Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1993. január, IV. évfolyam, 1. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
FÓRUM

FÓRUM
A költő terei. A látvány fegyelme
Balla Zsófia: Eleven tér. Magvető Könyvkiadó, Bp., 1991.
A páncél nyomai. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1991.
A költő válogat. Szavakkal dolgozik, ez természetes. Egyet-egyet megemel, latolgatja a súlyát, a fény felé viszi, rezeg-e az átlátszó csonthéjon át a mag. A megméretés a formálódás pillanatában történik, ekkor méri „aszketikusan szorosra a szavak kapuját” (Nemes Nagy Ágnes). Az ily módon megfelelőnek, súlyosnak találtatott szavakat csak ezután helyezi be a margók közé, az üres papírlap terébe. Az egymás mellé helyezett szavakkal már világokat ránthat össze, távoli képzetek ugorhatnak egymás mellé, hogy együttesen, egymás kölcsönhatásában fölszikrázzanak. S hogy belőlük aztán összeálljon a vers, melyben „a személyes élet és élményvilág, az elképzelések életről, halálról, jövőről olyan nyelvi anyagban, ritmusban, dallamban, tónusban szerveződnek, amely utánozhatatlan, egyedi forma” (Egyed Péter).
Balla Zsófia, a költő, válogat Az elsődleges kiválasztás (alkotói rápaskolás a megszenvedett igékre) után az elkészült versekből is. S az Eleven tér esetében az életmű egészéből nyújt hihetetlenül keményre faragott válogatást húsz év költői termésének anyagából. Nem lepődhet meg a költészetével bensőséges viszonyban levő olvasó, ha a kötetnyi vers címéül a költőnő 1975-ben megjelent kötetének (Vízláng) egyik verscímét találja. A „térszemlélet” ugyanis e költészet egész éthoszára jellemző. Kritikusai, recenzensei közül legpontosabban tán Egyed Péter tapintja ki – biztos érzékkel – a Balla Zsófia-i térlátás „legsajátosabb jellemvonásait”: „a versnek eleven tere van, amely szimmetrikusan és aszimmetrikusan elrendeződő valóságos, nyelvi, érzelmi-értelmi és hangzó terek sokaságából, viszonyaiból alakul ki. Szoros összefüggésben van egyéb, a verset létrehozó elemekkel, maga pedig ennek a költészetnek egyik alapeleme”. E térformával függ össze e líra másik fontos alkotóelemének, a zenei formáknak a jelenléte is, melyet népdal-kompozíciók vagy szimfonikus nagyzenekari művek mintájára leképezett polifon alkotások képviselnek. Idézzük ugyancsak Egyed Pétert: „A vers minden szintjét átható, világképi funkciókat is hordozó zenei forma a sajátos térképzettel együtt eddigi köteteinek tanúsága szerint Balla Zsófia költészetének alapvető formaelve.” Ezt hangsúlyozza Wirth Imre is (Élet és Irodalom, 1991. okt. 4.) megtoldva az érzékiség és „erdélyiség” jelentéstöbbleteivel: „Saját testének rezzenéseibe, a nőiség szinte ismeretlen tereibe áramoltatja Erdélyben-létét, s a versekben ez szétválaszthatatlanul kering egy érrendszerben.”
Ez az „Erdélyben-lét” az, amely alapvetően meghatározza A páncél nyomai című kötet verseinek költői magatartását, mert az adott világgal szemben teremtett „ellenhelyzet” (Cs. Gyímesi Éva), nevezzük reménytelen reménynek, „radikális utópiának” (Balla Zsófia), egy személyiség- és szabadságközpontú költészeteszmény megvalósulása. A létélmény úgy minősül át verssé, hogy nem viseli magán „a társadalmi érdekeltségű költőiség”, a szolgálatelvű irodalmiság koloncait. „A kisebbségi irodalmat illető imperatívusz ez lehet: a minden áron való – heroizált – helytállás és állandó – bénítóvá tevő – önvédelem eszméje helyett dinamikus önszervezés, önépítés és teremtés.” (Borcsa János: Szövegszigettenger. Magyar Műhely. 1992. márc. 20.) A költő egyedül a nyelv parancsainak veti (vetheti) alá magát, mely „korlátja”, de „élettere” (Cs. Gy. É.) is. A pusztulással, a veszélyeztetettséggel szemben hangyaszorgalommal építi sorait, a védekezés reflexe, hogy a kiszolgáltatottság ellen felöltse páncélját, a verset: „... hangok mögött indulat, érzelem. /Szavak alatt feszül a közlemény,/ a gondolat páncélba bújik, jó keménybe” (Héj, kitin, páncél), mely menedék is, s melynek védelmében teheti mindazt, ami az írói-művészi-alkotói hivatás lényege: a világteremtést; az értelmetlen és értékhiányos lét helyébe a szubjektív létidő téridejébe helyezve az értelmes és értéket hordozó cselekvést, létezést: „Sorozzad, hívd magad mögé/ az elcsámborgott életet,/ teremts világot, hogy ne szégyelld,/ olyat, hogy ne szégyelld benne/ életed és az éneked;” (Legyen a szárnyas győzelem).
A költő mindannyiunk helyett viseli, hordozza testén a stigmát, s mert időkben és korokban terjeszkedik, Masada mártírjaiért éppúgy, mint századunk szégyenéért, a holocaust áldozataiért (Szünetlen kép: hogyan lehet), vagy a szívet, lelket, elmét megbéklyózó közelmúlt szégyenfoltjáért: „A bőrömön örökre ott a heg” (A lovag élete). Valami visszafogott szenvedély feszíti a versek acélpántjait, száguldozik a mesterien megkomponált sorokban, szerkezetekben (a mívesseg is, a „csupasz-szóval-kézzel” felvértezett lírikus védekezési formája. Az érzéki és az elvont észrevétlenül szelídül egybe a finom erotikájú versben (Éji dal, november), hogy a ritmus, a páros rímű sorokkal váltakozó rímtelen sorok ritmusa mintegy alápontozza a szerelem élményének rítusát. Máskor az olvasás ütemét is irányító, a képeket közelítve és távolítva váltogató „kamera” játékától kap a vers a figyelmet magával ragadó sugárzást. A Tájkép vonatból című költeményben, ahogy a robogó vonatból a szem felfedez egy-egy képet, megragad egy-egy részletet, mesteri vágásokkal, mintha az operatőr szemével látnánk, s a költővel együtt ámulunk, a felfedezés öröme ez, ő pedig nem tesz egyebet, csak ráirányítja figyelmünket. A mindennapi képek ettől a figyelemtől lesznek jelentésesek.
Az Eleven tér versei között az előbbi (A páncél nyomai) kötetből alig három darab szerepel, túlsúlyban a Második személy (1980) és a Kolozsvári táncok (1983) versei vannak. Egyetlen költeményt találunk a szerző gyermekverskötetéből is (Hóka Fóka Fióka, 1985), míg a legelső könyvének anyagát teljesen mellőzi. A Páncél nyomaihoz képest, ahol az anyag ciklusokba rendezése érvényesül, itt a szervezőelv a gondolati-tematikus szerkesztésmód. Alapjában tehát a költőnő a nyolcvanas évek termésére hagyatkozik. Annak az időszaknak az anyagára, mely az úgynevezett harmadik Forrás-nemzedék vagy Bretter-iskola költői áttörésének ideje. Ez a „szellemi-baráti közösség” kiábrándulva a „kollektivizmus utópiájából”, egy másfajta versbeszédet javasolt, melynek alappillérei: az individuum megnövekedett szerepe, az ironikus önreflexió és a közvetlenség voltak. Ez a fajta költői attitűd félresöpört mindenféle jól hangzó elhivatottságot, a verset megtisztította fölös sallangjaitól, és visszahelyezte az esztétikum és csakis az esztétikum régióiba. Ahogy azt a szerző is elmondja Martos Gábor kérdésére (Életünk, 1991.12): „... mi egy másfajta utópiát hajszoltunk (...) tekintetünket távolabbra vetettük a lehető legnagyobb emberi szabadságra, amelyben más a térérzékelés, az időérzékelés, melyben az írásmű értékét elsősorban annak esztétikai értéke adja.”
A „költői szöveg alaptényezői” (kiemeltség/ eltérés, érzékletesség, rendezettség) felől vizsgálva a kötet anyagát – Nemes Nagy Ágnes felosztását kölcsönvéve –, szorítkozzunk most csak egyetlen, e szempontból is reprezentatív költemény, a Páter noster nagyívű, szintézisalkotó poéma vizsgálatára. A vers vizuális kiemeltségének komplexitása lehetővé teszi a verselhelyezés, tördelés különféle módozatait, az egységes, építményszerű, dinamikus „lifstruktúrát” (Egyed Péter) alkotó verstestben. A szabadvers erős ritmikájú „szabálytalan” tördelésű soraitól, félig mondott vagy elharapott, lendületükben félúton megállt szavaktól a képvers geometriai alakzatáig, el egészen a hagyományos „megverseltség” szabályos, rímes sorokba szerveződéséig, a részek és az egész eleven, sodró lüktetését adják, melyet a párhuzamos felépítésű, dialogizáló kompozíció még hangsúlyosabbá tesz.
Az érzékletes rendezettségű versalakzatokban a „lemerülés” a „létüres” térbe, a belső táj (tér) plasztikus megjelenítései váltogatják a kitekintés, emlékezés, a „létezésleírás” szerkezeteit.
Az érzékletesség, az elsődleges (akusztikai) „megérzékítésen” túl a szenzuális benyomáskeltés, a tudattalan (az álom) bevonása szürreális lebegést kölcsönöz az olvasatnak, a látvány nem marad meg az érzékelés szintjén, hanem „az intellektus mély összefüggéseket kutató szenvedé-  lyét is hordozza” (Cs. Gy. É.)
A szociális, társadalmi problémakör, a jelenvalóság hétköznapjai is felbukkannak a képben: a lepusztultság, a fenyegetettség (a nyelvé is), a város, a „vinilintáskás kofák”, elsodort barátok.
Mindaz tehát, ami a Balla-költészetet jellemzi, itt körvonalazódik vagy úgy, hogy jelen van, vagy úgy, hogy csírájában „ígéretként” megtalálható. A szálak ide futnak össze, és innen indulnak tovább meggyarapodva, kipontozva e költészet jelzőbólyáit a líra „szövegszigettengerében” (Borcsa János). Megdöbbenten, áramütötten áll az olvasó a Dániel könyvéből szaggató, kínos-fájdalmas-katartikus élménye után; jókedvűen ugrándozik a tekintet máshol a rímekkel kirakott brilliánsokon. A Balla Zsófia-i súlyos csendbe úgy lépsz, mint óriás katedrálisba, a szent helyek áhítatával, együtt mormolod – mint varázsigét – mondókáit, a költővel együtt hordozod tekinteted, békésen szemlélődve a lerobbant tájon. És valami nagy-nagy nyugalom tölt el e teremtett csöndben: szabadságodat élheted újra, társad a költői szó fegyelme és figyelme. Az élmény nem mindennapi. Egyetlen szóban szikrázhat fel csupán egyetlen hang, szótag cseréjével, illetve pótlásával a többletjelentés, a konnotációk ragyogtató áramköre: „létüres”, „gombarobbanás”, „mindnyájasan”, „holtfényes”. Miniatűr szóköltemények hálója fonja be nehezékként az amúgy is rendkívüli tömörségre, csak a legfontosabbakra hagyatkozó versbeszédet: „szilvaéj”, „betonárnyék”, „alagútremény”, „vízcseppegér”.
„Balla Zsófia költészete sírni segít” – mondja Tamás Gáspár Miklós egy 1977-es, a Vízlángról (írott kritikájában (A Hét, 1977.15.). Mert ki „szétzúzza magát a sziklán, millió/ megtöretett cseppjét mutatja föl” – írja a költő A páncél nyomainak egyik darabjában (Mint a tenger hulláma). Élni segít, megmásítja életünket, állítják mások – immár tágabb értelemben – a versről, a költészetről. Nem elhanyagolható az a „segítség”, amelyet Balla Zsófia verseitől kaptunk a nyolcvankilenc előtti években. Az az elemi elragadtatás, amely egy-egy frappáns lírai miniatűr (már Vas István felfigyelt az elsőkötetes szerző sajátos miniatűr-technikájára) vagy egy aforisztikus csattanóra felépített, szigorú, zenei ritmussal megpántozott költemény, vagy egy-egy rigmusba foglalt, tömörségében is hatásos forma, akár oratorikus építményszerű poéma vagy gondolati költemény olvastán elfog: a magas költészet emóciókeltő hatása és élménye. Azt a lírai vonulatot, amelynek Balla Zsófia költészete jeles képviselője, irodalmunkban Babits neve (nála találjuk az objektív líra korai modelljét) és a Nemes Nagy Ágnesé fémjelzi.
FEKETE VINCE
„Ereszkedni lassan vissza,
álomhéjakon, anyabelsőkön,
koponya-kápolnákon lebegő,
alakzatok közt a szemcsés
emlékrögökig, tényhordalékig.
Bejárni
a szokásos, egyirányú időben
névtelenül maradt,
megélt tartományokat.
Kirajzolni azt az lelőhelyet,
mellyel együtt sodródunk,
mint szélűzte bogáncsgomolyag.”
Léthez közel még,
a felszín alatt,
mikor csak megnemélt
termekbe jut, ki Vendég.
Fölöttem piros pohár a lég,
falán hersegve száll be
egy Denevér,
bajszos béka, holdak
lassan ereszkednek
a   s
másé ez az álom

 

 

 
 
 
 
 
 
 


Itt van mindenki rendbe’, szépen
Vigyázzban ül családi képen.
Nézzék külföldi rokonok.
S éltünk utáni zokogók.
Mindenki megvan, jól, igen.
Ha kell, műnyelven, műszíven.
Háromszín ingafüggöny alatt
Lappadt bőr, kopár tűzfalak.
Végre egy szabad
pupilla-ablak!
Az átlyuggatott bőrváros
arcán fekete lyukak;
lépésemre minden
kapu kipattan,
cigánykerékbe törve
karikázom vissza.
Látjátok ugye, a szálldosás alatt
mi változik s mi az, mi még maradt?
Kinőnek így a fölszedett hidak,
nyitnak a bezárt üzletek, fölkelnek a lovak
az Állomás régi épülete elé.
A földről ejtőernyős száll az Ugrótorony felé,
az elégetett könyvhalmok visszamásznak
Kolostor-udvarokról a Könyvtárba,
az irgalmatlan szobrok visszaváltoznak
érccé,
megindul a Sétatéri kút vize, a mésszé
olvadt hattyúk visszajönnek a Tóra,
s a város tornyaiban megindul minden óra,
és.........
A szemlélőt a látvány
iszonya kitörő
olajsugárként fölveti:
maga mögül az utat,
tüdeje buborékait fölszedi.

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2022
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék