Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1992. december, III. évfolyam, 12. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
HADIKIKÖTŐ

DISPUTA
A szubjektum (ön)vizsgálatának elégtelensége
Egy olyan társadalomban, amelyben az irodalom az ember felszabadításának szerepével van felruházva, a kritikus, ez a különleges közvetítő író és olvasó között, párját ritkító tekintélynek örvend. A kritikus tekintélye azonban nem puszta értékítéleteiben, hanem azok sajátos – erkölcsi, kulturális és politikai – hatalmi vonatkozásaiban gyökerezik. Különleges közvetítő ő, ám író és olvasó közé iktat egy többé-kevésbé önkényesen felépített ízlésrendszert. S közben az irodalom – bár azt hiszi magáról, hogy az ember felszabadításáért van – sokszor el sem jut azokhoz, akiket fel kellene szabadítania.
A felvilágosodás korának tudós irodalmára felfedezte azt, hogy a kritika életbevágóan fontos az irodalom fejlődése szempontjából. A kritika (és a kritikus) racionális gondolkodás terméke, egy olyan társadalom- és művészetszemléleté, mely reményeit a világ megismerhetőségét hirdető filozófia derűlátásából merítette Az olyan vidéki medvebarlangoknak, amelyben például Voltaire meghúzhatta magát, az volt a fölülmúlhatatlan előnye, hogy (inkább kertjeivel, mint falaival) odaállt ember és világ közé, és így azt a jótékony benyomást kelthette, hogy a történelem ma van. Ezek után már könnyű volt elképzelni, hogy mindaz a hányattatás, amelyen az ember a természeti állapot paradicsomából kiűzetve a társadalom jelen állapotáig átment, múlékony rémálom volt csupán. A rejtelmek pedig úgy megvilágosodnak majd, mint az éjféli kert édes titkai a társadalom komolyságát idéző gyertyák fényében. Ám ezzel az arisztokratikusan távolságtartó tudással hamarosan szembeszegült egy plebejus módra szenvedélyes életérzés transzparencia-igénye. Gondoljunk Rousseau árnyas fák alatt végbemenő megvilágosodásaira – milyen pompás színjátékai ezek a szubjektum találékonyságának –, s megérthetjük, miért hihette a szentimentalizmus embere, hogy a közte és a világ között felvonuló hatalmak megszelídíthetők. Az ember mindenütt láncon van, noha szabadnak született – a becsapott természet ezt nem tűrheti sokáig.
A romantika természete nem is tűrte, és bele is bukott ebbe a türelmetlenségbe. A romantikus kritika művekben viharzott, s elkeseredetten sújtó villámai sokszor saját szívét döfték át. A megállapodottság türelmesen tárgyát kereső kritikai nyugalma a pozitivizmus filozófiájától támogatva térhetett vissza ismét, hogy aztán gondosan számba vegye a vizsgált műtárgy legapróbb részletét is.
A racionalizmus eme másodvirágzása idején a „pozitív tudomány” válik az irodalomkutatás modelljévé. Érdekes módon azonban ugyanekkor nőttön nő a szubjektív kritika tekintélye is, nem utolsósorban a szubjektum általános erkölcsi és politikai elismertségének következtében. Egyébként a kultúra önszemléletét illetően nemcsak az írók vélik jogosultnak a szubjektum előtérbe állítását. Taine például azt írja, hogy minden, ami létezik az az egyénnek köszönhetően létezik, s következtetése az, hogy elősorban az egyént kell megismernünk Balzacról szólva pedig nyomatékosan hangsúlyozza: a kultúra értékeit nem a puszta szellem alkotta meg – az ember egész alkatával hozzájárul megteremtésükhöz. Jelleme, neveltetése, képességei és szenvedélyei, erényei és hibái mind mind rányomják bélyegüket alkotására. A taine-i szemlélet mérvadó volt akkor is, ma is, ám jóval kevésbé az, ami gyakorlatként belőle következett: a mű szűkítő sztereotípiákra építő, gépiesen összeállított oksági magyarázata, amelyet cseppet sem tesz színesebbé a fáradhatatlan biografizálas. Az ilyen műértelmezés a signatura temporis jegyében készül, ám mire befejeződik, nem eleven, hanem sokkal inkább holt a megmutatott művi táj. A XIX század kritikájának különben mindvégig jellemző vonása az objektív és a szubjektív szempontok közötti ingadozás. Ha az objektivitás (főként francia) védelmezői a mű külvilágának jelentőségén lovagolva mind dogmatikusabbakká váltak, akkor a szubjektivitás (inkább német) lovagjai fokozatosan egy miszticizmussal rokon szellemiség karjaiba vetették magukat.
A múlt századi kritika legnagyobb dilemmáját, az alkotás és befogadás objektív és szubjektív vonatkozásainak erőltetett szembeállítását a műfaj nem volt képes egyértelműen felszámolni a XX században sem. A szociológiai és a pszichológiai indíttatású kritika századeleji küzdelmeinek láza a második világháború után kibontakozó (természet és társadalomtudományi ihletésű) irodalomelméleti irányzatok jótékony hatásának köszönhetően valamelyest csillapodott, de nem szűnt meg véglegesen. A tényállást szemléltesse most a kizárólagosságra törekvő értelmezések két francia példája.
Michel Foucault 1969-es véleménye szerint (amelyet híres Mi a szerző? című esszéjében fejtett ki) nem az „eredeti forrásként” felfogott alkotó szubjektum témájának felújítására van szükség, hanem arra, hogy feltárjuk e szubjektum kötődéseit, funkcionálási módjait, függőségi viszonyait. A hagyományos problémát tehát meg kell fordítani: a kérdés többé nem az, hogy egy szubjektum szabadsága miként hatol be a dolgok sűrűjébe, és miképpen ad nekik értelmet, a kérdés inkább a következő: hogyan, milyen feltételek és formák között lép fel ez a szubjektumnak nevezett valami a diskurzus rendjében? Foucault úgy véli, hogy a szubjektumot meg kell fosztanunk kreatív, „őseredeti” szerepétől, és a diskurzus változó, komplex függvényeként kell elemeznünk.
Foucault számára – aki egyébként nagyszerű könyvet írt az emberi test és lélek politikai idomításáról – „az ember halálának témája” lehetővé teszi, hogy feltárja azt a módot, ahogyan a tudásban az ember fogalom funkcionál. Megállapítja, hogy abszolút szubjektum nem létezik, van azonban szubjektuma a diskurzusnak, a gazdaságnak, a politikának, a vágynak. Az irodalom szubjektuma, a szerző nem egyéb, mint egyike a szubjektum funkció lehetséges konkretizálódásainak. A szerző funkció azonban sem formájában, sem összetettségében nem állandó, sőt a kultúra szempontjából létezése sem nélkülözhetetlen.
Az újkori filozófia – Montaigne-től Husserlig – csaknem állandóan az önismeret problémája körül kering – írja Georgoe Poulet A kritikai tudat fenomenológiájában (1971). S ilyen értelemben nincs sok különbség irodalom és filozófia között. Gondolkodom, s ez elsősorban annyit jelent, hogy felfedezem magam, mint gondolkodó szubjektumot. Én gondolkodom, és én vagyok. Akár Leibniz monásza, amely egyszerre van tudatában önmagának és a környező világ teljességének, annak, hogy egyik sem lehet a másik nélkül. Az önismeret és a másik ismerete az alkotás szellemiségének éltető ereje is. A szerző Cogitójának megtalálása tehát a kritika elsőrendű feladata. Nem létezhet műbírálat anélkül, hogy valamilyen sajátosan primér mozdulattal a bírálat ne lopakodna be a mű alkotójának gondolkodásmódjába, s ne nyomozna ott a megismerés alanyaként. Minden kritika alapvetően az öntudat kritikája S olyan különös módon az, hogy miközben a mű kritikusában él, benne gondolkodik, benne értelmezi újra önmagát.
Foucault „funkcionalista historizmusa” és Poulet visszakanyarodása a kartéziánus hagyományhoz valamelyest azt is jelzi, hogyan próbál szembeszegülni korunk emberszemlélete a hegeli-marxi objektivizmussal. Ez az objektivizmus nyíltan soha nem vallotta be, hogy nem az eleven egyénben látja a történelem alanyát. Az a lakonikus paternalizmus azonban, amellyel elintézi az újkori személyiség önismereti drámáját, nem sok kétséget hagy felfogása felől.
A kritika alanyának erkölcsi autonómiája az egyetlen biztosíték arra, hogy múlt és jövő, tény és érték, politikum és esztétikum végiggondolásában minden az emberért van, az emberért, aki önmagának megalkotására hivatott.
Jean Starobinski írja ifjabb pályatársáról Gérard Genette-ről: olyan jó tollú kritikus, hogy nehezen lehetne eldönteni, melyik iskolához tartozik. Genette nyelvezete ugyanis csaknem hagyományos, értékítéletei pedig egy átlagosan jó ízlésű értelmiségi morfondírozásaiba vannak csomagolva. Elemzései legyenek akár a legfrappánsabbak, az olvasó mégis hajlandó elhinni, hogy a kritika szempontjai, módszerei s következtetései szervesen nőttek ki a bemutatott mű kifejezésvilágából. Egyszóval minden, amit a kritikus sejt, remél, tud és tudatni akar, egyfajta tapintatosan koherens rendszert alkot. Egyvalami azonban hiányzik eszmefuttatásaiból. Valami, ami különleges méltóságot adhatna akár tévedéseinek is. Ami hiányzik, az az önreflexió termékeny melankóliája.*
KERESKÉNYI SÁNDOR
* Elhangzott 1992. szeptember 26-án Az érték és értékrend-konferencián, amelyet a BabesBolyai Tudományegyetem magyar tanszéke szervezett Kolozsváron.

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» A Hét
» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2019
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék