Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1993. január, IV. évfolyam, 1. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Pusztai János

Pusztai János
ÖNÉLETRAJZ
Részlet az első kötetből.
 
54.
Tovább tart az Író nyomott, nyomasztó hangulata. Ezerkilencszáznyolcvankilenc áprilisának első felében orosz nemzetiségű rohamosztagosok Tbilisziben huszonkét grúzt mészároltak le. Gyalogsági ásóval hasogatták szét a fejüket. Az Író (véletlenül) turistaként járt Tbilisziben. Előkeresi akkori, ezerkilencszázhetvenkilenc augusztusából származó, hevenyészett feljegyzéseit. Ezek szerint: „Augusztus 18. Feleségem, Ica, azaz Lázár Ilona nevenapja. Délelőtt fél tízkor indultunk ki autóbusszal Jerevánból. Tizenegy óra tájban megálltunk a Szeván tónál. Levetkőztünk, a vízbe lépdeltünk, de az annyira hideg volt, hogy lemondtunk a fürdésről. Sőt, még az egyszerű megmártózásról is. Délután fél hatra érkeztünk Tbiliszibe. Az Adjara Szálló 709-es szobájában kaptunk helyet. Vacsoráztunk, majd begyalogoltunk a központba, hátha sörre bukkanunk valahol. A Tbiliszi nevű vendéglőben, arra hivatkozva, hogy Magyarországról jöttünk, kaptunk is néhány üveggel, de ihatatlanul poshadt volt. Palackozott lóhúgy. Néhány megjegyzés: 1. Egész úton, Jerevántól Tbilisziig fantasztikusan sivár, kiégett volt a vidék. 2. Tbiliszi szépnek látszik. Földalattija is van. 3. A főváros legfényűzőbb vendéglője Nagybányán harmadosztályúnak is alig felelne meg. (Létezik-e harmadosztályú vendéglő? Utánanézni!) 4. A kirakatok rettenetesek; az árut, legyen az élelmiszer, lábbeli, gyermekjáték, cukorka, ömlesztve zúdítják a maszatos, poros üvegtáblák mögé. A hajas baba félig kiásott leletként hever a hagyult-vörös tojáscukorkában. 5. Fiainknak, Attilának és Zsoltnak hátizsákot, Icának pedig rozsdamentes merőkanalat vásároltunk. Augusztus 19. Délelőtt városnézés. Falumúzeum, tévétorony, Sztálin-park. A siklóval elért Sztálin parkból az egész főváros belátható. Tág, elnyújtott völgyben fekszik. A környező hegyek szinte teljesen kopaszok. A városnézés utolsó részében a Grúziát valamikor egyesítő uralkodó lovasszobrát láthattuk. A közelben van egy bezárt templom. Előtte színpad. Vasárnapon ként kommunista kultúrbrigádok ropják itt a táncot, vagy előadásokat tartanak az ateizmusról. A vállas, acéltekintetű grúz király orra alatt. Két megjegyzés: 1. Tbiliszi körülbelül 1 500 éves. 2. Grúzia lakossága a XII. században elérte a 12 000 000 főt, de ezt a számot a tatár uralom 600 000-re csökkentette. Augusztus 20. Csellengés a városban. Ica pénztárcájának eltűnése. Vagyonunk, amely 33 rubelből és 50 lejből állt, a semmibe foszlott. A szovjet ember is lop? – dünnyögök mérgesen. Egyetlen megjegyzés: A központi piacon „vendégszerető” grúz parasztok görögdinnyével traktáltak. Elháríthatatlan szívességüket kínai körömvágóval honoráltuk. A Kossuth Rádió szerint egy idős grúz nénikét egy gyalogsági ásót lóbáló orosz fiatalember több száz méteren kergetett, amíg az Iveira szálloda közelében ketté vághatta a fejét. Az Író, mintha fázna, meg-megborzong. A román hatóságok fokozódó lendülettel folytatják az erdélyi magyarság még létező jogainak „törvényes” felszámolását. Úgy rémlik, az erdélyi magyar irodalmat már megszüntették. Csehszlovákiában hisztérikus kampány folyik a Magyar Televízió Panoráma című adása ellen, amiért interjút merészelt közölni a jócskán, de becsületben megöregedett Dubcsekkel, az ezerkilencszázhatvannyolcas Prágai Tavasz vezetőjével. Ezek után az Írónak igazán nincs miért „okolnia” az éjszakáit elözönlő, kitöltő álmokat, álmait. Április huszonötödikén reggel azon ámuldozhatott, hogy a Gutin szövetkezet egyik román titkárnőcskéje, amolyan rikító kékre meszelt, hegyi házikó mellett szövőgépet működtetett. Osztovátát. Az osztováta három kecskéből és egy futószalagféléből állt. Hosszúkás betongödörben helyezkedett el olyanformán, hogy a három kecske feje kiemelkedett. Oldalból nézve, a betongödör jobb végén szalma áramlott be, a bal végében pedig a kecskék szapora rágással “szőttek”. Mintha parancsra tennék, egyszerre rágtak. Amikor a szájukat nem mozgatták, a szalma áramlása szünetelt. Valahonnan Motica Cornel részlegvezető perdült elő, és felelősségrevonó hangon érdeklődött, ki nem írta alá a munkásgárdisták toborzóívét? Pászkán! közölte kárörvendően beosztottja, „alattvalója”, a titkárnőcske. Nem felejtette el nyomban hozzátenni, hogy emiatt a Pászkán miatt az utóbbi időben rengeteget akadozott a „szövés”. A tünyölődés más síkján az Író táviratokat kapott. Ezekben olyasmit olvashatott, hogy bizonyos barátok, ismerősök üdvözlik az Erdélyi Magyar Munkások Szövetségének megalapítása alkalmából. Az egyik táviratot Kántor Lajos küldte. Megint volt min csodálkoznia. Gidres-gödrös betonjárdán ment, botladozott valahova. Időnként munkásgárdisták kiáltottak rá, hogy menjen velük lövészetre, mert ott jókat lehet „hörbölni”, vagyis: inni. Huszonhatodikán feljegyzett álma aztán már majdnem valóság volt. Külföldre, feltehetően Magyarországra szándékozott szökni. Számára ismerős erdei úton haladt, amikor észrevette, hogy egy „munkás külsejű” bérgyilkos követi. A bérgyilkos hamarosan hozzászegődött és kijelentette: ha megpróbál elszakadni tőle, lelövi. Jobb mutatóujján hatalmas ódivatú pisztolyt pörgetett, bukfenceztetett. Az Íróval ismerősök jöttek szembe, elbeszélgetett velük, majd támogatásukkal lakott területre került, valami svábok közé. A svábok mind-mind Kelet-Németországba készültek. Szokatlan szándékuk annyira meghökkentette, hogy hirtelen kinyitotta a szemét, mint ezerkilencszáznegyvennégy október tizenhatodika éjjel a nyersolajraktár-óvóhelyen, amikor a pompázatos szűrében kint őrködő apa hirtelen rájuk nyitotta a kétszárnyas deszkaajtót, és felhorkant: Lesz itt csend végre? Hát erővel a vesztünket okozzuk? A lomha Bencéné, mint fahasábot, úgy fogta ölében fáradhatatlanul ordító pólyását, mintha messzire akarná vetni. Az ajtóban időző apának ment, hagyja őt ki a pulyával, hagyja elbujdosni, a Zazarnak rontani. Az apa megtaszította, a pince közepére tuszkolta: Itt én parancsolok, jóasszony. Törődjék a gyerekével. Bencéné, szegény, törődött is, méghozzá annyira, hogy csecsemője cuclisüvegét is otthon felejtette. Persze, nem merte bevallani. A koromsötétben meg nem látszott. Potockiné, a vörös hajú, szeplős „vasorrú bába” felugrott helyéről, Bencéné karjaiból a pólyást kicibálta, nagyokat lendített rajta. A csecsemőt ez a változás annyira meglepte, hogy elhallgatott. Valameddig ikegve poszogott, aztán elaludt. Mélységes mélynek ható csend ülte meg az óvóhelyet. Jani mindkét lábát felhúzta a lócára, állát térdére támasztotta, és arra gondolt, mi lehet nemrég beszerzett negyedikes füzeteivel? Talán már a lakásuk sincs meg. A szatmári bombázások után olyasmiket hallott a felnőttektől, hogy a bombatölcsérekbe egy-egy ház is belefér. A közlés képzeletét mozgásba hozta, kitágította. Az egyik bombatölcsérben az anyai nagyszülők egész portáját benne látta. A házat, a sütőt, az istállót, a szénásszínt, a disznóólat, a tyúkketrecet, az eperfát, a gémeskutat. A tölcsérben az épületek lassan-lassan összecsúsztak, „kényelmesen” közel kerültek egymáshoz. Ennek köszönhetően nagytatának, a sérves, reszkető kezű Ciprok Tamásnak semmiért sem kellett kimennie a házból. Amikor fejni akart, átnyúlt az istállóba, a tehenek tőgyét langyos vízzel megmosta, majd fejt. A tejsugarak hangosan hersegtek a sajtár fenekén. A fekete fejkendős, bokáig érő fekete ruhát, patkós csizmát hordó nagymamának, Simon Máriának sem volt szüksége a futkosásra. Legfeljebb a tornácra lépett ki ahhoz, hogy a kenyértésztát a sütő kemencéjébe bevesse. Természetesen a tölcsér „dolgozott”, idővel a Ciprok-portát egészen elnyelte, magába szippantotta. De nemcsak a Ciprok-portát. Hasonló sorsra jutott a Tar-, a Páter-, a Kornya-, a Peles-, a Kelemen-, a Fazekas-, a Pap-, a Kirilla- és a Béres-porta is. A bombatölcsérek beforrtak, „begyógyultak”, olyanok lettek, mint szarvasmarha hátán azok a lyukak, amelyekből a gazdák kinyomkodják a mételyt.
A Jani szeme le-lecsukódott, ami azzal a hátránnyal járt, hogy a Nagyrét tenyérsima lapjára rátolódott Nagybánya főtere, a Horthy Miklós út, a Mikszáth Kálmán utca, a Pénzverdének is emlegetett Bányaigazgatóság, a Misztótfalusi Kis Miklós utca, a Szalámigyár, a Közfürdő. Jaj, igen, a Közfürdő, amelynek közelében, a telefonhuzalokon ott lengedeznek, szikkadnak a szolnoki katona belei. „Hova jutott!” Meghalni, megsemmisülni olyasmi lehet, mint behullni valami feneketlen kútba. Az ember először váratlan ütést érez, majd folyamatos nyilallást a mellében, szíve körül, a szív gödrében A szívgödör kényes hely lehet; el-elfajuló „bokszolásaikkor” Rob Nándi mindig azt kereste. Elkapom a szívgödrödet, pattogott rövid, retkes lábain előtte. Hazudna, ha azt mondaná, hogy nem állhatta Rob Nándit. Állhatta, de csak mértékkel. Különben volt-e olyan játszópajtása, akit feltétel nélkül elfogadhatott? Kén Gyuszi, Sárosi Gyuszi, Szabó Hendrik, no meg a Szarka kölyök. Kén Gyuszit nem fogadhatta el egészen, mert úri fiú volt, hozzánőtt a zongorához. Neki, Janinak a legtöbbször meg kellett elégednie Kén Hédivel, ami kizárólagosan a “kis gömböc” hintáztatását jelentette. Ha átment hozzájuk, ráakaszkodott. Gyere, lökjél! Gyere, lökjél! noszogatta. „Hol lehet ma éjszaka?” Sárosi Gyusziban, hogy tovább lépjen, az volt a hiba, hogy a rengeteg motoros játékával csakis ő játszhatott, azokat egyedül ő működtethette. Ő legfeljebb nézhette és dicsérgethette. Volt egy lendkerekes motorkerékpárja. Annak az első kereke úgy volt beállítva, hogy csak körözni tudott. Körözni a szotyós körtékkel megrakott szakasztókosár körül. Szabó Hendriknek a „felvágása” volt idegesítő. Apja bányász. Annyit keres, hogy fiának biciklit vett. Feles biciklit. Egy-két év múlva jön a háromnegyedes, azután az egész. Azoknak már nem tömör a gumijuk. Azok észrevétlenül repítik az embert. Hendriknek is volt egy lánytestvére. A labdajátékot szerette: a teniszezést, a pingpongozás. Jani, ha a leány felszólította, beszállt, de nem vághatta ki sosem a rezet, mert attól tartott, elroppan fenekén a nadrág és kiderül: nincs alsója. Tudta, miért nincs, mégis nem szülei, inkább a pajtásai ellen lázadozott. Ez lehetett a helyzet a nyeszlett Szarka kölyökkel is. Őt hajkurászta, püfölte, fürdette porban, hóban, pocsolyában, holott ő nem tett egyebet, csak megnevezte. Disznópásztor! vágta a szemébe nevetve, sírva, és biztosra vette: igazat állít. Jani azon kapta magát, hogy apja, anyja és testvérei ellen hangolódik. Megszeppent; ha nem vigyáz, haraggal „válik” el tőlük. Isten őrizze meg őket, de az ő óvóhelyüknek szánt bomba is becsapódhat észrevétlenül felgyűlt indulata váratlanul a három zsidó ellen fordította. Alusznak a szénapadláson? Már mozogni sem bírnak a töméntelen ennivalótól, amit apja, anyja feladogatott nekik? Félnek felszabadítóiktól, az oroszoktól? Undorodnak a harctól? Farolnak, mint a munkától. A munka mindig büdös volt nekik. A Csertörőben lubickolni, „lobácsolni”, a nyírés égerbokrok alatt meztelenül pocolni, a bögyörőjüket sodorgatni, rángatni, azt imádják. Jani hallgatózott. Harci lárma sehonnan, semmilyen irányból nem hatolt az óvóhelyre. Kint észrevehetően világosodott. Aztán sarkig tárult a két, hosszában hézagos deszkaajtó. Ezt is megúsztuk, hajolt be az apa, Pászkán György. Mehetünk haza.
55.
A nyersolajpince-óvóhelyről való kibotorkálás másodperceiben a majdnem tíz és féléves Jani szíve pocos, zabolás, magatehetetlen fecskefiókához hasonlított. Elhagyottan, táplálékért tátogva, egyre gyengülőbb sipogással vergődött lucskos vérér-fészkén, a mellkasüregben. Az egyöntetűen ólomszürke ég hideg ködpermetet szitált a környékre; kukoricagórészerűen lécekből, keskeny deszkákból ácsolt koporsóraktárra, a paticsfalú, cserepes bakterházra, a gátter fazsindelyes, üvegmaradványos ablakú épületére, a sárga, csajla félereszű, rozzant, óhatatlanul tüdőbajos bányászra emiékeztető fürdőre, valamint a pinceóvóhely, a koporsóraktár, a bakterház, a gátter és a Csertörő patak által határolt négyszögű területen létesített, legalább harminc méter hosszú, tizenöt méter széles, egy méter mély meszesgödör szürkésfehér pillézetű felületére. Jani az óvóhely bejáratától, ahol balra fordultában önkéntelenül megállt, a misztótfalusi Kis Miklós utcára látott. Földszínű sátorlapos, kerek sapkás, vállukon tölcsérhűtős golyószórókat cipelő katonák caplattak, dülöngéltek, botladoztak a Kereszt, a Tízház, a Petrozsényi Cég felé. Janinak hirtelen eszébe jutott, hogy zsidóik nemrég, egyik békés, kiadós vacsorázgatásuk közben teljes komolysággal, a gonoszkodás leghalványabb jeleit is messze elkerülve, azt mondogatták, kezdték-hagyták, erősítgették, hogy ez a háború Magyarországot száz évre elintézte. Annyi idő szükségeltetik ugyanis, hogy a szovjetektől megszabaduljon. Ami pedig a területi egység helyreállítását illeti... Jóllakottan sóhajtoztak, és Jani rájött: a három kerek képű, dundi zsidónak nem Magyarország területi egysége helyreállításának kérdése, hanem a töméntelen ennivaló nyomja a begyét. Ezt követően az olyanfajta közlés, miszerint a Szovjetunióban csajkarendszer van, már alig-alig érdekelte. Mindenki, kicsi és nagy, csajkát, kanalat, villát hord magával, és ha eljön az ideje, megy a kondérhoz. A kondérok tereken, utcasarkokon gőzölögnek, hogy a proletárok odahaza ne vesztegessék drága idejüket a főzéssel, az anyával mondva: főzköréléssel. A csajkarendszer egyedül az anyát ragadta magával, mert belegondolt, milyen képeket vágnak majd övéi, ha kiderül: többé nem dúskálhatnak, nem válogathatnak az ennivalóban. Azt esznek, amit kapnak. Hol lesz akkor már az az idő, amikor Gyuri (az apa) félórát is elbíbelődik azzal, hogy bicskájával a tyúk combcsontjából a velőt az utolsó morzsáig kipiszkálja, amikor Gyuri (a fiú) utálattal dobja ki húsleveséből a fél zöldpaprikát, amikor Laci a tejbetésztáról lekanalazza a tejet, hogy elmondhassa: haluskát eszik, amikor Jani fuldoklási rohamot kap a pergelt tésztában talált sült hagymától, amikor Józsi kiköpi a porcukorban meghempergetett fánkot. Lesz itt haddelhadd, gondolta elégedetten az anya, de elégedettsége csupán addig tartott, amíg a fogukat kihegyezett gyufaszálakkal piszkálgató zsidók azt nem mondták: A Szovjetunióban szabad szerelem van. Férfiak, nők közösen lubickolnak a fürdőkben, közösen utaznak a hálókocsikban. Porontyaikat, a kis vörös proletárokat meg majd felneveli az állam. Azokra sincs gondjuk. Ha, tegyük fel, Maruszja megunja Ivánt, a Grigorij ágyába bújik. Ha Grigorij torkig van Maruszjával, feljelenti és elviteti Szibériába. A zsidók eme közlése a Pászkán-családot „falhoz állította”. Az apa kajánkodva tervezgette, miként élvezi majd ki a szabad szerelem előnyeit, az anya pedig sápadozott: „Mi mindenre lesz kapható ez a gaz Gyuri!” Gyuri, a Szerkekutya, Laci, a Malackutya és Józsi, a Golyókutya mindennel megbékélve már a konyhai ágyon ide-oda dőlve húzták a csendest. Jani viszont, bár neki is ragadt le a szeme az álmosságtól, képzeletben széles vigyorral lépett oda Kén Hédihez, hogy ruhája kivágásába nézzen, Potocki Julcsuhoz, hogy kezét lába közé csúsztassa, a Hofman-kislányhoz, hogy felnyalábolva a Kiserdőbe nyargaljon vele. Elalvás előtt hálát érzett az iránt, aki a szabad szerelmet kitalálta. A Misztótfalusi Kis Miklós utcán zajló, szokatlan forgalmat bámulva önkéntelenül is a szovjet nők jutottak eszébe; hol vannak hát? Persze, ott voltak a gödrös, ködnyálkás országúton. Kövérek voltak, széles (és valószínűleg szalonnás) hátúak, faruk meg csak úgy ringott a trottyos katonanadrágban. Nyakukban bokszos skatulyás géppisztoly lógott. Némelyikük a főtéri szaküzletből rabolt, gumi nélküli kerékpáron kanyargott el Janiékig. A csupasz kerekek odáig sokszögű ócskavassá váltak; küllőik kiszakadtak, nikkelezésük lehámlott. Burzsujok tákolmányaiként teljesen megérlelődtek az árokbahajításra. A katonanők vagy nőkatonák között akadtak olyanok, akik véres turbánt viseltek. A véres turbán viselése inkább a férfiakra volt „jellemző”. Jani testvéreivel a Misztótfalusl Kis Miklós utca szélére óvakodott. Bocskaisapkájával fején gúnyosan nevetgélt, ami nem volt sem meglepő, sem szentségtörés, hiszen az állig felfegyverzett német és magyar haderőket, a motorizált osztagokat jóformán fegyvertelen, mocskos, mosdatlan, majmokká szőrösödött, részegen tántorgó szerzetek hajtották maguk előtt. Néha feltűnt egy ágyú, olyan közepes nagyságú, egy szétesőfélben levő, apró teherautó, egy füstös-kormos tábori konyha, vagyis: a még mindig a padláson lapuló zsidók által emlegetett kondér. Jani nevetgélése hamarosan röhécselésbe ment át, mert „befutottak” a lovasfogatok. Ezek látványát valóban nem lehetett röhögés nélkül kibírni. A rendszerint csak négy kerékből, két tengelyből és az összekötő gerendából álló szekeret egyetlen gebe húzta. De járomban, mint az ökör! És a bundasapkás hajtó úgy is kezelte, mint az ökröt, csá!-t és hojsz!-t kiabált neki, amikor pedig meg akarta állítani, hó! helyett elnyújtott prööö!-t bocsájtott ki csücsöri száján. Az egyik szekér összekötőgerendáját öt véres turbánban tetszelgő orosz foglalta el. A középső viharvert harmonikát nyúzbált, tele szájjal énekelt hozzá, miközben savószín szemét a Pászkán fiúkra meresztette. Gyuri lekapta leventesapkáját, és a hátához rejtette. Le a sapkát! szólt öccseire. Még idelő a marha. Jani sapkájával a kezében megfordult. Udvarukon Miróc bácsi arra oktatta a felnőtteket, hogy fehér karszalagukat azonnal cseréljék vörös karszalagra. Ezek könnyen meghiszik, hogy maguk fehérpártiak. Ejnye, ejnye! méltatlankodott. Lett kavarodás, nyargalás. Hamar kispárnahuzatok, magyar zászlók estek az öreg Miróc bakter ötletének, „felismerésének” áldozatává. Az anya, Pászkán Mária, éppen egy tenyér-széles, piros rongyabroncsot tuszkolt felfelé a jobb karján, amikor csüngő fejű gebéjén melléje léptetett egy kerek sapkás orosz. Kornyadozva ült a nyeregben. A részegségtől alig volt annyi ereje, hogy vodá-t, vodá-t motyogva a szájára mutogasson. A percek alatt szovjetpártivá „érlelődött” anya, aki tegnap a szövetséges némettől csajlává kopott seprűjét megtagadta, azonnal tudta, mit kér a felszabadító, a „kapitány”. Fürgén a házba trappolt, kedvenc „bádogját”, a piros zománcos, félliteres csuprot vízzel megmerítette, és diadalmasan már hozta is. Felnyújtotta a „kapitány”-nak, az el is vette, fenékig ki is itta, azután az anyát pillantásra sem méltatva lovát az útra kormányozta, majd az üres csuprot a Csertörő hídjáról messze, a vízbe hajította A fene a dógát, mondta békülékenyen az anya, milyen faragatlan. Jani úgy érezte: anyja, békülékeny hangja ellenére, belsőleg le van forrázva. Az elmenekült vagy a veresvízi bányában berendezett óvóhelyről még haza nem térő Gedeonok házát, udvarát, kertjét ellepő oroszok nagy, fekete szőlőfürtöket dobáltak egymásnak. Janinak megindult a nyáltermelése (nyáltúltermelése), de másokkal ellentétben, félt a megszállok közé keveredni. Félt, pedig az általa jól ismert lugasból származó szőlőfürtökön kívül a könyvek is érdekelték volna. Azok bizony, a könyvek! Már a falusi román asszonyok elmaradhatatlan hátikosarából is Gedeonok vaskos kötetei álltak ki, ő mégis tovább szorongott, tehetetlenkedett. Valahogy úgy, mint ezerkilencszáznyolcvankilenc április huszonhatodika éjszakáján az Író, aki általa nemrég elegyengetett, vékony földréteggel letakart, „leszigetelt” szeméttelepen tartózkodott. Munkája végeztével egy parki padra telepedett. Ott pihengetett, amikor férfiak, nők, fiúk, lányok jelentek meg a színen, és magabiztosan bontogatni kezdték a talajt. Az Írónak abbeli és ott helyben kinyilatkoztatott aggodalmára, mely szerint a szeméttelep megbolygatásával fertőző betegségeket „szabadíthatnak magukra”, holmi újságfoszlányokban elásott marhalábszárcsontokat göngyölgettek ki, mondván: sose aggódjék, „fogyasztottak” ők már kórházak műtőiből kikerült emberi végtagokat is. Az Író szélsőséges tünyölődése gyors rögzítésekor ámul és bámul: nem kisebb dolog történik vele, mint az, hogy megálmodja önéletrajza első kötetének soron levő fejezetét. A szovjet megszállók, a most már minden házfalra, kerítésre papírsablonnal felfestett Vörös Hadsereg katonái a vágóhídon válogatás nélkül lemészárolt szarvasmarhák fejét, lábát, belsőségét a Tízház közelébe, a Kereszthez szállították. Ezeket az állati maradványokat: a fejet, a lábat, az ellési időt meg sem ért borjút, a szívet, a tüdőt, a májat, a vesét, a lépet, a bendőt aztán ellenállhatatlanul ellepte a cigányság. Az Író következő álma, amit április huszonhetedike éjjel látott, ugyancsak szorosan kapcsolódik az Önéletrajz első kötetéhez. Halaszthatatlanul indulnia kellett valahova, de nem indulhatott, mert mindjárt-mindjárt nagyon magas, sűrű mohával benőtt kőkerítés torlódott eléje. Toporzékolt dühében, majd mindkét kezébe hosszú, hegyes kést ragadott, és egy (pontosan tudta) majdnem tíz és féléves, barna hajú, értelmes arcú, tiszta tekintetű fiúhoz közelített, hogy levágja, „feláldozza”. Hozzája érve azonban késeit földre lökte, a fiú fejét magához, a mellére vonta. Most még nem, majd máskor, mondta. A fiú, mihelyt kétségbeesett öleléséből kibontakozhatott, boldogan táncra perdült és kiabált: Most még nem, majd máskor! Most még nem, majd máskor! Most még nem, majd máskor! Az Író keserűen tapasztalta: mintha érzéstelenítenék, fokozatosan elfásul. Jani járhatott így ezerkilencszáznegyvennégy október tizenhetedikén, Nagybánya „felszabadulásának” barátságtalan, ködpermetes napján, amikor a Gedeon házaspár nem saját, csak „kincstári” lakása ebek harmincadjára került. A szovjet katonák megtehették volna, hogy elriasszák a fosztogatókat, de nem riasztották el, sőt örvendeztek a feltehetően a „kaput nyemcikkel” kereket oldó burzsuj tulajdonosok kárán. Akik ekkora házban laknak, azok burzsujok és kész. Még dél sem lett, és már Janiék is burzsujok voltak. Az egyre fenyegetőbben ráérős oroszok le-lecövekeltek a Bányaigazgatóság új és mutatós épülete előtt. Méltatlankodva, hitetlenkedve hadonásztak, jókorákat köptek, káromkodtak, erejükben egyelőre nem egészen biztos ordasokként a kocsislakások bejárati ajtaja előtt keringtek, ólálkodtak, szimatoltak, végül behatoltak. Egy hórihorgas, véres turbános legelőször a konyhakredencen hanyatt fekve ketyegő, CFR jelzésű, román gyártmányú vekkert vette magához, azután a szobába csámpázott, „sronkotyált”, a sifon ajtaját kicsapta, az ott pirosló zsírosbödönt megragadta, és már vitte is. A vöröspártiságban megingatott, de még „hívő” anya a tele zsírosbödönt lőtt zsákmányként (talán fajdkakasként) hurcoló muszka előtt az udvarra rontott, egy kerek sapkás „kapitány” elé perdült, és kotló-mérgesen virtyogva „előadta”, mint akarja ez a bekötött fejű, agyaglábú közlegény az ő gyermekei szájából a falatot „kihúzni”.
56.
A kivételesen józan, legalábbis annak látszó, vörös csillagos, kerek sapkát viselő, kezében rövid nyelű lovaglóostort tartó „kapitány” méltányolta az anya kétségbeesett-hisztérikus tiltakozását, mert a hórihorgas, véres turbános katonával a színültig telt, piros zsírosbödönt az udvaron letétette, majd besietett a lakásba, és az ott garázdálkodó bajtársait, mint a kufárokat Krisztus a templomból, ostorával kikergette. Valóban tiszt, esetleg altiszt lehetett, mert a katonák nem mertek ellenkezni vele. Az anya azonban csupán félórányi ideig sütkérezhetett a dicsőség szeszélyesen lobogó lángjánál. A zabrálók második és meglepően jól tájékozott hullámát ugyanis már nem volt kivel feltartóztatnia, eltereltetnie. A körülbelül huszonöt literes bödönbe és a kisebb nagyobb uborkásüvegekbe alvasztott disznózsírnak az a része, amelyet a sifonba, a ruhák mögé dugott, rövid úton a „felszabadítók” tulajdonába ment át. Hamarosan erre a sorsra jutottak a jókora káposztáshordóban besózott sonkák, lapockák, csülkök, szalonnák, színhúsok és a kocsonyának való fejek, lábak, fülek, farkok, orrok. Ekkorra mintha egyenesen Sztálin generalisszimusz külön parancsát teljesítenék, két orosz kanyarodott lovas fogatával a lakás elé, a lépcsőhöz. Roppant magabiztosan, már-már otthonosan mozogtak. Szekerükön, amely csodák csodája, nemcsak négy kerékből, két tengelyből és az összekötő gerendákból állt, hanem rendelkezett lőccsel, aljdeszkával, oldallal, első és hátsó saroglyával is, egy átabotában megperzselt, hosszában elosztott mangalica süldő feketéllett. Az egyik katona jármas mokány lovuk bozontos fejéről lehúzta a kantárt, a másik, aki tűrhetően tudott magyarul, az apától abrakot kért. Az apa nem „fösvénykedett”; a kisebbik dagasztóteknőt megtöltötte zabbal, és saját kezűleg helyezte a vedlő szőrzetű, pókos, kaptás, kehes konyi elé. A magyarul nem beszélő orosz meglátta, honnan származik a zab, és Kaput nyemcki! Burzsujszki! Jop foju máty! Bárisnyá! Konyec! szavakat, kifejezéseket motyogva beszuszakolódott a „magtárba”, amely nem volt más, mint az előszobából nyíló, befejezetlen „angol vécé”, majd az ott található zabos-, búzás-, kukoricás- és korpászsákokat teljesen higgadtan, mondhatni: jóindulatúan kirámolta. A zsákok egymás után huppantak a szalmapernyés fél mangalicára, rájuk pedig a Napóleont legyőző, félszemű Kutuzov hadvezér kalapjaként, felkerült a kis méretű, lónyálas dagasztóteknő. Most már kinn vagyunk az összes vizekből, mondta az apa, és minden további, beláthatatlan következményekkel járható bonyodalom elkerülése végett az istállóba távozott. Gondosan letakarította a hídlást, hátul, a ganélyukon kivillázta a trágyát, azután a bőséges abrakolástól türelmetlenül dübögő hat paripa tisztogatásához látott. Nem érkezett túlságosan belemerülni a lovak háta, fara, nyaka, oldala, szügye, hasa, combja kefélésébe, vakarásába, mert géppisztolyos vörös katonák zúdultak az istállóba. Lószakértők lehettek; tudták, mit kell tenniük. Először is az apát ököllel, „barátságosan” a falnak taszították, a lovakat a jászoltól, rácstól elkötötték, az udvar felőli falba vert vaskampókról a hámokat leaggatták, és már ott sem voltak. Ezt a zabrálást is előre kitervelhették valahol, hiszen, mire a lovak az istállóból kikerültek, várt rájuk a két szekér és a kocsi. A hintónak, mivel nehéznek találták, egyelőre csak a bőrét nyúzták le, de kézzel, lábbal jelezték: nem feledkeznek meg róla. Mihelyt idejük adódik, itt teremnek. Az apa, a cseppet sem bánkódó „burzsuj” ugyancsak kézzel-lábbal visszajelezte: jöjjenek csak, szívrepesve várja őket, főleg a lelküket, amit (meri remélni) Szinérváraljáig kilehelnek. Az oroszok dá-dá-dá-zva, harasózva bólogattak. Szinérváralja felől szórványos ágyúdörrenések hallatszottak. Később ezek a dörrenések egyetlen dörgéssé változtak. Jani meglepetésére, a muszkákat ez az eget-földet elborító dörgés felleg nem taszította, hanem vonzotta. Percek múlva el is merültek benne, mint legyek a tintában. Az apa felmászott a szénapadlásra, hogy hallja, mit mondanak a zsidók. A zsidók huszonegyeztek, be akarták venni az apát is, az ő „megmentőjüket”. Az apa türelmetlenül mentegetőzött; pont a kártyázáson jár most neki az esze. Egyébként „pártfogoltjai” is jobban tennék, ha lejönnének, nehogy a kuftálkodó, az orrukat minden szarba beleütő oroszok rajtuk üssenek. Egyelőre hivatkozhatnak arra, hogy munkaszolgálatosok, később viszont, ki tudja, hova csavarodnak a dolgok. A három puflivá táplált zsidó az apára emelte tekintetét. Három zsidóval több vagy kevesebb, szólt az egyik. Ahogy esik, úgy puffan, szólt a másik. Többen is vesztünk Mohácsnál, szólt a harmadik. Találó mondásától rövid kuncogásrohamot kapott, majd megjegyezte: Gyuri bácsinak valóban igaza lehet: jobb, ha mutatkozunk. De csak módjával, figyelmeztették társai. Semmi kedvünk korpába keveredni. E kedélyes csevegés könnyed pergése közben tábori konyha gördült csörömpölve a Kén Gyusziék háza előtt elterülő háromszögű, füves térre. A bányavasút közelében, rúdjával a Miszlótfalusi Kis Miklós utca felé fordulva megállapodott, és mindjárt füstölni kezdett. Jani úgy vélte; ha nem lovak vontatnák, apja nyugodtan összetéveszthetné az annyit emlegetett, a Botosnál kimondottan éjféltájban közlekedő elátkozott mérnök autójával. Az ételaláfutásos kondér köré torlódott férfi és nőkatonák vizet szereztek, krumplit hámoztak, juhot vágtak; ebédjüket félig-meddig elkészítették, amikor a tér hirtelen megpiszkált hangyabollyá változott. A kondérból a fövetlen ételt kiborították, az útra kanyarodtak, és olyan veszett iramban száguldottak a Petrozsényi Cég felé, mintha a magyar és német hadak a hátukba kerültek volna. A Pászkán fiúk, akik a Kén Gyusziék udvarán egy ragyás képű orosz vállára búzalisztes, korpás, málédarás zsákokat segítettek fel, hogy az illető azokkal a háromszögű, füves téren időző szekerekhez kacsázzon, egyszer csak magukra maradtak. Elárvultak. Értetlenül bámulták a térről pánikhangulatban eltakarodó vörösöket. Lábuknál piros csíkos kendervánszonból varrt zsák hevert. A zsák szája vörösrézdróttal erősen, szakszerűen be volt kötve. Felrángatták a földről, „talpra” támogatták, hívták apjukat, lássa, mi az. Az apa rögtön kiderítette: kristálycukor. Van vagy hetven kiló, állapította meg. A vállára adatta és hazavitte. Az anya kimerítően ámuldozott azon, milyen szerencse érte őket. Kora délután, hogy a környék egyelőre olyan szépen elcsendesedett, megtisztult, elkapta a nagylelkűsködés; úgy lesz az szép, emberi, igazi szomszédhoz illő, ha a kristálycukorból, Isten nem is álmodott küldeményéből, Potockiéknak is, Bencééknek is juttat, bár Potockinén meg a „híres” lányain, Márián, Bözsin és Julcsun talán már át is mentek az oroszok. Persze, hogy átmentek. Máskülönben miért hordanák nekik vederszámra a bort és a pálinkát? Előre látta, hogy éjszakára nem maradhatnak a lakásban. Rábeszélte az apát, menjen, egyezkedjék Miróccal, a bakterrel, hogy segítsen még meglévő élelmeiket elrejteni, de gondoskodjon róluk is; hátha valameddig az őrházban meghúzhatnák magukat. Az apa azzal tért vissza: élelmiszereik a koporsókban, ők pedig a gátter fűrészporos pincéjében éjszakáznak majd. A gátter pincéje a bakterháznál sokkal biztonságosabb. Alkonyatra valamennyien újra magukra öltötték legjobb ruházatukat, bekulcsolták a lakást, és ellopakodtak Miróc bácsihoz. Az alig hetven-nyolcvan méternyi távolságot golyóktól rettegve tették meg. Janinak abból a hajdani rettegéséből „tűnhetett át” valamennyi az Íróba ezerkilencszáznyolcvankilenc április huszonnyolcadika éjjel, álmában, amikor Nagybánya új főterén keresztülvágva hazafelé, a Gellért utcába tartott. Az új főtér közepe táján, a buszmegálló közelében, a széles járdán illegalista kinézetű, talán haláltáborban is megfordult zsidó öregasszonnyal és egy középkorú, ellenzős sapkát viselő munkással találkozott. Ezek ketten arról társalogtak, miként kell elbánni az ő vizeiket zavaró „elhajlókkal”, revizionistákkal, sovinisztákkal, nacionalistákkal, irredentákkal”. Megállt mellettük, és – bár számára Ismeretlen okból, alig jött ki hang a torkán – ellentmondott nekik. Kínos fejtegetésekor észrevette, hogy a különben néptelen térről gyanús, ellenzős sapkát hordó alakok közelednek hozzá. Továbbment, de még a titkosrendőrség hírhedt épületéhez, a Szürke Házhoz sem ért, és két ellenzős sapkás figura szegődött melléje. Az egyik (hogy a zsidó öregasszonynak elégtételt szerezzen, egyúttal pedig a hűségét is bizonyítsa) úgy tett, mintha hátba szúrná. A megfelelő mozdulatokat el is végezte, de gondoskodott róla, hogy a hosszú, szeles pengéjű bicska az Író kezébe jusson. Hármasban folytatták útjukat Az Íróék lépcsőházából az egyik pribék bement Szakácsékhoz, a másik kint maradt őrködni. Az Író alig lépett a lakásukba, a szemben lakó Szakácséktól máris hallatszottak a gyilkolászás hangjai. Váratlanul meglátta: bejárati ajtajukról hiányzik a zár. Eléggé kétségbeesve kérdezte meg kisebbik fiától, Zsolttól, mi lett az Elzett-zárral, mire Zsolt csak a vállát vonogatta. Ilyen helyzetben nem tehetett mást, besietett az utca felőli szobába, íróasztalához ült, és felkészült arra, hogy álombeli írógépe vízpumpájával fékezi meg a támadókat. Sajnálta, hogy víz helyett nem használhat sósavat vagy kénsavat, mert nincs neki. Az egyik gyilkos bicskát szegezve közeledett, ő meg szembefreccsentette. Azaz: szembefreccsentette volna, ha az előző, többszöri próbálgatás során „írógépfecskendőjéből” el nem herdálja a vizet. Így a gyilkos akadálytalanul ronthatott rá. Rá is rontott, és bizonnyal végzett vele, mert a szoba egyből elsötétült. Ezerkilencszáznyolcvankilenc április harmincadikáról május elsejére virradólag irodalomtörténeti könyveket vásárolt, és azon emésztődött, miért találhatók csak puha kötésben ezek az értékes kötetek? Igaz, ebből kifolyólag, ennek köszönhetően maradt némi pénze, kilencvennyolc leje. Ezt az összeget háromba kellett osztania. Vadidegen emberek tartották eléje tisztátalan markukat. No, de sebaj, csak rosszabb ne legyen, mondta a Ceausescu és bandája által kihúrolt románokat utánozva, majd levelet fogalmazott a pártköltőhöz, pártpacsirtához Kolozsvárra. Segítségét kérte bizonyos, határozott formát soha nem öltő ügyben. A nyomaték kedvéért, hogy „lekenyerezze”, olcsó gyermekjátékokat, ízikhegedűt, vadgesztenyebabát, papírforgót, vízimalmot készítgetett számára. Egy kosztól ragacsos lakatosműhelyben egykori mestere, a tüdőrákban fiatalon elpatkolt Martin György, politikai vicceket adott elő. Az Író, akárha éretlen vackorba harapott volna, hosszan „savanyított”, „csókra húzott” száját alig tudta helyre rendezni, úgy meglepte a semmirekellő Martin ilyetén szereplése. Martin Györgyhöz fogható gyalázatos egyedeket egyedül a kommunizmus volt képes kitermelni. Az Író ezt tünyölődésében is világosan érezte és látta. Az Író aztán Janira gondol: amilyen „kényes ízlésű” teremtés volt, vajon mit szólt volna egy olyan apához, mint ez a Martin, a nem kommunista munkások réme? Vajon követni merte volna a gátter fűrészporos pincéjébe, a bezúzott, szétlőtt ablakok mögé, a huzatba? A fürészporba fészkelődve Janinak első gondolata az volt, hogy ha elalszik, kikezdik a patkányok. Reggelre hiányozni fognak a lábujjai, de az is lehet: lábfejei a Sárosi Gyuszi által körülrágott körtékhez fognak hasonlítani. Érdekes módon, a puskalövések, géppisztolysorozatok keltette ijedtség elalvás előtt háttérbe szorult, messzire sodródott; mint reves fatörzs, ártalmatlanul foszforeszkált az éjszakában.

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék