Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1993. január, IV. évfolyam, 1. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Füzi László

Füzi László
IRODALMUNK KULCSSZAVAI
Vendég-lét, otthonosság-érzet
Az asszociáció-sorozatoknak hinnünk kell: egy-egy váratlan gondolattöredék összekapcsolódása ugyanis sajátos összefüggéseket képes megmutatni. Olyan ez, mintha a számítógépben egy-egy adat nem járná végig a maga számára kijelölt utat, hanem egyből megtalálná a létéhez és értelmezéséhez szükséges helyet, amitől többé válik önmagánál. A versrészletek, töredékek hasonló módon állhatnak össze új egésszé, rendszerré. „A líra: logika” – mondta József Attila, méghozzá olyan logikai rendszer amely maga is a fogalmak közötti asszociációkra épít, s így igyekszik a létezés kérdéseire választ adni. Minden költői életmű – ha kiérdemli ezt a megnevezést – sajátos fogalmi rendszert alkot, ennek felfejtése, ahogy mondani szokták, az esztéták és irodalomtörténészek feladata. De nemcsak azoké. Az olvasóké is: enélkül az olvasó csak a mű felszínén maradhatna, s fogalma sem lehetne a mű lényegéről. Ám nemcsak egy-egy költői életmű, hanem egy irodalom vagy egy korszak irodalma is bírhat olyan sajátos „koordináta-rendszerrel”, melybe belehelyezkedve létünkről, egyáltalán az emberi létről szerezhetünk új ismereteket. Illusztrációképpen hadd utaljak arra, hogy egy-egy szó, kifejezés, fogalom költőink használatában a köznapitól eltérő tartalommal „töltődhet fel”, hogy aztán ezek a sajátos tartalommal bíró kifejezések rendszerré álljanak össze az életművön belül. De nemcsak a költő teremti meg a maga rendszerét, s nemcsak a költő kapcsolja össze önnön művét – tudatosan vagy kevésbé tudatosan – egy másik költő rendszerével, hanem rendszert épít az olvasó is, és olvasmányait, inspirációit, élményeit ebben a rendszerben helyezi el, s az egyes fogalmak értelmezésénél a rendszer legkülönbözőbb elemeit hívja segítségül. Igen, a megrögzött, a „visszaeső” olvasó számára az irodalom az Értelmező kéziszótárt is pótolhatja: ez az olvasó a fogalmakat az irodalom értelmezésében ismeri meg és használja. A szavak, kifejezések verssorokat hívnak elő – ezek pedig újabb verssorokat –, s ezek összessége jelöli a kifejezés értelmezésének irányát...
Meditációnk tárgyát a vendég, vendégség vagy az otthon, otthonosság kifejezések mögött álló fogalomkörök képezik, melyek számos versrészletet, gondolatot hívnak elő irodalmunkból.
 
A vendégség mint a lét megélésének egyik formája
A vendégség szó Kosztolányi versrészletét juttatja eszembe:
Bizony ma már, hogy izmaim lazulnak
úgy érzem én, barátom, hogy a porban,
hol lelkek és göröngyök közt botoltam,
mégis csak egy nagy ismeretlen Úrnak
vendége voltam.
S nem is tudatosodott még, hogy a Hajnali részegség sorait mondogatom magamban, már egy másik – jóval Kosztolányi előtt élt – költő, Vajda János sorai ötlöttek fel:
A levegő meg se lebben,
Minden alszik... és a lelkem
Ring egy méla sejtelemben:
Hátha minden e világon,
Földi életem, halálom
Csak mese, csalódás, álom?
A vendég, vendégség kifejezésekkel jelölhető fogalomkör értelmezését számomra tehát az irodalom az emberi létezéssel való összefüggésben jelölte ki. Vajda sorai egyébként teljes egészében összecsengenek a Hajnali részegség mondanivalójával: Kosztolányi is a „létbe esettség” állapotáról és a lét mibenlétének kérdéseiről ír. Azt sem tekinthetjük véletlennek, hogy Kosztolányi, akárcsak Vajda, a természet csodáinak láttán kérdez rá saját létére, s a világ, a természet iránti áhítat döbbenti rá önmaga vendég voltára a Földön. Idézhetném a Hajnali részegség sorait ezzel kapcsolatban („Olyan sokáig/ bámultam az égbolt gazdag csodáit”), ám akinek kételyei lennének ezzel kapcsolatban, azt eligazítják a Hajnali részegséget körülvevő versek, a Halotti beszéd, az Ének a semmiről és a Szeptemberi áhitat. Kosztolányi valamennyi versében a létről és az elmúlásról, az élet egyszeriségéről és kiismerhetetlenségéről ír. Talán nem is véletlen, hogy az a világ, amelybe a költő kapaszkodik, amelynek meghosszabbítását várja, a vendégség világaként tűnik fel.
Bizony, csodás ország, ahova jöttünk,
mint hogyha a perc szárnyakon osonna,
el-nem-múló vendégség van körülöttünk,
hosszú ebéd és még hosszabb uzsonna.
(Szeptemberi áhítat)
A vendégséget tehát a léttel kapcsolatban értelmezem, s így kizárom a hétköznapi szóhasználat által megjelölt tartalmakat. Vendégnek lenni annyi, mint tudomásul venni: létünk rövid beavatás csak a világba, magatartásunkat a világ iránti áhítat hatja át – egyben pedig az univerzum törvényeivel való azonosulás. A vendégség nem választható el az egyéni léttől és a magatartástól – valójában nem más, mint magatartás-modell, s ebben a vonatkozásban választás kérdése. Választásé – ennyiben a tudatos döntés függvénye, de a képességé is: ezt viszont az alkat is meghatározza, hiszen az alkat is szerepet játszik abban, hogy miképpen, milyen formában éljük meg ezt a létet, amelyet élnünk megadatott. A vendégség mint létforma nem korhoz kötött jelenség, ám kétségtelen, hogy korhoz és társadalomhoz kapcsolódó összetevői is vannak. Természetes módon nagyobb az esélye a világgal, természettel való azonosulásra annak, aki egy nagy erdő közepén él, mint annak, akit sorsa egy nagyvárosi lakótelep tizedik emeletére rendelt. S ehhez hasonlóan másképpen éli meg a világot az anyagi függetlenséget élvező ember, mint a sorsát napról napra tengető pária. De nemcsak a természethez és az anyagi javakhoz való viszony teremt különbözőségeket a létforma kiválasztásában az emberek között, hanem a társadalomhoz fűződő kapcsolatok is. Röviden összefoglalva: a hétköznapiságba való belesüllyedés. Hiszen Kosztolányi is ezt írja.
Virradatig
maradtam így és csak bámultam addig.
Egyszerre szóltam: hát te mit kerestél
ezen a földön, mily kopott regéket,
miféle ringyók rabságába estél,
mily kézirat volt fontosabb tenéked,
hogy annyi nyár múlt, annyi sok deres tél
és annyi sok rest éj
s csak most tűnik szemedbe ez az estély?
Bármennyire is alkat, hajlam, egyéni döntés eredménye a létforma megválasztása, társadalmi méretekben csak társadalmi összefüggései ragadhatók meg. Ha egy társadalom polgárában nem becsüli az „egyedüli példányt”, az emberi élet méltóságát, akkor e társadalom polgárának is kevés az esélye az élet vendégként való megélésére. Gondoljunk csak a totális államokra: ezek polgáraik belső szuverén világát zúzták először szét, s csak azután törtek a szétzúzott tudattalan élő ember fizikai megsemmisítésére. Vagy: miképpen beszélhetünk a tudatosan választható lét esélyéről ott, ahol a társadalmat még mindig feudális jellegű alá- és fölérendelési kapcsolatok hatják át, s ezek a kapcsolatok egyben anyagi, egzisztenciális jellegű függést is jelentenek?
A mögöttünk lévő totális társadalmi rendszer nem törődött az egyes ember életével; az a rendszer a társadalom elé tűzött ki célokat, s ezeket a célokat a tömeg felhasználásával igyekezett megvalósítani. (Más kérdés, hogy a deklarált célkitűzések soha nem valósultak meg.) A mostani társadalmi változások lényege leginkább abban ragadható meg, hogy az egyén találja meg a maga célját, s a cél eléréséhez szükséges eszközöket. Ennek megfelelően felértékelődik az egyéni vállalkozás szerepe, s vélhetően megteremtődik az életforma megválasztásának esélye is, tehát egyre nagyobb teret fog meghódítani a vendég-lét – mint magatartásforma. Példát ehhez eleget láthatunk: gondoljunk csak a Balaton-felvidéken nyitott sportkocsikkal közlekedő nyugati turistákra, akikhez hasonlóan a magyar vállalkozók, turisták a Balkánon vagy éppen Törökországban száguldoznak...
A fenti példa autói csak kellékek: a vendéglét, a szemlélődés és az áhítat nélkülük is elképzelhető. De velük is... Éppen eleget ájtatoskodtunk és ájtatoskodunk ma is a szegénységben leélhető teljes életről ahhoz, hogy végre kimondjuk: a kibontakozó civilizációnak anyagi és technikai feltételei vannak, s aki erről nem vesz tudomást, az a homokba dugja a fejét... Forduljunk ismét az irodalomhoz. A napokban olvastam el Kopátsy Sándor Ady-kommentárjait, ezt az együttgondolkodásra és vitára késztető sajátos szöveggyűjteményt. Kopátsy hívja fel újra a figyelmet arra, hogy Ady – megrögzött materialistaként – az automobilizmust a polgárosodás feltételének tartotta. „... az automobil is marad a jeles nevű, feudális urak passziója nálunk. Ergo nem hódíthatnak tömegeket ez új, modern szekérnek. Párizsban nincs mindenkinek tíz-húszezer frankja egy automobilra. De érdeklődéssel, egyelőre érdeklődéssel, mindenki szívesen adózik az ördögszekérnek. Mert ott a levegőben van a várakozás, mely a harmadik rend bukását s minden emberi produkcióban részesedést fog hozni mindannyiunknak” – írta 1905-ben. Vegyük végre észre: az emberiség technikai-civilizációs szintjének megállítására nincs lehetőségünk, pedig így csak egyet tehetünk: kapcsolódunk hozzá. Annál is inkább, mert a jövőkutatók nem az ember technikai eszközöknek való kiszolgáltatottságának növekedését jósolják az elkövetkező évtizedekre, hanem az egyén diadalát. John Naisbitt és Patrícia Aburdene elemzése szerint az ember modern huszadik századi fenyegetettsége – az állam általi fenyegetettség – után az egyéni felelősség korszaka következik. A globalizáció kiteljesedésével – ami a gazdaság globalizálódását jelenti – egyre fontosabbá s egyre szabadabbá válik az egyén. „A kilencvenes években várható globális fellendülés elé néző fejlett államokban már beköszöntött az új aranykor, amelyben az emberiség már nem igavonó baromként, hanem az egyén alkotó ereje révén keresi meg a mindennapi kenyerét. A magas munkabérekkel szolgáló információs gazdaságban azért fizetik meg az embereket, ami egyedülálló bennük – az intelligenciájukért és alkotókészségükért, nem pedig izomerejük kollektív hasznosításáért” – írják a szerzők. S bármennyire is meglepő számunkra, ha új aranykorról olvasunk, miközben a magunk átmenetével foglalatoskodunk, azt azért nem tagadhatjuk, hogy a Nyugaton – és a Távol-Keleten – felsejlő tendenciák nagyobb esélyt kínálnak a létet vendég-létként megélő életformának, mint a szűkös kelet-európai, közép-kelet-európai viszonyok.
A létkörülmények és a mentalitás között nem kell feltétlenül pontos megfelelést találnunk, arra azonban mégis érdemes felfigyelnünk, hogy a vendég-lét teóriája a mi irodalunkban általában hiányként merül fel. Nádas Péter meggyőzően szól erről Richard Swartz-cal folytatott Párbeszédében, mikor a kelet-európai társadalmakat (még) átható szolidaritás-érzetről beszélt: „Én szükséghelyzetben élek, szellemi és materiális hiányokkal küszködöm, arra vagyok kényszerítve, hogy az adottságaimtól és a képességeimtől függetlenül azonos szinten éljek, és az egyenlőség eszméjének jegyében azonos bázison cselekedjek mindenkivel és bárkivel. Ilyen körülmények között az emberi kapcsolatokban valóban létrejön a hiányban szenvedők szolidaritása, létrejön a közeliség és az egymásra utaltság, s te mindezt átélheted, éppen a barátság meghittségeként is, számomra azonban nem más, mint a körülményeim nyűgös kényszere, de a testvériségnek mindenképpen csak a látszata.”
Az elmondottak arra utalnak, hogy a nyugati civilizáció a huszadik század végén megteremti a választás lehetőségét, s mind többen élhetnek a vendéglét lehetőségeivel. Ugyanakkor szűklátókörűségnek bizonyulna, ha nem vennénk észre: a keretek kitöltése a mentalitásbeli érettséget is megköveteli azoktól, akik előtt megmutatkozik az élet megélésének ez a módja. Továbbra is Nádas Pétert idézem: „A nyugati félteke emelt fővel lemondhatott a testvériségről, és jogi garanciákat teremtett az egymástól elszigetelt lények személyes szabadságára. Lemondott az egyenlőségről is, de jól temperált szociális egyensúlyokat teremtett. Ebben a jogilag és szociálisan proporcionált világban a testvériségnek hiányként és az egyenlőségnek látszatként kell megjelennie...” Ahhoz, hogy az ember valóban vendégként érezze magát ebben a világban, a nyugati civilizációnak az idézettek következményeivel is szembe kell néznie. S természtesen szembe kell néznie a fegyverkezés megnövekedésével, a környezet elpusztításával... Nem utolsó sorban, pedig azzal, hogy az általa felépített civilizáció más civilizációk és kultúrák kárára jött létre, s léte nála szegényebb kultúrák létét feltételezi. Ezért is érdemes figyelnünk Vekerdi László szavaira: „A szuper kapitalista világgazdaság dinamikus fejlődéséhez valószínűleg ugyanúgy szükségesek a nagy regionális gazdaság-különbségek, mint a klasszikus tőkés impériumokéhoz... Nyugat ma éppen átalakuláson, sőt tán rendszerváltáson megy át, mint mi, a recesszió egyebek közt az ezzel járó elbizonytalanodás miatt is annyira tartós. Ma még nem tudható, hogy e nagy átalakulásban a józan ész kerekedik-e felül, vagy az imbecillitás... Nem tudható, mit hoz a jövő. Az azonban bizonyos, hogy az amerikai-japán-európai demokratikus szuperkapitalizmus nem a ’történelem vége’. A világ aligha fog a történelmen túljutottak boldog szigetére és a továbbra is a történelemben senyvedők tengerére oszlani, ahogyan a neves amerikai politológus, Fracis Fukuyama híres könyve hirdeti. A világ továbbra is gazdagokra és szegényekre fog oszlani, legfeljebb a szegények tengerét fogják a gazdagok földrészeihez csatlakozva egyre nagyobb archipelágok behálózni.”
És az otthonosság-tudat?
Sorolhatnám a vendég-lét változatait – az egyszerű szemlélődő magatartástól egészen az újabban íróink által meghonosított elszakadó- azonosuló álláspontig. A hetvenes évek új szemléletet hozó írói közül Grendel Lajos teoretikus igénnyel ezt így fogalmazta meg: „Az izolációból való kitörés csakis az egyetemes felé képzelhető el. Az írónak a sajátszerűben is az általánosabb érvényűt kell tetten érnie, napvilágra hoznia. A sajátszerűt egyszerre vállalni bizalmasan közelről, belülről és kívülről, azonosulni vele és távolságot tartani mégis – nyilvánvalóan egy kicsit tudathasadásos állapot. Tehát egyszersmind elidegenítés is a sajátszerűtől anélkül, hogy a köldökzsinórt elvágnánk, s így elszakadnánk tőle. Az öndefiníció, a sajátszerűség minéműségének megmutatása is könnyebb ebből a nézőpontból.” A változatok felsorolása helyett azonban inkább azt kérdezem meg, hogy a Kosztolányi vendég-lét fogalmából kibontott magatartásmód nincs-e ellentétben azzal az otthonosság-tudattal, melynek fontosságáról – annyi írónk mellett – Tamási Áron írt az Ábel-trilógiában: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.”
Úgy gondolom, irodalmi közvéleményünk mai szétesett állapotában hajlandó lenne némi urbánus-népi különbözőséget is vegyíteni a két fogalom értelmezése köré. Persze, az ilyen magyarázatok se nem népiek, se nem urbánusak, még csak nem is neonépiek és neourbánusok, annál is roszszabbak: egy meg nem bocsájtható és kellő komolysággal nem is értelmezhető hecckampány kísérőjelenségei. Maradjunk tehát a fogalmi értelmezésnél: a vendég-lét és az otthonosságérzet csak egyik vagy másik magatartásmód kizárólagos érvényesítésénél negligálhatja a másikat, minden más esetben inkább feltételezik egymást. (Jó példa erre egyébként a Grendel Lajostól idézett szövegrészlet is.) Az otthonosság-tudat éppúgy az emberi élet természetes létfeltétele, mint a vendég-léttel való számvetés. Egy közösségben, tájban, kultúrában otthon lenni, annak szokásait, törvényeit megismerni – éppúgy elengedhetetlen része életünknek, mint hogy átérezzük az egyetemeshez, az univerzumhoz való tartozásunkat is, úgy is mondhatjuk: egy-egy szűkebb terület törvényeinek, sajátosságainak ismerete nélkül a tágabb világ elénk táruló szeletét sem érthetjük meg. Az emberek otthontól való megfosztása ezért éppúgy a totalitárius rendszerek egyik legfőbb törekvése, mint a sajátos, egyedi, csak egyetlen emberre jellemző gondolkodásmód eltüntetése. S bármennyit is hangsúlyozták az elmúlt évtizedekben az „otthonosság” szükségességét, valószínűleg joggal kérdezhetem: tud-e otthon lenni egy adott társadalomban az, aki még a saját otthonát sem alakíthatja ki (s akkor még nem is szóltam az uniformizált lakótelepi lakások tízezreiről). Az otthonosság-tudat olyannyira előfeltétele az emberi életnek, hogy leginkább ennek is csak a hiánya tűnik fel. Ennek kapcsán utalhatok Ady otthont, emberiességet sóvárgó, háborús idők alatti költészetére, vagy Radnóti „táborbeli” verseire:
Rongyosan és kopaszon, horkolva repülnek a foglyok,
Szerbia vak tetejéről búvó otthoni tájra.
Búvó otthoni táj! Ó, megvan-e még az az otthon?
Bomba sem érte talán? s van, mint amikor bevonultunk?
És aki jobbra nyöszörg, aki balra hever, hazatér-e?
Mondd, van-e ott haza még, ahol értik e hexametert is?
(Hetedik ecloga)
Az otthonosság természetességére – más összefüggésben – Esterházy Péter is utal: „magyar vagyok, ez Kolozsvárt értelmes, esetenként súlyos kijelentés, Miskolcon azonban nem az”. Vagyis: otthonosságunkat nem hangsúlyozzuk, hanem megéljük. Aki ebből az otthonosságból próbál erényt vagy előnyt kovácsolni – az vétkezik. Mert a másik ember otthonosságát kérdőjelezi meg. Jó lenne, ha ezen is elgondolkodnának azok, akik manapság mások kárára próbálják érvényesíteni saját otthonosságérzetüket. De ez már megint nem otthonosság-érzet, hanem hatalom-mánia. Másképpen: a kisebbségi tudat kivetítése hatalmi pozícióba. Ezért kell leszámolni minden kisebbségi-komplexussal. Ismét Esterházy: „A nemzeti nem azonos a nemzeti hőbörgéssel. A nemzeti elkötelezettség nem azonos evvel a politikai latty-battyal. Varázsszó lett a ’magyar’-ból, kisajátítás, hatalmi harc. Elvettek tőlem egy szót, ellopták.”
Mostanában szívesen olvasgatom a vajdasági Németh István elbeszéléseit, lírába, prózába, esszébe oltott riportjait. Az utóbbi évek leggazdagabb, legtelítettebb prózája az övé. A gond, a pusztulással való szembenézés emelte meg ezt a prózát. Írásai a háborús állapotok közé került vajdasági magyarság sorsával foglalkoznak, egy népcsoport – legalább tudomást veszünk erről? – pusztulásáról, s ezzel együtt a táj otthonosságának elvesztéséről szólnak. A Szabadkán megdőlt Csáth-szobor kapcsán írja:”... elég jól ismerem azt a talajt, amelyen immár több mint hat évtizede botorkálok. Nem mondható szilárd talajnak. A reá épített ház idővel beleroskad vagy megdől rajta, mint ez a Csáth-szobor, ezen a talajon az épített sírhelyek is sorban mind megbillennek, temetőinkben a kripták olyanok, mint amelyekből a holtak szabadulni szeretnének. Nálunk, a mi vidékünkön még a sírboltok sem épülnek szilárd talajra, nem is épülhetnek, hiszen nincs, s ami még ennél is rosszabb: nem is érzünk szilárd talajt a lábunk alatt.” Magunkban kell mondogatnunk, hangosan kell olvasnunk ezt a részletet, hogy keserűségét, fájdalmát – s egyáltalán: az otthontalanság, kitaszítottság fájdalmát átélhessük. Németh István egy másik írása az otthon elvesztését a távlat eltűnésével kapcsolja össze. „T. O. szokta mondogatni – írja –, hogy nekünk, vajdasági magyar íróknak legalább van tengerünk. Igen, volt. Most merülőben van. Jó egy éve nem merem, nincs bátorságom végiggondolni, hogy mi lesz vele. Számomra csakugyan elmerül? Mert képtelen lennék idegenként – turistaként! – még egyszer fölkeresni, bebarangolni, behajózni azt, ami valaha az enyém volt. Mert csakugyan volt Tengerünk. És szülőföldünk is volt.”
Igen, a Szülőföld, az örökölt vagy teremtett otthon a Tenger elvesztését is jelenti. Pedig:
Megtérít mást is, nemcsak engem,
ama temérdek víz: a Tenger,
kinek én minden mozdulatát
remegem,
zengem.
(Utassy József: Tenger)
A Tenger azonban már egy újabb kulcsszava irodalmunknak...

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2022
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék