Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1992. november, III. évfolyam, 11. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Zalán Tibor

’Ő Pál
KISVÁROSI RÉMTÖRTÉNETEK
Függőleges mosoly
Vannak álmok, amelyek könnyen eredeztethetők azokból a valóságos tevékenységekből, amikor akarunk valamit, és nem sikerül; egy idő után félünk, hogy akarjunk valamit, mert pont az, csak az nem sikerül, s már rettegünk attól, hogy valamit is akarjunk. Ezek rossz, nyomasztó álmok: végtelen homoksivatagban botorkálunk, éget a homok és ég az arcunk, váratlanul találunk egy üveg ásványvizet, mohón kirántjuk a dugót, szánkhoz emeljük az üveget – de nincs szánk etc., felébredünk, csurom víz vagyunk, a lepedő kötéllé sodorva alattunk. Persze vannak az életnek vidámabb, gondtalanabb eseményei, amelyek ha állandósulnak, elkerülnek ezek a csúnya álmok...
Kolumbán Palóma Mihály csak a derűs perceket számlálja és tudja, mit kell tennie, hogy ezek szaporodjanak, ám még őt is érhetik megrázkódtatások.
Az egyik délután sört ivott, mert sörnapja volt. Aztán ment az utcán, és ellenállhatatlanul támadt fel benne a nevethetnék. De: hol lehet itt nevetni? „Köznevetődék” – világosodott meg benne a felismerés. De a szó és a valóság között mély szakadék tátongott: ő, aki kiváló ismerője volt a város architekturális arculatának, ilyen rendeltetésű épületet nem ismert. Fokozódott a feszültség, érezte, ha akarja, ha nem, hamarosan kibuggyan, kiárad a nevetés. A felismeréstől, ill. attól, hogy rágondolt, még inkább nőtt egy megfelelő hely megtalálásának szükségessége. Kétségbeesetten nézelődött, keresett, és ez baj volt, mert kapkodni kezdett, holott épp kapkodni nem szabad. Megteszi valami eldugott zug is. Valami fal. Közfal, várfal, tűzfal, kivégzőfal, panaszfal. Ekképp folyamodott végül is a legegyszerűbb megoldáshoz, s folyamodása folyamányaképp átvágott a Tűzoltótorony, a város felhőbe nyúló phárosza mögötti magas kőkerítéshez. Kicsit összegörnyedt, így igyekezett a végcélig tartani nevethetnékjét.
Az emberek elkerülik egymást, az olyasmiket, amely dolgok felbolydíthatják jól berendezett világukat, vagy akár csak a legkisebb változást is okozhatják megkövült életmódjukban. Ennek viszont az a hátránya, hogy előbb-utóbb bekövetkezik az, hogy őket kerülik el: emberek, dolgok, érzések.
K. P. M. ott állt a kerítés előtt, a dús orgonabokrok rejtekében, és nem tudott nevetni. Érezte, hogy szétfeszíti, és nem áll módjában megkönnyebbülni.
Később elterjedt a városban a mondás: Benne maradt, mint Kolumbánban a nevetés.
Üveggolyó közelről, távolról
A várost, az állomás épületének bal szárnyán elhelyezett érctábla tanúsága szerint, már a múlt század végén vasút szelte át. Az emléktábla még olvasható. A bejárati ajtó felett hordó méretű óra csüng alá, a mozdulatlan mutatókon fűcsomók, szalmaszálak. A belsejében madarak találtak fészekrakó helyre. 12 óra 20 perc. A madarak, beleütközvén a belső szerkezetbe, olykor-olykor előrelendítik a mánusokat – madáridő.
A váróterem márványpádimentumát szétfeszítették az erőszakosan és ösztönösen feltörő növények, a székek felfeslett kárpitja tátongó seb, s a sebekben rozsdás fémtárgyak: kések, táskakeretek, csatok, termoszkupakok. A csarnokban itt-ott bokáig-térdig érő víz. Rezzenetlen. A vízben egy sziringa és néhány jó állapotban lévő fénykép: ugyanazt a koravén, sötét szemű kisfiút ábrázolják, az egyiken villamoskocsi ablakán hajol ki, a másikon terebélyes platán alatt áll, fején tűzoltósisak, kezében papírforgót tart, az egyetlen színes képen pedig katonajelmezben, kardját feszesen markolja, de arca riadt, s most látszik, mennyire sápadt.
A kasszagépek és bélyegzők mohás testén gombák híznak, tarajos gőték futkosnak a hangosbemondó mikrofonzsinórján, melynek végén, a hangszóró megmaradt fémvázán mozdulatlan bagoly székel. A denevérek karmos szárnyai fel-felszakítják a csendet. A falakon futónövények, asztroméliák, trinitáriák, pókhálóként lelógó lila virágú estikék. Az egyik sarokban, ha széthajtjuk a sötét leveleket, előtűnik a salétromszegélyes hirdetőtábla, rajta a krétafelirat, épsége meglepő:
A VONAT SIETETT 127 PERCZET.
A betűk szálkásak, tétovák, mintha egy félkarú vasutas írta volna fel őket megmaradt bal kezével.
Kint a sudár fémoszlopokra szerelt jelzőlámpák, mint üres szemüvegek meredeznek a messzeségbe. A megbolygatott korhadt talpfákból millió fekete bogár és százlábú menekül, a fényevesztett sínek görcsösen őrzik párhuzamosságukat. A sínek mentén vagy rajtuk egyensúlyozva elindulhatnánk, sokan megpróbálták, ki erre, ki arra, de napok múltán, csapzottan, borostásan találkoztak újra itt. Nem indulunk el, maradunk, akárcsak az utolsó vonatot lekéső várakozók, az ujjaik közt szétmorzsolt jegyekkel.
Az állomás előtt, vöröseres márványtalapzaton hatalmas, de töredezett üveggolyó. A mű címe: Távolság.
Sétánk befejeztével, a Sugár út végéről, a Tűzoltótorony kertjéből, ha visszatekintünk, kivehető még a szobor, persze a repedéseket már csak tudjuk, de nem látjuk.
Táplálkozási szokások 1
Író–olvasó találkozó a Volte Bélában. Jelen van az író, az író barátja, aki a bevezetőt tartja, az író kedvese, az író barátjának két kedvese, az egyik férjével, a tanár és felesége, a tanár barátja, aki a tanár feleségének is barátja, a tanár barátjának hároméves kisfia, a kisfiú szájga matija, a taxis, akit felhívtak, mert itt melegebb van, valamint két diák, akik a beígért átmenőjegy reményében jöttek el.
Miután vége, hazaindulnak. De a terem ajtaját kívülről valaki bezárta. Mit lehet itt tenni? Lehet itt aludni? Az író barátja kedveseit mustrálgatja, a két diák huncutkásan kuncog: talán közelről és élőben látnak majd valami izgiset, a taxis feleségére gondol, a tanár felesége a szájga matit simogatja, eszemadta, mondja, mondd meg apukádnak, nekem is kell ilyen maci, az író kedvese lopva beleszagol az író barátjának szakállába, DERBY?, az írónak korog a gyomra. Valamit enni kell! Addig tanakodtak, míg kisütötték, hogy megeszik az írót, akkor aztán megették az írót.
Táplálkozási szokások 2
– Ne edd magad, apa!
Teérted hajtok
’Ő Pál gyakran érezte úgy, hogy nem bírja tovább. Magányosnak, elveszettnek és gyámoltalannak hitte magát. Túl kicsi volt számára emeleti albérleti szobája, az alföldi város keselyűként telepedett rá, tudatába vájta karmait és vonszolta, vonszolta az elsötétült lélek bizonytalan mélységeibe.
Kinyitotta a szekrényét, fekete, feltűnően mocskos és lompos ruhát emelt ki belőle, kerek, fazék formájú sapkát. Felöltözött, kezét, arcát bekente korommal, övére csilingelő kulcscsomót akasztott.
A kulcsokhoz misztikus szimpátiával vonzódott, úgy gondolta, ha egyszer megírja a művet, pincekulcs alakú lapokra nyomtattatja, hogy ha valaki a kezébe veszi, érezze, megnyílnak előtte a világ füstös ablakai, amelyek mögött ott lapul minden dolgok végső eszenciája, így majd értelmét veszti az irodalom, a művészet általában, s ezzel tölti be hivatását. A kulcsok mellé irdatlan kefét, vállára kéménykotrót kanyarított és elindult. Kilépett a Rózsa utcára, az első saroknál balra kanyarodott, és kisvártatva elérte a város zsibongó szórakozóhelyét, a Doberdó kertet.
Láttára az emberek arca földerült, egyesek azon iparkodtak, hogy észrevétlenül a közelébe férkőzzenek, és megérinthessék ruházatát, elcsenhessenek egy szálat keféjéből, mások vagy ugyanők, kabátjuk középső gombjához kaptak, nehogy valaki ellopja hirtelen jött szerencséjüket, és így mentek egészen hazáig. Az otthonokba derű és bizakodás költözött, a gondtalanság fénylő arcú pufók angyalai simították ki arany szárnyaikkal a homlok redőit.
’Ő Pál fáradtan érkezett haza, levetkőzött, megmosta kezét, arcát.
Leült íróasztalához, és írni kezdett. ’Ő Pál gyakran érezte úgy, hogy nem bírja tovább...
Cél
A parkban (a városlakók, nem tudni, miért, Doberdó kertnek nevezték, „megyek a Doberdóba” – mondták az otthonosság utánozhatatlan hangsúlyával) állt és döngött a szélben Keszeg Huba céllövő bódéja. Az üzlet jól ment, nyerni nem lehetett, ha ugyan nem nyereség a játék maga, amely elbűvöli és angyali magasságokba ragadja fel a lelket. A lelkes vállalkozók ujjongással vettek kézbe a csőre töltött fegyvereket, és lélegzetvisszafojtva célozták meg a céltáblák közepére ragasztott híres filmcsillagok fotóit. Keszegnek, érthető, jó neve volt a szakmában.
Minden hónap végén a fizetésosztás napján, immár több évi rendszerességgel, bicikli kanyarodott a zöld bódé mellé. A biciklin ülő férfi akrobatikus mozdulatokkal leugrott, és az öreg platánhoz támasztotta kerékpárját, „hó, hó!”, megpaskolta a felfestett nyerget, és határozott léptekkel megindult Keszeg bódéja felé. Az ott állók utat nyitottak a bőrzekés, kopottas farmert viselő érkezőnek, aki hanyag mozdulattal a pultra könyökölt, sercintett egyet, csizmája talpán gyufát gyújtott, és mialatt hosszan megszívta olcsó szivarját, belső zsebéből egy köteg százast emelt ki. „Itt a mani, Keszeg bróder!” – e köszöntéssel egyenesen a kasszába dobta. Homlokán feltolta a szokatlan formájú kalapot: „A vincsimet!” – kérte a számára félretett légpuskát. „Bronszonkám, Bronszonkám – fogadta sírós hangon Keszeg –, már megint ellövöd az egész fizetésed, mér nem gondolsz a családodra?” A férfi eszelősen hadonászni kezdett a puskával, ordítozott, átkozódott, több ízben figyelmébe ajánlotta Keszegnek, hova menjen most, meddig és miért, mert, s itt kapkodva levegőt vett, vegye tudomásul egyszer s mindenkorra, hogy ő nem azért jön havonta egyszer Monroe-t és Lorent és baba Bébét lőni, hogy itt is molesztálják. Sercintett ismételten, szivarját merev tekintettel kioltotta a pult plehén, a nyakában szeszélyesen libegő sárga selyemkendőt oldalra tekerte, és lőni kezdett.
 
Tizenharmadika
Ponty Gedeon félórávalmunkaidőlejártaelőtt kilép az intézet kapuján. Hogy a dolgok ilyen kedvezően alakulnak, ennek örül. „Pompás, pompás!” – dédelgeti jókedvét. A főúton nem járnak sokan, mindazonáltal, többen járnak, mint egy olyan utcán, ami nem főutca. A hajnali zápor tócsáiban fények ragyognak, a nyári szél felkapja az iskolaudvar derűs zsibongását, és szerteszórja a környéken. Gedeon kamaszosan meglóbálja aktatáskáját, és néhányat sasszézva elindul a megálló felé. Nincs zsúfolódás a buszon, korán hazaér, a felesége örül majd, és ezt az örömet délután még fokozhatják. „Pompás, pompás!” – képzeli el, hogyan töltik majd az estét feleségével, akit változatlanimádattalkörülvéve szeret.
Megpillantja a megállóban várakozó buszt, mosolyogva nyugtázza, hogy minden rendben.
„Fogják meg, fogják meg!” – hallja, mire ösztönösen hátrapillant. Akit először észrevesz, az a hang tulajdonosa: gumicsizmás öreg, fejébe nyomott kucsmával, derekánál elszabadult inggel. Aztán meglátja a tehenet is, szarvával hadonászva éppeg feléje vágtat (ha a tehén illik e szóhoz) (és vice versa). Mit lehet itt tenni? Úristen, ez még képes felöklelni, gondolhatná, de ő eszeveszetten szalad, díszes nyakkendője száll, mint a darvak. „Fogják meg, fogják meg!”
Egy hatalmas ugrással, aminek józan ésszel, normális körülmények között, mindenképpen megdöbbenne a méretétől, a lépcsőkre vetődik. Ugrás közben átvillan benne az ácsorgó emberek csodálkozó arca, valami szégyenfélét kezd érezni. Nincs ideje: a megállóban várakozók szabályszerűen ráugranak, és ráncigálják vissza. Ponty Gedeon azt hiszi, utolérte őt a tehén, „mégis”, kétségbeesetten igyekszik feljutni. Valaki elkapja a lábát, és kirántja alóla, ő elvágódik, és mint egy krumpliszsákot, húzzák le. „Elkaptunk, gazember, elkaptunk!” – leheli arcába a borostás alak.
Ponty Gedeon ott áll az emberek gyűrűjében, táskájának se híre, se hamva, kabátjáról leszakadtak a gombok, és mindenekfelett, az orra! a legsiralmasabb: úgy néz ki, mint egy véres rongycsomó. Ponty Gedeonra rá sem lehet ismerni: aki mindig olyan volt, mintha skatulyából lépett volna elő, most mintha a kutya szájából szedték volna ki. Ráadásul olyan sejtése van, hogy most jön csak a feketeleves.
Az embergyűrű külső szélén egy néni meséli az intézetben munkatársaknak, akik későbbdevalamivelazérthamarabb kijöttek, milyen veszedelmes, egyén- és közveszélyes elemet fogtak el.
Ponty Gedeont nem ismeri fel senki.
A tehén ezalatt betért egy mellékutcába, és derűsen poroszkál a városszéli legelők irányába, hol még fű a fű, és hízott legyek csiklandozzák a tehénállat fülét. Mögötte üldözője, az öreg, aki egyre fáradtabb és kétségbeesettebb, már kiabálni sincs ereje, csak motyog maga elé: „Talán ma még meg is talállak, talán kihűl e lángoló arc, talán csendesen meg is szólalsz!”
 
Évzáró a Volte Bélában
A város nagy szülöttéről elnevezett középiskolában évzáró ünnepélyre készültek. Az esemény fontosságát növelte Volte Béla születésének századik évfordulója, s az iskola tanárai és vezetősége színpompás és emlékezetesnek szánt ünnepséggel kívánta felidézni Volte ma is élő és tudatés magatartásformáló szellemét.
Az iskolaigazgató és az egész tanári kar egybehangzó véleménye szerint a rendezvény fénypontja várhatóan a nyolcadik számú, utolsó tornagyakorlat, amelyet a fiatal és ambiciózus tornatanár, a diákok kedvence, Bordás „Gumi” állított össze és tanított be. A virágokkal díszített ugrókötelekkel már hetekkel a bemutató előtt virtuózon bántak a nyílt tekintetű ifjak. A hajszínek szerint sakktáblaszerűen elhelyezett, fehér ruhás tanulók, a fejek felett villámgyorsan köröző kötelek színes gömbjei, a zene ütemére kibontakozó rafinált alakzat-kombinációk, ám főképp mindez együtt, szemgyönyörködtető és lélekemelő látványt nyújtott.
Az előadás napján Keszeg Melinda a kísérőzene nyolcadik üteménél, a lágyan kitartott desz-hangnál, mint egy sirály, a levegőbe emelkedett, és nem esett vissza. A sakktábla-hatás és az egész gyakorlat befuccsolt. Az igazgató pulykavörös lett, székét hátra rúgva fölugrott és kiviharzott. Nagy volt a felbolydulás, sok időbe telt, amíg elcsendesedett az udvar. Melinda, húsz centire a földtől, arcán bűnbánattal és némi gyermeki csodálkozással hazaindult. Bordást még aznap kirúgták.
Az eset után a lány szülei ritkán mutatkoztak a városban. Csak alkonyatkor, lesunyt fejjel mertek megjelenni: kapkodva bevásároltak, kivitték a szemetet a ház előtti kukába. Hamarosan eltűntek a városból. Elköltözésük előestéjén valaki, feltehetően a tornatanár, csomagot dobott udvarukba, egy húsz centire magasított valódi hasított bőr ortopédcipőt találtak benne. Azúrkék színe jól illett Melinda aranysárga hajához.
36-348
A bourbonliliomos cserépkályha lángjai ki-kicsapnak a rácsajtón át. Waldraff Etelka nem zárná be a szecessziós indázatú külső ajtót. Pedig ekképp a füstöt is el kellene viselnie, kivált amikor szél kavarog a háztetők felett, és az apró örvények bebújnak a szűk kéménytorokba, és eszeveszett csapkodásba kezdenek, mint hálóba gabalyodott vörösbegyek De, ahogy Waldraff állítani fogja, ennyit igazán el kell viselni.
Waldraff egyedül ülne a szobában, egy faragott, de jócskán kopott széken, leeresztené a rolókat, és leoltaná a villanyt. Nem gondolna semmire, csak a lángokat nézné és a falon cikázó alakzatokat. Később észrevenné, hogy a tűznyelvek fényei jól kivehető számokat írnak a falra. Fölállna: lejegyezné. Arra gondolna, hogy ez nem lehet más, mint egy telefonszám. Felemelné a kagylót, megvárná a búgó jelt és tárcsázna 3 és 6, megint 3, aztán 4, végül 8. Csöngést hallana, majd kattanást. Izgulna.
A vonal túlsó végén, mintha a tenger habjai zúgnának, csapkodnának, fodrozódnának. Persze, ez csak feltételezés lehetne Waldraff részéről: ő azidőtt nem látott, nem hallott tengert.
– Mit óhajt, hölgyem? – kérdezné egy férfi, hangja mintha a tenger mélyéről jönne.
– Szeretném, ha most aranyszín hópelyhekkel havazna, és rekviemet énekelnének a fák – válaszolhatná Waldraff, aztán letenné a kagylót, felhúzná a rolót és kitekintene. Látni fogja az aranyszín hópelyheket, hallani a fák zsongó kórusát.
Aztán ismét kezébe venné a kagylót, hogy újra felhívja a számot. Keze enyhén remegne.
– Mit óhajt, hölgyem? – fogja a férfi kérdezni, hangja mintha zúzmarás csillagok fényével keveredne.
– Költözhessem össze egy hattyúval! – szólna Waldraff. A kályhából vörös hattyú formájú láng csap ki, beborítja a lányt és a szobát.
Ám Waldraff bezárja a szecessziós indázatú külső ajtót, a lángok az egyetlen szabad út, a kémény felé törnek, majd füstté és korommá válva emelkednek a magasba. Ha visszanéznének, látnák a várost, a városban Waldraffék házát, amelynek egyik szobájában Waldraff Etelka ül a faragott, de jócskán kopott széken.
Pányva
Bronszonkámnak négy gyereke van, melyből kettőt, bármekkora szégyen is, szinte gyűlöl (ahogy majszolnak meg nevetnek, s rikácsolnak meg némán játszanak, borzalmas), és ott a felesége, aki olyan kövér, hogy könynyebb átugrani, mint megkerülni, ami még nem minden. A dolgok arculata igencsak sötét, riasztó, akárha borostás volna. Érthető, hogy Bronszonkám nem szeretett otthon ülni: nem ült otthon. Krézi Horsz nevű biciklijével poroszkált, ha kedvenceit láthatta, a moziban ücsörgött napokig, vagy barátjával, a volt tornatanárral, Gumi bróderral nézték a folyópartról a tovaúszó fadarabokat.
– El kéne innen menni! – szólt révedezőn Gumi bróder.
– El. De hová?
– Hát, Eldorádóba!
– Sokba kerül!
– Ide figyelj – köpött a folyóba Gumi bróder –, összeadjuk a manit, aztán egyikünk elmegy, szétnéz, és ha minden okés, megy a másik utána.
– Oké, te mész elsőnek, én már vártam úgyis eleget, várhatok még.
– Okos. Hogy fogok neked üzenni?
– Hát, erre ügyelni kell – tolta tarkójára a kalapot Bronszonkám. – Ide figyelj, küldesz egy fényképet magadról: ha állsz, akkor oké, lesz gó, ha ülsz, ciki és: pányva.
– Okos!
Miként, miként nem, s hogy, hogy nem, Gumi bróder eljutott Eldorádóba. Néhány hónap múlva megérkezett az üzenet: Gumi szikár arccal hasalt a fűben. Ennyi.
Azóta Bronszonkám minden hónap végén, fizetésosztáskor elmegy Keszeg Huba céllövő bódéjába, és ellövi az egész-egész pénzét.
Indián nyár
Kolumbán Palóma Mihály, címzetes rendőrőrmesternek nagy tekintélye volt a városban. Éles szemmel fedezett fel, és könyörtelenül leleplezett minden rendellenes elemet. Igencsak korán kellett annak felkelnie, aki túl akart járni az ő eszén. Korán reggeltől talpon volt, és súlyos lépteivel és combja mellett fityegő hosszú gumibotjával bejárta a várost. Nyalka csizmái ragyogtak, mint a fekete szurok, jeles alakján derekasan feszengett az egyenruha, széles mellén annyi volt a kitüntetés, mint Mátyás király nemesein az arany és gyémánt.
Egy meleg őszi napon megfáradt az őrjáratán, s mivelhogy éppeg a Burgya-sarki park mellett cirkált, bevette magát a bokrok közé, leterítette terjedelmes köpönyegét, és ásítva dőlt reá.
Arra ébredt, hogy a bokrokon túl két férfi beszélget:
– Vergődött?
– Kegyetlenül. Rá kellett hogy feküdjek. Nyolcszor szúrtam belé a kést.
– Sok vére folyt?
– Csak úgy fröcsögött. Tiszta vér lett az arcom.
– Hogy tűntetted el?
– Feltrancsíroztam.
– Milyen?
– Milyen!
– A kés?
– Jobb, ha mindig nálam van.
– Megjárhatod.
– Ugyan! Hallgat már.
– Segítettem volna.
– Nem lehetett tovább várni.
– És a másikkal mi lesz?
– Azért hívtalak.
– Gyerünk!
Ennyit hallott Kolumbán Palóma Mihály. „Ejnye, ejnye! – csóválta meg tar fejét – meleg, alkalmatlan még az idő a disznóvágásra” Meglapogatta irdatlan pocakját (mulatságos, ahogy a virsliujjak másznak lefelé, aztán vakarnak, vakarnak, vakarnak) „Meleg az idő, büdösödik a kolbász!” – nyögdécselte a rend őre. Azóta szállóigévé váltak ezek a jellegzetes szavak: meleg az idő, büdösödik a kolbász.

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» A Hét
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Helikon
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Proiectul “Digitalizare pentru interculturalitate II”
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2018
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék