Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1992. augusztus, III. évfolyam, 8. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Füst Milán

Füst Milán? Catullus? A feleségem története?
Igaza van Gregory Sandersnek?
Az ember valóban zárt entitás? Senkihez sem tartozó fehérülésig szorított ököl? Vagy: Laing gubancaira visszacsatolva: léte nem más, mint a Határon való szüntelen ingadozás?
És ha így van: áldás-e a gondolat, vagy bűn?
És így tovább az állandó kételyben.
Mert, noha utat választott: a magányt, Füst Milán szelleme se menekülhetett – talán éppen ezért? – a század nagy betegségétől: semmi.
Einstein relativitáselmélete meg a helsenbergi határozatlansági elmélet szétzúzta az oly bizonyosnak és pontosnak, megdönthetetlennek és megfelelően véglegesnek vélt tudományt, és ezáltal az egész fizikai világot, a kényelmes valóságot; hát akkor, uramisten, hogy is ne jelentkezne fokozottabban ez az iránytalanság a legmegfoghatatlanabb világban: az emberben.
Amit mondok, az nem az. A fogalom mögött nincs semmi. „Szavak, szavak.” Amit vélek, azt csak én vélem, és nincs semmiféle bizonyítékom sem ellene, sem mellette, mióta a világ csak belém szűkült, hogy elszakadhasson tőlem. Létem: abszurd lét. Állandóan veszélyeztetve vagyok. Gyanakszom.
Kétségtelen, hogy – bármennyire is szerette volna az ellenkezőjét – Füst Milán teremtett alakjainak ilyesfajta életérzése voltaképpen az alkotó állapota, belső életrajza. Az alkotásra fordított hatalmas energia, és az ezt majdnem semmivel egyenlővé tevő csekély elismerés mértéktelen kételyben tartotta az írót. A dolgok állandó felülvizsgálásának kényszere, a szüntelen újrakezdés gyötrelmes hajszája, az első buktatón való megtorpanása a reménynek, hitnek, bizalomnak – mindez tovább él, és választ keres írásainak szereplőiben, azok által.
De afázia van mindenek között, mert minden jel értékű, és ebben a sűrített összevisszaságban minden félreérthető. És az ebből fakadó kínt csak hordozni lehet, elmondani, közösen elviselni, megérteni nem.
Talán Metellus az egyetlen olyan teremtett lénye Füst Milánnak, aki hangot ad ilyenszerű fájdalmának is, több ízben vágván el a beszélgetés (félreértés?) fonalát, csupán annyival: „Félreértesz.” De valahol benne is ott van, és űzi pusztulásba a kételyek kételye, a mételyek mételye: Félreért-e válóban, vagy csak én értem félre az ő félreértését. És ugyanakkor ezért is kezdi állandóan újra és újra és újra.
De meddig? Meddig lehet „elviselni ezt az örökös poklot?” Ha ugyan kerül ép ember, ki szállásadója lehet mindezeknek.
Paroxizmusig folytatott gyanakvás Füst Milán gyanakvása.
Sokszor – túl a fizikai kóron – ezért is kell a halál. Mert nem bírom. Nem bírom ezt az is-is létet: szeretem is, meg nem is, szeret is, meg nem is, az enyém is, de másé is, akárcsak én, aki vágyom a „vagy-vagy” biztonságát.
De Füst Milán annál gyanakvóbb, mintsem hogy a halált választaná. Mert tudja, hogy a legnagyobb lemondás nem az életről, hanem a gondolkozásról való lemondás. És az ezzel járó büntetés: a kérdésekre mégis válaszolnom kell. Mert a halál szellememnek bizonyossága, és bármennyire vágyom is a véglegeset, az az egyetlen, ami valójában lezár. Kész.
Gubanc ez a javából, a fene egye meg!
Miből fakad ez a gyanakvás?
A bizonytalanságból.
És a bizonytalanság?
Épp ebből az is-is – ideális állapotában teljesnek vélt – létezésből, léteztetésből, mely egységbe, elviselhetetlen egységbe foglalja az ellentmondást; amiért nem lehet kerek egész mondatokban beszélni, képtelenség egyetlen dimenzióban élni, hisz minden fény árnyán kívül ezer más kontrasztot gerjeszt.
Így lesz az, hogy szereplői között azáltal van kapcsolat, hogy semmiféle kapcsolat nem létezhet közöttük. A szándék az ellenszándékkal találkozik mindig, s ha van is feloldódás – váratlan és hirtelenségében megremegtető –, az hihetetlen. Gyanús. Nem lehet igaz, mert rácáfolna egész eddigi életemre.
Úgy vágyom, hogy elvetem erős óhajom tárgyát.
A sorsok párhuzamosan futnak, mert mindenki magamagára ítéltetett. Hisz az életre az egyetlen válasz a magány. A többi kompromisszum. Aki megmarad – Catullus vagy Störr kapitány vagy Füst Milán –, az egyedül marad, és fölötte ott lebeg teremtőjének ironikus mosolya Tudtam, hogy ez lesz a vége, és azt is, hogy ez sem old meg semmit. Ennyi.
*
Bizalmatlanul szemléli a világot, és mégis belemegy, a dolgokat kiemeli a fizikai időből, képzelete réven bárminemű térből is, és kortalanná, időtlenné teszi a „semmit sem tudok” állapotát. Mintha mondaná: a Nagy Elindulás (vagy kaland?) is a kilengéssel kezdődött, az elszabadult, megfoghatatlan ingadozásra való ítéltetéssel.
A gyanakvás nem a hetedik, de már az első napon elkezdődött, hogy istenen kívül megjelent a Más, és ezáltal kezdetét vette a döntés.
És azt ma már nem lehet.
Soha nem is lehetett igazán.
Paradoxona: vágyom a tökéletest.
A tökéletes a minden, vagyis az is-is. De az is-is a bizonytalanság maga.
Hát a gyanú. És gondolása: áldásos büntetésem.
Hát ennyi?
*
Mégis igaza van Gregory Sandersnek. Az ember  a világ tudatos hermetikuma. És nem arra való, hogy megértse, még kevésbé arra, hogy megfejtse a világot.
És aki mást gondol, annak is igaza van.
Mert igaza van Gregory Sandersnek
HATHÁZI ANDRÁS

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» A Hét
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Helikon
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Proiectul “Digitalizare pentru interculturalitate II”
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2017
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék