Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 2000. augusztus-szeptember, XI. évfolyam, 8-9. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
DOKUMENTUM

A szembejövő ember

Lengyel László politológus, pénzügyi szakember, esszéíró, a magyarországi elektronikus sajtó gyakori szereplője, a magyar közvélemény-formálók markáns személyisége Benedek Elek dédunokája. Természetes tehát, hogy az 1999es hármas - születésének 140., halálának 70., a kisbaconi Benedek Elek Emlékház felavatásának 30. - évfordulója alkalmából készülő dokumentumfilm szereplői közül nem maradhat ki. A meglepő az, hogy a budai forgatás alkalmával kazettára rögzített anyag sok szempontból érzékelhetőbb tény- és érzelmi információt tárt elénk, mint amennyit akár a még Benedek Elekre emlékező akkori gyermekszemtanúktól megtudhattunk. A vele készített mélyinterjú arról tanúskodik, hogy a harmadik generáció közé sorolható dédunoka emlékeibe, a családi hagyomány, az olvasmányélmények, a szintetizáló és az összképet részeire bontó elemzőképesség tudományosan s egyszersmind bámulatra méltó érzékenységgel képes rögzíteni elődei életének lényegét, ennek meghatározó csomózatait. Egy sokakat megszólaltató dokumentumfilm ebből csak egy-egy csipetnyit építhet be a Benedek Elek életművének képi megjelenítésére összpontosító filmes műfaj, ezért tartjuk szükségesnek az alig vagy másféleképpen ismert Benedek Elek-arcot az interjú anyagának közlésével felmutatni.
(S. L.)

Átugrani a szakadékot

Lengyel László: Benedek Elekről beszélve óhatatlanul az jut az embernek az eszébe, hogy a családjától mit kapott. Természetesen a legtöbbet róla apámtól és nagyanyámtól hallottam. Nagyanyám Benedek Elek legidősebb lánya volt, Mária, Mariska, az Aranyvirág, az apja adta becenévként nagyanyám egész életében arról beszélt, és haláláig arra emlékezett, hogy az apja milyen erkölcsi tartást adott át neki.
Én azt hiszem, Benedek Elekről valami olyan kép maradt meg az olvasóban, hogy egy olyan mesemondó apóka, aki a maga szakállas képével egy Öreg Jézus, egy jóságos bácsika, aki haragudni nem is tudott, aki állandóan fejeket simogat, és tulajdonképpen soha konfliktusa a világgal nincsen, és arra próbálja biztatni a gyermekeket is, próbáljanak ütközés nélkül élni a világban. A valóságos élete Benedek Eleknek egészen másmilyen volt. Először is, azt hiszem, mesébe illő életének az indulása, hogy egy tulajdonképpen nagyon szegény és Isten háta mögötti faluból kellett elindulnia, ahonnan ő volt az első, s úgy gondolom, hogy nagyon sokáig ő volt az utolsó nadrágos ember, értelmiségi. Az, hogy valaki a múlt század első felében egy kicsi székely faluból Budapestre tudott kerülni egyetemre, ezt el lehet képzelni, micsoda iszonyú erőfeszítés lehetett. Ebben az időszakban, én úgy gondolom, hogy már átugrotta először azt a szakadékot, ami a nép és az urak között, ami a nép és a nadrágos, a tanult emberek között volt. És, miközben átugrotta tudásban azt a szakadékot, hatalmas lelkierőt mutat, hogy mindig újra meg újra visszament a faluba; szembement azzal az áramlattal, ami másoknál a világot jelentette, akik egy ilyen ugrás után ott maradnak a túlsó parton az urak között, és nemigen emlékeznek meg a parasztszüleikről, nem ültetik az asztalukhoz, nem viszik oda a grófokat, hogy kezet fogjanak az öreg édesapjukkal, anyjukkal. Ő ezt végigcsinálta.
A másik nagy ugrás, ami óriási konfliktust okozott, az Budapest volt. Érdemes, szerintem, az olvasónak egyszer csak észrevennie, hogy ő hirtelen lett Budapesten egyszer csak egy "Arany János". Ez akkor az igazi, nagy nekilendülő Budapest volt. Az alapító Budapest, a növekvő Budapest. Ez egy parasztgyereknek fantasztikus élmény. Egyszer csak kinőtt egy város a semmiből, amelytől egyszerre kellett félni, mert félelmetes, amint növekedett, és ugyanakkor nagyon megejtő volt. Benedek Elek tulajdonképpen életének ezt a felét Budapesten töltötte. Együtt nőtt ezzel a várossal, amelynek tulajdonképpen a külvárosában élt. Elég szegényen, akkor is, amikor országgyűlési képviselő volt. A Bérkocsis utcában lakott, amely ma sem egy jó környék, akkor pedig egészen a város széle volt. Vagy a Reáltanoda utca, ahol később lakott, hát az is egy nagyon gyenge környezet volt. És természetes módon élt a város szegényeivel együtt. Nem tudom, mennyire érződik ez az írásaiból, de szinte a Krúdy-világokban élt.
Amikor látjuk az ifjú embert a sárkányokkal küzdeni, akkor ő lenézett az utcára, és látta a nyomorult, városi proletárt, azt a szerencsétlen embert, aki a külvárosban árulta a tudását és néha a testét. Fantasztikus városi világot látott maga előtt.
Én azt gondolom, hogy ez egy nagy tanulság volt számára. Ezt egy életen át nem tudta földolgozni, hogy egy modern városban élt. Ezért a visszatérés Erdélybe egy kicsit menekülés is volt a város elől.

Nekünk
a tollunkkal kell valamit tennünk

A harmadik nagy konfliktus, amelyet megemlítenék, mielőtt Erdélyről szólnék, ez a politikus Benedek Elek. Képviselővé választatta magát, egyébként a saját székely kerületében. Szörnyű dolgokat írt erről a választásról. Kiderült számára akkor, hogy azok a székely atyafiak, akiket ő nagyra tartott, tisztelt mesehősöknek látott, azok bizony pálinkáért, pénzért bárkinek eladták a szavazatukat. Ez nagy csalódás volt számára, de mindenesetre egészen fiatalon bejutott a magyar parlamentbe. Egyike volt a legfiatalabb képviselőknek. És azt hitte, hogy neki a politikai pályán sikerül megváltoztatnia a Székelyföld sorsát. Ez volt a nagy vágya. Kormánypártiként próbálkozott, és kiderült, hogy fütyülnek ezek a parlamenti képviselők és a Tisza Kálmán kormányzat arra a világra, ahonnan ő jött. Felszólalásaiban megpróbálta újra meg újra - egyébként nagyon éles, nagyon radikális paraszti felszólalásai voltak -, megkísérelte a parlamentet fölrázni. Rá kellett döbbennie - Jókai, Mikszáth, Trefort is ott ült a parlamentben -, hogy ez semmit nem mond nekik. Kigúnyolták, nagyon megalázták.
Fiatal képviselőként indult, és megalázottan és megverten kellett végül is elbuknia, és elhagynia a parlamentet, s rá kellett döbbennie arra, hogy ezen a pályán, ebben a formában nem lehet semmit sem változtatni a világon. Én azt hiszem, hogy ez azt a tapasztalatot is adta számára - és ezt továbbörökítette a családban -, hogy a politikus ember valami kivételes helyzetben, Kossuth apánk esetében valami nagyot tesz, de ez századonként egyszer van. - Nekünk, fiam - adta tovább a fiának -, a tollunkkal kell valamit tennünk. Politikus szóval nem lehet. Írni kell! Föl kell rázni azokat, akik alul vannak! Olyan dolgokat kell írni, amit megértenek a parasztemberek is. Gyerekeknek kell írni talán - és itt fogalmazódik meg az a csodálatos megoldás, amire rájött, s megmondom őszintén, ez máig ható -, mert valószínű ennek a nemzedéknek bármit mondunk, nem ér semmit, de talán a gyerekeknek nem fölösleges beszélni, akik most nőnek föl. Talán, ha másképp neveljük őket! Talán, hogy ha erkölcsi elvek szerint neveljük őket, nem úgy, ahogy a szüleiket, akik elvesztették ezt az erkölcsi hitvallást, akkor lehetséges még egy másik világ.
Úgy gondolom, hogy nem eleve volt benne olyan szándék, hogy a gyerekeknek fog meséket írni, megírja a magyar nép történetét, hanem pontosan a politikai kudarc volt az, ami rávezette, hogy másokhoz kell fordulni. A néphez, a parasztokhoz, akiket meg kéne tanítani, hogy a saját meséiket, saját balladáikat hallják vissza írásban, lássák, hogy ők milyen nagyot cselekedtek, olyan nagyot, hogy nem is tudják. És a gyerekeket, akik hirtelen egyszer csak átélhetik, hogy a néppel együtt lenni nem szégyen, nem tisztességtelen, hogy ha valaki parasztemberekkel leül egy asztalhoz. Épp ellenkezőleg: tisztesség.
Én azt hiszem, hogy ez a századfordulón kialakult hitvallás, ez egyszerre tette őt meseíróvá, másik oldalon egy hihetetlen kemény publicistává. Mostanában nem adják ki a publicisztikáját, de bizony Ady hangnemében olyanokat írt az úri osztályról, hogy ezt nem tesszük ki az ablakba. A grófi világot valami hihetetlen könyörtelenséggel és keménységgel, azzal a paraszti éleslátással írta meg, ahogyan alulról látják őket. Mit csináltatok ti a több száz holdatokkal? Mi ez az úri világ? Mit tettetek ti értünk? Mit gondoltok, meddig lehet ezt tűrni?
Ez Dózsa György-i hang, az biztos!
Meg kell mondanom, hogy ezt a Benedek Eleket jól ismerte az akkori írótábor, pontosan tudták, hogy ez a publicista Benedek Elek az, akire felnéztek, s a meglepetést az okozta, hogy ha ez úgy tetszik, a kormány oldaláról jött, mert ő ebben az időszakban nem a negyvennyolcas pártban ült, hanem, ha nem is volt benne az Apponyi-féle csapatban, lényegében ehhez a körhöz tartozott.
Én mindenkinek a figyelmébe ajánlom, hogy ha fel tudja lapozni a publicisztikáját - egy kis kötetet Szentimrei Jenő, illetve Balogh Edgár összeállított, emlékszünk rá, valamikor a hatvanas évek elején jelent meg a bukaresti Kriterionnál -, de hát újra ki kellene adni azokat a publicisztikákat, hogy szembesüljön a századelő a mával.
Benedek Elek könyörtelen. A népi írókat megelőző hang. Ez bizony az a hang, amelyen aztán a harmincas években a népi írók, ha az erdélyiekre gondolok, Tamásiék szóltak. Itt nincs mese, itt kemény hang van.

Visszatérés Erdélybe

Benedek Elek életében még egy döntő dolog az Erdélybe való visszatérés. Először is csodálatosan van megírva az, ahogyan menekülnie kellett a román hadsereg elől Erdélyből. Azt hiszem, hogy ezt a drámát, ezt az iszonyatos menekülést sosem tudta elfelejteni, és valószínűleg sosem tudta kiheverni. A visszatérésben benne van a menekülésének emléke. És az, hogy elvágták a családjától. A felesége visszament Erdélybe, hogy a fiát ápolja, ő pedig itt maradt egyedül. Így élt éveken át. Addig nem volt ennyire egyedül soha. Bármennyire is a gyerekei körében volt, ez egy irtózatos árvaságot jelentett. Nemcsak a szülőföldjétől szakították el, hanem a feleségétől is. A fia meghalt eközben, és nem tudott hazamenni.
Itt élte át a forradalmakat. Ez is irtózatos csapás volt számára. Egyszerűen nem értett belőle szinte semmit, csak azt értette, hogy felfordult teljesen ez a magyar világ. Az a világ, amelyet ő korábban ismert, megsemmisült.
A maga részéről ezt a megőrülési folyamatot - mert úgy látta, hogy megőrült világ -, miközben a fiai, éppen Benedek Marcell révén odáig eljutott,
hogy a tizennyolcas őszirózsás forradalmat megértéssel szemlélte. Jászi becsületességét látta, de tizenkilenc vörös terrorjára, kommunizmusára úgy tekintett, ezekre a "Jakabokra", ahogyan ő nevezte őket, hogy a legrosszabb vonásai támadtak föl és kerültek előtérbe annak a magyarságnak, akik az életet nem ismerik és meggonoszodtak. Neki a legérdekesebb problémát Lukács György jelentette, aki fiának a legjobb barátja volt. Lukács átváltása vörös népbiztossá, ez egy nagy csalódás volt számára. Mivé lesznek ezek a gyerekek? Én úgy gondolom, hogy általában azt a brutalitást és agresszivitást, amit majd aztán a fehér terror jelentett, ezt ő teljes mértékben elutasította, valami olyan borzadással, mint a mese világában a sárkányt. Uramisten, hát lehet, hogy a sárkányok győzzenek? Úgy érezte, hogy valami olyasmi győzedelmeskedett, ami a legrosszabb, ami jöhet.
Egyáltalán nem az urakat siratta és Ferencz Józsefet, akit megvetett és gyűlölt; nem valamilyen ellenforradalmi indulatok dúltak benne. A fehér ellenforradalmat mélységesen megvetette. Az ami bejött ott és Orgoványnál, Siófoknál megjelent, a maga zsidógyűlöletével, a maga agresszivitásával, arról szörnyű sorokat ír az Édes anyaföldemben, hogy mivé váltak ezek az emberek. Azok, akikről azt hitte, hogy ismeri őket.
Ezért is nem adták ki a műveit. A húszas években azért, mert elítélte a fehér terrort, az ötvenes években, amikor egyébként Benedek Elek műveit általánosan is bezúzásra ítélték, azért nem jelenhettek meg a művei, mert nagyon kemény dolgokat mondott a vörös terrorról és a Kun Bélákról.
Ha már itt tartunk, hadd mondjam el azt, amit eddig nem is tudtunk. Előkerültek az '50-es évekből az ÁVH iratai. Ezekből kiderült, hogy a legnagyobb botrányt éppen a Benedek Elek "bezúzása" okozta. Utasítást adtak erre. Nagyon büszke, őszintén nagyon büszke vagyok, hogy Benedek Elek műveinek bezúzása olyan botrányt váltott ki, hogy Révai Józsefnek személyesen kellett vizsgálatot indítania, hogy kiderítse, ki rendelte el? Fegyelmiket is osztogatott azért, hogy már talán Benedek Eleket mégsem kellett volna erre a listára felvenni. Az ÁVH irataiból derült ki, hogy Bóka László, aki akkor miniszter-helyettes volt, azt írja a dokumentumok szerint, hogy ő Benedek Elek unokájával, tehát édesapámmal, Lengyel Dénessel beszélt telefonon, és megnyugtatta apámat, aki tiltakozott a dolog ellen, hogy erre azért úgysem fog sor kerülni, s a bezúzás elrendelése elhamarkodott volt, és reménykedik abban, hogy ezt meg tudja változtatni. Tehát menekült a felelősség elől. És végül is nem került indexre Benedek Elek. Jellemző, hogy mi volt a kifogás a művei ellen: a "Jóisten" túlságosan sokat szerepel a meséiben, s ezek tanítása a klerikális reakciónak használna - mondták. Mondom, büszke vagyok arra, hogy a könyvtárakban, az iskolákban éppen Benedek Elek betiltása volt az, ami az államvédelmi hatóságokat meghátrálásra kényszerítette. Ez már sok volt! A Benedek Elek elvonása a gyerekektől már sok volt a magyar közösségnek.

Százados kinccsé válni

Térjünk vissza a húszas évekhez. A vörös és fehér terror elől inkább hazamenekült Erdélybe, és azt mondta, egy évig ki sem teszi a lábát Kisbaconból. Hazament, amikor szembe vele több mint kétszázezren jöttek.
Én azt hiszem, hogy Erdélyben az lehetett a legnehezebb, hogy újra felépítse a maga világát. Először úgy érezte, hogy meghal, nem megy haza. Ezt egyértelműen lehetett látni. Olyan öregnek tartotta magát, akinek nincs már dolga. - Kusti, menj innen! Ezt érezte. Budapesten, az ő ifjúságában nem érdekelt senkit az ő írósága. Egyszerűen nem foglalkoztak vele. Erdélyben, mikor visszament, kiderült, hogy nincs az az Erdély szellemileg, amit remélt. Az írók eljöttek. Nem volt akkor Erdélynek szellemi világa, amilyent láthatott volna. - Mire vagyok én még jó Budapesten? Akkor meg itt, Kisbaconban fogok kaszálni. Ültetem a fáimat. Körülbelül ez volt a vágya. És itt fogok csöndesen meghalni. Méghozzá úgy, hogy miközben állandóan melankóliás érzelmei voltak. Öngyilkos alkat volt, ez az igazság. Az volt benne, hogy hát én a családomért élek, de ennek már vége.
Innen - és én ezt nagyon nagyra becsülöm a családunkban, ezt tartom a legszebb örökségnek, ezt hagyta ránk -, hogy akkor, amikor valaki ennyi idős - 1921-ben egyébként ez a kor még idősebbnek számított, ma már a hatvan év nem olyan nagy idő -, de akkor ő nagyon erős embernek látszott. A fiatal írók, költők elkezdtek neki levelet írni. Elkezdték mondani, mekkora öröm, hogy ő hazajött. Kiderült, hogy volnának emberek, akiknek szükségük van rá. És ez az ember ennyi idős korában felépített egy teljesen új világot.
(Ezt most már személyes emlékként mondom: láttam az apámat. (Lengyel Dénesről van szó. S. L.) hatvanéves korában nyugdíjazták, s elkezdett írni egy könyvet. Megírta a Mondák Könyvét. Öt könyvet írt! Idős korában. Egy befejezett élet után. Egyszer csak rájött, hogy új életet lehet, sőt kell kezdeni. Ez egy csodálatos dolog! Az ember legnagyobb biztatása ez. Egyébként hadd mondjam el, hogy ezt én ma is elmondanám azoknak, akik úgy érzik, befejeződött az élet. Újra lehet kezdeni.)
Egy olyan Erdélyben, amely halottnak látszott, egy olyan faluban, ahol ötszáz ember élt, és kik olvastak volna? Olyan gyerekeknek írt, akikről nem tudta, hogy olvasók lesznek-e. És felépített egy életet. Ebben én három nagyon fontos dolgot látok.
Az első, hogy ez az öregember, akinek az irodalmi ízlése bizonyos értelemben a múlt ízlése volt, hallatlan lelkierővel átalakította az ízlésvilágát.
Nem mondott neki Ady Endre neve addig semmit. Nem mondott semmit Babits Mihály vagy Kosztolányi Dezső sem. Ezek a nyugatos írók számára teljesen ismeretlen világot jelentettek, s akkor kiderült, hogy Tamásiak, Szentimreiék ezeket olvassák. Hogy a közönség valami nagy változáson esett át. Ez az öreg ember nem szégyellte levenni a polcról, vagy megkérni a fiát, Benedek Marcellt, küldje el Ady könyveit. Újraolvasta vagy elolvasta, és kiderült, hogy ő szereti Adyt! Ez nagyon nagy dolog! Ez azt jelenti, hogy hatvan év után is lehet újrakezdeni, bizonyos értelemben megváltozni. A legmodernebb írókat hajlandó volt elolvasni. Nem szégyenkezett azon, hogy ő tanuló. - Öregemberként az iskolapadba ültettek - mondta Szentimrei Jenőnek. Beült ezekkel a fiatal, huszonöt-harmincéves emberekkel az iskolapadba. Miközben Magyarországon az ő kortársai ugyanazt fújták, amit a háború előtt. Ez szerintem a húszas évek erdélyi irodalmának nagyon sokat jelentett: volt egy öregember, aki ezt megbolygatta.
A másik, ami nagyon nagy dolog, amit a fiatalok azelőtt nem tudtak megcsinálni: ráéreztette őket, hogy együtt kell élni. Ne féltékenykedjenek. Én ezt a mai Magyarországon látom, valószínűleg Erdélyben is így van, két író már háromfelé ír. Már gyűlöli egymást, már azt nézi, hogy neki több verse jelent meg, neki több publicitása van, neki már van lapja, nekem meg nincs, s az a gondolat érlelődik meg benne, hogy ha már így áll a helyzet, akkor az ő tehene is dögöljön meg. Az irigység és a düh a másikkal szemben!
És ő rá tudta venni ezeket a székely írókat, ezeket a fiatal tehetségeket, hogy ne egymást fúrják, ne egymást döngöljék a földbe! Együtt vagyunk! Mindegy, hogy én öregember vagyok, száz könyv áll már mögöttem. - Itt van Áronka - és behozta Tamási Áront, aki kezdő író volt. Akinek néhány elbeszélése jelent meg, nem is volt igazán kötete. Dsida Jenő gyerekként írt a Cimborába. Tényleg így volt. - Erre figyeljetek! Vagy Szentimrei, aki nem tudta, hogy ő tud-e író lenni, mert egy katonatisztnek ez nem könnyű. Magához ölelte és azt mondta: Áronka, Jenő, együtt!
Ócska szekereken, két lóval bejárta Erdélyt. Fiatal, semmilyen írókkal, akikről azt sem tudták, kicsodák, azt igen, hogy ki Benedek Elek. De senki sem mondta volna meg, hogy ki ez a Tamási Áron? Megölelte Tamási Áront, odavitte az emberek közé, s azt mondta: erre a fiúra figyeljetek! Én már befejezett ember vagyok. Őrá figyeljetek!
Bár volna ma ilyen öreg író! Bár volnának olyan fiatalok, akiket így öszsze lehet fogni! Akiknek van egy körük. - Mi heten szeretjük egymást, a barátaink valóban a barátaink, mi, igenis, együtt vagyunk. És családjainkat is szeretjük. Sipos Domokos halálakor ezek a fiatalok együtt mentek és körbekoldulták Erdélyt, hogy a Domokos gyerekét föl tudják nevelni. Ez az a szolidaritás, amelyet Magyarországon ma teljesen hiányolok. Félek, hogy ez Erdélyben sincs meg. S ezt ez az öreg ember tanította meg nekik. Fogjatok össze!
Jellemző, hogy halála után hogyan spriccolt szét ez a társaság. Amíg ő közöttük volt, nem vándoroltak ki, nem gyűlölködtek egymással, közösen, együtt próbáltak valamit csinálni. Huszonkilenc után mivé lettek? Lehet látni, hogy az útjaik miként váltak szerteszét. Ezt nagyon fontosnak látom, mert nemcsak azt mondta az embereknek, íróknak, hogy össze kell fogni, hanem valóságosan is meg tudta csinálni. Szerintem ezeket az írókat később ez tette nagy írókká. Természetesen tehetségesek voltak, hiszen Tamási Áron akkor is nagy tehetség volt és lett volna, ha ezt Benedek Elek nem veszi észre.
A harmadik, amit az erdélyi dologhoz szeretnék mondani, nem szégyellt a nagyközönséghez szólni. Nem elithez, egy szűk réteghez, hanem a nagyközönséghez kívánt szólni. Olvassanak ezrek! Megpróbált a legegyszerűbben írni. Tényleg a gyerekekhez és a szüleikhez szólt. Amikor válaszolt a gyermekeknek a Cimborában, tudta, hogy ezt a szüleik is olvassák. A parasztemberekhez éppen úgy tudott szólni, mint a városiakhoz. Gondolkozzatok el azon a mesén, hogy itt hogy lehet magyarul írni. Ez a harmadik dolog tehát, hogy nem elitírók vagyunk, hanem valóságos dolgokról beszélünk. És mindezt ingyen csinálta. A saját pénzéből. Tulajdonképpen az élete föláldozásával.
Bizony az akkori elit lényegében kitaszította. Nem fogadta be. Az a pesti kormányzati elit, amelyhez próbált állandóan pénzért és erkölcsi segítségért fordulni. Ennek az elitnek a száján ott volt Erdély, a vállán nem, gondja nem volt ott, semmiben nem vett részt, tűrték, hogy a lapja megbukjon, ő maga végül ebbe belehaljon. Lényegében úgy kellett meghalnia, hogy egy csalódott, elkeseredett öregember volt. Ez azért Erdélyre nézve és persze, az akkori magyar világra nézve fekete bizonyítvány.
Tényleg mindent megpróbált. Én azt gondolom, hogy próbálta megélni az egész erdélyi magyar irodalmat. Bizonyos értelemben még a politikát is. És ebben magára hagyták, kitaszították és utána - ez persze jellemző -, mint Apókát ölelgették, a képeit osztogatták, mindenki kiderítette, hogy ő volt a legjobb barátja, ő már akkor is támogatta, természetesen olvasója volt, természetesen ott volt az estjein, csak amikor valóban ott kellett volna lenniük, akkor nem voltak ott. És ez, bizony, máig élő példa, hogy hogyan kell gondolkozzunk arról, aki gazdag termését egy ilyen országra áldozza.
A Helikon találkozóra meg sem hívták. Tudomásul vette, hogy Bánffy grófnak és a Keményeknek, tehát a grófoknak, báróknak nincs rá szükségük. Ezt, azt hiszem, nem is vette rossz néven. Bizonyos mértékben úgy gondolkozott, hogy van itt egy Kisbacon, ahol a szegények, a parasztok, a kisemmizettek világa van, és vannak a kastélyok, ahol nincs is nekem dolgom. Ami nagyon fájt neki, azt hiszem, hogy szolidaritást várt a székely fiaitól. Szentimreitől vagy Áronkától, Tamási Árontól, azon túlmenően, hogy tényleg tiltakoztak, amiért nem hívták meg, de ő többet várt tőlük. Miközben azt írta, hogy el kellett mennetek. Végül is a jövőjükről volt szó. A maga részéről, azt hiszem, ez nagyon fájt. Az, hogy a "gyerekeit" és elveheti tőle is elveheti tőle a kastély. Ez nagy fájdalom volt abból a szempontból is, hogy előrevetítette a jövőjét. Azt, hogy ő sohasem fog átjutni a hivatalos Magyarországra. Vagy a hivatalos felsőbb Erdélybe. Hiába ír, szerez méltóságos, nagyságos és egyéb címeket, mindig büdös paraszt marad. És hogy ez azt jelenti, azok a büdös parasztok, akik veled elindultak, lehet, hogy azért, hogy bejussanak abba a másik világba, téged itt fognak hagyni, és nem veled fognak menni, nem a te kezedet fogják, hanem a grófok kezét. Ez bizony egy nagyon kemény ítélet volt számára, és legrosszabbkor jött, halódott a lapja, ő várt valamit, de hát az erdélyi nagy összefogás, amelyet ő nem úgy képzelt el, mint mások, s ez nem valósulhatott meg. Ez nagy csalódást jelentett.

A "simogató" ember

A családon belül is naivnak tartották. Politikusként az eseményekben is nagyon naiv módon látta az ügyeket. Sokat emlegették, hogy ő meg volt győződve, a világháborút a szövetséges hatalmak nyerik meg. A monarchia győzni fog. Fel se tételezte, eszébe sem jutott, hogy ez másképpen történhet. Egyébként a menekülésnél is kiderült, hogy eszébe sem jutott, hogy a román csapatok Kisbaconig eljuthatnak. Naivitására jellemző, hogy hadikölcsönöket is kötött, és lényegében elveszítette a család vagyonát. Nagyapám, Lengyel Miklós is mondta, hogy ezt ne csinálja, mások is... Ilyen típus volt.
Benedek Elek a "simogató emberként" halt meg. Nagyon kevesen tudják, hogy adott esetben nagyon kemény fellépésű ember volt. Szerintem a halálát is ez okozta. Hihetetlenül fel tudott fortyanni. Ez a "Huszár Benedek" volt benne, aki nagyon oda tudott mondani. Ez különösen az úri társasággal volt kellemetlen. Ha a levelezését elővesszük, abból is kiderül, hogy van bizony olyan eset, amikor nagyon kemény hangnemet üt meg. Többek között ennek a hirtelen haragnak az ismeretében titkolták el előtte, hogy mit írt Szabó Dezső róla. Most nagyon furcsának tűnik, de attól tartottak, hogy feljön Budapestre, és felpofozza ezt az embert. Valami volt benne abból, hogy "Huszárok vagyunk", "kard ki kard!", oda kell vágni! Bizonyos értelemben ez a hirtelen harag páros volt azzal a melankóliával, ami aztán azt eredményezte, hogy önmagát is némi iróniával, távolságtartással nézte.
A hozzáértők egyszer majd megfejtik, miért van az, hogy negyvennégy éves korában ez az ember Testamentumot ír, Nagyapónak kezdi magát szólítani. Öregembernek látta magát délceg férfikorában. Ez egy nagyon érdekes személyi jelenség. Ez nem hiba, csak egy helyzet, amikor egyik pillanatról a másikra valaki azt hiszi, hogy ő már öreg ember, s megírja a testamentumát. S tudjuk, hogy ez után a művek tucatjait írja meg. Persze ez a családi megközelítése a dolognak. Az apám például sokszor megkeseredve mondotta, hogy neki nem mesélt soha Nagyapó. Az unokák azt várták, hogy otthon is meséljen. Nagyapó dolgozott s nem mesélt, mert nem ért rá, hogy az unokáknak is meséljen. Ezt apám sérelemként hordozta egy életen át.
Hatalmas olvasótábora volt. Számára az volt a nehézség, hogy el kellett kerülnie a Pósa Lajos-féle gügyögős hangnemet. Ezért is emlékeztetem én az olvasót a publicisztikájára. De a mesék sem gügyögések. A magas irodalmat ismerve és magát átszűrve tudott népnyelven írni. Ebben a legdöntőbb az volt, hogy nagyon keveseknek sikerült a maga falusi nyelvét irodalmira átfordítania. Neki ez sikerült. A paraszti mindennapi nyelvet, nem a gügyögőt, mert a falusi ember nem gügyög, ezt értette, nem kezdte el átírni, hanem sikeresen tudta visszaadni, s egyre magasabb szintre emelni. Ez nagyon nehéz dolog. Én azt hiszem, ebben volt mester. Azok közé a szerzők közé tartozik - ez egy furcsa dolog -, mint Jókai Mór, Mikszáth, akik olyan nagy közösséghez is szólni tudtak, akik nem tekinthetők értelmiséginek. A mai irodalom legnagyobb tragédiája, hogy be van zárkózva egy elit közösségbe, s a maximum az, hogy akiknek még tud valamit mondani, azok a diplomások. Alig tudnék mondani írót, akinek sikerülne kőművesnek, földművelő embernek mondani valamit az életéről.
Benedek Elek erre volt képes. Néha azzal, hogy olyan meséket tett le az asztalra, amelyeket apák-anyák, egyszerű emberek úgy olvastak fel a gyermekeiknek, hogy maguk is élvezték, és észre sem vették, hogy ők maguk is ezáltal ebbe a mesevilágba kerültek. Ettől vált ő, szerintem, százados kincsesé, a nép valódi írójává. Ezt nehéz még egyszer megcsinálni. Én úgy gondolom, ezzel helye van az Arany Jánosok és a Jókai Mórok mellett.

Balladai halál

Benedek Elek és feleségének halála maga is egy balladai halál, ha tetszik, a nép megítélése szerint igazán szép befejezése az életnek. Az, hogy úgy hal meg, jön haza a kaszálásból, s egy utolsó levélírás közben ejti ki kezéből a tollat, s a felesége is utána hal, öngyilkos lesz, ez úri világban, a felvilágban nagyon szokatlan. Nyugodtan mondhatom, hogy szinte ismeretlen halál! Nem így egy kisbaconi, egy erdővidéki, egy paraszti családban, ahol szinte azonnal átéli a parasztember azt a fájdalmat, hogy mivé lesz az ember a párja nélkül, még akkor is, ha ott vannak a gyerekei, az unokái. Mit jelent együtt élni harminc-negyven évig? S mit jelent öreg emberként a halált választani egy másik ember mellett? Én most a feleségről beszélek, de azt bizonyosan tudhatjuk, hogy Benedek Elek is ugyanígy választott volna, ha a felesége hal meg. Vagyis ennek a balladai összetartozásnak, az együttélés és az együtthalás összetartásának van valami fontos, jelentős mondása a magyar irodalomra nézvést: lehet méltóan meghalni, nemcsak szépen élni. Mivel hogy modern korunk egyre nehezebben tud méltó módon, szépen meghalatni bennünket. Ahogy ők meghaltak és aztán ahogyan őket eltemették - egy egész falu -, maga előtt láthatja az ember, ahogyan abban a sárban fölvonszolták a koporsókat, s ott áll mindenki. Parasztemberek, egyszerű emberek, akiknek vagy Elekecske, vagy Elek úr volt az az ember, akit vittek.
Egy budapesti árva zsidó lány volt a felesége. Egy szinte teljesen más világ. S negyven év után úgy temették el őket, mint egy parasztházaspárt. Ez egy nagyon nagy jelképe ennek az erdélyi világnak. Ennek az öregségben is együttélésnek és meghalásnak.
Meg kell mondanom, hogy ez családunkat megint meghatározta egy egész életre. Minden felmenő úgy gondolta, hogy ezt a halált várná magának. Tisztességesen tudjon meghalni, úgy, ahogy Nagyapó tette. Ez volt az álma a nagyanyámnak, az apámnak, ahogy most becsukom a szemem, magam előtt látom ezt az álmot. És aki ma kimegy a kisbaconi temetőbe, egymás mellett láthat két öreg embert, akik ebben a halálos szerelemben itt forrnak össze. Nagyon nagy dolog ez.
Hogy lehet az, hogy egy pesti polgári lány így éljen és így cselekedjék? Nagyon szerette az ő Elekét. Ehhez hozzá kell tenni, hogy Benedek Elek gyönyörű férfi volt. Még öregkorában is látjuk, milyen volt a külseje. Fiatal emberként magas, valami nagyon újat hozó férfi volt. Budapesten ismeretlen is az a fajta magatartás, ahogyan a nőkkel bánt. Az is egy nagyon lényeges dolog, hogyan bánt ő a feleségével, és hogyan bántak a városi környezetben. Pesten ilyen szempontból ismeretlen is az a magatartás, ahogy a nőkkel bánt. Végtelen gyöngédséggel állt a felesége mellett, és nem volt olyan dolog, amiben egymást nem segítették, amit ne beszéltek volna meg egymással. Ha egy napra elment, már írt egy levelet az ő Mariskájának. És persze ő is azonnal írt, ha külön voltak.
A másik pedig, hogy van valami csodálatosan megejtő ebben az erdővidéki világban. Úgy is mondhatnók: vagy megérzi ennek a vidéknek a szerelmét valaki ezek között a hegyek között annak a kis falunak és világának a levegőjét, vagy otthon érzi magát benne azonnal, vagy örökre ismeretlen marad számára. Fischer Mária már az első találkozáskor otthon érezte magát. Kiderült, hogy ez a falu közelebb áll hozzá, mint Budapest. Jobban megértette az embereket, a Benedek Elek öreg szüleit. Úgy ölelte magához őket, mint ahogyan a saját szüleivel tette volna. Megtalálta ebben a faluban az otthonát.
A harmadik dolog az, ami, azt hiszem, ezt az Erdélyi világot a polgári világtól megkülönböztette: a pénzhajhászásnak, a dicsőségvágynak, a napi tülekedésnek olyan ellentétével találkozott, amit megint vagy szeretni lehet, és elfogadni, vagy utálni. Hallatlanul felemelő élménye volt ennek a fiatal nőnek, hogy itt nem kell állandóan a tülekedést, a pénzhajszolást, a mások elé kerülést látni, a hátba támadásra gondolni; itt egyenes, világos körvonalak vannak. Itt mindenki tudja, hogy mi az övé, mi a másé, mindenki tudja, hogy mik azok, amik az öreg embert a fiatalhoz kötik, a férjet a feleséghez. Nem volt semmi zavaró, tisztátalan az egész viszonyrendszerben. Ez lenyűgöző volt számára, azt hiszem, s egyszeriben el tudta helyezni magát benne. Világos volt, hogy mi az ő feladata feleségként vagy menyként, mi a feladata a gyerekeivel szemben. Egyértelmű volt, hogy a gyermekeket mire kell nevelnie. Ez Budapesten nem ilyen egyértelmű. Itt az ő Eleké mellett tudta, hogy az ő feladata micsoda. Most nevetségesen hangzik: ő mesélte azokat a meséket, amelyeket az öreg nem mesélt.
Kezébe vett egy háztartást. A férje bizony ehhez nem értett, a fellegekben járt. Hat gyereket felnevelni úgy, hogy Elek nem tudta, mi a pénz. Ez az asszony úgy tudta ellátni a hat gyermeket s aztán az unokákat, hogy nemcsak kenyér volt mindig az asztalon, hanem valamennyiükből értelmiségi, diplomás lett. Ember lett, s elindult egy új világba. Benedek Elek dönteni sem tudott egyedül. A felesége képes volt kényelmetlen döntéseket meghozni helyette, amelyeket egy családban meg kell hozni.
Ez a sajátos "vegyes házasság" egyik legszebb példája annak, hogy mit hozhat a paraszti világ, mit a városi. A városi tudást a feleség vitte be a családba, többek között ezt a Budapestet a férjével elfogadtatta, tudott Budapesten élni. Együtt tudott élni azzal a férjjel Budapesten, aki eredetileg ezt egymagában nem tudta megtenni.
Újramondom: egy olyan Erdélyben, ahol az embernek lehet a férje, a felesége német, zsidó vagy román, vagy bármi, az nagyon lényeges, hogy vegyes kultúrájú világot össze lehessen csiszolni. Újra lehet élni, s kiderül belőle, hogy a legszebb termés alakul ki.
Az a legszebb ebben, hogy Benedek Elek számára nem is merült föl ez a probléma. És a Fischer Mária számára se. Ez számukra nem Rómeó és Júlia probléma, ahol az egyik család, mondjuk, székely falusi család, amelynek mi köze lehet egy városi trafikos lány polgári miliőjéhez? Ez az a nagy dolog, amit én tisztelek a székelységben, hogy befogadták, városi asszonynak tekintették, de fel sem merült bennük, hogy idegen. Elfogulatlanok voltak.
Benedek Elek ártatlanul ránézett, megszerette, összeházasodtak. Mi a dráma? A vörös és a fehér terror idején ez volt, amit nem értett. Miről beszéltek? Miért van szakadék? Mondjátok meg, mi a szakadék? Az emberek természetüknél fogva együtt vannak. Mi az, ami őket elválasztja? Egész életében bizonyította, hogy nincs szakadék. Tudni kell élni ezekkel a dolgokkal. Nem szabad másokra bízni. Egymás között intézzük el. Az Édes anyaföldem pontosan arról szól, a magyarnak micsoda szerencséje van, hogy sokakkal élhet együtt. Ez egy óriási dolog! Egy más kultúrát is megérhetünk. Ezért veszi fel a román szakot a budapesti egyetemen. Ki az, aki Erdélyből feljön Budapestre, és románul is tanul? Román meséket kezd gyűjteni 1880-ban. Miért? Mert látni kell, mi van a szomszédban. Székelyföldön nem voltak románok, de ott voltak másutt. Együtt élünk! Összecsiszoljuk egymást.
Az egyik legszebb dolog, amit 1919-ben a zsidó törvény megjelenése idején mondott: a magyarnak az a szerencséje, hogy ő egy lovacska. A szárnyát a zsidó kultúra adja. A zsidónak az a szerencséje, hogy a szárnyát ez a lovacska hordozza, mert különben elszállna. Mesei gondolat. Hát együtt kell felrepülni és nem egymást pofozni. Engedjétek ezt a varázslovacskát repülni.
Számára ez világos volt. Bemutatta saját családjával, hogy egy pillanatig sem merült föl, kinek mi a vallása, a faja, ki, milyen nyelven beszél. Ezt az örökséget meghagyta. Itt ezt a dolgot senki nem vetheti föl, hogy ez unitárius-e, vagy szombatos zsidó?
Én büszke vagyok arra, most a család másik ágát is idevéve -, tényleg minden vallás volt a családunkban. Összeszámoltuk a múltkor, hogy legalább nyolc vallási felekezet van a családunkba beoltva. Azt kell mondanom: hála Istennek! Nem tudom, hogy a székely szombatosok mit adtak az én szellememhez hozzá Bözödújfaluból, de valamit biztosan hozzátettek. Büszke vagyok arra, hogy voltak székely szombatosok is a családomban. Meg unitáriusok, reformátusok, katolikusok, zsidók. Ez a jó.

Lejegyezte: SYLVESTER LAJOS

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» A Hét
» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Helikon
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2018
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék