Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1993. február, IV. évfolyam, 2. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Sebestyén Mihály

Sebestyén Mihály
SZABADULÁS A RUHÁSSZEKRÉNYBŐL
Lassan, módszeresen lökte félre a vállfákat a keresztrúdon. Kidobálta a ruhákat.
Végre. Két év után erre is jutott ideje. Azt hitte, ő is abban az illúzióban ringatta magát, ha majd nyugdíjba vonul, minden elnapolt, felgyűlt, jaj-hogyutálom feladatnak a végére jár, de mindig közbenyomult valami fontosabb, és a dolgok egyre fenyegetőbb hegyekké dagadtak. Ma reggel eldöntötte, első dolga a ruhásszekrény kiforgatása lesz. Mi lehet ott, édes istenem?! Évek óta csak bedobálták a kimosott holmit, vagy eldugdosták a váratlanul betörő vendégek szeme elől azt, ami senkire, kizárólag csak reájuk tartozik, aztán előhuzigálták, ásatásokat folytattak egy fehér ingért, atlétatrikóért, és akkor előkerültek a gyermekek kinőtt tornaingei, alsónadrágok, amelyekből a gumik kivénhedtek, megszürkült fehérneműk, senkinek sem kellő zoknik, elfoszlott kombinék és elefántmelltartók... Alig várta, hogy Dénes kitegye a lábát a házból. Nem is reggelizett, azonnal a szekrénynek esett.
Egyetlen darabot sem hagyott ki, valamennyit alaposan átvizsgálta. Benyúlt a zsebekbe, végigsimította a bélést, a selyem izgatottan zizegett a tenyere mögött. Nem félt belenyúlni a Dénes zsebeibe: tudta, már semmit sem találhat benne, ami kiborítaná. Férjhez menetele óta tiszteletben tartotta a férfizsebek önkormányzatát. Nem kutatott bennük, még akkor sem, ha egy lejük sem maradt a következő fizetésig. Megvárta, míg Dénes hazatér, hátha van nála valami abból a tetemes, 10 lejes napidíjból, amelyet nőreborra-zenére kapott indulás előtt. Néha akadt, banik, lejek, éppen elég egy fél kiló barna kenyérre.
Megnyomorodott, elcsempült, görcsös zsebkendők bukkantak elő a feledésből, kemény domborzatú gubancba gyűrtek, melyeket soha nem adott oda, lusta volt bedobni a szennyesládát helyettesítő fiókba. Utálattal, két ujjal emelte ki, mintha tűzszerészként fel nem robbant bombát hatástalanítana, olyan óvatosan húzta elő a nadrágok zsebéből, és ráejtette a folyton növekvő halomra. Lecsúsztak, szétgurultak, lábbal rugdosta közelebb a zsebkendők fogolyszállítmányához. Külön gyülekeztek az ingek, külön a fehérneműk, más kupacokban azok a göncök, amelyeket végleg eldob vagy odaajándékoz valami szeretetszolgálatnak. „Van most újra elég szegényember, aki kapva kap majd utána”, mondta nemrég a szomszédasszony. Nem nagyon hitt neki. Dénes a múlt heten kint volt az ócskán, és a nyakán maradt a teljes rakomány, pedig potom áron kínálta. Tele táskával sündörgött haza, még a belépti díjat sem nyerte vissza.
A zakókon és a barna nadrágon molyrágta lyukacskák. Amikor az ablak felé tartotta, látta a szomszédos telken álló jegenyéket. Külön-külön minden megmaradt levelet. Pedig be volt szórva az egész szekrény naftalingolyókkal, mintha valaki tüzérségi csatát vívott volna a molyokkal, a golyócskák egy-egy hevesebb mozdulatra folyton előgurultak. Mások máskor legyintettek: ugyan, menj már, naftalin?! özönvíz előtti marhaság, a moly ma egyenesen imádja, zabálja, hja, kérlek, a természet legyűrhetetlen ereje, életösztöne, ez az, amit a jó öreg Darwin bácsi úgy hívott, hogy a-dap-táció, szótagolták a fülébe kioktatóan, gúnyosan, vagy ezt a reakciós Mendel–Morgan mondta? mindegy, régen tanulták, a lényeg, hogy a molyok zavartalanul folytatják fajfenntartó és kabátrágó élvezeteiket. Az iskolában az újdonságok rabszolgái hatékonyabb módszereket javalltak: szárított dohánylevél, aztán jött a kiszikkasztott diólevél, beledugdosta a zsebekbe, a zakók gallérja alá gyűrte, a nadrágok hajtókájába hintette.
Anyukánál régen a fehérneműs, csontszínű szekrényben – az is az előszobában állott, érdekes, öntudatlanul is úgy rendezzük be saját lakásunkat, ahogy gyermekként megszoktuk, van egy önmagát kíméletlenül érvényesítő belső rend, parancs kényszerít erre, amely oly szívósan rögzül, hogy az újítások és a divatok, a kor változása sem tudja elmosni, kiirtani belőlünk –, a csontszínű szekrényben anyukánál apró vászonzacskók bujdokoltak a fehérneműk keresztmetszetben látható, tökéletes földtani rétegei között: a levendula-zárványok. A szagukat odahegesztették a szekrényhez, megmaradt azután is, hogy a zacskók tartalma elporladt, széthullott, mint egy rosszul őrzött emlékkép, akár egy ósdi újságkivágás, már csak régen volt illatával mutogatott vissza a helyrehozhatatlan vétség felé. És a levendulát áruló regáti cigánynék megritkultak, hiába keresne efféle igénytelen portékát a piacon, most valahány külföldi cigarettákat árul, csiricsáré török bóvlit, mintha az élet egyre tehetségtelenebbül utánozná önmagát: a régi kipróbált jóra új vacakot, csillogóbb silányságot zúdít.
Vétségek? Honnan bennünk a bűntudat a természet rendjével szemben? Miért hisszük, hogy látható, tapintható bűnök nélkül is vétkesek az utódok? Az elődök talán tisztábbak voltak, patyolatfehérek, mint a damasztabroszok és párnahuzatok abban az álombeli, csontszínű szekrényben? Alaposabban kellene ismerni az apró családi históriákban az elhallgatott hibákat és az elődök előtt járt szülők állítólagos bűntelenségét. Olyan viszonylagos ez: egymásra hárítják a nemzedékek az el nem végzett dolgokat, és a mindenkori élőkben halmozódik fel örökké a bűntudat, míg át nem adhatják a gyermekeiknek, a tanítványoknak, a mit sem sejtő ártatlanoknak, hadd kínlódjanak azok velük, amíg a sor folytatható a beláthatatlan végtelenségig.
Olyan nagy bűn, hogy el kellett adniok anyuka behemót szekrényét, mert ebbe a tömbházbeli ketrecbe egyszerűen nem fért be? Ki hozta volna föl a hatodik emeletre gyalog?
Van erre válasz? Nem kísérletezett soha a felelettel, mert... Mert ha ártatlansága bizonyítására szavakat lelne, akkor a kérdés olyan értelmetlen lenne, mint egy elhurcolt falióra fiók mélyén őrizgetett kulcsa.
Vissza a zsebekhez, a papírdarabkákhoz, a nevenincs telefonszámokhoz. Egy név, egy töredezett névjegykártya valami svéd intézet címével, sürgős választ kérnek angolul kérdőívükre. Válaszolt egyáltalán Dénes? Ahogy ismeri, késve vagy soha. Ismét a kérdések. Közben az ív összetörött, a porba romlott a kíméletlen idők rohamától. Semmi sem köt már össze bennünket a kérdezővel. Mi faggatjuk önmagunkat, és éppen úgy nincsen időnk a feleletre. Kihűlt és elszemélytelenedett szavak, tennivalók, amelyekből kiszállt az értelem. Istenem, ha egy zseb ennyi keserű-sunyi filozófiát hordoz, bele sem kezd ebbe a rendcsinálásba.
A selyemzsorzsett ruhájában – még Irénnél csináltatta –, vajszínű, mint anyuka szekrénye, egy szál kettétörött cigaretta, még a szűrőtlen korszakából. Azóta sem vette fel. Hová? Kinek? Hogy ünnepelték a gyermekei és Dencsi, amikor áttért a füstszűrősre. Elmúlt ez is, ő a családon belül is a kisebbséghez tartozik, hiszen egyedül ő dohányzik. A fiúk kimenekülnek, Dénes vénemberként folyvást mizserál. Ma pontosan úgy utálják a füstszűrős cigit, mint a reform előtt a mezítlábast. Az utálat is a-dap-tá-ció. Minden divatot túlél. Leszokni? Abbahagyni? Túl egyszerű győzelem lenne önmaga felett. Ellenzéke üdvrivalgana. Még nem szerzi meg nekik ezt az örömet. Hadd legyen legalább ez az ő függetlensége.
Jaj, a téli ruhák. Elő kellene kotorni, hiszen a november menetrendszerűen rájuk ragasztotta a kötelező náthát, s a nyáriakat zsákba gyömöszölve ki lehet már tenni a beüvegezett balkonra. Dénes legalább egy fél éve ígéri, hogy üveget vág a kitört ablakszem helyébe, de folyton valami dolgozatot ír a nemesített vetőmagokról. Már nem olvassa föl neki a műveit, mert egyszer rápillantott, éppen akkor, amikor nem tudott elnyomni egy hatalmas ásítást. Nyolc óra tanítás után semmire sem képes odafigyelni, s ezt Dencsi nem akarja megérteni. Nem mondja ő, hogy a nemesített vetőmagok nem fontosak, de őt, isten bizony, egy fikarcnyit sem érdekli az egész. Hónapok óta csak újságolvasásra futja a türelméből, belealszik a második-harmadik oldalba, amióta az újságok megteltek hírekkel. Azelőtt olyan egyszerű volt: apróhirdetések, halálozási rovat, az elvtárs látogatása és horkantásai, át sem kellett olvasni. Könyv? Könyv?! Hónapok óta nincs lelkiereje folytatni a Varázshegyet, pedig anélkül, mondta a rádióban valami túlokos filosz, „nincs huszadik századi műveltség”. És a ruhásszekrény, és a téli holmik, és a nyugdíj beosztása, és a beszerzés, a villanyszámlás kilesése, az talán a tizenkilencedik századi vagy a huszonegyedik századi műveltség „elidegeníthetetlen tartozéka”?! Istenkém, mennyi mindent összefecsegnek azok a bölcs pestiek.
Telefon.
Persze: hetedhét határon túl csereg. Át kell botorkálnia a halmokon, hegyeket mászni. Nem lohol, azért se. Hadd csengessen. Akinek ilyen fontos, előbb-utóbb rátalál. Nem hallgat el. Lehet, hogy Zsolt, most kapott szabad vonalat Pestről. Már másfél esztendeje odaát számítógépezik. Becsületszavát adta, hogy hazajönnek, nem maradnak végleg Magyarországon. Nem hiszi, hogy valaha is visszajönnének Erzsikével. Előbb majd csak a gyerekeket küldik le karácsonyra, húsvétra, aztán már csak egyszer egy évben jönnek, később inkább őket fogják hívogatni, ha Dénes is nyugdíjas lesz, azután üres fehér szalag, blank, rövid, kényszeredett telefonbeszélgetésekkel. Elvégre a saját életük. Nagy marha volt, amikor nem mentek el húsz évvel ezelőtt. Dénes akart is menni, kínáltak neki állást Martonvásáron az agrárkutatónál, de ő cirkuszolt, hogy akkor mi lesz az iskolával, sehová sem megy, mi lesz a magyarórákkal, mintha rajta állna és bukna az egész tanügy...
Erőszakos, makacs csengetés. Követelőző.
Felkapja a kagylót.
Nem Zsolt. Az iskolából. Az ő egykori iskolájából.
Arra szeretnénk kérni...
Lemondja. Visszautasítja, becsületszavára. Elege volt belőlük. Hagyjanak neki békét. Más jó bolond már nincs is a városban?
... hogy vállalja el...
Nem vállalja, nincs semmire sem ideje, még ezt a marha nagy szekrényt sincs ideje tisztességesen kirámolni.
... mert senki sincs, aki a franciaórákat megtartaná a három kilencediknek. A tanárnak, tetszik tudni, Zsófi néni, Hollandiába kellett utaznia, elnyert ugyanis egy ösztöndíjat...
Kellett. Nafene, mostanában már csak ott tudnak továbbképződni Bezzeg nekik még jó volt Kolozsvár is, a zsúfolt bentlakás, ahová minden áldott vakációban felrendelték őket. Még a szünidőben sem hagyták, hogy kialudja magát.
Mi az, jobbat nem találtak? Most annyi fiatal van, olyan flancosak.
Nem, ez erős. Ezt mégsem kellett volna mondania. Ez a szegény titkárnő semmiről sem tehet, őt csak odatették, hogy hívja fel a vénséges vén és mélyen nyugdíjas Zsófi nénit. Még szép, hogy eszükbe jutott.
Hány óráról lenne szó hetente?
Nem tudott elég kegyetlen lenni. A kérdés már egyenlő egynyolcadnyi, egynegyednyi beleegyezéssel. Ennyivel kevesebb esélyt hagyott magának a büszke visszavonuláshoz. Igaza van Dénesnek: ő a legnagyobb ellensége magamagának.
Heti hat óra délelőttönként. Csupán két hónapról lenne szó, tanárnő.
És a szekrények? A polcok? A jegyzetei, amiket ki fog dobni, hogy semmi se emlékeztesse az eltöltött harminc esztendőre.
Mennyit fizetnek?
A szokott óradíj, adómentesen!
Mennyi lehet? Nem sok, az biztos, mert a parlamentnek a legkisebb gondja, hogy a tanügyiek fizetésével bíbelődjék. Fogalma sincs, hogy menynyi lehet, mostanában ugyanis magántanítványai sincsenek. Mindenkit elűzött, lemondott, szélnek eresztett. Öreg és fáradt, unja, nincs megfizetve. Nem lehet sokat kérni szégyenkezés nélkül. Lejárt a szabadrablás kora, igaz, ő nevetségesen keveset kért az órákért, amikor mások már pirulás nélkül kétszázat, sőt hármat is elkértek, ő még mindig csak százért tartott órát. Kiröhögték, de jöttek.
Hát, nem is tudom. Tudja, én már két éve nyugdíjba vonultam, nem ismerem az új tantervet.
Az igeragozás biztos nem változott, a déclination is ugyanaz lehet, hiába volt ez a felfordulás, forradalom, vagy mi a fene volt decemberben.
Istenem, új arcokat látni, amint felfedezik egy nyelv szépségét. Miért hazudik önmagának is? Persze hogy szeretné megismerni a mostani kilencedikeseket. Hát még mindig benne a régi kíváncsiság? A remény, hogy jobbak, mint a tavalyiak. Javíthatatlan vén tanügyi csataló vagy, Zsófikám. Mióta nem látott új arcokat? Csupa savanyú, panaszkodó körülötte.
Tessék ma délben bejönni, hogy megbeszéljük a részleteket...
Letette a kagylót.
Lecsapta. Ilyenek ezek, mindig sietnek. Még szerette volna húzni az időt egy kicsit. Jól esett volna hallani, ahogy kérlelik. Ezek természetesen azt hiszik, hogy máris meg van főzve: csak erőteljesen kell kezelni az ilyen ócska szatyrokat.
Nem is vagyok vén, mondta magának hangosan.
Felállt. Azonnal a tükör elé kívánkozott. Látni akarta magát. Megfordult, megütögette a hasát, lesimította hátul a szoknyáját. Nincs pocakom. „Csinos, ötvenéves tanárnő, vidám kedélyű...” Ilyen apróhirdetést tenne fel. Igen is, csinos, sőt jó alakú. A tegnapelőtt is Dénes olyan tekintettel nézett végig rajta, mint régen. „Nagy selyma, maga Déneske!” – mondta neki évődve. Selma, selyma, pernahajder, link, szívtipró, szívrabló, egymást licitálták fuldokolva a nevetéstől. „Maga Zsófia, olyan, mint egy prepa, mint amikor először megpillantottam magácskát”, és Dénes, aki évek óta nem énekelt, valami régi, együgyű slágert kezdett el harsányan. Még mindig milyen szép a hangja, gondolta akkor, és Dénes váratlanul gálánsán meghajolt előtte, fölkérte táncolni, forogtak a nagyszobában, olyan jó volt, tényleg, kérdezte, miért nem megyünk évek óta táncolni, az egész olyan volt, mint egy film, amíg a férje meg nem lökte a kisasztalt, és kiborult a kávé az abroszra. Menten elszállt minden kedve, kiabált Dénessel a keresztszemes terítőért. Nagy marha voltam, sajnálkozott most, mikor fog felkérni még egyszer keringőzni. Azt lesheted, Zsófi... mama.
Visszavánszorgott a szekrény elé.
Azért sem megy be. Nem pattan akárki füttyentésére. Le vannak ejtve. A nyugdíjazási cécó olyan kényszeredett volt. Pofoncsapás egész egyszerűen. Már senki sem volt a tanári karból, akivel együtt indult, vagy akivel legalább húsz évet húzott volna le. Ő volt sokáig a legfiatalabb, harmincéves volt, és még mindig nem vettek fel új tanárt az iskolába. Aztán egyszer csak ott voltak a fiatalok, hangosak, behozták a rádiójukat a tanáriba, nem érdekelte őket semmi, csak a pénz, ültek vagy két évig, szemeszter közepén párologtak el, más nem volt, mint bezzeg nyugaton, s egyszeriben kövületnek érezte magát, mert sorra küldték nyugdíjba az embereket, már alig akadt valaki, akivel meg lehetett volna beszélni egy receptet, egy kötésmintát, a pénteki tévéfolytatásost, nem rettegett senki a tanári konferenciától, az inspekciótól, a tanügyi osztálytól, folyton hülyézték az eddigi módszereket, a tanulókat, a tankönyveket, a főnökséget. Biztos volt, hogy a háta mögött összeröhögtek rajta, a ruháin. A kötött, loncsos pulóvereit gúnyolhatták leginkább, pedig az ő kedvükért vetette le azt a jó és kényelmes köpenyt, amivel vígan le lehetett törölni a táblát, ha nem volt spongya vagy rongy, az ő kedvükért mondott le a magas sarkú cipőkről, amelyek egy életre elegánssá tették, a lábát szép vonalúvá, és modern akart lenni, trottőrcipőkben járt, mert azok állítólag kímélik a lábat, de caplatóssá teszik az ember járását, tulajdonképpen olyan semmilyen lett, ellaposodott, leereszkedett a színvonalukra, meg akarta érteni, nevetni akart ízléstelen vicceiken, az életfilozófiájukba szeretett volna behatolni. Van is ezekben bölcsesség? Húzzák az orrukat az iskolától, jobb híján jönnek tanárnak. Ma már ez nem hivatás.
Igen, a búcsúztató ünnepség. Kínos. Ő akart kiszállni a vonatból. Egy hajnalban a sötétben hirtelen megvilágosodott előtte a megoldás: nem szabad továbbra is nevetségesnek lennie, EL KELL JÖNNI ONNAN, nem éri meg semmiféle majomkodás. Pedig az igazgatónő, Böske még tartóztatta. Ugyan, ne hagyj itt minket, édes Zsófikám, mézesmázaskodott, mórikált, de ő pontosan tisztában volt vele, hogy Böske magában jubilál, mert a helyébe ültethette a keresztfiát vagy miféle nyámját, azt, aki most Hollandiában fontoskodik. A nyugdíjazási bulira ő még tortát sütött, nyolc tojásból, nyolcból!! – kőfaltortát, amit soha nem csinált volna meg a családjának, hiszen eszméletlenül drága, felfalták, és csókolom, mentek a színházba, felugráltak, mert elkésik a buszt. A bort – Dénes szerezte valami szász pincéből – a férfiak eldugták, csak ők ittak, és az igazgatónő búcsúztatója úgy hangzott, mint egy gyászbeszéd. Épp csak a zsoltárt nem énekelték hozzá, pedig akkor már azt is szabad lett volna. Gájl, mondta a kőfaltortára tele pofával Rózsika, az egyik új tanítónő, de azért még levágott magának egy szelettel, amikor senki sem látta, és elpakolta, és nem azt mondta az igazgatónő, hogy a Zsóka tapasztalataira szükségünk van, nem azt mondta, hogy hiányozni fog a testületnek, hanem csak arról csacsogott, hogy becsülettel végezte értékes, szép ésatöbbi munkáját. Nem várta el, hogy sírjanak utána, de jól esett volna, ha valaki megöleli a hivatalos temetési aktuson túl is, elmenetkor az ajtóban, ha valaki segít hazacipelni a virágokat. Ő telefonált Dénesért a tanáriból, hogy jöhet utána, a telefon mellé odatett öt lejt is, s kinn állt az iskolakapuban, amíg eldöcögött érte a 25 éves Skoda-Felicia. Ne sirassanak. Nem kell. Az ő kedvencei régen végeztek, azok bezzeg ejtettek volna érte egy könnyet. Török Gábor, aki most egyetemi tanár New Delhiben és a Fülöp-szigeteken, és micsoda képeslapokat küld neki a kis Weiss Ilonka Amerikából, na és persze Kincziszky, Inci-Finci, az orvosnő, kutatóorvos Bochumban, meg kellene nézni már egyszer az atlaszban, hol van ez az egyetemi város, vagy Giessen lenne? nem is tudja, a levélen, persze, rajta van a cím, most el is nevette magát, mert az első napon Inci-Finci a folyosón hátbavágta, azt hitte, ő is az osztályhoz tartozik, olyan filigrán volt még akkoriban, és akkor... akkor mindenki szerette, hogy nyúzták a szülők, hogy még csak az ő csemetéjüket vállalja el, Zsóka édes, magántanítványként, ám ő csak olyanokat fogadott otthon, akiket nem tanított hivatalosan, mert a tanári etikett...
Az órájára pillantott. Te jó Isten, mindjárt dél van!
Mintha áramütéstől elevenedne meg. Máris visszalökdös mindent, ahogy éri, a szétválogatott kupacok semmivé lesznek, a ruhák bombaként zuhognak be a szekrény börtönébe. Isten veletek, drágáim, kiáltja utánuk gúnyosan, majd a hét végén... talán, vagy két hónap múltán.
És keze magától rója a berögzült napi parancsot, mintha nem is telt volna el két év, hétszáznál több nap:
„EGYETEK EGYEDÜL. ELMENTEM A BÁNYÁBA, ÓRÁM LESZ...”

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» A Hét
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Helikon
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Proiectul “Digitalizare pentru interculturalitate II”
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2018
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék