Józsa T. István
FAUSTUS UTÁN
Az őseredeti Faustus-legendának a rögzült, pontosabban klasszicizálódott értelmezési kereteit nem lépi túl egyetlen század újabb írója, költője sem, sőt azon belül is csak a legenda formájával manipulál mindegyikük. Mi több, a legvalószínűbb az, hogy maga a legenda sem egészen eredeti, hanem egy még ősibb gondolat, téma feldolgozása. Évezredek távlatában és dimenzióiban gondolkodva, e legenda esetében nem is annyira „mondanivalója”, annak „ábrázolásmódja” az elsődleges, a „miről” és „mikéntről”, Faustus alakjáról és történetéről, annak szimbolikájáról, rejtett jelentéstartalmairól stb, stb. már könyvtárnyi filozófiai, esztétikai, irodalmi-irodalomtörténeti és ki tudja még milyen elemzés született. De beláthatatlanul súlyos üzenet már maga az újjászületés ténye, vagyis az, hogy e téma miért dolgoztatott fel újra, és miért épp akkor, 1 500 körül, a korai reneszánszban!
Faustus tipikus reneszánsz alak. Viszont teremtése óta megvolt az emberben egy bizonyos, illetve az a bizonyos tulajdonság, melyet ő „képvisel”, a reneszánsz „csak” alakot: emberalakot adott annak – vagyis Faustusban az emberi kultúra hajnala óta ismert eljárással antropomorfizálta azt. Arról a tulajdonságról, melyet már a korai írásos emlékek is „végzetesnek” neveznek, például a Biblia így ír: „És vevé az Úr Isten az embert, és helyezteté őt az Éden kertjébe, hogy mívelje és őrizze azt. És parancsola az Úr Isten az embernek, mondván: A kert minden fájáról bátran egyél. De a jó és gonosz tudásának fájáról, arról ne egyél; mert a mely napon ejéndel arról, bizony meghalsz.” (Mózes 1., 2. 16–17.) „A kígyó pedig ravaszabb vala minden mezei vadnál, melyet az Úr Isten teremtett vala, és monda az asszonynak: Csakugyan azt mondta az Isten, hogy a kertnek egy fájáról se egyetek? És monda az asszony a kígyónak: A kert fáinak gyümölcséből ehetünk; de annak a fának gyümölcséből, mely a kertnek közepette van, azt monda Isten: abból ne egyetek, azt meg se illessétek, hogy meg ne haljatok. És monda a kígyó az asszonynak: Bizony nem haltok meg; Hanem tudja az Isten, hogy a mely napon ejéndetek abból, megnyilatkoznak a ti szemeitek, és olyanok lesztek, mint az Isten: jónak és gonosznak tudói. És látá az asszony, hogy jó az a fa eledelre, s hogy kedves a szemnek, és kívánatos az a fa a bölcsességért, szakaszta azért annak gyümölcséből, és evék, és ada vele levő férjének is, és az is evék. És megnyilatkozának mindkettőjüknek szemei.” Igen sokféleképpen értelmezték a bűnbeesés történetét: a betű szerinti magyarázattól addig, hogy lévén szinte minden ősi emberi csontváz koponyája lyukas: megették az áldozat agyvelejét, s így a történet a kannibalizmus korai leírásaként „fejthető meg”. Figyeljünk fel inkább arra, hogy az események a „tudás”, a “bölcsesség” – és nem a „hit” – körül folynak. Amint az a „bűnbeesés” után nyomban meg is történik, a tudás elsődleges, anyagi alapú, közvetlen információkat szállít a világról a közvetlenül nem érzékelhető dolgokról való, meggyőződéssé vált hittények helyett. Az emberben a megismerésvágy gyengeséggel társul – mondja a történet –, az ember tulajdonképpen „a könnyebb utat választja”. Itt és így hat a „kísértés”. Ebben a pillanatban az ember – nyilván el kell tekintenünk a nemektől – már nem hisz, hanem megfigyel, kutat, vagyis a racionalitás uralkodóvá válása lenne a „bűn”, a „luciferi” fordulat és út. Hogy az emberiség hibás modell szerint fejlődik, gyakran mondogatjuk ma...
A Faustus-legenda minden bizonnyal a bűnbeesés történetének a folytatása. Sőt, a két történet tulajdonképpen azonos: kiindulópontjuk ugyanaz, alapkategóriáik – „tudás”, „bölcsesség”, kimondatlanul: „megismerésvágy”, „kísértés”, „elkárhozás” – és alapkonfliktusaik ugyanazok; az eltérések, melyek kettejük fiktív téridejének, illetve születésük időpontjainak sokszázadnyi különbségéből adódnak, csak formai-stilárisak.” (...) és kívánatos az a fa a bölcsességért” – olvassuk a Bibliában. „De lakozék az ő (tudniillik a már eleve „bűnben fogant” Faustus) fejében néminemű balgaság, esztelen kevélkedés, minek okáért mindenkoron nevezek őtet az ő társai a vizsgálódónak.” „ (...) és akará Ég és Föld minden fundamentomát fürkészni, mert kíváncsi és hívságos természete furdalton furdalta, hogy egykoron magában főltevé, miképpen az ördögöt cum vocabilis, figuris et conjurationibus, az az szóval, jellel és bűvöléssel elében idézze.” (A Spiess-féle népkönyv, Frankfurt; Király György fordítása; 1587.) Van valami távolabbi mutató abban, hogy Faustus reneszánsz alak. Az újkor hajnalán a reneszánsz ember értelme rányílt a végtelenre, és az első néhány századnyi pillanatban saját nagyságának tudata töltötte el, nem a parányiság és a szédülés rémülete; ember és világ nagy földi harmóniáját kívánta, hisz az egyszerre kozmikussá nőtt hiányérzet: megismerési vágy mindenáron önnön beteljesítésére ösztökélte, „kísértette”. A dogmatikusan vallásos középkor után, ilyen fordulat küszöbén a még alapjaiban hitelvű, biblikus: zsidó-keresztény hagyományokra támaszkodó reneszánsz (Heller Ágnes), pontosabban a korai reneszánsz választott, illetve mintegy figyelmeztette önmagát Faustus történetében, majd „eladva lelkét”, a racionális antik hagyomány által meghatároztatva folytatta újjászületését. Vagyis a reneszánsz gondolkodás története tulajdonképpen megíratott a kezdetben teológus Faustuséban, ez utóbbiét pedig felleljük a bűnbeesés történetében. Reneszánsz gondolkodásunk történetét... Az episztemológia kellő fokú absztrakcióinak szintjéről vizsgálódva és összegezve tehát, az egyik részkövetkeztetés ez: a racionalitás emberiségméretű, „rohamos” abszolutizálódásakor megszületett egy-egy korszerű és sajátos metaforákkal építkező, figyelmeztető – mi ezt ma csak így tudjuk megnevezni: – példázat, mítosz, legenda... Miről?
Az ember racionális lény – így a régi közhelyszerű kijelentés. E tulajdonképpen bevezető jellegű esszé spektrumán kívül esik, és évszázadok filozófiai elméletei, bizonyításai után fölösleges is a gondolat módszeres újratárgyalása, hát elég leszögezni: a ráció idejekorán eljutott önnön gyilkoló voltának felismeréséig. – Gondolatmenetünkben közvetlenül vagy közvetve, de végig a tudat elsőbbségének tagadását, a ráció reflektív mindenhatóságának felszámolását hirdető filozófia irányán haladunk; például – „vessük csak össze” a Biblia és Heidegger hermeneutikáját: – Heideggert követtük. Az ő elmélete, illetve a sok évszázada létező, az értelem primátusát tagadó bölcseleti irány sem másat, sem többet nem mond, mint a bibliai történet. Ma így és ennyit mondunk: Heidegger, majd Gadamer hermeneutikája, hermeneutika-értelmezése meggyőzően mutatta ki e tagadás szükségességét. – A következtetés, ha helyes, igen súlyos. Az ember tulajdonképpen nem racionális lény. – Megállapítások sorozata: egyelőre nincs az a filozófia, azaz racionális gondolatrendszer, amely ezt az ellentmondást, a saját termékét feloldotta, megválaszolta volna, a Faustus-legenda pedig, lévén konfliktusrendszere már csak kétpótlású – ember–ördög –, már csak egy (újabb?) elrettentő példát mutat fel a doktoréban, és tanúságában csak buzdít az istenhit gyakorlására. A Bibliában világos válaszra találunk: az ember nem racionális lénynek teremtetett – értelmezzük itt a „teremtés” fogalmát akár vallási terminusként, akár például az evolúció egy metaforájaként –, csupán a „bűnbeesés” eredményeként, áldozatként vált azzá; innen a fenti paradoxon. Joggal merül fel a kérdés: mi, melyik hát a helyes út, merre találjuk? Válasz híján újra csak a Bibliához fordulhatunk, egyedül annak gondolatrendszere annyira teljes, hogy feleletet adjon – Jézus alakjában és cselekedeteiben.
A fenti gondolatmenet kimondatlanul feltételez még egy, a tárgyalt tagadáséhoz viszonyítva fölöttes gondolatot: a téma reneszánsz újjászületésének „miért?”-jére felelvén, legalábbis egy kérdéshez jutunk: az ember civilizációjának és kultúrájának egész addigi fejlődése során valahol tudatában lett volna annak, hogy útja nem a helyes út, vagyis a „hibás modell szerint fejlődik?” Erre a lappangva meglévő-megmaradó gondolatra lenne visszavezethető a Faustus-legenda születésének, azaz a bűnbeesés újrafeldolgozásának ténye? A Bibliában ott az isteni tiltás...
Egy biztos, a tárgyalt témára csak egyetlen történet létezik: Mózes első könyvének kilenc, monumentális egyszerűségű sora. A többi csak földi példakép, némább feldolgozás.
További metaforánk – íme, ma már inkább kényszerűségből, és nem választás okán – Ádám és Éva „töredéke”, Faustus marad, hisz hozzánk közelebb áll, s így legendáját kiismerhetőbbnek hisszük. Kicsoda Faustus? Milyen az élete?
A klasszicizálódott értelmezés keretei között maradva: Faustus valójában áldozat, sőt mártír, az első és tán egyetlen újkori, noha inkább az áldozathozatal tényével, mintsem módjával utódja, íme, kisebb kaliberű antik – sumér, ógörög stb – elődeinek: lelkének elveszítésével lesz lehetséges és valóságos az öncéllá vált megismerés, amely magát aztán „felsőbbrendűnek” fogja nevezni. Alakja az egyetlen archetípusunk, mely gondolkodás(mód)unk egyik sarkpontjává, gondolatvilágunk egyik magvává vált, mely koronként stílszerű metaforává öltözik, s koronként átépíthető kapuvá vált többek között a megismerés témabirodalmának bármely formájú bebarangolásához. Ahhoz képest viszont, hogy milyen dimenziójú jelentés s lehetőségeket hordoz magában, koncepciójában meglehetősen földhözragadtnak bizonyul sok, kitűnően megformázott volta miatt rangosnak tekintett mű. „Faustus” alakjának és történetének, pontosabban énképünknek ilyen formájú felfogása: vagy beszűkített és csonka, vagy alapjaiban téves – mondanám.