Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1992. augusztus, III. évfolyam, 8. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Fábián Lajos

Fábián Lajos
A VILÁG ÚTVESZTŐI
Az időbeteg
Időbeteg volt, úgy, ahogy más tüdő- vagy elmebeteg. Fokozatosan hatalmasodott el rajta a betegség. Beláthatatlan időre gyógyíthatatlannak tűnt, mint az AIDS vagy a rák.
Későre tudatosult benne, hogy valami baj van, valami visszafordíthatatlan történik odabenn... Konkrét tünetekről nem tudott beszámolni, ezért betegségét kitartóan titkolta hozzátartozói előtt. Állapota tudatosításának krónikáját kevéssel halála előtt gondolta végig.
Kezdetben volt a semmittevés mély, majdnem lebírhatatlan vonzása. Attól félt, hogy lustának bélyegezhetik, ezért bűnös vonzalmát lázas tevékenységgel álcázta, önmagát is megtévesztő képmutatással. így sajátított el, mint mindenki más, a társadalmi adósság letudásához és az önfenntartáshoz szükséges néhány algoritmust. Nem sokat. Nem érezte az útjukra bocsátott tárgyakban, eseményekben a vállalkozás örömét, nem hitt a cselekvésben, akár szellemi, akár fizikai jellegű is lett légyen az. Legtöbb végrehajtott feladata metafizikai hiányérzetet, szorongást váltott ki belőle: nem annyira a cél és eredmény disszonanciája zavarta, inkább minden cél – a megvalósulás mértékével egyenes arányban növekvő – irreális jellege. Gyakori önvizsgálat után – szimmetriapillanata elképzelt és konkrét valóságnak – szánta el magát tevékenységi köre fokozatos csökkentésére. „Imádom azt, ahogy az öregek félnapokon át csak üldögélnek, nézik a hiábavaló forgatagot – mondta feleségének –, szemlélődni születtem, szeretném tetten érni minden cselekvés anyagát, az időt.”
A kényelem és semmittevés kultusza volt igazi motivációja ama döntésének, hogy lemondott a gyermeknemzésről is. Rutinos gondolkodóként nem esett nehezére élettársa számára is elfogadható magyarázatot gyártani, az említett döntés elfogadása érdekében. Napi tevékenységét leegyszerűsítette a társadalmi adósság-adag és a minimális önadminisztrálás tetszőleges ritmusú elvégzésére. Leplezetlen undorral beszélt az önamortizáció – evés-ivás, emésztés, ürítkezés, gondolkodás, alvás – visszafordíthatatlan folyamatáról. Szerette volna életműködését a létminimumra redukálni: inkább belső kopás végezzen vele, semmint külső események tévedésekből sodort hálója.
Tagadhatatlan lelki finomságról árulkodott a mód, ahogyan szűkítette, majd felszámolta baráti körét. Ismerősei elkönyvelték és békén hagyták. „Nem szeretem működésbe hozni az embereket” – mondogatta hitvesének, de talán inkább önnön működése elől rejtőzött magányba. Betartott minden ráháruló konvenciót, hogy észrevétlen maradhasson, de épp annyira kerülte az érintkezések fenntartásával, mint az elkerülésükkel járó erőfeszítést és feszültségeket. Alvás és álmok alaktalan történései (nem mint a pihenés eszköze vagy az ősgondolkodás maradványa) érdekelték. Ami kellemes volt bennük: a csökkentett aktivitás, és a minden irányba megtörténő belső feloldódás-telítődés. Ébrenléte: nosztalgia az álombéli csönd, nyugalom, idő vagy időnélküliség után. „Aludni szeretnék, de nektek kell a tánc.” Gyűlölte a cselekvést, éppannyira, mint a cselekvésre késztető alkalmakat és személyeket, de vigyázott arra, hogy egyre szabadabb, egyre üresebb énjét ne töltse be ez a gyűlölet.
Érezte, hogy lassan elhagyja életkedve, ereje, de fantasztikus tervek álizgalmaival leplezte valódi fájdalmát. Az fájt neki, hogy múlik az idő, összeroskad minden gondolat, álom, cselekedet, összezsugorodik, és idővé, idővel megfoghatatlanná válik, eltűnik, elmúlik. Félelem és kétségbeesés kínozta, néhanapján pillanattöredékek alatt lezúdult lehunyt szeme előtt minden, ami vele történt, történhet, s ami vele, az mindenkivel történik, mert benne van a romlás, az elmúlás. Máskor pedig nem tudta, nem érezte, hol van és mikor, nem érezte, hogy múlik vele ez az érzés, ez volt az örökkévalóság, s mihelyt letelt, elöntötte a kétségbeesés. De egy pillanatra sem hazudott önmagának.
Meg akart szabadulni örökre a magyarázatoktól, illúzióktól, a konvencionális csalástól: úgy teszünk, mintha léteznénk mindörökké, s így múlik el velünk a világ dicsősége. Nem bízott a logikus gondolkodásban, lassan elhanyagolta a mindennapokhoz szükséges elvégzendő önazonosítási meg elvonatkoztatási műveleteket. Hiszen bennük a baj gyökere: miközben megalkotjuk időtlen fogalmainkat, eszméinket, éppen a szubsztancia hiányzik belőlük; épp hogy megcsörren az oksági lánc – egy pillanatra felismerjük a dolgokat –, de máris ok-okozati gyermekláncfű-bóbitájaként libben-szállong, egy teljesen kiürített múlt avagy a tétova jövendő felé.
Visszatérő álma később ugyanazon, mindennapi álma lett: végeérhetetlen, kiszáradt tenger partján ült, körülötte vibrált a sárga naptól a levegő, fuvallat motozott a zöld, algás sziklák, korallzátonyok, rég elsüllyedt hajók roncsai között. Tudta, ha kinyújtja kezét, bele a homokba, felébred a melegtől. Egy homokszem sem mozdult arrébb, csak a tátongó tenger üres lüktetése, a tengerbe nyíló arca fájt. Mintha ellenséges, valódi, zölden harsogó tenger közeledne, a tátongó üresség visszhangozta: tenger közeledik, apállyal-dagállyal, uszony- és evezőcsapásokkal, ellenséges hajóhad és ezüstpáncélos halrajok, vihar a javából, kürtszó és dobolás és éjszaka. Felébresztette a magányos, már cég fölösleges szívverés... Átok arra ébredni, hogy az előző nap már mindörökké nincs, a mai lakatlan, rég elfeledett városként ugyanoda beroskad, s a holnapi nap délibábos emlékkéreg. Átok létrehozni dolgot, eszmét, álmot, tudván, hogy megszűntén munkálkodói. Az idő, a pillanat, amelyet oly szívesen megállítanál, mesebeli sárrá változik mohó tengeredben, lángjánál melegszel-melegednél, de arcodra, bőrödre széttűnő pernyéje hull.
Úgy szeretett volna csak egy napot kérni Istentől, és azt berendezni, sub speciae aeternitatis, saját múzeumává: „ez az ébredésem, eszmélésem – NOLI ME TANGERE! –, ez az én délelőttöm, amelyben tükörtojásként égre hólyagzik a nap, ez az én delem – átlépni tilos! –, s ez ama délután, amely csupa végtelenben találkozó, párhuzamos sétányokból áll, zúgó szelekkel és platánokkal; s ez az én napom michelangelói kupolája, a legcsendesebb est... ó, szívesen lennék teremőr, faliszőnyeg vagy gyékénylábtörlő, magányos, megilletődött, néma látogatója nem mulandó napom múzeumának!”
Félelemmel ötvözött tisztelettel csodálta az állatokat: számukra ismeretlen betegség az idő és a halál tudása; oszlopszentté szeretett volna tisztulni, akinek sikerül belegyökerezni az elmúlhatatlanba. Úgy érezte, az ő szétporladó órái, napjai, ével titkától fénylenek az időszimmetrikus fűszálak, levelek, bokrok, és nem akart a változó égbolt alatt belehalni a változásokba. Betegsége elhatalmasodását siettette betegnyugdíjaztatása. Belemerült a tétlenségbe. Fájt a szeme attól, hogy megjelennek és eltűnnek a dolgok, események; fűjét kínozták a megismételhetetlenbe mindörökké elhangzó hangok – ezért legszívesebben állandóan ugyanazon dallamot hallgatta enyhítőül –, megnyugtatták a visszatérő és maradandó illatok: a konyha, a benzin és füst, a bodza és orgona illata. Szerette simogatni a bársony szerű felületeket, tapintása, mint a vakoké, erőszakos és tartós volt; rászokott egyfajta italra, és undorodott az ízek karneváljától harsogó ételektől.
Felületes elmék fokozatosan elhülyülő alkoholistának tartották. Napokig hevert hintaszékében, kínszenvedéssé vált számára alvás és étkezés is. Szíve zavarosan vergődött zavaros pillanatai foglyaként, szemet nemigen nyitotta már a mulandó világra. Nehezen lélegzett, mintha az abszolút jelen levegőjéből próbálna méregerős kortyokat inni. Halántékán és nyakán kidagadtak az erek; bántották az ismeretlen jövendőbe – avagy múltba – fojló mozdulatai. Úgy szűnt meg élni, ahogy megszűnt a világ körülötte – fokozatosan, a létezés primitív erőfeszítéseit nullára csökkentve.
Kívánságához híven testét elhamvasztottuk, és a maradék hamut homokórába zártuk. Huszonnégy óra alatt kétszer kell az üveget felfordítani. Sohasem merem elmulasztani, bár kínoz a lelkiismeretfurdalás: idővé változott teste ismét az idő foglya. Átmenteni az örökkévalóságba nincs amit: itt elmúlik veled, de ott örök a kín. VÉGE.
 
A térbeteg
Először álmában érezte meg az égitestekkel teleaggatott, borzalmas határtalanság súlyát. Hörögve ébredt föl, és nem merte tagjait mozdítani – a részvétlen, fekete csönd fölnagyította szívverését. Úgy érezte, minden lüktetéssel nő a koponyája, és lélegzete (a távolodó angyal vagy űrhajó) mögött fullasztóan bezárul az űr. Sokáig feküdt nyitott szemmel, és a Nap felé forduló Föld gravitációja behavazta a kozmikus szakadékot – akarata ellenére egy újabb álom sodrába vonta tehetetlenül tátongó érzékszerveit. Nagyerejű összpontosítással tartotta fönn magát a teste köré szivárgó térben – repült, hogy aztán feltartóztathatatlanul zuhanjon, ránduló-elernyedő végtagjai komikus kikötőjébe érkezzen, álomtól vöröslő arccal.
„Normálisan” végezte munkáját, szinte rettegve a pihenéstől, a meditáció és alvás könyörtelen pillanataitól. Mintha valami nagyon magas fennsíkra érkezne az alázúduló évekből teste, fuldokolva kereste mindenütt, utcán, szobában a levegőt, tekintetét nem hagyta egy dologra se leülepedni. Szemét könnyesre csípte minden közelség; kergette a napszakokba foszló horizontokat, mozgásigénye napról napra növekedett, helyét, helyének „helyét” nem lelte. Hangokat hallott, és nyugtalanul kereste a hangforrást; egyetlen könnyed, illanó pókhálószálon elérkezett egy archoz, egy simogató kézhez, amely sarokba szoríthatta volna érzékszerveit, de ösztönei továbblökték újabb félelmek, utcák, alakok, napszakok rácsai felé. Hidakon, létrákon, lépcsőkön érezte jól magát, vagy abban a lelassított, vízszintes zuhanásban, amelyet a közlekedési eszközök közönséges élvezetté alacsonyítanak le immár.
Irigyelte a bolygó zsidót, akit egy értelmes, sárga szemű srác az örök mozgás kényszerével átkozott meg. Idejével kitűnően gazdálkodott, és időérzékelő képességét hihetetlenül pontosra fejlesztette: a tátongó világegyetem elől agyhullámainak fekete pillanataiba rejtőzött, de a pillanatnyi „helyre találás” kéje tizedmásodpercek alatt beleoldódott a nyugtalanul lüktető, hívogató térbe. Van, aki sötét termektől, csukott ablakoktól retteg, az övé, a „nyílt tértől való rettegés” ennek ellenkezője volt.
Szívesen meghúzódott volna a szilárd newtoni tér – tömegvonzás által barázdált – kis padlásszobáiban, pincéiben; próbálta belepréselni magát Einstein véges, zárt világegyetemének testünk szimmetriáit összefoglaló hálójába, Eukleidész lélektanilag megbízható geometriai-topológiai evidenciáiba. De tekintetét mindig benyelte és visszadobta az adott hely Moebius-szalagként visszahárító tekintete; és összes érzékszervei egy Bolyai–Riemann-féle N-dimenziós tér tüneményes viselkedését közvetítették „feléje” fizikai valóságként. Gyűlölte az előre megállapított harmóniák leibnizi terében rákényszerített szimmetriahurkokat: föl–le, előre–hátra, jobbra–balra, külső–belső stb. Tudta, ha teste engedelmeskedett is geometriai csapdáknak, tudata más téridő-koordinátákban „mozog”.
Egyetlen elfogadható térélmény számára, kezének ötös szimmetriája volt: érezte tenyerében a tér tengernyi lüktetését, az apró homokdollárok, csillagrózsák más térélményhez igazodó, mélyvilági hullámzását, a szimmetria réseiből kiszabaduló, magnetikus idővonalakat. Bántotta ama emberi tévedés, amely az időfluidumot a triedikus tér zavaros képzeteivel ruházza fel: jelen, múlt, jövő – mint a három dimenzió vagy a három halmazállapot.
Kezdte idegesíteni a szilárd tér, formáival, szögleteivel, magabiztos tömegével, terjedelmével, hő- és fájdalomérzetet keltő tartalmaival. Hatalmas folyókba, zúgó szelekbe, puhán aláomló esőkbe képzelte bele magát, az embereken „keresztülnézett”, nem gőgből, inkább szórakozásból, mulattatta, ahogy az idő röntgensugarait visszaverik a tűnő gondolatok, képzetek, emlékképek. Fejfájást, szédülést és hányingert érzett, ha viszonylag állandó formák érzékelésére pazarolta idejét.
Már a lelki halmazállapotok cserélgetése sem enyhítette a tér merev gravitációs kapcsainak szorítását. Érzelmekbe és álomképekbe menekült előle: a félelem, düh, undor, megrendülés időlegesen semlegesítette a babonás térállandókat. Ha megbotlott valamiben, vagy leejtett néhány dolgot, koordinátazavar helyett kellemes bizsergést érzett: a megszokott téridő-kötegek viszonylagos feloldása csillapította a ránehezedő rettegést.
Álmában próbált szabadulni a véges tartalmú, súlyú, térfogatú jelentésektől. Hitt a belső végtelenben, remélte, hogy valaminő embermélyi álom átlendíti szorongásos lelkét az N-dimenziós térbe; a végtelen számú végtelen valamelyikében „véget érnek” feloldhatatlan érzékszervi élményei. A végtelenek közül Isten figyelmében szeretett volna megpihenni, és szüntelenül felbuzogó és elapadó történések univerzális hálójában.
Végiggondolta sorsát: az átlagember számára ez téridő összefüggések többé-kevésbé zavaros térképélménye. Az ő sorsa határozott, tiszta érzékszervi benyomások és érzelmi fellobbanások, álomképek, gondolat- és emléktöredékek időaggregátuma; végesbe zárt örökkévalóság, amelyből minden véletlenfonál más-más szerkezetű és ritmikájú végtelenhez kötődik. Furcsállotta, hogy még van arca, ez az elavult biológiai forma, a változékony idő etnikai kosara; egyre üresebb, egyre áttetszőbb. Megsejtette, hogy véges-iszonyatát, végtelen-éhségét valamilyen véletlen fogja átszippantani egy másik, bármely másik dimenzióba.
Éppen „idejében”, mert a repülőgép – amely szívműködés-zavarokkal küszködő testet egy „távoli” nagyváros klinikája felé röpítette – szintén véletlenszerű motorhiba miatt (bármilyen gondolati tényt vagy csapdát mellőzve) adta át magát a zuhanásnak, a jó öreg, newtoni földalma felé.
 
A szóbeteg
Hihetetlen erővel tolult fel benne a gyermekkori emlék: a kicsi, mocskos srác felkavarta a szivárványszínű, motorolajos tócsát, és a pávatoll színkavargásra azt mondta: – ÚGY ÉLVEZEM.
Ő akkor nem értette az „élvezet” szót, és így maradt számára szókép: szivárvány színprizma. Megsejtette az aljas csalást: az egyszeri, egyedi érzékszervi élményt kilúgozott, kifőzött, sárgára száradt fogalmakba, színtelen, szagtalan, ízetlen és leírhatatlanul hideg szavakba rejteni. Nyurga, szótlan férjként nőtt ki az érzékszervi örömök tartós, megismételhetetlen világából. Gyűlölt minden magyarázatot, szavakkal művelt kirakós játéknak tekintett minden totalizáló elméletet. Tudomány, művészet, filozófia, vallás: mindegyik meghatározhatatlan, megfoghatatlan szavak tömkelegével szédíti művelőit, akik a valóságnak nevezett szómítosz reménytelen szerelmesei. Barátait a szószátyár foglalkozások képviselőiből toborozta: írók, színészek, politikusok, jogászok, pedagógusok rezgették kitartással türelmes dobhártyáját. Imádta a költőket, akik a szó mágusai, az elfeledhetetlen, ősi képnyelv „néma papjai” – mert amit tudnak, az kimondhatatlan, amit kimondanak, az a mulandóság iszonyától iszamos.
Hinni a szóban – talán épp olyan nevetséges, mint alapvető illúziókban élni, és belehalni egy hétköznapi tűszúrásba. Szórakoztatta a kilátástalan vállalkozás: megváltoztatni szavak segítségével a szavak által megfoghatatlan – és egyébként sem létező – valóságot. Szívesen élt közhelyekkel – minden emberi nyelv lényege amúgy is a konvenció, a banalitás.
Jó néhány idegen nyelvet tanult meg, csak azért, hogy konkrét szavak ezreivel bizonyíthassa az elvont–konkrét, egyedi–általános, örökkévaló–mulandó, változatlan–változó stb. paradoxonjaitól nyugtalan nyelvi „klisémák” tarthatatlanságát. Megmagyarázhatatlan vonzalmat érzett a szójátékok iránt: a nyelvről szóló nyelv öniróniáját a szó egyetlen igazságtartalmaként fogadta el. Az emberek döntő többsége nem a szavakban és nem a szavak által véli megtalálni élete értelmét. Ő – meg akarván szabadulni a szavaktól – egyre jobban belegabalyodott Isten bábelének sűrű hálójába, amelyben az üres szemek éppen a szavak. Elméjében elrettentő mennyiségű konkrét és elvont tudást halmozott föl, pusztán szóellenességből, a szavak kedvéért.
Szó és valóság alapvető összeférhetetlensége információelméleti vagy nyelvfilozófiai pesszimizmus helyett tartós szófóbiát váltott ki belőle. Minden hangos szóra összerezzent: megint egy irracionális szakadék, megint a nevetséges, torz, különös, fantasztikus örökkévalóság – a szó! Egyetlen kifejezés információtartalma sem igazolja a kifejezés létét. Amit a valóságról állít a szó, egy mesterséges, szomorú jelvilágban igazolható, amely ráadásul az örökkévalóság igényével lép föl, leállítja az időt, a változást. A szavakban lappangó logikai szerkezet (definíciós lehetőség) a hírhedt görög hipotézisre irányította figyelmét: a valóság azonos önmagával és azzal, ami róla elmondható! Mindig dühbe gurult, ha eszébe jutott az emberi szellem e hitvány megalkuvása, megtorpanása. Hérakleitosznak, Zénonnak adott igazat: a valóság paradoxon, a gondolkodás önáltatás. A szó tárgy-jellegét nem a benne bujkáló valóságtól kapja. Ő könnyen föladta az azonosságtételben megfogalmazott pszichikai biztonság- és bizonyosságérzést, igényt, anélkül, hogy más evidenciára törekedett volna.
A tökéletesség elérhetetlen, mert adott.
Évei és mítoszai fogyatkozásával furcsa .fordítottság hatalmasodott el rajta: a hangos beszédet nemigen „hallotta”, inkább „olvasta”, az írott beszéd pedig képzelt, de borzalmas hangerővel rezgette „hallókészülékét”. Könyveit beborította, mert már a címek ijesztő kórusban harsogtak feléje. Néha, egyre többször, hangokat hallott, rég olvasott híres helyek, könyvoldalak mondták – egymástól és a valóságtól független – monológjukat. Irtózott aláírásával ékesíteni teleírt oldalakat: a név mögött a csendes felszólítás (ama paradicsombéli), és a szomorú, „értelmes” csönd. Úgy érezte, a tárgyak, jelenségek özöne nem fogadja el ama „kozmikus közönyt”, amellyel ellátjuk – inkább egy isteni-emberi értelem megnevező iszonyatától rettegve menekülnek az Ige Rendjéből. Talán ez az oka a galaktikák néma, érthetetlen távolodásának, és nem az ősrobbanás.
Minden névben heroikus vonás az, hogy valami őnála fontosabbra vonatkozik, történelmi (hatástörténeti) szempontból is sikertelenül. Ez a dadogás teszi kedvessé szavainkat. Valamennyi szóból valamennyit megértünk (szép kudarc a reménytelenség nyelvéből megalkotni az eszperantót). Nyugalmat nem lelt az úgynevezett mesterséges nyelvek egyikében sem; a matematika és a zene csak mélyítették mentális undorát: ha egyetlen szó sem valódi, csak szimbóluma a szónak, a világegyetem összatomjaival egyenlő számú neuron sem elég a szimbólumok értelmezéséhez, s a valóság – végső fokon – meddő szimbólumteremtés. A külső beszéd egyre jobban fárasztotta, a belső beszédről „lemondott”, újra visszaszótlanodott serdülőkorához, de a szófóbia (és nem a sok olvasás) gyengíteni kezdték látását. Tisztában volt azzal, hogy a gondolkodás gyökere a látás.
Ugyan mi értelme értelmet adni az univerzumnak és a szónak (gondolatnak), amely az univerzum története? Persze Istenre lehetne hagyni a munkát, de talán nem elegendő a hit Isten fogalmának megalkotásához. Kezdetben volt az Ige... Az összes szó ugyanaz a szó, az univerzum félbeszakított története, amiben nincs egy szemernyi igazság sem.
Hallását teljesen elveszítette, de nem tudott róla: könyvek, eszmék feleseltek zavarodó képzeletében. Homályba hátráló érzékei már nemigen adtak hírt semmilyen valóságról, amely éppoly értelmetlen káoszként forgott benne, mint a szóvá változtatott valóság. Élete utolsó hónapjaiban (a szó köznapi értelmében) már nem gondolkozott, nem látta el jelentéssel a tudatában felködlő képeket, képzeteket, ismerősei, barátai döbbenettel vették tudomásul, hogy ez a kitűnő szemantikus aggkorára elfeledett írni: végeláthatatlan papírjaira rótt jeleit semmilyen rendezőelv nem foglalta jelentésbe: süketen, vakon „írt” a maga mulatságára, elmúlására.
Még valahol, az ősmetaforák szintjén munkált benne a bizonytalan serdülőkori vágy: ÉLEM, NEM ÉLEM, MEGÍROM. ÉS SEMMI JELENTÉS NEM MENEDÉK. Éppen arról vitatkoztak rokonai, hogyan lehetne végrendelkezésre bírni a magatehetetlen embert. SZÓ SEM LEHET RÓLA! – kiáltotta indulatosan egyik lányunokája. Hallókészüléke, csodás módon, közvetítette ezt az utolsó információt. Igen, akarta mondani, ez a valóság!, de a szókutatónak rá kellett döbbennie, hogy nem tud beszélni, hangszálai alkalmazkodtak szóelméletéhez. Ezzel a grimasszal az arcán halt meg, de – ahogy ő mondaná –, mi az, hogy „meghalt”?
Az álombeteg
Tükörképét nem fogadta el. Visított az iszonyattól, ha eléje tartották a sima tekintetektől nyálkás, ezüst szemfedőt – ezt a hideg villogású, szemhéj-csigaházaktól ropogó időmészgödröt, ahonnan csupasz, tapadós, üres, tekintet nélküli szemgolyók másztak elő, nyomukban zsíros, fehér, gyorsan szertefoszló sávokkal. Almában néha kiürült a tekintetrovaroktól zsongó tükör, és megjelentek benne az arcok; értelemre születésekor értette meg, hogy az ő arcának külső héjai: a klaffogó fogú, pergamenbőrű, állandóan vörös szemű, síró aggastyán, a pattanásos arcbőrű, tollpihés állú ifjonc és a léggömbként dagadó, száraz ajkú, keserű férfiarc.
Furcsa animizmus lebegte be gyerekkorát: minden élőlénynek és tárgynak, az eseményeknek is külön lelket tulajdonított, az elvont fogalmakat nem fogadta be a képzeletvilága. Alighogy lehunyta szemét, a zsongó végtelenné táguló tükörfalat – mint apró lövedékek – zúzták be a tárgyak, növények, állatok, akiket ő tátott szájjal hallgatott.
Egy alumínium pénzérme, egy nappal láthatatlan madár, tükre zúzódásait furcsa feliratokkal beszövő pók, a nappali ablakon látszólag céltalanul kószáló légy érkeztek meleg, bíborvörös álmába. Vízbefúlt osztálytársa halálának eseménye szívveréses lüktetésű, jéggé hűlő hullámokon úszó, aranycirádás koporsóként érkezett ágya mellé, gyönyörű csipkekórus-muzsika hallatszott üres, száraz belsejéből.
Lehetett volna a család, a környék orákuluma, de mert belülről élt, mély kút fölé hajolva, amelynek pereme nappal önnön keze, arca, egy ajtókilincs, vagy szőnyegminta volt, eltitkolta élményeit, szavakban vagy képekben hazugsággá fakuló látomásait. Sejtette, bármely eseménysor plakátszagú leegyszerűsítése a belső érzelmi áradásnak, amely – ha a forrás felé követed – a múlt, – ha a sodra irányában figyeled – a jövő. Nincsenek előre nem látható események, csak a ráció képlete által befelé megvakított embergépek; és nincs múlt ha a pillanat képét feldobja képzeleted a levegőbe, mindkét oldala megvillan előtted, miközben visszahull – gondolattá lényegülve – halántékodra. Az emlékezet a jövőből tart a múlt felé, visszafordíthatatlan, de időszimmetrikus; a belső tekintet abszolút nulla fokon – a képekbe kényszeríthetetlen jelen.
Szinte állandó transzban élt, intuíciója egyszerű evidenciává tisztult a visszatérő álmok agymosásában: azt álmodta, ami megtörtént vagy történni fog, és az történt, amit megálmodott. Az átlagember számára az álom irracionális, folyékony, amorf, határtalan képsor, amit az érzelmi zónák telítődő-ürülő földrengése kísér – és belevesz a tunya képzelet kép-telen ködébe. Zavaros elmék „azt gondolják, hogy...” – de közben emlékezet, képzelet és figyelem üresjáratainak áldozatai, álom és ébrenlét, külső és belső „valóság”, létezés és történés szimmetriapillanatait késik le vagy sietik el; prekognícióként (jövőlátás) vagy reprojekcióként (múltlátás) élik át azt, ami az időtényező hibás értelmezéséből fakadó zűrzavar.
Az innenső oldal a hétköznap: sértő fizikai állandók, irreverzibilis folyamatok, lineáris okság, torzító szemlélet. A túlsó oldal az álom: fizikai változók, reverzibilis folyamatok, „csodálatos” szimmetria-szigetek, kozmikus minden-egy szemlélet. Ő az ősgondolkodás erejével együtt „látta” a kettőt, képzelete egyesült a transzcendenciával. Mások szerint az AZONOSSÁG üres tautológia váz, számára a végső „valóság” pontosabb látását jelentette. Voltak, akiket megrészegített az álombeli tájak irracionális szépsége, az álmodott alakok túlcsorduló jósága, puha altruizmusa; kétségbeesetten próbáltak áthurcolni a valóságba álombéli tárgyakat. Ha sikerült, a transzcendencia elborította elméjüket, és álomba ragadva tévelyegtek a megbomlott külső világban. Mások a valóságot próbálták átcsempészni álmaikba, és vegetatív kéjtócsákba oldották a transzcendencia figyelmeztető jelzéseit.
Ő álomba „ébredt” bele, s a valóság mindkét oldalát foglalta metafizikai töltésű képzeteibe, időszimmetrikus alapélményekre bontotta le a változó valóságot. Éberen visszafelé, álmában előre pergette a tárgyak, jelenségek és személyek történetét, egészen a szimmetriatengelyig, a szinoptikus, háromszögbe zárt belső tekintetig, amely egyetlen végső, határtalan képzetté oldotta a „már láttam”, „előre látom”, „sose láttam” képsorozatát.
A mesebeli király egyik szeme (a múlt) kacagott, a másik (a jövő) sírt, az ő belső látása úgy viszonyult a külvilágba nyíló, eseménylátó szeméhez, mint animizmusát a világlélekben feloldó lelke két tevékeny, de állandóan a változatlanba ütköző kezéhez. Állandó személyiség hasadásban élt, valaki eseménybe álmodta arcát, valaki egy másik arcra ébredt, a tükörben egy másik álombéli arc hunyta szemét az irreális ébrenlétre. Egyetlen arca – a belső fókuszpontban a végtelen képzete – számára is láthatatlan maradt; de arcok sokaságát küldte az előre meg visszafelé álmodandó események hálójába ismerősen-ismeretlen, túlérett, öreg arcok roskadtak vissza tükörbe perzselő, nappali pillantásában – fogatlan, dagadt, sírástól túlhevült csecsemőarcba, míg a belső mutató megállt a szimmetriatengelyen.
Mi nappal megbámuljuk a csurranó gyantájú, öntvény-tobozú, millió tüskéjű, párhuzamosok mentén szimmetrizálódó fenyőfát, de lehunyt szemünk előtt a NÉVRE talán csak hűvös, fenyőillatú, alaktalan ködgomoly jelenik meg, álmunkban, ködös őszi reggel belekerülünk a pikkelyes bőrű fába, de nem vagyunk képesek fává változni egy álomkép erejéig. Ő nappal is belelátott a fizikai valóság – látszólag elkülönülő – dolgaiba és eseményeibe. LELKÜKKÉ LETT, és tovább álmodta álmukat, az egyetlen, kimondhatatlan és a külső szem számára láthatatlan valóságot.
A mi Ádámunk, Nostradamus több mint kétezer év eseményeit írta le, többé-kevésbé pontosan, azért, mert látta, de aligha nevezhette nevükön az ő korában ismeretlen, a jövő méhéből előzúduló, titokzatos dolgokat. Az álombeteg ismerte a teljesítményt, de számára csendes esti altatómesének is kevés volt ez. Pillanattöredékek alatt zuhant vissza prekambriumi tűnődésekbe vagy Rogerius Bacon cellaszűk álmaiba. AZ ÖSSZPONTOSÍTÁS erejével ugyanilyen bizonyossággal „lépett előre” Jézus Második Eljöveteléig, hogy a testvér-látnok jóságát megzsarolva, kortyolgasson a megszemélyesített transzcendenciából. Ugyanakkor (ez a szó minden idők közös igazságtöredéke) ezt ő nem utazásként élte át, az „Itt” benne volt az „ott”-ban, és a „most” az „ugyanakkorá”-ban, hiánytalanul, az időkkel teljesebben.
A KÜLÖNBÖZŐ VALÓSÁGOKBAN azonos vagy megközelítő intenzitású jelenléte – számunkra távolságok, idősíkok, törvények áthatolhatatlan, vigasztalan „egyvalóság”-a – olyan természetes közeggé vált számára, mint nekünk a nappalok és éjszakák váltakozása. Végtelenül osztódó figyelme már nem bírta a versenyt a hétköznapokkal, a mi – algoritmizált cselekvésekre bontott – konvencionális valóságunkkal. Először a verbális kommunikációt – az irgalmatlanul kiürített jelentésgubancot – hanyagolta el. Kollégáit sértette, hogy ez az egyedül élő ember a polgári csevegés helyeit a süketnémák jelbeszédét kezdi használni. Álom és valóság, azaz konvenció határait egybemosóknál az önkontrollt szívesen fölcseréljük rácsokra. Az álombeteget – akit évtizedek óta lappangó skizofréniával vádoltak – így fokozták vissza szakorvosból beteggé. Életkörülményei és tevékenysége korlátozására föl sem figyelt. A betegek könnyen befogadták egykori kezelőjüket.
Gyermekkori tükör-iszonya visszatért. Még mosakodás közben is lehunyta szemét. A tükrös teremből tűnt el, kezelés után.
A betegek határozottan állították, hogy elaludt a tükörrel szembeni heverőn, majd ÁLMÁBAN felemelkedett – szemük láttára –, és egy keskeny sugár mentén belesétált a tükörbe. Nem hiányzott a tömeghisztéria – a tükröt eltávolítottuk a társalgóból. Azután a betegek – az a tíz-tizenkettő, aki hitt a tükörbeszállásban – panaszkodni kezdtek, hogy nem mernek elaludni, mert álmukban az álombeteg KIHAJOL A TÜKÖRBŐL, és csalogatja be őket a transzcendenciába. Olyan is volt, aki sikoltozva ébredt arra, hogy feje beszorult a tükörbe, és ott maradt!
Mi próbáljuk visszaszorítani a tükör-hisztériát, és kiadtuk a körözvényt (személyleírással). Ha valaki látja – álmában – kérjük, értesítsen minket; mi is megpróbáljuk megálmodni tartózkodási helyét.
Az Istenbeteg
Harminchárom éves korában szomorúan állapította meg: még nem váltotta meg sem önmagát, sem a világot; feltámadást nem remélhet, és a halhatatlanság elriasztotta. Aludni szeretne mindörökké, nem szenvedni és gondolkodni, gondolkodni és szenvedni büntető vagy jutalmazó túlvilágon. Hite meghalt, és ő túlélte, halott hit volt az övé: hitt és félt, leírhatatlanul rettegett az Abszolútumtól, akit nem bírt imádni.
Világéletében ateista szeretett volna lenni, de embertelen félelme megakadályozta ebben, gyávasága porig alázta, pillanatonként megsemmisítette. Metafizikai nyugtalanságban vergődő lelkét kénköves lángokkal világították át a megcáfolhatatlan szavak: „Nézd, a tenyeremre rajzoltalak.” Első hallásra öntudatlanul, önkéntelenül elfogadta az igét. Aztán – gyermekfejjel még – próbára tette: „Istenben minden jelen van. Imádkozni fogok hozzá. Ha Ő is úgy akarja, megjeleníti számomra kegyelmét.” Sóvár várakozását lehűtötte a Névtelen közönye: megmaradt lelkében a sötét, üres kín, torkában a kaparászó keserűség, arcán könnyek sója. A szomszéd házban ágyat vetettek, és gyújtogatták a karácsonyi gyertyákat: ő látta az Angyalt, mert látni akarta (a lángok előtt suhogó fehér lepedőt). Később már csak befelé figyelt: azonosság, állandóság, bizonyosság nélkül, ép ésszel lehetetlen élni.
Sorsa közönségesen alakult, nem volt benne semmi sorsszerű, ha éppen nem EZ! Felnőtt, okosodott, szakosodott, házasodott, dolgozott, gyereket nemzett. Jelet várt, értelmet meghaladó igazolást – „Istentelen” feszültség töltötte be mindennapjait. Elméjét betöltötte a kimondhatatlan Ősmetafora: ENS A SE, mindennél másabb, magasabb rendű, létezőbb, rejtőzködőbb transzcendencia.
Hitehagyottként tévelygett önnön kétségei körül, minden dogmát hazugságnak, minden szertartást képmutatásnak, minden világmagyarázatot hibaigazításnak vélt. Arcát az évek, éveit a kétely, a kétely önnön lényegtelenségében kéjelgése rútították el. Lesütött szemmel oldalgott el földi és égi dolgok, események mellett, arca lángba borult a legkisebb figyelemtől, mintha ama dicső, villámló, háromszögbe zárt Szem tekintene rá mindig mindenünnen.
Közismert szerénysége, félrehúzódó szótlansága mögé rejtette hihetetlen gőgjét: „Isten – Nem Isten, végiggondolom, ha keresztre feszülök is.” Az emberek többsége beéri egy mosollyal, öleléssel, meghatározhatatlan borzongással a végső Titok előtt: Ő az Igent akarta, alázat, káromlás, tagadás nélkül. Nem tudott nem gondolni Rá, a világ feletti végső Ok és Cél ijesztő és vonzó logikai Szentháborodottságára, Aki mindentudó, de ésszel felfoghatatlan. Ez utóbbi tétel metafizikai ingerlékenységét sátáni paroxizmusig fokozta: gyűlölte az ő nyomát tükröző, totalizáló fogalmakat és metaforákat, még álmában is perelő belső beszéde egyre gyakrabban okozott iszonyú fejfájást. Tudta, hogy a benne lejátszott – igenis végtelen hosszúságú – magnószalagot nem szabad Senki hatalmasnak lehallgatni, újralejátszani, se érte, se ellene. Fokozatosan hitette el magával, hogy a belső látás sugara végtelen, és az elgondolt Isten a valóságos, a negáció és a paradoxon tudatzavar, nem pedig az Építő jó- vagy rosszhiszemű csapdája. „Isten, az önmagát gondoló gondolkodás – bennem.”
„Gondolkodom, tehát vagy!” – suttogta maga elé tétlensége egyre szaporodó óráiban, és ez az eretnekség éppúgy megnyugtatta, mint valaha az ital, az érzéki kéj vagy újabban a passzív – gondolatok nélküli – meditáció. Jelentéktelen pedagógiai munkásságát egyre inkább elhanyagolta. Lázas igyekezettel tanult – memóriáját félelmetesre duzzasztotta történelmi, földrajzi, biológiai és csillagászati adatokkal –, a konkrétumok irdatlan tömegével próbálta elfödni önmagában az Absztrakciók istenét.
Éberen, álmában beszélt-mondott, és nem akarta tudomásul venni a hangos-írott, valamint a belső beszéd közötti különbéget; motyogott, dadogott, félrebeszélt, és nem zavarta, hogy hallgatósága önmagára korlátozódik. Versenyfutása az isteni Emlékezettel – néhány év, néhány pillanat alatt – lassú kocogássá szelídült. Erkölcsi autonómiája – amelybe a visszautasított természetfölötti Lét hiánya miatt kényszerült – látható falat emelt közéje és embertársai közé: feleségét elhagyta, gyermekét elriasztotta „isteni” álmatag nyugalma. Visszatért magányához, tükréhez, a testével űzött egyhangú, szomorú játékhoz, amelyet – bármennyire is kívánta – nem követett Ama villámcsapás. „Az fog velem történni, amire gondolok”-alapon magára vállalta a gondviselést: betegségeket gondolt ki magának és hívott elő emlékezetéből, amelyek – több-kevesebb sikerrel – igénybe is vették szervezetét. Végül – idegállapota miatt – betegnyugdíjazták, eltitkolván előtte az igazi okot: paranoid tünetek miatti antiszociális magatartás. Örült a rászabaduló kényelemnek, de nem szerette volna fölfedni szorongása okát, az Értelmet, amely azért oktalan, mert teljes Önmaga, nem szorul igazolásra. Megtévesztésül kezdett eljárni templomba, hallgatott és fázott, rituális csoda nem melegítette föl profán boldogtalanságát.
Emlékezetének törékeny peremére szorult folyamatos önteremtése, sorsának továbbgondolása: egyre nagyobb időközökre tökéletesen megfeledkezett önmagáról, szakáll mögé rejtett arcáról, testének szükségleteiről és gerjedelmeiről. Már nem kívánta lelke a testét, másét sem, képzeletét végképp betöltötte ama végtelen, eszkatológikus Képzelet. Órákig gubbasztott döbbenten nádfonatú székében, ha tudatáig eljutott semmirevaló, zavaros életének valamely apró mozzanata: hozták a nyugdíjat, a töpörtyűszagú srác zörgött a kantinos edénnyel, pálinka után kutatott a mogorva, bajszos takarítónő.
Már a legkisebb összpontosítás nélkül képes volt a láthatatlan, de a tér összes dimenzióit betöltő, mindenütt Jelenlevőre figyelni: napfényben szállongó por, a ritmuszavarokkal küszködő óraketyegés mind az Abszolút Abszurdum „moccanásait”, mozdulatlan ragadozó készenlétét üzenték. Mulattatta a helyzet: mint ablaküvegen a késő, határtalan délután, rajta is átsugárzott, bensejéből az örök jelen, ahol se helyek, se pillanatok buborékká nem dagadnak, amelybe visszatérnek, benne elcsitulnak hatalmasapró tetteink, gondolataink. „Máshol nem vagyunk, csak látszat szerint.”
Képzelete foszladozó, végtelenbe mosódó vásznára kuncogva vetítette ki az antropomorf dihotómia – menny és pokol – álnaív, szenteskedő, fontoskodó, kegyetlen emberi ostobaságról árulkodó képelt: kórusok, üstök, szárnyak és perzseltbőrszag, hála és tehetetlenség. Nincs az emberi aljasságnak és képmutatásnak pontosabb látlelete ennél a lidércnyomásnál: veszi a Dicsőséges az emberi férget, ráhelyezi meddő vagy termékeny évek mérőszalagjára, és – a mindenképpen értelmetlen versenyfutás eredményhirdetésekor – vágja puha gyolcsba vagy húshámlasztó szurokba; s mi több, mindörökké, mert lenyelte vagy kiköpte a hit cukormázas, émelyítő pogácsáját!
Magát bünteti, aki a végtelennek nem bír erkölcsi fontosságot tulajdonítani, de százszorosan bűnhődik az, aki – valamilyen erkölcsi igézetbe zsibbadva – megfeledkezik a logikai csapdák fontosságáról. Ugyanazon folyóba lépő mindennapjait álom, szendergés, narkotikus öntudatlanság, katasztrófaszerű felriadások töltötték ki. Miközben ürülékben, nyálban, örökös vizeletben élt meg eucharisztikus pillanatokat, a mindenható, mindenen áthatoló Figyelmet más megtestesülésekkel próbálta elterelni. „Úgy gondolom, az éjszaka vagyok. Csillagvilágokat elnyelő fekete lyuk. Felém tart Földed, kicsi szentjánosbogár. Évmilliók pillanata – üzenet –, látlak, mert látsz, látsz, mert félek. Sajnállak, Isten, mert önmagáddal azonosnak kell lenned. Rossz neked, mert tilos számodra a bűn. Nem halhatsz meg, ne halj meg, kicsi szentjánosbogár.”
Az utolsó Ige, ami elhatolt a teremtés aktusával – az irracionális események matematizálásával – bíbelődő tudatához, tőle idegen – fia halálhíre volt. Végtelen nyugalom töltötte el lelkét: látta, hogy jó. „Csodálatos az Úr, amikor csodák nélkül hat. Íme, elfordult tőlem, de változatlanul figyel: egy lélek önzésének szubatomi világára bomlik. Csak fáj Neki az, hogy sose szenved!” Így aludt el, de elkárhozott lelkének legutolsó, vízesésszerű pillanatában meglátta a Személyes Végtelent.
Isten, az iszonyú gondolat, akinek nincs ellentéte, az elgondolhatatlan, irracionális Tökéletesség. Létet feltételező feltétlen Robot, a végső Metafora, metaforák labirintusa.
Egyetlen Azonosság, mindenség, mindenegység, minden képlet, minden jelentés, legfelsőbb szemantikai Szimmetria. Minden nyelven Névtelen, minden valóságban azonosíthatatlan, teljes alkotó Hatalom.
Örökkévaló Önmagam mindig bizonyosság, káosz történelme és kozmosz rendje, halhatatlan Lélek, haláltalan álom, időt sugárzó, térképző Lény, végtelen számú végtelen világa, mindenütt jelenlevő, változatlan változó. Te vagyok. Folytasd, ha akarod.

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» A Hét
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Helikon
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Proiectul “Digitalizare pentru interculturalitate II”
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2017
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék