat?”
„Hánykor kelünk?”
„Négykor” – ásítok.
„Nincsen az mégis túl korán?”
„Majd alszol a hajón.”
„S a portás előtt hajnalban meg fogunk tudni lépni? Nem lesz túl gyanús?”
„Tudok egy rejtekutat” – kacsintok rá
„S csomagokkal akarsz te tűzoltólétrákon mászkálni?”
Elképedten bámulok rá.
„Van egy újabb ötletem – ragyog fel, akárcsak az égre felkúszó narancssárga színű rakéta, amelyik valószínűleg az akció végét jelzi. – A csomagokat itt hagyjuk, azzal az utólagos és nyomatékos kéréssel, hogy a hotel küldje el a tengerpartra, egy luxusszálló címére. Ezzel legalább teljesen elaltatjuk a nyomozók gyanúját. S aztán ott lenn, ha tiszta a levegő, esetleg még hozzá is tudunk jutni, ha meg úgy érezzük, hogy tényleg a nyomunkban vannak, veszni hagyjuk.”
„Én inkább tűzoltólétrán cipelem a ruháidat, szívem mi lesz, ha elvesznek?”
„Na és von vállat –, nem te mondtad, hogy majd veszünk másokat? Ne félj, mert Adriánból még ki fogok szorítani egy kedves, szép summát.”
Csodálkozva nézem, szeme kikerekedik, baljós lángocskák villognak a mélyén, megsokszorozzák benne magukat az égre felkúszó újabb narancssárga rakéták.
Megborzongok, és magamhoz szorítom.
„Most ne – bújik ki ölelésemből. – Mondtam már, hogy fáradt vagyok.”
Őt még soha senki nem simogatta meg csak úgy l’art pour l’art? Muszáj mindig a szexre gondolnia?
Miért – néz vissza rám –, már nem kívánom? csak hadrikázok, handabandázok, és kiderül, hogy már nem is kívánom? Én is olyan vagyok, húzza el a száját, mint ama bizonyos mezőgazdasági mérnök. Ipperi Péter, így hívták, agársovány volt, és ötvenöt éves.
„Minden második szerdára osztottad be?”
„Igen, és már az első alkalommal feltűnt, hogy szóval, valahogy nem úgy közeledik hozzám, mintha akarna valamit. Mintha csak beszélgetni akart volna. Megkérdeztem tőle, mik a szándékai, erre elmondotta, hogy ő egy szerény, csendes, a nótázást és az italozásokat gyomorbaja miatt csak módjával kedvelő magyar ember, ő rendesen fizet, és ha lehet, szeretne jönni minden két hétben, de számára nem az a legfontosabb, hogy rögtön ágyba bújjon velem, sőt ez – nézett rám kutakodva, kissé szúrós, hidegkék szeme volt – egyáltalán nem is fontos, ez elhanyagolható tényező, erre ő, ha szabad így fogalmaznia, nem is fektet nagy hangsúlyt, számára inkább az a lényeges, hogy az intéző, aki csúnya dolgokat terjeszt róla a kaszinóban, s akit előbb-utóbb móresre fog tanítani –, nyugodjon meg, hogy neki is van egy nője, sőt ugyanaz, mint az intézőnek. Azért pedig, nézett rám unottan, külön hajlandó fizetni, ha alkalomadtán elmondom a pasingernek, hogy ő mennyire – itt látszott, hogy zavarba jön, keresi a megfelelő kifejezést –, mennyire tüzes fiú, mondtam én, és rámosolyogtam, ez a helyes kifejezés, kapott az ötleten, hogy mennyire egy tüzes fiú az ágyban. Ha ezt alkalomadtán kiszivárogtatom, nyert ügye van...”
Miközben ezeket mondogatta, kissé tempósan, megfontoltan, rezzenéstelenül nézte őt, hidegkék szeme meg se rebbent, apró, vértelen száját elhúzva, vastag bugyellárist vett elő, s pénzt számolt tempósan, fontossága tudatában, majd a bankjegycsomót eleje tolta. Ez az előleg, mondotta, hogy lássa, drága Fruzsina kisasszony, hogy tőlem igazán nincs miért tartania, én egy jó fiú vagyok. Ő leült szembe vele, az asztal másik oldalára, s fázósan húzta össze magán pongyoláját. Nem nevetett, nem. Tehát ő, kérdezte óvatosan, csak amolyan „spanyolfal” lenne ebben a kapcsolatban? Paraván?
Így is lehet mondani, bólogatott Ipperi Péter, és kedvtelve nézett rá. Az intelligenciájával, kedves Fruzsina kisasszony, még a szépsége sem versenyezhet. Azzal felállt, és gálánsán kezet csókolt. Keze száraz volt, tapintásától megborzongott, eltolta. Erre visszaült a helyére, rágyújtott egy bőrszivarra, mélán pöfékelt. Igen, ezt akarná ő a pénzéért, tette még hozzá később, amikor már zavaró lett a közéjük szakadt csend. És pluszban azt, hogy esetleg – ha nincs ellenére – beszélgessen vele Fruzsina kisasszony.
Hogy mit csináljon ő? – nézett rá megdöbbenve. Erre csendesen mosolygott. Igen, nézett vissza rá, mi ebben a kérésben a furcsa? Ő, amióta az eszét tudja, a pusztákat járja, s egészen elvadul a vidéken, a vízszabályozási munkálatok során sokszor hetekig csak parasztlányokkal érintkezik, márpedig Fruzsina kisasszony kétségtelenül igazi úrilány, messziről látszik rajta a gyerekszoba, a nevelés; ezért azután szívesen társalogna velem minden két hétben, hogy amennyire ez egyáltalán lehetséges, őrizhesse a formáját. Hiszen bármennyire is vidékhez köti a hivatása, azért ő mégiscsak mérnök. Úriember!...
Ő annyira elképedt, hogy meg se tudott szólalni, majd hangosan kezdett nevetni, ettől Ipperi Péter kissé megdöbbent. Elbizonytalanodhatott, mert kinyögte, hogy lényegében a társalkodáshoz nem is ragaszkodik any
nyira, neki nyilvánvalóan megállapodásuk első része a fontosabb. Abban tényleg nélkülözhetetlen Fruzsina kisasszony szerepe.
De hát miért ne társaloghatnánk, kedves Péter? mondotta ő magához térve, mit gondol, nekem nehezemre esik magával, egy széles látókörű, művelt férfiúval társalogni? Sőt, egyenesen elbűvölő lesz, s mindenesetre sokkal kellemesebb, mint, hogy is mondjam, ágyilag nyújtani szolgáltatásokat.
Erre ő nem is tart igényt, biztosította nagyvonalúan a férfi, és újra úgy kezdett pöfékelni, mint egy török. Ha olyan vágyai lesznek, valahogy így fogalmazott, pedáns szakszerűséggel, szárazon, úgy ejtve a szavakat, mintha személyes ellenségei lettek volna, esetleg majd szól, s akkor ezekért természetesen külön fizet. Ne aggódjak, van neki pénze bőven, itt egy kis indokolt büszkeség színezte a hangját, évtizedek óta csak a folyamszabályozások, a nádaslecsapolások, s ő azután igazán igénytelenül él, egy héten egyszer, kétszer jut el a kaszinóba is, ahol visszahúzódó életmódja s komoly elfoglaltságai miatt („ezek” el sem tudják képzelni, hogy valaki, így ő is, munkáját hivatásnak tekintse!) súlyos és gonosz rágalmakat terjesztenek róla. Amint megtudta Feritől, a főúrtól, a fő rágalmazó az az intéző, az a sunyi, lehetetlen alak. Amiért ő nem koslat szoknyák után – dobolni kezdett erős vékony ujjaival az asztalon, olyan volt, mintha lovak trappolnának a pusztán, ő magábafeledkezve hallgatta –. még nem jelenti azt, hogy pederaszta, nyilatkozta ki méltóságteljesen, és elnyomta a szivarát. A pederaszták is emberek, mondotta ő erre biztatóan, és kíváncsian figyelte, de Ipperi Péter nem reagált megjegyzésére. Mintha a pusztán nem lennének fehérnépek, mondotta még pislogva. Igen, ő a cigánylányokat szereti, mielőtt még Fruzsina kisasszony is csúnyákat feltételezne róla – nézett vissza őrá, s kissé gúnyos mosollyal árnyalta –, a mosdatlan, füstös cigánylányok „varázsát”. Erről ő nem tehet – magyarázta –, ez a szenvedélye. De hát nem állhat le az intézővel, azzal a szennyes fantáziájú, lehetetlen alakkal minderről trafikálni. Mert miért is állna le? Párbajozni nem akar. a magyarázkodásokat unja. Jó lesz ez így, ha Fruzsina kisasszony elejti alkalomadtán megjegyzéseit az ő férfiúi képességeiről, elalszik a szóbeszéd.
Hogyne, kedves Péter, ha csak ennyi a kívánsága, tekintse máris elintézettnek az ügyet.
Akkor még maradok egy félórácskát, tette ki az asztalra Ipperi a zsebóráját. Azalatt igazán társaloghatnánk is? Csak úgy próbaképpen, kérte még, és újabb bankjegyet tett az asztalra a többi mellé.
Miről óhajt beszélgetni? – kérdezte ő szolgálatkészen, és kedvesen mosolygott, átvéve valamennyire a férfi kissé mereven szertartásos udvariasságát. Ő nem is tudja, vont vállat Ipperi Péter, miről szoktak beszélgetni ilyenkor a hölgyek és az urak? Régen járt ő megfelelő társaságba, régen udvarolt ő Fruzsina kisasszonyhoz hasonlító lánykáknak.
Neki újra nevethetnékje támadt, de nem nevetett, komolyan nézett Ipperire, hát nem is tudja, kezdte, talán az időjárásról vagy a divatról, szerelmi ügyekről, lovakról szoktak társalogni. Meg bálokról. Akkor még sincsen akkora különbség, húzta el a száját Ipperi. Mert ő példának okáért a parasztmenyecskékkel is erről trafikál, hogy lesz-e eső, vagy nem? hogy hozzon e nekik kendőt vagy gyöngyöt, esetleg rokolyát a városból. Hogy a csűrben tartott tánc alkalmával az ura melyik leányra vagy kikapós fehérnépre pislogott, s őt ki szorította magához, úgy, hogy elszorult a lélegzete.
Ő erre kacagni kezdett.
Ellenállhatatlanul mulatságos embernek találta hirtelen a mérnököt.
Érdekelni kezdte a munkája is, a vízszabályozásról faggatta, de erre csak legyintett. Ez még Matildot se érdekli, a kávéházi kasszírnőt, húzta el a száját, noha udvariasságból, azt meg kell adni, ő is mindig megkérdezi.
De hát mit gondol? meredt rá kíváncsian ő, az úrinőket is mindig minden érdekli, amiket megkérdeznek egy-egy ismerős férfitól, akivel csak úgy elcsevegnek egy bálon, fogadáson, öt órai teán vagy kerti mulatságon.
Ez az, látja, kedves Fruzsina kisasszony – jött váratlanul lendületbe az ő mérnöke, mert akkor már magában így nevezte –, ezért is nem bánja ő, hogy így él, mint isten árva madara. Mert árvának azután tényleg árva, de szabad is, szabad madár. Mert ő legalább nem képmutatóskodik.
Úgy búcsúztak el, mint régi jó barátok.
Fruzsina nevet.
Az első adandó alkalommal pedig dicsérni kezdi az intézőnek a mérnök férfiúi erényeit. Legalább bosszantotta egy kissé a meglehetősen öntelt, ostoba férfiút, akiről efféléket még legnagyobb jóindulattal sem lehetett volna költeni. Mire a kis köpcös uradalmi intéző, mindenki Dezsőkémje, fintorogni kezd, és elképedve hallgat el, borostás állát vakargatva, mindig gyulladt szemével elveszetten pislog, de nem tud közbeszólni, ő egyre csak Péterről áradozik. Nahát, vakarja a talpát Dezsőkém, az ágy szélén ülve, soha nem gondolta volna. Ő hitelt adván bizonyos pletykáknak, elhitte, hogy Ipperi Péter...
Dezsőkém nem fejezi be a mondatot, aggályosan és gyanakodva pislog körbe.
Ő kíváncsian figyeli a szeme sarkából, s úgy tesz, mint aki nem vett észre semmit.
Minden második szerdán találkozik ezután az ő Péterével, meghitten beszélgetnek, a férfi hálás neki, amiért átmenetileg elcsitultak a pletykák, lassan tárul ki előtte egy hangsúlyozottan „köznapi” élet, tele az ő számára először felfoghatatlan örömökkel, titkokkal és varázslatokkal, ez az élet rakoncátlanul ide-oda kanyargó folyók és patakok szabályozásában, egyenes mederbe terelésében leli meg önnön értelmét, használni akar az embereknek, nádasok, laposok, mocsarak szakszerű, pontos, hibátlan lecsapolásával is. De amellett tud gyönyörködni ez az ember egy napfelkeltében is, amikor a nádasban sorra szólalnak meg a madarak. Elmondja, hogyan fütytyentgetnek (néptelen patakok partján lehet ezt időnként hallani) társuknak a vidrák, s milyen a vadkacsa hangja alkonyatkor, Ő kerekre tágult szemmel hallgatja.
Kedvemre való maga, drága Fruzsina kisasszony, jegyzi meg utolsó látogatása alkalmával a férfi, és kigyúl az arca. Lenne egy ajánlatom.
Csak nem akar feleségül venni, kedves Péter?!
Miért ne? – néz vissza a férfi rajongva és gyanútlanul, hiszen olyan jól megértem magát, és maga is láthatólag megért engem, higgye el, szép élete lenne velem, mellettem.
De hát, magyarázza ő neki, félig bosszankodva, félig, mint mindig az Ipperi jelenlétében, nevetéssel küszködve, az élet nemcsak ennyiből áll, kedves, mélyen tisztelt barátom?!?
A mérnök arca váratlanul, átmenet nélkül borul lángba, reszkető kézzel csapja le az asztalra bugyellárisát.
Hát még is, maga is azt hiszi – fújtat –, hogy ő ferde hajlamú, és reszketve követeli, hogy azonnal tegyem szabaddá magamat, és álljak terpeszbe az ágy mellé, mert ő ebben a pozitúrában szokta csinálni ezt a cigánylánykákkal is, ő most megmutatja nekem...
Ezt kötve hiszem, kedves Péter, jött indulatba ő is, s közölte a felháborodott mérnökkel, hogy őt nem fogja meghágni, mint egy sárló kancát.
Ő ezért fizet, méltatlankodik Ipperi. S ezt amolyan próbának szánja, mert a házassági ajánlatát is fenntartja, természetesen.
Erre ő tényleg elveszítette a türelmét, hát engem nem fog kipróbálni, édes úr, amúgy is hamarosan elutazom, mondotta még, ez volt az utolsó találkozásunk, keressen magának más paravánt. És az ajtóra mutatott.
Méltatlankodva kért elnézést, ott téblábolt még darab ideig körülötte, de őt már természetesen nem érdekelte, megvetően mutatott másodszor is az ajtóra.
A férfi végre kapcsolt és elfehéredett.
Azért hiányozni fog nekem, tudja meg, maga rátarti Fruzsinka kisaszszony, dörmögte még, és végre sóhajtozva elment.
Ő pedig ott ült az asztalnál, s elképzelte, hogy terpeszben áll az ágy mellett, s várja, hogy a férfi vele is azt tegye, amit vizek partján vagy erdőszélen cigánylányokkal szokott. Nevethetnékje lesz megint, de ugyanakkor boldogan gondol arra, hogy eggyel azért ismét kevesebb. Fogy a mezőny.
Első „szabad” szerdáján viszont mégis mindenek ellenére valami meghatározhatatlan hiányérzete van, ide-oda sétál Orsi néni hatalmas kertjében, bosszankodva veszi észre, hogy egyre a mérnököt látja a lugasban, amint körülményesen gyújt rá szivarára, s ravaszkodva tesz valami megjegyzést a hajára. Lehunyja a szemét, s máris ott van a garniszálló asztala mellett, nézi Ipperi Pétert, aki befejezetlen, befejezhetetlen történeteit szövögeti a különböző földbirtokosok kedves, vagy ellenkezőleg, csúnya és viszszataszító szokásairól, és nagyokat nevetnek egy-egy egzaltált főúri furcsaságon.
Igen, azóta is hiányzik neki ez az ember, partnerei, kliensei közül talán az egyetlen, akit, ha igazából mint férfi nem is volt rokonszenves neki, de emberként becsülni tudott.
Már az ágyban fekszünk egymás mellett, a sötét szobában, egykedvűen percegnek a bútorok.
„Jó éjszakát!” – fordul jobb oldalára Fruzsina.
„Aludj jól, szívem” – mondom én is ásítva.
Hamar elalszom, álmomban egy párizsi kávéház tükörasztalánál ülök, és titokzatos amerikai barátomra várok, de nem jön. Különböző ismeretlen, soha nem látott, gyanús alakok bukkannak fel körülöttem, időnként egyegy horgas orrú bávatag öregasszony vagy fiatal, sportos öltözetű, ide oda pislantó, láthatólag ideges hölgy az asztalomhoz kérezkedik. Nem kezdeményezek beszélgetést, tekintetüket kerülöm, megisszák a kávéjukat, szótlanul, köszönés nélkül mennek el. Az amerikai nem jön. A várakozástól egyre idegesebb leszek, a kávéházba váratlanul döcögve érkezik be egy személyvonat, mögötte a végtelen mezőn indiánok vágtáznak. Elúsznak előttem a mázolt arcok. Félek, és egyre idegesebb leszek, mert az amerikai késik valahol, ezért amikor Fruzsina felráz, néhány pillanatig azt sem tudom, hol vagyok.
„Hat óra – szól rám. – Ideje készülni.”
„De hát nem arról volt szó, hogy négykor kelünk?...”
 
 
* Részlet a Piromenád című regény 7., A szökés című történetéből.
 

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» A Hét
» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2018
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék