Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1992. november, III. évfolyam, 11. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Zalán Tibor

Medgyesi Emese
NEKÜNK LOPOTT TÜZET PROMÉTHEUSZ?
Nem emlékszem, hányadikán indítottak útnak. Mifelénk ebben az évben száraz és viszonylag enyhe volt az ősz – vacogtunk is, de főleg féltünk a hasadozott ponyva alatt. Bibicke hozzám bújt, pongyolám kivágásába hajtotta fejét. Jobbomról, a hónom alól, Kófic rettenetesen hiányzott – a zötyögésben éjszakákon át arra riadtam fel, hogy enni kér, vagy hogy meg kellene itatnom… Nem tehettem, nem volt kit. Hiánya erősebb volt a vigasznál, hogy legalább biztonságban tudhattam. – Meg akarod ölni? Dádika majd meggyógyítja!... Ápolni fogja! – ordított rám János, ahogy meglátott a tornácon a felnyalábolt gyerekekkel s a kikönyörgött pokrócokkal. Akkor éjjel kivételesen ő ment kaput nyitni – cselédeink mintha nem akarták volna meghallani a döngetést. Így családunkból legalább ő felöltözött. Mi már nem tehettük, nem engedték meg...
Lekapta vállamról a láztól alélt Kóficot. Mire felocsúdtam, hogy búcsúzóul megcsókoljam, berohant vele a szobába. Szerencsénkre hagyták... Eszembe villant, hogy túl hamar visszatért, aligha hagyott pénzt gyógyszerre, egyébre... – A feleségemet is ő kezelte – magyarázta halkabban, majdnem hálásan a néma csizmásoknak. Alázatos volt, szinte bocsánatkérő a késlekedésért. Ha magunkban vagyunk, okvetlenül figyelmeztettem volna., méltóságára. Mert a vakkantós parancsnok kehümgetett, kaffogott, fontoskodott. Valami sürgős szembesítésekről zagyvált fölényesen.
– M-minek kellünk mi ahhoz mindannyian?!... Éjszaka?!... – csattantam föl. Felbőszített János hallgatása. Dühöngtem e tehetetlen ismerősre, a férjemre, hiszen eladdig nekem kellett őt mindenért csendesítenem. Későre vettem észre, hogy őrá merednek, zsebből, hegyesen a revolverek! Elértettem, milyen zavaros ügyletbe keveredtünk. Hogy örökre és idáig hurcoljanak – senki sem gondolta volna közülünk. Kerengtek kósza hírek a környékünkön; nagyapámat, szegénykét, hetek óta nyugtalanították rádiónk recsegő útmutatásai, rekedt hurrái, vészjósló kétértelműségel, de azt hittük, tőlünk igazán nincs mit elvenni. Hozományomból tisztességes rendelőre nem tellett – mi János diplomájából éltünk, ő pedig úgyszólván ingyen terepezett, gyógyított. Istápoltuk a rászorultakat… Apámék napokig unszoltak, legalább mi utazzunk sürgősen Bad Ischlbe, ivókúrára. Sajnos, sikerült meggyőznünk őket – elhitték nekünk, hogy fölösleges.
Jánosnak megengedték, hogy mellénk üljön a rögzített fapadon – vagy véletlenül lökték pont oda? Boldogító szerencse: Bibicke így alhatott, ölünkben kinyújtózhatott. Örömből ennyi – beszélnünk nem volt szabad. Napközben, ha megtettük, ránk szóltak, elnézőbbek esetleg a gyerekekkel voltak. Nem is ismertük mind a sorstársainkat. Még egy helyen állt meg szekerünk a faluban, de N.-éket, az iker csecsemőkkel, a mögöttünk rostokoló ekhósra lökdöstek fel. Iluka zokogott, a zűrzavarban a porontyokat próbálta valakinek a gondjaiba esdekelni, mikor egy őrmesterféle nagy, koszos papírtekerccsel a miheztartás végett, aránylag kíméletesen rávágott a fejére, keblére, pokrócba bugyolált gyermekeire. Személyes felelősségéről hörgött, ostoba számadáskényszerről üvöltött. Gesztikulált, hergelte önmagát. Ordítozásából fröcskölt az öntudat. Ilukánk, a finomka Ilukánk mondhatott neki valamit. Csend lett, s ahogy elnéztük őket, csontjaimban éreztem, mennyire fázhatott az az asszony. Papucsban, harisnya nélkül volt végig a nagy úton – száras cipőt s vékonyka pongyolájára valami rongyos felöltőfélét a szomszéd faluban juttatott neki valaki, mikor már a karaván megtelt kocsijai, az övék is, a miénk is, távolabb kerültek az újonnan felvert házak fénykörétől, riadt lármájából.
Hónapok múlva hallottunk csak hírt hasonló sorsot ért rokonokról, barátokról, ismerősökről. Az első fecske Magdi volt, Dádikánk asszonylánya. Ő hozta utánunk Kóficot... Március körül ajánlott levélben értesítettek bennünket a hatóságok, hogy belföldön korlátozás nélkül levelezhetünk. Azonnal írtunk haza. Bibicke tengert, füstöt és felhőket rajzolt az öccsének, mindent csupa feketével. Nyomtatott krikszekkel odavéste: NAGYON VÁRLAK. Hazulról postafordultával válaszoltak nekünk. A legnagyobb papíron a fiam mackót, sajtot, ajtó-ablak nélküli házat küldött. Meghatott a sokféle, zömmel elnehezült írás – bevezetője mindnek részvétnyilvánítás volt – apa, anya elhunyta, nagyapa teljes szellemi és testi leépülése miatt. Jólestek e körmölt, suta kedvességek (szerzőik nem sejthették soraiknak rendkívüli hírértékét) s a velős beszámolók. Elismervényfélének szánták őket arról, hogy kinél mink maradt... ránk. Várható volt, hogy a történtek után széthordják dolgainkat... Hogy ezt-azt némelyek vissza is szolgáltatnak belőle – kevésbé! A sors ajándékának tekintettünk Jánossal minden visszakerült csekélységet. „Átköltöztetésünk” második évfordulóján kaptuk kézhez hazulról az első nagyobb küldeményt. Örültünk a kanalaknak, ruháknak, valahány megőrzött apróságnak. Igaz, Kófickával együtt küldött volt már korábban a lányától Dádi meleg holmit, játékot, konzerveket, hogy mi nem győztük csodálni kedves találékonyságát: gondolt ő szegényke mind a négyünkre, és milyen hasznos dolgokat válogatott össze!...
Kófickára alig ismertünk rá. Megváltozott, nőtt... Öreg szemű, szeplős csenevésszé vált. Évekbe telt, míg újra hangosan kacagott. Mindenért dühös volt, mégis hízelgő. Hamar lett durva, de kiszolgáltatott is... Koravénnek láttam és kétségbeejtően butának. Sokat sírtam miatta Jánosnak, de ő lekezelt: persze, az én anyucikás rögeszméim... Nem átallt figyelemelterelőnek kistestvért javallani. Röhögve tette, és én elnéztem neki: kevés okunk és alkalmunk volt akkoriban nevetni.
Fiókánk bizony kínnal szokott vissza családtaggá.
Az út mindannyiunkat megviselt. Nappal az éjszakát vártuk, a sötét védelmét, éjjel a zsibbadt kín végét. Mi ketten, Jánossal, lányunk ébredését, hogy kinyújtózhassunk. A Hágónál napokig vesztegeltünk Feloszlatták a karavánt, és kettesével indították újra a kocsikat, több órás közökkel. Meg lehet, hogy egyazon kijelölt útvonalon hoztak, mégsem találkoztunk többé útitársainkkal. Komótos kerülőkkel, feltűnésmentesen zötyögtünk napi négy rendszeres stációval, melyek közül az éjfélin nem kaptunk élelmet. Darab kenyeret, híg levest, hasonló mennyiségben, naponta háromszor, mindig ugyanazt. Mintha az egész országban csak egyfélét főzhettek volna... Településektől pár száz méternyire, határban, faluszélen állítottak meg. Kezdetben a szakácsnak, kendős, nyúzott asszonyok, maguk tálaltak nekünk. Lassan ment: válogatták a ritka zöldség- és galuskadarabokat, szégyenkezve mérlegeltek. A férfiaknak többet tettek, de láthatóan mindannyiunknak akartak osztani valami lényeget. Szóltak hozzánk, a gyerekeknek almát, pogácsát csúsztattak. Bibickénknek így lett az évben kesztyűje, sapkája, pedig mikor a kezébe nyomták, nem volt még rá szükség.
Pihenők előtt és alatt fokozatosan türelmetlenedtek el kísérőink. A karavánvezető őrmester saját ötlete volt, vagy központi utasításra tette? Negyednaptól kezdve közülünk jelöltek kiszolgálót. Alkalmanként mást-mást. Minden felnőtt belekóstolt a feladatba – kipróbálták kézügyességünket, tűrőképességünket. Nekem rettenetesen reszketett a kezem. Nehéz is volt a merítőkanál, sokat pocsékoltam. Viszont János tehetséges tálaló volt. Őt saját felfedezettjének tekintette az őrmester. Hozzáértését elismertette a csizmásokkal: rendre, hogy túlságosan senkit ne károsítson, cigarettával kínáltatta, ő pedig rövid idő alatt komoly praxisra tett szert. Fokozatosan megszilárdította tekintélyét. A hegyek között már szóba állt vele „a főnök” – alaposan kikérdezte. Mikor megtudta, hogy János orvos, utasította, hogy mosson kezet, majd tüzetesen megvizsgáltatta magát. Ráadásul az egész családját érintő egészségtani tanácsokat kért tőle... Hálából vagyonunk iránt érdeklődött – tájékozott lehetett a következményeket illetően. Nem hitt nekünk. Ellenőrizni akart. Bibickének idétlenül fitymálgatta otthonunkat, beugrató megjegyzéseket tett, csali kérdésekkel próbálkozott, csak egy házunk van?, betegekhez apuka kocsin jár-e?, nagyapának sok a pénze?, s ehhez hasonlókat... Végül káromkodni kezdett. A mezőségen mégis jóindulatúan átült a mi szekerünk bakjára. Maga szegte meg saját tilalmát: okítgatásaiban baromság, jóindulat sajátosan keveredett. Beleszoktunk, belebetegedtünk a hidegbe mosdatlanságba, megaláztatásba, de az ő személye és stílusa emészthetetlen gombóc maradt a torkunkban. Unszolásom ellenére János ódzkodott föltenni neki a mindnyájunkat érintő és foglalkoztató kérdést: hova visznek tulajdonképpen? Ködösítés volt vajon az a szembesítés, melyről induláskor pont ő, a parancsnok fontoskodott?! Egyáltalán, kivel, miért kellene mi szembesüljünk?!...
Tömény sötétben érkeztünk a Városba. Fogalmunk sem volt, melyik részén rostokolunk – büdös tejköd gomolygott közöttünk, átjárt, nyomasztott. Kiabálás, futkosás... A bakról letűnt a parancsnok – évek múlva láttuk viszont: vámfelügyelő volt a felsővárosi ócskapiaci hídfőnél... Többen bekukkintottak ponyvánk alá. Ránk világítottak, sorra kérdezték, hányan vagyunk. – Két család, összesen kilenc fő – válaszolta sokadszorra János. Bölcs előrelátás: Kóficot is felszámította a továbbrohanva intézkedőknek.
Leghosszabb stációnk volt az az éjszakai... Késő délelőtt leparancsoltak a szekérről – belökdöstek egy hosszú, romos udvarba. Külön terelték a nőket s férfiakat. „Húsz perc szünet” – ordított ránk valaki a ködből. Persze, röhögés! Akadt, aki folytassa, ízetlenkedett, javasolgatott, mi mindenre használhatjuk. Dél felé végre ennünk adtak. Kosarakból, de csak kenyeret. Bibic s a gyerekek addigra nagyon megéheztek – kérni, de megköszönni is rég elfelejtettek... Kihirdették, hogy aki akar, visszamehet majszolni a szekerekhez.
A nemzet egyik nagy fiának szobra körül, a téren meglehetős karavánt verbuváltak. Gyérült a köd – pászmásán átfúrta, és közénk tévedt néhány kába napsugár. Végre láttuk egymást. Csupa idegen ember, mégis nagyon hasonlítottunk egymásra.
– Szerintem ezek ugyanazok – bizonygatta nekem János halkan, támadékonyan. – Jézusom, hányan lehetünk?!... Senkit sem ismerek – suttogta pánikosan. – Rettenetes, mennyi embert összefogdostak! Laszszóval sem hóhérkodhattak volna hatásosabban!...
Reszkettünk... bámultunk... vacogtunk valahányan. Mennyire mindegynek tűnt nekünk minden! Milyen fölöslegesnek szó, mozdulat!... Mennyire fáztam! Ez életem legerősebb emléke. Egyáltalán: nekünk is lopott tüzet valaha Prométheusz? A hülye kérdést s az elemi indulatot, mellyel megfogalmazódott bennem, ennek köszönhetem Ilukára gondoltam. Az úton eladdig a szekerek közelében kellett maradnunk. „Semmi cserkészkedés!” – süvöltötték a félrehúzódóknak. Ha lesz végre táborhely... barakkféle vagy elszállásolás... Latolgattam, hogy esetleg megkereshetem. Majd... Talán... Biztos, akkor kizárólag a hideg volt.
Estefelé a szekérsor mellett szaladgáló, izgága kamasz különféle neveket kiabált. Későre értettük el, hogy többek között a mieinket is... Sokadszorra vágtatott el mellettünk, mire bizonyosra vettük igen, nekünk is szólt torz ordítozása. Sorra emelgette a szekerek ponyváit – lassan közelített hozzánk. – Maguk... az egész család... utánam a nagyházba suttogta az arcomba, ahogy a ponyvát felemelte. Egymásnak ütközött leheletünk. Honnan tudta, hogy mi Mi vagyunk?... Bibickének másnap jutott eszébe, hogy nem búcsúztunk el szekeres sorstársainktól.
Az a futár beterelt a kapualjba. Füles, fekete pléhbaglyok nyikorogtak a bejáratnál és fejünk felett is a huzatban. Mindenki a fal mellé, lehetőleg ülőfülkékbe húzódott alóluk. Fáztak, álltak, hevertek, kuporogtak ott gyermekek, felnőttek. Kupacokban, családonként. Az oldalsó, pici irodában intézkedtek sorsunk felől: ha felharsant egy-egy szám, az ajtóban termett a soros kísérő – akadt közöttük egyenruhás is –, seregszemlézett, és majdnem mindig eltalálta, melyik csoporthoz lépjen, hogy elvezesse az impozáns ívek, zömök oszlopok között. A kerengőre kovácsoltvas kapu vezetett. Jókora díszkulcs nyitotta – akár egy mesevárat. Szerte a kövön, a fordulóig, de talán azon is túl, szőnyeg helyett papírdombok, könyvdűnék, irathalmok. Dossziék szerteszórva. Esetlenül, kímélettel lépdeltünk rajtuk és közöttük. Bibickém botladozott, szorította a kezem. Mindegyre mutatni, kérdezni akart. Vezetőnk csúsztatott tengerészléptekkel haladt: csizmái ívben sepertek szótárt, kézikönyvet, történelmet... Repültek jegyzetek, levelek, kartotékok...
– Maguk huszonnyolcasok... Emelet, jobbra a sarokban... Négyes kiállító... Annak a teremnek fülkéje, sőt előtere és dupla ajtaja van. Szóltak a maguk érdekében, azér’ csak ketten lesznek – állt meg szemben velünk, a lépcsőfordulón. – A gyermekemet nem engedem! – jelentettem ki. Fölöslegesen. Bibicen, szegényen, akkorát rántottam, hogy elvesztette egyensúlyát. Kísérőnk elvigyorodott. Pimaszul mustrálgatott, cöcörészett, mielőtt újra megszólalt volna: – Ne féljen úgy az emberétől... Maguk már nem új házasok... És nagy ez a kölök! Kinek kéne manapság – koloncnak? Úgy értettem: két família, na!...
Vajon mit olvashatott le az arcunkról? Csodálkozni, láthatóan, mertünke? Tiltakozni semmi esetre sem. Közben a nevezett négyes kiállító elé értünk. Belökte előttünk az ajtót, és beajánlott az ott lévőknek. – Az újak!... Ők lesznek a társaik!...
Méregettük egymást mereven, mint halálos ellenfelek.
– Máshol négyen is vannak, no – vigasztalt részrehajlás nélkül, semlegesen. – Azt mondom, örülhetnek a külön budijuknak! – tanácsolta zsebre dugott kézzel. Mindnyájan álltunk, szótlanul. Ő füttyre csücsörített, megfordult, mintha menne, de maradt. Nézett bennünket és a társbérlőéket. Ide-oda adogatott pillantásával. Sokáig semmi nem történt. Vártunk, és várt. Végre kihúzta magát. Zsebéből elővett, és mint ügyességét fitogtató bűvész, előmutatványul a magasba tartott egy vörös zsírkrétadarabot. Ösvényt rúgott maga előtt az ablakig. Onnan újra szemügyre vett bennünket, lehajolt, és a láthatóvá lett parkettsávon idétlen, vastag vonalat húzott, egész a küszöbig.
– Spanyolfal... – röhörészett, művére mutogatva. – A békesség kedvéért... hogy egymásnál ne nagyon szomszédoljanak... Meglátják: bármi rossz vért szülhet...
Felegyenesedett. – Munkát hétfőtől kapnak. Két napra ételt... – hozzávalót, nna... én kell hozzak maguknak... Ott a konyha – bökött egy kis csukott ajtóra, miközben már nyitotta is azt, amin bevezetett bennünket. Végre elment.
Megtudtuk hát, hogy szombat volt aznap. Álltunk a hír birtokában, néztük a kettészelt szobát, egymást... Hamarosan újra kattant mögöttünk az ósdi zár – emberünk bedugta a fejét az ajtórésen, és ránk mordult: – Rakjanak rendet! Seperjenek! És fűtsenek! – sorjázta a parancsokat. A könyvek nem tartanak meleget – tette hozzá.
Fenyegetett? Figyelmeztetett?
A szobában a papírhalmon kívül négy darab üveges kiállító pult volt – ablakai valamennyinek ripityára zúzva –, egy ovális, gyöngyházberakásos kisasztal, valamint egyetlen, összevissza tördelt lábú, feldőlt szék... Ma is hálás vagyok L. Emmuskának felemás, kesernyés mosolyáért, mellyel övéit, minket egyaránt, ott azonnal megajándékozott. A vörös vonal mellett, ahol állt, hirtelen térdre csuklott. Szótlanul rakosgatni kezdte, nagyság szerint, jobbjára a papírokat és iratkötegeket, baljára a könyveket. Percek múltán, késve tudtunk csak hozzá magasodni, mellé guggolni. Úgy emlékszem, ott, földközelben mutatkoztunk be egymásnak... Első közös kincsünk egy doboz gyufa volt. L.-ék virgonc legénykéi cserkészték még aznap, az időközben elcsendesedett udvarról. Mi, felnőttek, késő délutánra teljesítettük az őrmester parancsát: fal mellé, védettebb sarkokba menekítettük a megviselt könyveket, szakadozott okiratokat, kallódó lapokat. Emmuskával úgy egyeztünk, még egyszer átrakjuk a kupacokat, ki-ki a maga felén, hogy az izmosabb köteteken iratlepedőre, dossziépárnára fektethessük a gyermekeket. Ételre, fűtésre nem mertünk gondolni: több hetes szekérutunk megtette a magáét. L.-ék délről, még messzebbről érkeztek, ők határozottan tudták: Szentmihálykor taszigálták őket szekérre...
A fivérkék egymás szavába vágtak – versenyben borzasztottak cifra részletekkel. Bibic egyenesen csodálta őket, és szégyellte saját szerényebb élményeit. Hónapok múltán sem koptak meg ízléstelenre lódított, olcsó túlzásaik, akkora beleéléssel sopánkodtak újra meg újra e kis csirkefogók. Kóficot, akit pedig Dádi csak húsvétra küldött „ajándékba” családunknak, láthatóan lázba hozták, és úgy meghatották, hogy mikor elköltöztünk, katonaköteles volt, mégis mindaddig mindenét ezekkel a szomszéd lányokkal osztotta meg, nem a nővérével.
Emlékszem, szürkületre még jobban lehűlt a levegő. Rideg, ezúttal szürke köd telepedett vissza a környékre, és utánunk lopakodott a terembe is. Túlbecsültük menedékünket, magunkat – mégsem voltunk oly edzettek. Betegek annál inkább – főleg a gyerekek. Emmuska emlékeztetett csizmás kísérőnk bölcselmeire, ő biztatta a méltóságukba roskadt férfiakat, nézzenek körül az udvarban, szerezzenek tűzifát! Vagy bármi mozdíthatót... ami melegíti.
János utólag meggyónta: sérült stílbútorokat, zömében múltszázadi remekeket... intarziás csodák közé keveredett rokokó kiegészítőket találtak ők akkor a pincében. Sajnos, fejszéket is... sőt remekművekből hasított darabokat, törött dúcokat, kincset érő törmeléket... Friss, esztelen rombolás nyomait. Elgurult rugókba botlottak, tengerifű-szálak tekeredtek csizmáik köré. Többször visszaindultak hozzánk: ők aztán nem! Legalább ők nem!...
Egyre sötétebb lett – egyre jobban fáztak ők is. Visszafordultak, újra aláereszkedtek. Tétovázásukra vártunk mi odafenn oly nehezen... Végül a gyerekek gyufaszerzeményével s valami perirattal gyújtottunk alá rokokónak és tizenhetedik századnak. Alig láttuk már egymást – a füsttől még jobban köhögtünk...
Teljes sötétségben trappolták végig az épületet a szolgálatosok: büdös, füstös lámpákat kaptunk. Családonként négy konzervet, két repedt rozskenyeret, sáros hagymákat, pár kajla murkot... Vizeskancsót, irdatlan vaslábost, kaparó kinézésű késeket, valamint egy-egy idétlen, törött fakanalat. Néztük, csak néztük életünk elemi kellékeit. Délelőtti kísérőnk megfeddett: – Mit izélnek?! Tüzeljenek becsületesebben!... Okos emberek maguk, vagy mi?!... Hát én magyarázzam, hogy megfagynak?!
Mentéből még egyszer visszaszólt, cinkosul: – Mondtam, ugye, hogy a könyvek nem tartanak meleget?!...

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» A Hét
» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2018
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék