Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1993. január, IV. évfolyam, 1. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
MŰVÉSZVILÁG

MŰVÉSZVILÁG
Új Szövetség?
A tolerancia talán segített abban, hogy megszabaduljunk a fanatizmustól, de egyben megszüntette azon készségünket is, hogy szolidárisak legyünk másokkal.
PASCAL BRUCKNER
A dolgok átláthatatlanságának érzékelése eszünkbe juttatja saját jelentéktelenségünket. Visszahúzódunk az édes otthonba, mert olyan világban élünk, melyet nem értünk többé. A langyosság azonban nem veszélytelen: a polgár azzal, hogy önmagát távol tartja a közügyektől, voltaképpen növeli saját hatalomtól való függőségét. Így szinte akarata ellenére hanyatlik egy olyan gondviselő karjaiba, aki leveszi róla szabadsága terheit. Az elszigetelt ember nemcsak politikailag, hanem erkölcsileg is cselekvésképtelen. Egyedül nem képes túltenni magát a társadalmi zavaroktól való félelmén, s szép lassan ideális áldozatává lesz bármiféle zsarnokságnak.
Az elszigetelt ember cselekvésképtelen, és mivel semmiféle kapcsolata nincs másokkal, ideális áldozata marad önnön ösztöneinek. Ha az Ész nevében szigeteli el magát, annál inkább. A társadalom elevenségén kívül nincs ráció, nincs veszteség, de nyereség sincs. A társadalom elevenségén kívül nincsenek eleven emberek.
Az absztrakciók embere – írja Nietzsche – csak az igazságot, őszinteséget, nyíltságot keresi. Az intuíciók embere a boldogságban alkotja meg a megtévesztés mesterművét, az absztrakciók embere a boldogtalanságban. Az álnok kelepcék láttán vonásai nem torzulnak el, nem rángatóznak, hanem mintha álarcot viselne, egykedvűség tükröződik rajtuk. Nem jajveszékel, még a hangját sem emeli fel: ha felhőszakadás zúdul rá, hát jól beburkolózik a kabátjába, és lassú léptekkel halad az esőben.
A Le Point 1991. december 6-i száma különös példáját nyújtja a l’éternel retournak – Nietzsche hátborzongató hazatérése ez. A színes képen a zöld elegáns és gonosz árnyalatai uralkodnak: zöldbe játszik a tenger, a szirtek, a luxusvilla erkélyének fémkorlátja, a padlószőnyeg, a korlátnak háttal nekitámaszkodó, zsebre dugott kezű férfi öltönye és nyakkendője, a vele szemben kempingfotelban kuporgó hölgy ékszerei. Trouver une esthétique du vêtement où hommes et femmes retrouveraient le confort de la création japonaise, le dynamisme sportif des Américains et la joie de vivre des Latins. Azaz: michael Douglas, habillé par Cerruti 1881, dans „Basic Instinct”.
Paul Verhoevennek, a Basic Instinct rendezőjének méltán lehetett szüksége az életművész divatdiktátor Nino Cerruti segítségére ahhoz, hogy a pensée luxueuse-zel szembeni undorát legyőzze. A „fogyasztói társadalom” erkölcsi válságát ábrázoló film rémálma még „luxuskivitelben” is alig elviselhető. Igaz, a luxusnak, az eszköznek itt kettős szerepe van, egyszerre eszköze a támadásnak és a védekezésnek.
A támadás a tolerancia ellen irányul. A „fogyasztói társadalomban” az értékek termelését és fogyasztását ugyanaz a racionalitás vezérli, mint bármely árucikket. A Jó és a Rossz is fogyasztható – ha kell, mélyhűtötten, ha kell, forró vérrel meglocsolva. Az állampolgár, aki nem hajlandó eltűrni „a hivatalnak packázásait”, megbékél az önmagában bujkáló bizonytalannal. A Jó nem sokat ér – hiszen áttetsző, egyértelmű, fölösleges. A Rossz vonzereje annál nagyobb, hiszen érdekes, megfoghatatlan, sokarcú szörnyeteg. A szellem lázadásának jogos iróniája összefonódhat benne az intellektuális erőszak jogtalan irracionalizmust kísértő cinizmusával. A Basic Instinct témája az intellektus öngyűlöletének kíméletlen kivetítése a mit sem sejtő környezetre. Az elemi ösztön – egy nagyon agresszív majomfajtától származunk, mondja Verhoeven egyik interjújában – az intellektualitás segítségével játszva megkerüli a szocializációs korlátokat.
A védekezés útja mégis a szocializáció. A védekezés útja nem az, hogy le- és visszabontjuk a civilizációt – eltüntetve mindent ami Káinra emlékeztet: a dorongtól kezdve a gyilkolásra csábító jégtörőig. (Persze, Verhoeven egyik célja mégis a civilizáció-kritika – a film kiválóan alkalmas arra, hogy az ember egyszerre sok mindent megutáljon: a jégkockás whiskytől a hatalmon és a szexualitáson át az irodalomig.) A sikeres szocializáció titka azonban a szeretet, s ez mégsem létezhetne, működhetne civilizációs keretek nélkül. A civilizáció visszavonása, a történelem megtagadása – egyáltalán bármifajta „korszerűtlen elmélkedés a történelemről”, a történelem felett álló nietzschei ember kultusza – ön- és közveszélyes.
Szokjuk meg magunkat – amíg nem késő.
Még ha későn is – legyünk másik magunk.
Legyünk mások magunkért – anélkül, hogy a másik ellen lennénk.
A negyedik férfi (1984) a másság szexuálpatológiai problémáit vizsgálja. A filmmel Verhoeven az európai élvonalba lépett, s mindjárt át is ment Amerikába. Vonzotta Hitchcock világa – a morális célzatú pszichológiai krimi, amelyben újra és újra átértelmezi magát egy archaikus fikció arról, hogy bűnősnek születtünk. Az egykori matematika-fizika szakos tanár szerint nemcsak a bűnbeesésnek, hanem az áldozattá válásnak is megvan a maga „diszkrét geometriája” – ez a spinozai eleme Verhoeven protestantizmusának. A másik elem a predestináció számítógépes programja. Ennek ellenére (vagy éppen ezért) a verhoeveni filmmodell visszatérő motívuma erkölcs és értelem titkos konfliktusa: csak a Rossz kiszámítható, a Jó mindig kiszámíthatatlan (mint a Robocopban vagy a Total Recallban). A „lineáris determinizmus” rafinált vizuális megformálását Verhoeven fantasztikus filmjeiben hatalmas közönségsiker követte. A Basic Instinct – ez a „pornóra vett thriller” – rekordot döntött művészfilmben szokatlanul hosszú (4 perces) „aktusjelenetével”. (Magát a jelenetet a vizualitás rendkívüli brutalitása jellemzi.) A Basic Instinct a szerzői film piacosításáért folytatott harcban a „kommercializálható remekmű” példája lehet – nemcsak nézettsége, hanem az általa kirobbantott sajtóviták okán is. Mindkettő arra utal, hogy a „sikerfilm” amerikai receptje (amelyet Peter Bogdanovichtól Brian de Palmáig meglehetősen kétes dicsőséggel használtak) igazán akkor hasznosítható, ha a rendező egy nagyon alaposan, következetesen végiggondolt művészi célkitűzés érdekében használja.
A „zseni” és a „közember” küzdelme a filmben a nőóriást és a férfitörpét állítja szembe. Egy roppant szellemes, szép milllomosnőt a havi fizetésből sörözgető ostoba és kövér közrendőrrel. Itt a nő a férfi – ő az alkotó. A férfi a nő – kis dolgok közepes végrehajtója. A nő sikeres detektívregényeket ír, a férfi hiábavalóan nyomozza a tyúktolvajokat. A detektívregények sugallatai nyomán egy (vagy több?) ámokfutó gyilkosságok sorozatát hajtja végre. A tyúklopások ügyében még egy elfoglalt háziasszonynak is több szimata volna. És mégis. A „közember” – ugyan élete árán – leleplezi a „zsenit”, megfosztja démoni hatalmától.
A superwoman szerepében Sharon Stone a Bette Davis, Glenn Close és Angelica Huston nevével fémjelzett stílust folytatja. Álarcai mégis mások – bonyolultabbak, emberibbek. Nemcsak azért, mert el tudta hitetni, hogy „semmi sem idegen tőle, ami emberi”, hogy nincs olyan bűn, amelyet legalább gondolatban ne követett volna el. Azért is, mert a személyiségtorzító női sors elleni lázadása a szabadság garázdájává teszi – olyannyira elviselhetetlenné még önmaga számára is, hogy a néző bízvást választhatja az abszolút szabadság helyett a relatív rend érték- és érdekbizonytalanságát.
Verhoeven filmjében alighanem Michael Douglas kapta a legnehezebb szerepet. Közvetítő áldozat és gyilkosa között, s rendőrtiszt létére fontosabb számára a tettes lelki leleplezése és erkölcsi megtérése, mint a büntetőjogi felelősségrevonás. Közvetítő, aki egyszerre áldozat is, gyilkos is – aki rendőrként meghal, emberként feltámad. Rendőrként túlzott tolerancia jellemzi, emberként erkölcsileg intoleráns. Szerencsés fickó, aki mindennek ellenére életben maradhat, hiszen állja a Medúza pillantását.
Sokatmondó keretjelenetek: a kezdő képsorok végén az ágyhoz kötözött kezű férfi elfordítja a tekintetét a közelgő halál angyaláról, tehetetlenül a semmibe néz. A záróképek félig ismételnek – ám a férfi egyszerre visszanéz: az angyal tekintetének titkát kutatja. S a Rossznak nincs olyan értéke, amely szégyenkezés nélkül megállhatna a Jó színe előtt. Mérkőzniük kell – életre-halálra, látszólag bármelyikük megváltoztathatóságának reménye nélkül.
Az erkölcsi helyzet gladiátorai.
Az ókori Rómára gondolok – írja Czeslaw Milosz –, és úgy érzem, bezárult a kör. Néző vagyok akkor, amikor ott már elkészült a talaj a kereszténység számára, holott az mostanra már csak a halódó kultuszok egyike. Így tombolhatott Rómában is az egymással versengő istenek lármája, akikről mindenki tudta, hogy belül üregesek, hogy csak retorikai szólamok. Minél jobban terjedt ez a tudás, annál mohóbban kapaszkodtak a formába – a tisztán nyelvi formába –, amelyet azért használtak, hogy kölcsönösen megerősítsék egymást a szertartás érdekében.
S most mégis az egész civilizációt átjárja a vallásos várakozás, a kultikus keresés aurája.
Az absztrakciók embere mintha álarcot viselne.
Az intuíció emberének könnyebb elhajítani az álarcot, ő készebb a szeretetre. Igaz, a tévedésre is. A fekete esőkabát – a Basic Instinct legösszetettebb tárgyi szimbóluma – mégis arról vall, hogy az esőben lassú léptekkel haladó észlény nemcsak a szeretet, hanem az élet száműzöttje.
– Mi lesz velünk? Hogy fogunk élni ezután? – kérdi a tollát elhajító írónő.
– Úgy fogunk élni – válaszolja a szolgálatmegtagadó rendőrtiszt –, mintha semmi sem történt volna.
A megtérők élete most kezdődik – a demokrácia terében, de idején kívül. Az élet hitben való megtartásának ideje szent idő.
A demokrácia egyszerre hív fel a közéletben való részvételre, és arra, hogy gátlástalanul műveljük saját kertjeinket. Igen naiv dolog azt hinni, hogy az egyén (erkölcsi és politikai) állásfoglalási igénye egyszerre csak megjön, mint eső, hosszú szárazság után. Miközben a jövőre várunk, az csendben, észrevétlenül s fájdalommentesen múlik el. Lényegiségünk két mű-érzékszerve – a hatalom és a szex – becsap bennünket egyre-másra. A testünkben nem az van, akinek valljuk magunkat, és az sem, akiben minket figyelve mások már-már vakon hisznek. Az elemi ösztön a Találkozás ösztöne, Istené, aki egységbe képzelhet minket. A bizalomé, amely nélkül halálos az élet. A Szövetségé, amely gyöngéden, de határozottan a saját lábunkra állít.
KERESKÉNYI SÁNDOR

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2022
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék