Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1992. november, III. évfolyam, 11. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Zalán Tibor

DISPUTA
Posztmodernizmus és értékkonzervativizmus
Elhangzott 1992. szept. 26-án Az érték és értékrend-konferencián, amelyet a Babes–Bolyai Tudományegyetem magyar tanszéke szervezett Kolozsváron.
 
Néhány szó az erdélyi magyar költészet egyes újabb jelenségeiről
A modern erdélyi – és az egész legújabb kori – magyar irodalom, költészet szemléleti orientációjának középpontjában talán mindenekelőtt az egyéni létezés övezetébe szakadt, magát kétségtelennek tűnő végérvényességgel kijelentő önértéknek, a személyiségi lét önmagáért valóságának a megkísértése áll. A transzilvanizmus, amely kimondatlanul, kinyilatkoztatások nélkül, érzelmi-lelkületi-felfogásbeli melyáramaiban is képes volt első meghanyatlása után szinte újabb félévszázadnyi perspektívát befolyásolni, igézni, a legfrissebb, hatalmas energiájú kihívásokat már aligha viselheti el. Mindaz, ami kényes egyensúlyban tarthatta lélek és helyzet, bensőség és sors, önérzet és külső szorítás feszült küzdelemfolyamatát, a különfajta táji, történelmi, közösségi determinációk, kötöttségek közé beágyazó, vonatkoztatásaival, morális imperatívuszaival tapintható és szilárd azonosságfilozófiai bázist nyújtó etikai idealizmus átértelmeződve bomlik fel. Ideológiai keretek és vázak lazulnak meg, a külső körülmények hatalma már másképpen függ össze az introverzió vagy introspekció eluralkodó érzékelés-irányával, s az áttetsző erkölcsi megfeleltetések, viszonyítások, utalások, remények és bizakodások, utópisztikus illúziók allegorikus formái és eszményítő képi ideologémái elmosódnak, és átadják helyüket a bizonytalanságot, többértelműséget, efemer pillanatnyiságot, meghatározhatatlanságot sugalló, szürrealisztikusan lebegtetett lírai alakzatoknak. Modern és posztmodern élmény- és ízlésvilágnak, nemzedéki beállítottságnak, modern hitelvű aktivizmusnak és posztmodern toleráns eklekticizmusnak korokon átívelő-áthúzódó jellegzetessége, alapvetése a személyiség eredendő elsőbbségét valló, állító, érző, felfedező, megbizonyító művészi magatartás és nézőpont. Ezek az újabb generációk erős teoretikus igényességet és intellektuális radikalizmust hoztak az erdélyi magyar kulturális közéletbe; a szellemi-ontológiai, esztétikai problémák megközelítése, a rájuk jellemző gondolkodásmód egy nagy, átfogó szellem- és társadalomtörténeti, egy nemcsak a magyar, hanem a kelet- és közép-európai – sőt talán az egész világra vonatkozó, azt érintő, befolyásoló – történelem szempontjából is meghatározó eszmei, elvi tendenciába illeszkedik. Ez pedig, legáltalánosabb értelemben, a személy fölötti totalitások módszeres, kritikai lebontása, az individualitáson túlmutató jelenségeknek is a szubjektum feltétlen alanyiságához való rendelése, az egyéni és a vállalt, intencionális közösségi akarat, cselekvés szabadságát korlátozó vagy megsemmisítő hatalom elutasítása, tehát az emberi személy autonómiájának visszaszerzése, visszavétele a demokratikus életközeg mindennemű lehetőségeinek megteremtése jegyében.
A látásmód- és kifejezésben nemzedéki különbségek azonban természetszerűleg csak nagyon finomak lehetnek. Olyasfélék, mint amilyen szintén árnyalatnyi hangsúlyeltérés mutatkozik például az egyén és hatalom, erkölcs és szabadság konfliktushelyzeteit oly sok tematikai és egyéb hasonlósággal dramatizáló Sütő András- illetve Székely János-darabok modellalkotó, helyzetmegjelenítő személyiségképe között. Míg Sütő hősei hitük és érzelmük elevenségében némileg reflektálatlanabbul kapcsolódnak saját meggyőződésükhöz és igazságkeresésükhöz, addig Székely János alakjaiban, s kiváltképpen a Protestánsok főszereplőjében különlegesen tisztán és racionálisan válik szét hitvallás, eszmény, meggyőződés és szabad reflexió a személyiség tudatvilágán belül, s a higgadt érvelésű, önmegtartóztató, visszafogott szenvedélyű hős értékelés és közvetlen érdekpozíció megkülönböztetésével demonstrálja, hogy a szabadság az egyént nem a képviselt, hirdetett igazság másoktól megítélt érvényességtartalmának mértékében megillető adomány, hanem a szubjektum eredendő létéből, mivoltából fakadó, a kialakított nézetektől függetlenül kijáró, univerzális, magáért való emberi jog. „Nézze, uram, amivel kapcsolatban/ Ön kérve kért saját javamra, hogy/ Hallgassak róla, noha gondolom/ Én azt régóta nem is gondolom már,/ Hogy gondolhatnék olyasmit tovább/ Amit eszköznek és ürügynek érzek?/ Nem gondolom, tisztelt uram, de mégis/ Hajlandó vagyok meghalni azért/ Hogy szabad legyen gondolnom. Világos?/ Hajlandó vagyok, uram, mindhalálig/ Itt raboskodni, itt pusztulni el/ Hajlandó vagyok megrakni, s akár/ Saját fejemre gyújtani a máglyát/ Csak gondolhassam ezt vagy bármi mást./ Hát ez a helyzet. Gondolom, megérti” – mondja a hugenotta az inkvizítornak. S ez nem meghasonlás, csak a személyiség belső megrétegződése: azaz az intelligencia magasrendűsége a szuverenitás alapvető őrzésével, de a belső egység reflexív differenciálásával. A lélek sem az elgondolt eszmék igazságtartalmával, sem a közvetlen életérdekkel nem azonosul, hanem csak a mindezeket lehetővé tevő alapvető személyiségi szabadságjogok szuverén igényével. Mert más dolog egy meggyőződéssel vallott hitért, ideálért vállalni az önfeláldozást, és más a minderre képesítő szellem és szubjektum abszolút elvi elsőbbségéért küzdeni. Más dolog a vélt igazsággal azonosulni, és megint más a bárminemű, változékony gondolat fundamentumának, az egyéni szabadságnak és önrendelkezésnek az elidegeníthetetlenségéért viaskodni vagy szenvedni; vagyis csak az elemi, egyetemes emberi jogigénnyel, szabadságjogállítással: a mindenkit egyaránt, egyenlően megillető szabadság szerkezetének egyetlen, végső előfeltételével, önértékével s az ezen önértékhez fűződő ragaszkodással azonosulni. A végsőkig vitt vagy vihető kitartás a jellem nagyságát példázza; s látszatra az eszméiért mártírrá lett héroszok tulajdonságait idézi. Pedig minőségileg, gyökerében más ez a viselkedés: keserű és illúziótlan, de mégis felemelő: s éppen azzal, hogy definitíve nem a saját igazságának a szabadságáért – pláne nem saját eszméinek győzelmére törve –, hanem az önmagában érvényes szabadság magáért-valóságáért lép fel. Megpillantva az ember embertől elszenvedett kínjának legmélyét, az ádáz erőszakot, a vélt igazságot kiterjeszteni, másokat akár akaratuk ellenére is üdvözíteni, boldogítani törekvő agresszivitását, amely másokat kényszerű alárendelődésre, alávettetésre kárhoztat – amíg az őszinte hitek csatájában az számít, hogy kinek van igaza, s nem az, hogy mindenki egyenjogú-e.
*
Ez az a letisztultság, amely előtt Markó Béla így tiszteleg: „s amíg a legtalálóbb szót kerested// mindvégig tudtad, hogy a gondolat,/ mit évről évre áttetszőbb szavakba/ öltöztettél: sok csillogó kacatba,/ csak pusztul így, és sokkal pontosabb// ott legbelül” (Egy költészet genezise). S így (is) létesül az a kötődés, amely posztmodern ihletettség, korhangulat atmoszférájából ér vissza, különös rezignációval, bizonyos alapértékekhez. Például a formatisztelethez, a műgondhoz, amely Markó Bélánál, legújabb kötete, a Kiűzetés a számítógépből (1991) tanúsága szerint is, delejező hatást, befolyást gyakorol a megszólalás modalitására. A régi versformák, túlnyomórészt a szonett zártságába egyre csiszoltabb, egyre szikárabban egyszerűnek tűnő gondolati, érzelmi hullámzások kereteződnek. A Markó-vers jellegzetesen dús képi, leíró szövevényessége egyre inkább az ódon lágyság, az elégikus, tempós nyugalom biztonsága jegyében gömbölyödik le, s évezredes emberi alapélmények, -képzetek, -toposzok, természeti tapasztalatok látványformái között. A szerelmi összetartozás, az emberi lét önmagára utaltsága a kozmoszban, a csillagok, az éjszaka, felhők, fák, füvek archaikus jelentéssugárzással bíró életközegében mindez tartalmilag is visszatérést, viszszahajlást jelez az ősi evidenciák felkavaró mélyvilágához. De a tárgyias -ábrázoló megfogalmazás, a bölcselő jellegű, cizellált fogalmi megnevezés nemcsak a hagyományosság, hanem egyúttal egyfajta modernség leheletét is árasztja: a bizonyos metaforikus karcsúsítás, mondhatni imaginárius redukcionizmus sőt minimalizmus légkörét. Ennek eszköze, alakja például egyes gondolatfutamok hétköznapias kiírtsága, egyszerű ismétlésekig is eljutó keresetlensége, evidenciaszerűsége („Nehéz magányomból én is kitörtem/ már annyiszor, szerettem és gyűlöltem/ hol szerelemben égtem, hol haragban/ azt hittem mégis, hogy szabad maradtam,// pedig csak az lehet szabad, ki végképp/ közömbös, és csak önmaga a mérték/ minden tettében, s nem szabad, ki lelkes/ ki kapkod fűhöz, fához, szerelemhez,// de mire jó ilyen szabadnak lenni/ senkit se félni, senkit se keresni,/ senkit se várni, senkihez se szólni” stb. (Szerelmes szonettkoszorú 8.) Dallam, ritmus, hangnem, érzület: mind valamifajta újtradicionalizmust sugall – s efféléről is beszél Markó Béla fiatal képzőművészek kapcsán: ha a kritikus „kiegyensúlyozottan konzervatív ízlésű, akkor elégedetten figyelheti, hogy otthonában is, az egykor új, más világot teremtő Bolyaiak városában ismét ecsettel dolgoznak a fiatal festők, ismét szeretnek rajzolni a fiatal grafikusok, és ismét figurális kompozíciókkal küszködnek a fiatal szobrászok” (Higgadt fiatalok? In: Utunk – Helikon Évkönyv 89–90). Bár Markó Béla nem az avantgárd expanzionista irányultsága felöl közelíti a klasszicizáló lehetőségeket, hiszen – ahogy mondja: – „sokak számára hermetikus, manierista, analitikus” költészettípus, képek, látomások rendkívül sűrű, fantáziadús szövedékét megteremtő stílus volt rá előzőleg jellemző, most mégis bővülésnek, értékhalmozódásnak tekinthetjük ezt a tematikai, élményi alaprétegeket mozgósító, régies és új rezignációt egyesítő, a szemléleti elvontságot megdöbbentően elemi létezésképletekbe oldó lírai összegzést.
Klasszicizáló ihlet, archaizáló stílusáthasonítások, imitáció és játék, zeneiség, rím- és ritmusformák gazdag, variatív alkalmazása széles körben jellemző a fiatal erdélyi költészetre Kovács András Ferenctől Tompa Gáborig, Visky Andrástól Egyed Emeséig stb. A szövegek utalásos rendszerének, a szövegköziség jelenségének – amely jelenség megléte egyébként az erdélyi líra újabb időszakának egyik legerőteljesebb tulajdonsága Szilágyi Domokostól Lászlóffy Csabán és Farkas Árpádon keresztül a maiakig –, tehát az intertextualitás meghatározó szerepének pontos elemzését adja Borcsa János kitűnő tanulmánya (Szövegszigettenger. Magyar Műhely, XXXI/83., 1992. március 20). Ugyancsak ő mutat rá a Balla Zsófia költészetében észrevehető elmozdulásokra. A befelé nézés kontemplatív hangoltsága, radikális önreflexivitása újabban erősebb érzelmeket, indulatokat s a külső környezetre, körülményekre vonatkozó jelentésénekeket mozgósító vonásokat enged magához. Bármilyen könnyed, játékos, ironikus, szertelen vagy csapongó a jelenkori szellemi felszabadultságot példázó intonáció, bármennyire a személyiség belső tereiben nyilatkozik is meg minden külsőség, két sajátos értékőrző minőség élesen szembetűnik. Az egyik a társadalmi szituációt, a diktatúrát vagyis az emberi szorongattatást és elnyomorodást megidéző, ábrázoló konkrét jelentések kihasználása („Így élnünk nem lehet:/ szétzúz a hír, acsargó/ újabb rendelet/ így élnünk nem lehet:/ delírium tremensben, vagy/ gödrös kórházágyba hulltan/ egy szívrohamban elesve;/ rágalomban és félelemben/ pusztulunk szótlan egy veremben” – Mert kell). A másik a keserűség sötét színeinek folytonos beszüremkedése, a szinte himnikus, rapszodikus lírai áhítattal, sóvárgással átitatott szabadságvágy, a versforma rezdülésnyi fájdalmakat is közvetítő, borongós-melankolikus tónusokkal árnyékolt sokrétűsége, érzékeny és gyengéd körvonalazottsága.
Balla Zsófia válogatott és újabb verseinek kötete (Eleven tér, 1991; A páncél nyomai, 1991) tárja elénk reprezentatívan mindeme esztétikai jegyeket, miképpen Szőcs Géza gyűjteményes verseskönyve (A vendégszerető avagy Szindbád Marienbadban, 1992) azt, hogy mi módon fér össze a még inkább könnyed játékossággal, a szinte frivol derűvel, a mesei-neoprimitív gyermekiességgel, a varázslatossá tisztított humorral és bájjal, az ironikus szóviccek, nyelvi fintorok, szó-, rím- és ritmusjátékok dallamával, az üdebensőséges-önértelmező gesztusokkal, a megsokszorozott jelentés- és utalásréteggel megsűrített idézetek, vendégszövegek, parodisztikus anekdotikus fordulatok, analógiák, példázatok folyamatos oszcillációjával (voltaképpen egy egész posztmodern kelléktárral) a durva és groteszk valóságdarabok, szörnyűségmozzanatok megjelenítése, egy történelmi állapot csaknem politikai költészetté emelt leíró-dokumentáló megörökítése. A bujkáló félelem és iszonyat hogyan nemesedik éteri művészi kötőanyaggá. Hogyan, milyen megragadó titok szerint képesek oly különleges, szelíd, enyhe érzelmességgel szervesülni, önnön jelentésértéküket sugallatos hangulati értékké formálni-fordítani, torokszorító erővé kontextualizálni a haza, a nemzet, a szabadság általános fogalmai, a nemzeti, nyelvi, közösségi, kisnépi pusztulás víziói. „Az volt hazám, ahogyan éltem –/ Haza a magasban/ s a mélyben” (Születésnapomra) – vesz át szállóigeszerűségeket a költő, s a Balla Zsófia verssorára tett utalás („Ahogyan élek, az a hazám” – Ahogyan élek) is érzékelteti azt a különbséget a lényegi hasonlóságban, amely talán úgy is fogalmazható (némileg aforisztikusan), hogy míg Balla a bensőséget igyekszik otthonossá, vagy a bensőség otthonosságát hazájává tágítani, addig Szőcs Géza a haza (vágyott) otthonosságát igyekszik bensővé hitelesíteni, szilárdítani. De ez a messzebbről induló tekintet figyelhető meg Szőcs Gézánál abban is, ahogyan egzisztenciális távlatot, időbeli perspektívákat teremt a múlt illetve az elképzelt jövő felidézéseivel. Saját élete végső kereteinek átérzése – „hirtelen megteszel még egy észrevétlen lépést/ és meg sem érzed hogy már túl/ vagy az életút másik felén/ vagy az innenső felén” (majd mikor amerikai elnök leszel); „Ma 32 lettem én is.// És mennyi van még hátra?/ beleolvad a számítás/ a sűrű éjszakába” (Születésnapomra); „Életem egyszer már véget ért” (Ez már a feltámadás) – egyszerre rezignáltan sajgó és nyugtalanítóan borzongató.
S ezek azok az egzisztenciális mélységekig hatoló sugárzások, amelyek alapján megkockáztatható két tétel megfogalmazása. Az egyik, hogy a fiatalabb erdélyi költőnemzedék (elsősorban) már nagyszabású összegezésekkel is jelentkező tagjai valamiféle szintézisét tudják adni eredeti, aktuális és örökölt tematikai, hangulati, stilisztikai, személyiségi és történelmi értékdimenzióknak, posztmodern és újkonzervatív szemléleti módozatoknak. A másik, hogy ezzel pedig talán az egész magyar nyelvterületen leginkább nyújthatják annak az egészséges értékirányultságnak a modelljét, amelyet legutóbb Nyilasy Balázs pendített meg (A szó társadalmi lelke. Alföld, 1992/6.), hiányolva azt a magyarországi ízlésuralom látószögéből, egyúttal áttételesen igazolva ezzel az újabb erdélyi magyar költészet eredményeinek megint példát szolgáltató jelentőségét.
BERTHA ZOLTÁN

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» A Hét
» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Helikon
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2018
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék