Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1992. augusztus, III. évfolyam, 8. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Mihály István

Mihály István
A KÉK LOVAG ÉS A SÁRKÁNY
A képtelenség határán csupasz, kopár a föld. A birodalom viszont gyönyörű szép, tele élesebbnél élesebb pengékkel, virágokkal. A Kék lovag tudta ezt, mégis elindult megismerni a réteket. Nem a próba-szerencse kedvéért. Csak úgy. Támadt egy képtelen ötlete, s ezzel már úton is volt. A birodalom kellős közepén találta magát, az ötlet ott szállt előtte, fölötte, mint egy csodás pillangó. Eleinte még sárkány volt, de egy apró él elnyiszszantotta a madzagot, s pillangóvá változott. A Kék lovag csodálkozott. Előbb egy sárkányt eregetett, mostantól pedig egy pillangóra vadászott. Szomorúan tapasztalta, hogy újra célja van. Úgy képzelte ezt a kirándulást, mint egy üdülőutat. Örökké harcolt a királyi zászló alatt, s véresebbnél véresebb csatákban is megállta a helyét. Most megérdemelte volna a kikapcsolódást. A királyt sohasem látta, csak annyit tudott róla, hogy teljhatalmú úr, aki mindent lát, mindent hall, aki igazságos és jó. Belátta, hogy most újra tévedett, hisz emberemlékezet óta nem volt egy perc szabadideje sem, s az üdülésből ismét küldetés lett. Megfáradt volna? Nem, ezt mindig hevesen tagadta. Mindig újjászületett. Tulajdonképpen már unhatta volna ezt a folyamatot, de ahelyett, hogy kérdezett volna, tette a dolgát. Minden újjászületés után egy fokkal tökéletesebbnek érezte magát. Becsvágy nem volt benne, de azt okosan tudta, hogy ha vége lesz ennek a körforgásnak, egy sokadik újjászületés majd királlyá koronázza őt is. Ment tehát a pillangó után.
A birodalom olyan, mint egy örökké forrongó vulkán. Sokáig csak rotyog, sokáig csak hallgat, aztán hirtelen elpusztítaná önmagát, ha nem lennének a hűséges lovagok, akik egy kis részt mindig megmentenek belőle. Ez a kis rész pedig, akárcsak ők, minden alkalommal feléled, aztán kezdődik újra a hallgatás, újra a rotyogás, s újra a robbanás. Mi lenne nélkülünk? – gondolta sokszor, s ilyenkor elégedetten igazgatta a sisakját. Igaz, hogy mindig ámult az újabb és újabb formákon, néha egész szórakoztatónak találta őket. Eddig sosem merült fel benne a kérdés, hogy mire jó mindez, most azonban szerette volna megtalálni a választ. Bízott abban, hogy a pillangó elvezeti őt a megoldáshoz. Tulajdonképpen azt sem tudta, miért bízik annyira a pillangóban. Valami kiszámíthatatlan örökké kéznél volt, valami, amire gondolni sem mert volna. S itt a képtelen-birodalomban ez még veszélyesebb lehet. Ismerte a mozgó pengéket, hiszen sokszor bejárta már azt a vidéket, sőt nemcsak ezt, de az összes erdőt, rétet, tudta, hol vannak a Veszélyes Sziklák, hol laknak a kóbor lovagok, akikkel nem tanácsos összefutni, mert jól összezavarják a tájékozódó képességét, s azt is, hogy a Kővár, olyan, mint egy oázis, ahol fantasztikusan jókat lehet aludni, s hogy a vadállatok mindig készségesen segítenek az egyszerű vándornak.
Legutóbb, amikor erre járt, más volt a környék. Barátságosabb. Amikor ez eljutott a tudatáig, hirtelen idegennek érezte magát. Sehogy sem fórt össze a mostani kép azzal, amire emlékezett. Érezte, hogy itt valami nincs a rendjén; valami robbanás előtti csend, feszült légkör mindenütt. Rájött, hogy most sokkal bonyolultabb minden, mint utóbb. A szavak nem igazán fedik a valóságot. Úgy tűnt, az együvé tartozó elemek külön élnek, tudomást sem véve egymásról. Idegenül bólogattak a szirmok, s csak látszatra egymás felé, valójában egy-egy nem létező vagy nem látható irányba. A fa koronája nem is volt korona, csak különálló levelek halmaza, melyeket az ágak sem igazán tartottak össze, s az ágak, mintha nem a törzshöz tartoznának, a törzs pedig gyökértelenül, szinte tuskóként lógott a föld felett. Persze, a körvonalak megvoltak, összetartották az elemeket, mégis jelenlétük semmitmondónak, jelentéktelennek tűnt. Meglepődésre ideje sem volt. Egyre gyorsabban követték egymást a rémképek, végül arra eszmélt, hogy a kővár előtt áll, s nem mer belopni. A látszólag stabil szerkezet egy pillanat alatt összedőlhet, a kövek csak piszszenésre várnak, hogy elindulhassanak, s agyonnyomhassák. Megrémült. Menekülni kell, rohanni el innen, minél messzebb. Minél messzebb...
A pillangó vezette. Mintha szántszándékkal a legrémesebb helyeket kereste volna. Egy ligetet pillantott meg maga előtt, s nyugalmat remélve lépett a fák közé. A pillangószárny megérintett egy falevelet. Szörnyű volt! Pokoli csattanással eldőlt a fa. Aztán egy másik, közvetlenül mellette. Már rohant, mégis, mintha egy helyben topogna, órákig csak a reccsenéseket hallotta. A vadállatok valósággal megvesztek, rárontottak, s tépték volna szerteszét. Milyen szép volt amikor összegyűjtötték a szétszórt igazgyöngyöket, felhozták a tó fenekéről a kulcsot. Most meg, maga sem tudta, hogy marad életben.
Agyongyötörten ért ki egy tisztásra. Megpillantott egy vándorkövet. Maradék erejét összeszedve odavánszorgott, rá akart ülni, de a kő megmozdult, s fenyegetően ropogott. Hát már te sem hagysz békén? – mordult fel.
Nem akarta látni a pillangót. Nem akart látni semmit. Félőrülten azt kívánta, bárcsak szakadna rá az ég. Egy pillanatra elült a zaj, s már aludt is. Egy utolsó éber gondolattal abban reménykedett, legalább az álmaiban nem fogja zavarni semmi, de tévedett. Azt álmodta, hogy a Veszélyes Sziklák odagyűltek köré, aztán ömlik, egyre ömlik a kőzuhatag. Eltemet... Jézusom, eltemet!... Riadtan ébredt fel: hol a király? Mit csinál ilyenkor? Nem látja azzal a mindenlátó szemével, hogy megdöglök? Mindjárt megdöglök, mint egy rühes kutya!
Felnézett az égre: kék. Gyönyörű kék. Hirtelen meglátta a sárkányt. Ott volt a madzag a kezében. Bejárta újra az egész birodalmat. Az egészet. Szakadt róla a veríték. Egy ötlet volt csupán. Szinte ott rekedt, szinte olyan lett, mint a többi. Szinte ő is szétszakadt. Milyen nevetséges lenne? A keze, a lába, a feje. Külön-külön fogna, menne, gurulna. Kezeiben szorongatott egy csokor mezei virágot. A sárkányt már összecsomagolta.
Ismét újjászületett.

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» A Hét
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Helikon
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Proiectul “Digitalizare pentru interculturalitate II”
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2017
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék