Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1993. február, IV. évfolyam, 2. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Medgyesi Emese

Medgyesi Emese
HAPPY BIRTHDAY, LEVENTE!
– Mióta tavasz lett, túlságosan hasonlítanak a reggelek! – zsörtölődött Garbo. Talán igaza volt, ám végszóra, a kézimunka alól kicsengett tompán a telefon. Zozóval összenéztek: mára várták a nyugdíjt, viszont későbbre és postán. Az öregasszonyt jobban bírták apró, karika lábai. Trappolt, és elszántan sóhajtott, mielőtt kiemelte volna a ropogósra vasalt írásos terítő alól a kagylót. Előérzete a rendkívüli pillanatoknak megfelelőre hangolta lelkét. Szembefordult a célba utána cammogó Zozójával – így hallgattak duóban, meghatottan, kéz a kézben a formatervezett kagylóval.
– Hááj... Vell... Hello!... Hello! Ájm Róz... itt Róz... Róz Overi beszél... Helló! Hel...
Ők ketten összemosolyogtak. Boldogságukat váratlanul foglalt jelzés szúrta le: ama Róz talán letette, mert meggondolta magát; esetleg eleve tévedésből csengetett rájuk. Szinte összepofozkodtak, szó nélkül. Kapkodták egymás kezéből a hallgatót. Zozó megrázta, belefújt. Garbo a terítő alá nyúlt, nyomogatta, püfölte a villát. A hang mégis tovább szúrt, lüktetett. Ki lehet ez a Róz? Dittikéhez, a lányukhoz kapcsolódhatott valamilyen módon – ebben majdnem biztosak lehettek. Vajon mit akar? És visszacsenget-e? Egyáltalán: őket keresi?... Mit volt mit tenni? Bágyadtan simogatták becses kagylójukat, majd együtt helyezték nyugalomra, takarója alá. Kárpótlásul, hogy az idő is teljék, magukkal törődtek. Garbo eligazította kötényén a sikkes fodrokat, Zozó megszorította olajozott frizuráján a neccet. Várni kezdtek, állva, pedig az ebéd nem volt még sehol. A rádió négyszer mondott híreket.
Napközben mámi többször elcsoszogott az ablakuk előtt. Semmit nem kérdett, csupán azt nyimmegte, hogy fááj mindenee. Vigasztalták, álltukban, kórusban: nekik iiís!... Összehangoltan, gyakorlottan hárították a panaszözönt. Erős nap volt, mire az öregebbet komolyan érdekelni kezdte, mit fognak ebédelni ők ketten. Akkorra már leültek, holott javában várakoztak. Szerencsére külön háztartást vezettek. Ráéreztek, cinkosok, hogy aznap péntek volt, és nyomban kitalálták, hogy böjt van. Biztatták anyókát: egyék egymaga, sokat, húst kivéve. Pihenjen nyugodtan – ne törődjék velük.
Alkonyatkor Garbó szeméből peregni kezdtek tipikus, kövér könnyei. – Nyugdíj se jött – vádolta Zozót, aránylag kímélettel. A férj kissé előredőlt, úgy tartotta társának álla alá a fényességesre pucovált nikkelhamutartót, melybe szabálytalan közökben koppantak, gyűltek a fürge, feminin könnyek... Rájuk sötétedett. Bóbiskoltak, szenderegtek. Éhüket csapvízzel, száraz keksszel verték el, minekutána aludtak egyet. Rosszul. Valamikor hajnalban csörgött újra a telefon. Zozó kíméletlenül lerántotta róla a terítőcskét; mindketten utánakaptak. A beszélgetés alatt négykézben tartották a hallgatót. Mint remélték, ismét Róz Overi volt. Tévedés kizárva. Megint bemutatkozott, aztán rákapcsolt pergő mondandójára. Bő beszédéből bugyborékolt vidám kedve, hírhozó lendülete – nemcsak kellemesnek, meghatóan értőnek tűnt közvetlensége.
– How are you?
Csodával határos módon elértették kérdését. Szólamos krákogásukra a nő folytatta. – Aha... Die mondta, that kettecskén... I hope fine... – ja!... hogy mondjak én, ők is... yes... the children too... They are charming... For a big business, you know, i have a deal – that's because i was flying hier, Ajrópába, yes... Die and én we are very good friends. Very good... Nem tudom, do you understand?...
Szaporázták a makogást, igenelve: – My grandma was also Hungarian – sietett megnyugtatni őket Róz. – And i’m büszke that... Am I right? Ö... how to say?... Ezután I been sokszor in this country. Egy hét hier, at hotel Intercontinental. I wish to pay you a visit, yes... Visit, understand?
Garbo, Zozó fürgén, de némán helyeseltek – mint laza rugón: ingott, rezgett apró fejük, ijedt arcuk. Kigyöngyözött öreg tenyerük, a készülék majd kicsúszott a kezükből. – Hogyne, vizitába mondja, drága?! – emberelte meg magát Zozó. Garbo mellette csendben, bár eléggé ösztönzően pityergett. Az öreg váratlan szívélyességgel adta értelmének tanújelét hangja bátran reccsent, pedig remegett. Mégis kihúzta magát – tárgyaló potentátum –, hogy a virrasztás okozta fáradtságot kevésbé érezze – Viccs déj ár – jú frí? – bátorodott meg. Róz picit hallgatott.
– Sunday – az good... jó lesz? – tudakolta kedvesen. Zozó attól tartott, nehogy botnyelvű lévén, félreértse a megállapodást.
– Az vasárnap, mikor no munka! – szögezte le.
– Oké! – derült Róz Overi. Búcsúzóul hozzáfűzte: – At... dél... and hello!
– Ebédre, te! – kapott észbe Garbo. Már a süket kagylót rekcumolta.
– Kellett volna mondd: gúud, guúd nájt! Ahogy illik. Zozó önérzettel dohogott: – Minek habogjak?!  És ha angolban nem szokás ismételni?!
*
Édes egyetlenünk, szemünk fénye, Dittink!
Sietek tudatni, mekkora örömöt és megrázkódtatást okoztál minekünk, drága szüleidnek kedves hírnököd által, de a várva várt küldeményed révén is. Egyáltalán jóbarátnéd személyével, Rózával. Ma vasárnap van, és nem csak falinaptárunk tanúsága szerint. Higgy nekem! Pláne idegenben, oly távol tőlünk, támaszaidtól, próbáld legalább percekre, míg soraimat olvasod, mellőzni a kedvemért szokásosan gunyoros kedved, általános és sajnálatos kiábrándultságodat. Szóval, hidd el, levelem és beszámolóm bizonyságaképpen, hogy a lélek, mindannyiunk lelke oly örömökre képes, sőt hivatott, melyek napszakokat, fontos korszakokat lényegítenek át, illetve változtatnak meg. Igen, drágám, azon pillanattól fogva, melyben elhatároztam, hogy – legalábbis jó darabig – tudósítalak életünk és napjaink pálfordulásáról, én határozottan érzékelem ezt. Fogadj szót: ha ottani életed úgy hozza, merj te is örülni, csak ne feledj az Úrnak hálálkodni!... Vasárnap van tehát a lelkemben, az van az apádéban is, azóta, hogy Róza első alkalommal, öt nappal ezelőtt telefonált, holott csak ma, a naptári ünnepnapon keresett fel. a gondviselés gondoskodása vagy szegénységünknek szerencséje folytán nyugdíjfizetés napjára esett ama véletlen, a szóban forgó hölgy jelentkezése. Komolyan készülhettünk a vendéglátásra. Becsülettel állíthatom: semmilyen anyagi áldozattól nem riasztottak el a hallatlan árak, a fantasztikus infláció mesébe illő tétjei. Nehogy panaszkodásnak véld a felsorolás elemeit – tudhatod, hogy nem szeretek tendenciózusan fogalmazni. Kesernyés derűnk kedvéért mégis részletezek: apádnak beszerzés közben némi kétsége támadt – jobb minőségű papírszalvétának, húsosabb szaláminak, soványabb húsnak hümmgetett, ám becsületére, végül hallgatott. Képzeld, tejszínt, italt, primőr dolgokat magától mert nem roszszallani. Nyugodt lélekkel fizetett. Példájának láttán ismét a felismerés kényelmére figyelmeztethetlek, lelkem: mit tesz magunkfajta számára a vállalás vagy az áldozat, esetleg az engedelmesség tudatosítása. Ah! Szívleld meg, kedvesem, anyai tanácsom, próbálj hasonlóan viszonyulni istenadta próbatételeidhez...
Az udvaron terítettünk. Mondhatni, egész környezetünket megszépítettük a nagy alkalom tiszteletére. Apád este-reggel locsolt, gyomtalanított. Derékig fehérre meszelte a fákat, óriásecsetjével szegélyt pingált gruppnak, járdának. A macskakövek közül kiskéssel kitépdeste a fűszálakat. Hihetetlen dolgokat művelt. Heccből arra kértem, portalanítaná a környéket, sőt, ha teheti, egész negyedünket. Meg sem sértődött! Pislogott rám komolyan – ha nem ismerném, azt mondhatnám, azazhogy írhatnám: tettre készen. Édesem, ha velünk lehettetek volna! Mindketten erről ábrándoztunk munka közben... Közepes asztalt terítettünk, de terítéket két személyre tettünk. Gondolatban se becsmérelj, ne is rój meg – nem volt ez túlkapás... Apád játékos ötlete volt a bizarr invokáció! Lélekben velünk vannak, azzal punktum! – szólt rám eléggé ingerülten, amikor figyelmeztettem, hogy hiszen egyetlen vendéget várunk. – Tálalni persze nem muszáj nekik – nyugtatgatott tőle telhetően. Nem muszáj...
Talán a zöldségpucolás enyhítette így meg. Nahát, drágám!... Rózról, a barátnédról csak áradozni lehet – beszélni róla, vagy haszontalanul felemlegetni személyét, szinte illetlenség. Nagy darab nő, jól tudod, ám a színei! Persze ez neked nem újdonság, hiszen mint írtad, amolyan lelki bizalmasod, szinte támaszod... De a hangulata! Lenyűgözött, felspanolt. Harmincas éveimnek hollivúdi termékein kacarásztak, boldogkodtak ilyen elégedett, láthatóan gazdag és a mi mindennapjaink robotjától ennyire távol viruló nők... Néhány órára, míg közöttünk ült, megifjultunk; úgy röhögtünk apáddal, hangosan, mint valami elszabadult lovak. Képzeld csak el: ránksötétedett, anélkül, hogy az idő múlását észleltük volna. Szomszédaink kedvükre csodálkozhattak a bukszusbokrok mögül: attrakció voltunk. Faggatózásaink és Róza válaszai pedig... apró kabaréjelenetek, spektákulumocskák a javából. Elmondta példának okáért a Dállászt – ti ugyanis jóval előbbre tartotok kolosszális históriájával. Nahát, az a szegény Bobi! Megsirattam... Ő az én kedvencem... Utána Róz kivette autójából az általad küldött hatalmas csomagot. Piperét, apróságokat, néhány ruhaneműt sikerült bemenekítenem a lakásba, habár drága barátnéd fékezhetetlen információs lendületében darabonként már felmutatott, és keveréknyelven, gesztikulálva körbemagyarázta a kerítésnél ácsingózó jó szomszédoknak a nekem szánt bugyis harisnyák, pulóverek, sőt a leszállított árú mikrohullámú sütő hasznát, ezenfelül általában és egyáltalán, illetve bármin egy tépőzár funkcióját... Ahhoz képest, hogy töri a nyelvünket!... Szép teljesítmény... Erről ennyit. Na de a video, édes gyermekem! Nem is álmodtuk volna, hogy általad ez nekünk valaha megadatik!... Az örömtől mindenről megfeledkeztünk, olyannyira, hogy nem emlékszem, mikor tálaltam, vagy hogy egyáltalán ettünk-e... Fogyasztottunk pedig jócskán, mert igen kevéske élelmünk maradt, ahhoz pedig, amit küldtél, nem akartunk hozzányúlni. Szóval, lelkem lányom, kedvesünk, a trakta után én és apád mámorosan segédkeztünk Rózának fölszerelni az ördögi házimozit. Az ő ájdiő-je volt ( ha tudnád, mily nehezen értettük el ötletét!), hogy azonnal és ott, az udvaron kerüljön sor filmnézesre. Nagyanyád titulálta akciónkat házimozizásnak. Szegénykénket aznap a szokásosnál többet kellett szapulni, mert a vetítés alatt minduntalan óbégatott, belemászott a képbe, s a meszelt tűzfalon csókolgatott, simogatott titeket, kivált a gyerekeket... Rózra hallatlan hatással volt mámi eufóriájának látványa. – Máj gad, máj gad – rebegte jótét amerikánus akcentussal hölgyeményed sűrűn vetett keresztjei között. Utóbb azt hangoztatta: impasszibl, impasszibl – és fixírozott minket, mintha vádolna valamivel. Aggasztottak szavai. Szívesen feltárcsáztalak volna, épp hogy üdvözöljük egymást, és segíts tisztázni a helyzetet, de eszembe jutott, hogy odaát kontinensetek az igazabbak álmát alussza.
Hiába, a technika s a közeg, amelyben éltek, megbélyegzett benneteket. Mennyire megváltoztatok, lelkem, mióta nem láthattuk egymást! Te talán a Júvingok közé is elkeveredhetnél... Vagy csak én túlozlak oly elegánsnak? Számtalanszor siránkoztál, hogy szerényen vagytok, de megbocsáss, azt látom, hogy szemérmesen titkoltál dolgokat. Mindenesetre más vagy, higgy az anyai szemnek – simább az arcod, szebb a járásod. Suhogó legényecskék anyjává értél – mostani formád hozza státusod idehaza átlátszóvá vékonyodtál volt, te szegény...
Ó, hogy is találtad ki ezt az ajándékot! Hogy nekünk és felénk beszéljetek! Csak éppen miért mondtok majdnem mindent angolul?! Apád erősködik, hogy ért. Én, megvallom, a látvány alapján sejtegetek, következtetgetek – ebben ugyancsak küldöncöd segített. Helyes nő ez a Róz – micsoda intuíció.. Vagy hogy is mondják?... Fogalmam sincs, mivel foglalkozik, de kitűnő megfigyelő. Persze ő kezelte a gépet – közben nézett minket, ha épp nem májgadozott. Mámi forte kitöréseinél meg-megállította a filmet.
– Lájk ö big foto! Fo-to! – taglalta nekem. Hát nem kitalálta, mikor kívánnék magam is állj-t a masinának? Ugyanezt állítja apád is. Hajbakaptunk az öreggel nyomban, ahogy éjfél után Róz elburrogott csodaautóján. Apud, ez az én vén kecském tüzeskedik, hogy az ő kedvéért volt minden, és azonnal és éppen ott és egyáltalán!... Hú, hogy dühítenek sületlen kekecségei! Szinte hallom, mit mondanál... Igazad lehetne, ha velünk élnél... eszerint is, egyébként is: csigavér. Halld, azaz olvasd, mit hogyan láték, láttunk, édes egyetlenünk, mindeneink anyja!
Lám, kedvesem, kis megszakítással és néhány nap múltán újabb bekezdésnek láték, folytatom levelem. Apáddal össze összeszólalkoztunk. Csökönyössége, fullánkos megjegyzései sokban kedvemet szegték, de minek keserítenélek kicsinyes panaszolkodással? Vénséges hadakozásaink nem érdemelnek... levélpapírt. Mindenesetre mi, peres felek, kiegyeztünk, sikeres áthidaló megoldást találtunk. Én elismertem, hogy a Róz által kimerevített mozzanatokban állítólag ő látta meg a képet, amennyiben ő állíttatta meg, és dirigálta a készülék működését (hidd el. hogy ez túlzás), őcsökönyössége pedig rám bízta közülük háromnak a kiválasztását. Azért ennyinek, mert szerinte ez bűvös és isteni jellegű igazságszám. Nézd. Blitz most is menő fényképész; kiókumláltuk, hogy nála fogunk ezekről a momentumokról fotókat rendelni. Szobáink falán jól mutatnak majd, és áram sem fogy szüntelen kukucskálásukkal, imádásotokkal... Időközben, ultragyorsan, órák alatt, többszörös feláron – elkészültek a képek. Megpróbálnád kitalálni kíváncsiságunk leleteit, azaz választásunkat? Mi másnak nevezzem idétlen szeszélyünket, hogy a mindennél többet szeretnénk tudni Rólad, Rólatok, különösen a gyerekekről. Óránként emlegetünk; gondolataink minden percét lefoglaljátok. Főleg a kicsinyek. Idétlen játék a mi képzelősdink – miszerint eletetgetnénk, sétáltatnánk őket, vagy tudomisén! Kizárólag efféle haszontalan hasznosságra lehetnénk mi esetleg jók – belátom, hogy... elméletileg... Mámi még ezen ábrándjaimba is betolakszik; rendszerint az idővel öldököl, hogy tinálatok épp hány az óra... Apád dettó. Mire belemerülhetnék képzelődéseimbe – huss! Megsemmisültök... Amúgy is nehéz hű arcot és megfelelő ruházatot elgondolni nektek az általad negyedévenként postázott felvételek alapján. Ráadásul ezeken, azaz mindeddig, némák voltatok.
(Te vagy családod egyedüli, kicsit furcsán, de nekünk és hozzánk oly kedvesen beszélő tagja. Látod-látod, ha sohasem adod Dinit vagy a gyerekeket vonalvégre... Milliószor csókolunk;
Anyád)
Amit zárójelben írtam, tekintsd érvénytelennek! Örömest kihúznám, vagy ha tehetném, letépném ezeket a valósággal nyikorgó soraimat a lapról, de rossz szemem fáradtságára gondolok, s reszketeg kezem munkáját tekintem: odaveszne beszámolófélém néhány passzusa, a lap túloldaláról. Zárószavaim úgy kopognak, mint avatatlan kéz kalapácsütései – bizony elkedvetlenedtem. Féltelek hatásomtól, hiszen én öregebb és szerencsésebb vagyok, az én Uram örökkön ad erőt újrakezdésre, s ha nem adna is, majdnem minden mindegy lenne. De te, édesem?!... Folytatom tehát – lásd alább, édesem. Ápropó telefonbeszélgetés – még visszatérek rá.
Időközben eltelt egy egész hét – tegnap ugyancsak készülődhettünk. Visszavártuk Rózt. Ezúttal mi mutogattunk neki: rikoltozott, vellezett, tapsolta gazdaságunkat.
– Littlö rencs, littlö rencs – hajtogatta nyulaink és malackáink láttán a fogait villogtatva, állandó mosolyban. Falváltva veregette vállainkat. Nem lekezelt, nem. Láthatóan továbbra is lelket vélt önteni belénk. Kevesebb keresztet vetett, májgadját szintén ritkábban emlegette. Nyilvánvalóan könynyebben értekeztünk. Hogy valami lehet bjútiful, és majdnem minden az is (ha Róz hangulatot teremt hozzá) –, a felismerés hét nap alatt mámiban ugyancsak kicsírázott, mint a kezdeti Teremtés. Délután – Róza és Mámi együttes kérésére, titkolt örömünkre, megint videóztunk. Ám előtte elbüszkélkedtünk fotókincseinkkel. Képzeld, barátnőd legyintett – még formális bjúdöfult sem pazarolt rájuk.
– Áj – ütögette vehemensen rezonáló mellkasát – ááj... ékszplikésön for jú – szögezte le félreérthetetlenül.
Kértem és kérem az Urat: bocsásson meg, hogy te is megbocsáthass nekem, gyermekem, amiért ily rövid idő leforgása alatt, méghozzá felvonásokban, ósdi komédiába illően zargatlak, de Róz Overi gyanútlan magyarázata felforgatta világunkat. Sokat tépelődtem – zúdítsam-e rád jeremiádjaimat?... A múló idő tanácsában bíztam; vártam, múljanak a napok, ám kétségeim mára sem hagytak magamra. Tájékoztatlak a barátnőd látogatásakor történtekről, mert meggyőződésem, hogy... hogy megérted aggályaimat.
Hogy kezdjem, mit írhatok, hogy ne bántsalak? Mindenekelőtt tudnod kell, mely mozzanatokról csináltattunk fényképet.
a.    Egy a kerti jelenetsorból, mikor félfarral fémszínű autótoknak támaszkodsz; tátva a szád – kiáltasz vagy rekcumolsz, látszik a ház, hátsó oldalnézet, óriásiak a nappali ablakai, tükrözik az ellenoldalt, ahol valami garázsokra következtettünk, előttük sejthetően Dini alakja: filmez téged s a felemelt karral hujjogtató srácokat. Külön köszönet a grenmás, grenpás rivalgásért... Róz elkottyantotta, hogy gyakoroltattad velük, te tanítottad be nekik...
b.    Egy kép életetek livingrumban történendőiből – micsoda játékok! Hevertek, ültök – tudomisén, mit csináltok rajtuk, közöttük. Kezedben valami szőrös, torz enimöl vagy mi a szösz, teteme vagy toteme. Lányom, te feltűnően példát statuálsz. Elképzelni sem tudom, hogy miért, de láthatóan lehetetlenkedsz. Megbocsáss: idejétmúlt tankönyveink szemléltető képeire emlékeztetsz.
c.    Végül egy darab a konyhai pikcsőr-sorozatból. melyet – ó, megalázó szájbarágás – szándékosan nekünk készítettetek. Úgy állasz, Ditti, kitárt ajtajú, tömött hűtőd előtt, mint Sicc macska, a mesebeli jegesmedvepecér. Részletekbe nem bonyolódom – értsd hangulatomat, ahogy akarod, ahogy tudod... Különbség talán ennyi: apád és én nem megyünk lépre, nem sétálunk bele, pedig sokszor és örömest megtennénk. Tegyük hozzá, hogy nem értjük angol nyelvű utasításaidat. A srácok igen, ők égnek tartott villával ülnek, engedelmesen. Biztos így szokás nálatok születésnapi torta előtt... Megbocsáss, de torkig lehetnek kínálatoddal vagy magyarázataiddal. Esetleg mindkettővel, azért oly egykedvűek, mint valami megcivilizált indiánok.
„Indzsenjuúsz ájdiö” – tapsikolt Róza különösen erre a legutóbbi jelenetre, mert ekkor jutott eszébe, hogy a továbbiakat is magyaráznia kellett volna – úgy ígérte volt. „She is the teacher to, because the languageschool is very-very expensive – and it is more... economic for them...”
– Ikanömik? – szakította félbe apád gyanakvóan Rózát. Elmulasztottam eldicsekedni, hogy a hölgyünk első látogatását követő hét alatt mennyire megváltozott őkelme, mármint „öregapánk”. Beszédes kedve sokéves hallgatásának ellentétébe csapott érdeklődése megsokszorozódott. Oroszlánrészt vállalt poliglott és roppantul összetett társalgásainkból. Leleményét, amellyel Róza felpörgetett beszédritmusát lassította, vagy az érthetetlen passzusokat megismételtette vele egy-egy elcsípett szó szívfájdító rebegésével. Őszintén csodálom. Vén figurás! Elmeneteletek óta játszta nekem az elmeszesedettet!... Külön köszönet e revelációért küldöncödnek és Miurunknak...
– Ikanömik? Vát iz it ikanömik for dem? – kérdezte apád ugyanazt, szinte támadóan.
– Zozó, máj diör?! – siettem Rózának a segítségére, és gyanútlan csodálkoztam. Én magam értegettem, bár későn értettem el eljárásod lényegét. Róza slungban volt – ő egyébként is túl készséges ahhoz, hogy éles helyzeteket felismerjen, esetleg el tudjon tompítani.
– That’s the situation – körözött Róza zajosan karperecekkel zsúfolt karjával. – Fizikölli íz verri... hasznos – jesz, decc dző korrekt ikszpresön. Mindnyájunkra nézve az. Sí íz lörning vit hiz csáldsz. Elképzeltem, micsoda patinás védőbeszédet tartanék én barátnőm védelmében. „Ezáltal épp ő vezeti be őket egy ismeretlen világba, mely számára éppoly idegen, de együtt és egymásért... csodálatos perspektívák felé vezethetnek... nagy szerű dolog... egészen mást jelenthet így nekik, amit és ahogy rögzítenek.”
Szerettem volna magunkat tükörből nézni. Róz mindenesetre engedelmes hallgatóknak láthatott bennünket. Úgy belemelegedett magyarázatába, feltehetően az angol nyelvű angolság tanulásának apológiájába, hogy félretelte mulatságosan kevert stílusát, mi pedig – mégiscsak létezik inglis-csoda?! – sejteni véltük expozéjának lényegét. Körülbelül ezt, bár gondolatban ultraválasztékosra stilizáltam mondandóját. Valahogy így: „Néha nagyon komplikált az anyanyelvi ösztönnek és anyai kötelességének ütközéséből fakadóan – tudatának végletes helyzetekkel kellett megbirkóznia, őszintén megvallom: igen sokszor csodáltam Die helytállását, és ha némely megingása után nem így választott volna, megszakítottam volna kapcsolatainkat. Erre magam figyelmeztettem néhányszor...”
Határozottan tudom, hogy mosolyogva mondta mindezt Róz, én mégis vicsorogni láttam. Van folytatás:
„A felvételekről nem derül ki, mennyire különböző a két fiú temperamentuma. Denis – mutatta nekem a nagyobbik unokámat – halk, engedelmes. Szorgalma akár egy kislányé. Iskolai előmenetele nem szenvedte meg kitelepülésüket... Lewis viszont makacs, ráadásul figyelmetlen impulzív, mint az apja” – állította, mégis az öregemre hunyorított. „Nehezen kezelhető – óvónője folyton panaszkodik rá: nem tudja bevonni az iskolai tanulmányokat előkészítő foglalkozásokba, mert a gyerek gyakran azt játszsza, hogy nem ért angolul. Képzeljék, halandzsázik” – itt elkacagta magát amerikás szóvivőd, mielőtt tovább szőtte volna értekező helyzetjelentését: „Die, mint szülő, nagyot hibázott: elárulta az öntudatos óvóhölgynek, hogy gyereke olyankor feltételezhetően magyarul beszél...”
– Honnan tud? – kérdezhetett nyomban rá a pedagógus.
– Hát az az anyanyelve! – replikáztál te, anyuka, ingerülten.
– Úúgy, értem... – hangsúlyozta az óvónéni. – Mellesleg furcsállom, hogyan tudhatja még mindig azt a nyelvet. Maguk lassan négy éve élnek közöttünk.
Szavaival nyilván szúrni akart: nálatok, Amerikában, bizonyos körökben sikk a frissebb emigránsokat betolakodóként kezelni.
Az óvónő rosszallása – mégiscsak hivatalos tekintélynek számit személye –, valamint Róza szerénységének okítgatásal megtették hatásukat –, ugye jól sejtem, drágám? Azóta Lewisnek te csak angolul elhangzó kéréseit teljesíted, és kizárólag e nyelven válaszolsz gyermekeidnek bármely kérdésére. Apjuk, ha estére hazakerül, úgyszintén... Denis, a drága, szerintem sohasem okozott fejtörést; korábban is szívesen beszélte az új világ nyelvét.
Ezek után Róz hatásszünetet tartott. Végre ránk nézett, figyelmesen. A látvány hatását elbizonytalanodásából mérhettem le, kedvesem. Ízléstelenség lenne részleteznem.
– Bizonyos dolgok nem egyértelműek – körülbelül ezt jegyezhette meg barátnéd halkan, tagoltabban, bár még mindig angolul. igyekeztem szinkronban gondolkodni vele. „Nézzék csak azt a feliratot, ott a születésnapi tortán” – mutatott büszkeségünkre, az egyik kinagyított fényképre... Megnéztük. Alaposan megnéztük.
Ennyi. Róz mellesleg korán, már nyolc körül távozott tőlünk. Holnap állítólag át is repüli az óceánt, de haza, városotokba csak pár nap múlva megy. Küldtem tőle nektek némi apróságot, főleg fűszerkeverékeket – darabig hazai ízekkel főzhetsz. Ne köszönd, ne is telefonálj: egész hónapban kint leszünk a kertben...
Jaj, az a szegény gyerek! Lewiskánk, vagy hogy is nevezzelek?! Sohasem bocsátom meg magunknak, hogy idén elfelejtettünk felköszönteni Tégedet, kis boldogságunk! HAPPY BIRTHDAY, LEVENTE!
1992. V. 12. – VI. 9.

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» A Hét
» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Helikon
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2018
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék