Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1992. augusztus, III. évfolyam, 8. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
A megmérettetés színhelyei

A megmérettetés színhelyei
A történelem egyívású az emberrel: csoda-e, hogy az idő kitörölhetetlenül belemarta az emberi elmébe a vesztőhely fogalmát. Nem téved az, aki azt állítja, hogy a gondolatok a végtelenig terelhetők, ám azon a bizonyos messiási határzónán túl csak egy könnyű kaptató választja el az egyént a Koponyák hegyétől. Valahol e pont körül mozog az ajtmatovi értelemben vett vesztőhely. Az ókori Jeruzsálem – két évezred választ el tőle – ugyanúgy válhat a szellem és a test vesztőhelyévé, mint a Mojunkum-szavanna; az Iszik-köl menti téli szálláshelyektől csupán egynapi lovaglás az Ala-möngü jégszakadéka...
Századunk irodalmára a totalitárisra való törekvés a legjellemzőbb, és ez alkalmasint egy mindannyiunkat érdeklő probléma tárgyalásával, az emberi lét ábrázolásával érhető el Ajtmatovnál ez megegyezik programjával: „Valósághoz híven és mélyrehatóan ábrázolni az embert – ez a világ minden írójának egyedüli feladata.” Az ember mindenség utáni vágyát Csingiz Ajtmatov Vesztőhely című regényében is felismerhetjük.
Abdiás, Kallisztratov diakónus fia egy új isteneszményt hajszolva idealistává válik:
„– Hát fejted ki, légy kegyes, milyen utat készítettél elő az anyaszentegyháznak!...
– Az öröktől való megcsontosodottság feloldását, a dogmatizmus igájának ledobását, a szabadság biztosítását az emberi szellemnek abban, hogy Istent, mint tulajdon létének legfőbb értelmét, megismerje.”
Beszélgetése Koordinátov atyával felfedi azt a paradoxont, amivel a világmegváltóknak minden korban szembe kell nézniük: „A világiak körében sem tűrik meg azokat, kik kétségbe vonják az alapvető tanításokat, hiszen minden ideológia a végső igazság letéteményesének vallja magát.”
Abdiás önként vállalt küldetése a narkósok között kudarcba fullad, az önmagát elpusztító ember szomorú példáját idézi.
Abdiás lázálmában felidéződik a Názáreti alakja, vitája Pilátussal. Az író mesterien váltja az idő síkjait, társítja a múlt és a jelen összecsengő tragikumát, s ez a magabiztosság és természetesség érzékelhető regényében a valóság és az álom elemeinek keverésekor is; Abdiás átéli mindazt, ami ott, Heródes márványpalotájában végzetesen – avagy jól kiagyalva (kicsi ördög) – megtörtént, függetlenül attól, hogy még ezután kell megszületnie. Közhellyé csépeltük, hogy az emberiségért keseregni falra hányt borsó, Ajtmatov utolsó felhívásként mégis felpanaszolja azt a közönyt, amit az ember „a problémát illetően kinyilvánít”.
A Názáreti monológját az Igazság Birodalmáról, a Holnap Istenéről a jóságról, a Utolsó Ítéletről Pilátus csak nagy néha szakítja félbe; és kimondhatatlan megnyugvást jelent neki a Názáreti utolsó kijelentése: „Ne beszéljünk az én történetemről, inkább azt mondom neked, a neved fennmarad a történelemben, Poncius Pilátus. Örökre fennmarad.”
Pilátus klasszikus példája az emberi gyarlóságnak, perverz kérdését, bár elhallgatja („Asszonyt ismertél-e?”), láthatja a Názáretiben végbemenő változást. A regényfordulat szempontjából lényeges kérdés, ugyanis Abdiás –túlélve az anasa-gyűjtők őrjöngését – a szerelem megnyugvást ígérő ösvényét választja. Választása helyességéről az olvasónak nincs joga dönteni, ez a lépés azonban a végkifejletet jelenti Abdiás a könnyű pénzkeresést ígérő „szafari” tagja lesz – egy szakszaulfához kötözve fejezi be életét. Az olvasó nem győz eleget ámulni: Grison, a narkósok feje kisiklik a rendőrség markából, Pilátus kijelenti, „akkor hát mosom kezeimet”, Ober-Kandalov minden lelkiismeretfurdalás nélkül vállalja magára a bíró szerepét a végtelen szavannában. Ők jelentik a hatalom szerelmeseit (ahol az erő, ott a hatalom) Az igazság elérhetetlen az ember számára, mondhatnánk elhamarkodottan a konklúziót levonva, ám „bármi legyen is sorsunk a világon – szól Momun apó hangján az író a Fehér hajó című kisregényében –, az igazság örökké jelenvaló, amíg csak ember él és hal ezen a földön”.
Antoine de Saint-Exupéry írja Az ember földje című könyvében: „El kell felednünk a pártokat és csoportosulásokat, mert ha egyszer elfogadtuk őket, magukkal hozzák az igazságtalanságok egész Koránját, mindazzal a fanatizmussal, ami belőlük árad.” (A Korán jelképként került az idézetbe...) „Mintha zsilipek szakadtak volna fel, úgy árad mondanivalója, amelyet most már közvetlenül, nehezen feloldható allegóriák nélkül foglalhat szavakba” – szól az Ajtmatov-regényt bemutató fülszöveg. És valójában Ajtmatov „nem válogatja” a szavakat (a regény először 1986-ban látott napvilágot); hősének, Bosztonnak „ami a szívén, az a száján”. A teljességre törekvés szokatlan módon jellemző Bosztonra, aki – úgymond – nevelhetetlen, kulák demagógiát hirdet – saját legelőt, földet akar, mert csak így elégítheti ki a követeléseket (ügyes manőver a halalom visszásságainak megjelenítésére). A szovhoz igazgatója már-már hajlik a szóra, ám Kocskorbajúlu, a szovhoz párttitkára hajthatatlan, kivizsgálást követel: „senkitől sem tűrjük, hogy veszélyeztesse a szocializmus alapjait”. „Kocskorbajúlu fölzárkózik a grisanok, pilátusok, oberek mellé negyediknek, a kivizsgáló bizottság fele-fele arányban megoszlik, ki Boszton, ki a párttitkár oldalán. Ötödikként említhetnők Bozarbajt, ám ő a sajnálatra nem méltó hős, alattomosságáért, kiállhatatlan természetéért jól megérdemelt „vég” jut neki osztályrészül. Gyaníthatnók, hogy Ajtmatov a kirgíziai belháborút próbálja példázni Boszton és Nojgutúlú Bazarbaj harcával Boszton ürküncsü-fi, Bazarbaj nojgut-fi, s bár mindkét törzs kirgiz földön él, utóbbi jövevénynek számít: „Kelet-Türkisztánból kirgiz földre költözött mongol eredetű törzs.” (Ajtmatov nem tesz említést róla, hogy hősei külön törzsből származnának, a cikkíró Bab Zsuzsa magyarázó szójegyzékéből vette a fenti idézetet.) Jelentéktelen epizódnak tetszik, mégis érdemes tudomást venni róla!
A mítosz a megismerés egyik legnagyszerűbb formája – állítja Szerb Antal. Ajtmatov élt a háta mögött álló mondavilággal: alkotásaiban csaknem elsődleges szerep jut a folklórnak. Ám a mítoszvilág nála több mint betét, alkalmilag kölcsönvett díszítő-színesítő elem. A hagyományok hatnak valóságlátására, irodalomszemléletére (művészetére), kifejezőeszközeire – vallja az író. Jelen esetünkben mintha visszafogottabb lenne a mondavilág használata... A Manasz című kirgiz népi eposz 500 000 sora a folklór eme kiemelkedő alkotása – dicső múltról, harcokról, kegyetlenkedésről, hatalomvágyról, véres leszámolásról, hősök versengéséről, nagyságról, emberi gyarlóságról, bukásról – mégis forrásanyagként szolgálhatott; a felsorolt motívumok megtalálhatók a regényben, ötvözve más elemekkel. Mondhatni, Ajtmatov mítosz után mítoszt teremt.
Boszton harcostársa, Ernazar is részese a tragédiának; átkelve az Alamöngü hágóin, lovastól belezuhan a gleccser egyik jégszakadékába. Boszton – asszonya halála után – feleségül veszi az özvegyen maradt Gülümkánt, az asszonyiság, a megértés megtestesítőjét, s ezzel célpontjává válik rosszakarói gúnyolódásának. Kisfia halála után (oda a jól megalapozott, külső behatolásoktól terhelt jövőkép) Boszton halálra sebzi fiát, majd véresen leszámol Bazarbajjal – önként vállalja a kényszermunkát, számadása az élettel, annak igazságtalanságaival végképp lezárult.
A több dimenziójú regényre az utolsó szóig jellemző a konstrukció uralma. Az idő és a tér (a vesztőhelyek és az emlékezés idejének) koordinátái nem helyhez kötöttek. Az emlékezés magyarázhatja a regény szaggatottságát; a cselekmény fő mozgatói Akbara és Tascsajnár, ők jelentik a „visszatérő motívumot”. A rendkívül értelmes állatok, miután elűzték őket a Mojunkum-szavannáról (szervezett antilop-gyilkolás a húsleadási terv teljesítésére, Abdiás halála), a hegyek felé veszik útjukat. Harcuk a fennmaradásért élethű képet nyújt a „barbár kelet” világáról Pusztulásukért az önmagát pusztító ember felelős-figyelme rájuk is kiterjedt.
Az Ajtmatov-regények egyes elemzői a lélektani realizmust vélik felfedezni ezen alkotásokban, vagy a sajátos nemzeti jegyeket viselő realizmussal rokonítják. Mások az ideológiai szemlélet változásának jelenvalósága, az átfogó korreprezentáció felismerése alapján a polihistorikus regények közé sorolják. A szintetikus jelleg, a konstrukció uralma mind kimutatható jelen esetünkben is, de távol áll tőlünk a szándék: besorolni a regényt egy, már létező kategóriába.
Bár tragédia tragédiára halmozódik, emberien szép történetek alkotják a regényt. Vonzereje talán éppen a személyes elemben keresendő emberekről szól. Hősei erős személyiségek, akikre fokozottan érvényes a szolidaritás éthoszának jelenléte, ember és ember, ember és természet (állat) közti kapcsolat sokrétűsége (Borcsa János), akik vállalják a megmérettetést, és vallják az ajtmatovi hitvallást. “... dicsőítem az életet azért, mert az igazság elpusztíthatatlan a földön.”
(Csingiz Ajtmatov: Vesztőhely. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1990.)
LÁZÁR D. LÁSZLÓ

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» A Hét
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Helikon
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Proiectul “Digitalizare pentru interculturalitate II”
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2017
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék