Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1992. augusztus, III. évfolyam, 8. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Molnos Lajos

Molnos Lajos
TANYASIAK
1.
Szombaton a likatosi hetivásárban – közvetlenül a dobolás után, mindenki szeme láttára, félkarú Csendes Áron leköpte a sógorát, erdész Gyárfás Gergőt.
Ennek a Csendes Áronnak, akinek négy apró „családja” van, úgymint: három leányka és egy fiúgyermek, az elmúlt téten csapta le a bal karját (könyökből) a gátér nagy cirkulája. Estefelé történt a baj, a gerenda jeges volt, csúszós volt – nem kellett volna utána kapni. Ráment a kezelésre egy előhasú tehén. Az az igazság, hogy járhatott volna rosszabbul is.
Mielőtt félkarú Csendes Áron szembeköpte volna az erdészt, azt mondta: „A helyzet úgy áll, hogy a rühes tetvet szét kell nyomni, a veszett kutyát meg agyon kell verni, s mentül hamarabb teszi meg ezt valaki, annál jobb.”
(Ha akkor, azokban a pillanatokban a piactér fölött átdünnyögött volna egy lődörgő dongó, fülsértő lett volna még annak is a lármázása.)
A likatosiak szótlanul állingáltak, nyugodtan, már-már egykedvűen. A Gyárfásokat nézték,
akik ezen a vásáros napon is egy bogban érkeztek, jöttek a Leshegyről le a faluba, s ott álltak komor tömbben: a szálas, darabos férfinépség s a szikár, már-már hústalan, inas, ösztövércsontú asszonyok. A Gyárfások tekintete öreg Gyárfás Gergőre reppent, aki merő nézéssel fürkészte az erdész főttrák-veressé vált arcát, amely ábrázaton, akárha apró ezüst tallér, ott virított az a pök.
Az erdész nagy későre, erőtlen lassún moccant – zsebkendőt húzott elő a nadrágja zsebéből, és megtörölte véle az arcát.
Öreg Gyárfás Gergő lehunyta a szemét – de azt a pököt csak ott látta továbbra is a főttrák-veres ábrázaton, az erdész fényes-húsos bal orcáján, kicsivel a szem alatt, pontosan ott, ahol a pofacsontnak kellene látszódnia (ahogy már-már átdöfi a ráfeszülő bőrt);
s csak azt a lágy, erőtlen, lassú mozdulatot látta, meg a gyűrött zsebkendőt –
A Gyárfások tekintete öreg Gyárfás Gergő arcáról visszareppent a semmibe, s csak álltak továbbra is rezzenéstelen arccal, moccanatlanul, mintha nem is történt volna meg mindaz, ami szemük láttára megtörtént, vagy ha mégis megtörtént, mintha ők nem láttak, és nem is hallottak volna semmit.
Kilenc óra felé járt az idő, s a Gyárfások is tudták már: aznapra virradólag ifjabb Kende Ákost is elvitték –
2.
A likatosi őrsparancsnok, akinek másfél esztendeje volna még a nyugdíjazásig, rosszkedvűen néz „felazon”, Kövespatak irányába, a már eltűnt kék színű terepjáró után, amely félkarú Csendes Áront elvitte. Az őrsparancsnok gyomrában már némileg „kiengedett” a hirtelen szorítás, csak még a gyufaszál törik ketté, midőn rá akar gyújtani egy újabb cigarettára.
Az őrsparancsnok úgy véli: egy idő óta ismét túlontúl rákapott Likatosra ez a kocsi, miként éhes darázs az édes belű körtére. Márpedig ha valaki, hát ő nagyon is jól tudja, hogy az efféle rászokásból senkinek semmi jó nem származik, még az őrsparancsnoknak sem – főleg, ha fogalma sincs: mikor, kiért s mi okból „toppan be”, a legváratlanabb napszakban is, „a kocsi”.
A likatosi őrsparancsnok ismét arra a kurta másfél esztendőre gondol, ami még a nyugdíjtól elválasztja, s amelyet „fél lábon is” ki kell húznia, hogy végre nyugodtan két régi szenvedélyének, a méhészkedésnek és a gombászásnak-gombatermesztésnek szentelhesse minden idejét.
A gyufaszál már nem törik ketté, amikor rágyújt az újabb cigarettára. Döntött. Messzire elpöccinti az éppen csak meggyújtott cigarettát, s ruganyos léptekkel indul vissza az őrsre.
3.
Annak a napnak a délutánján, amelyik napon félkarú Csendes Áront elvitték, öreg Gyárfás Gergő bejött Likatosra. Egyedül jött, az erdészhez jött. Tán félórányit ha időzött a „palotaházban”, vagy még annyit sem.
4.
Az erdész Gyárfás Gergő úgy huppant le az erdőszélre, hogy beledöndült. Mint általában a hamar és nagyon elhízott emberek, tele szájjal lélegzett, mohón szedte a levegőt. Idáig, az erdő alá felkapaszkodni nem volt sem hosszú, sem túlságosan meredek az ösvény, mégis csuromvizesre izzadt. Bodzás fölött épp felderült az ég alja, éles, friss volt a pirkadat. Mikor már valamelyest kiszuszogta magát, rágyújtott. Nem esett jól a cigaretta, eldobta, s beletaposta a földbe.
Később újabb cigarettára gyújtott, s csak üldögélt, nézte a lenti völgyet, s a völgyben a falut. Aprólékosan, tüzetesen vette szemügyre még a fákat is, mintha leltározna. Tekintete minduntalan visszatévedt a Piactérre, a házára. Piros cserepes, emeletes. Magabiztosan, önérzetesen áll a sok, jobbára zsindelyes, összevissza épület között. Kéményéből könnyű füst bodorodik elő. „Ráki felkelt” – gondolja az erdész...
A völgyet lezáró szemközti Réda-tetőt már bearanyozta a felkelő nap, mikor mégiscsak rászánta magát, és feltápászkodott. Még egyszer végighordozta, megjáratta tekintetét a völgy hosszán, a falun, aztán elindult. Néhány lépés után elnyelte a csendes, a még álmosan néma erdő –
Az őrsparancsnok kikászálódott a terebélyes bodzabokor rejtekéből. Jólesően ropogtatta-nyújtóztatta meg elgémberedett tagjait. Keze, mintegy önállósulva, saját külön feladatát teljesítve, végigfutott a derékszíjon, igazított egy picikét a pisztolytáskán, a ruházaton. Az őrsparancsnok körülnézett, „szótfürkészett” – sehol még élő lélek.
Csütörtök kezdődött, augusztus hó második hetében. Igazi kánikulai nap ígérkezett.
5.
Az erdész Gyárfás Gergőt a likatosi őrsparancsnok s a füleki határkerülő találta meg. Véletlenül, gombászás közben bukkantak rá. Melegaszópatakának egyik tisztásán, úgy jó másfél-két órával az esti harangozás előtt.
Az úgy volt, kérem tisztelettel – vallotta később a nyomozást lefolytató tisztnek a likatosi határkerülő –, hogy azon a napon, vagyis hát azon a csütörtökön, amelyiken az erdész Gyárfás Gergő agyonlőtte magát, valami ügyes-bajos dologban Likatoson jártam volt. Nem tudom pontosan, de úgy fél három és három között lehetett, mindenesetre még fiatal volt az idő, amikor végeztem, utána megittam két féldeci pálinkát a bodegában, s máris indultam el hazafelé, Fülekre... Ott mentém én, kérem, mint máskor is, végig a Bodzás alatt, neki Asztalkőnek... Szóval, ahogy mendegélek szép nyugodtan, egyszer csak látom, hogy az őrmester úr, vagyis hát a parancsnok úr ott üldögél a Tamik kútjánál, az ösvény mellett, s éppen cigarettázik... Szóval aztán beszélgettünk, minthogy én is leültem egy cigarettát elszívni, amellyel az őrmester úr kínált meg... Mindenféléről beszélgettünk, kérem; az erdészről nem, az biztos, szóba sem jött; leginkább a gombákról meg a gombászóhelyekről diskuráltunk, mivelhogy az a helyzet, s ezt ne tessék dicsekvésnek venni, ugyebár, szóval, az az igazság, hogy az őrmester úron kívül a környéken senki sem ért nálamnál jobban a gombákhoz, mivelhogy... Értem, kérem tisztelettel, csakis a lényeget mondom. Szóval, akkor említette az őrmester úr, hogy a minapjában egy bőtermésű galambgomba-telepre bukkant Melegaszópatakában... Szóval, hogy egy olyan helyre, ahol azelőtt még rókagomba sem nagyon termett, pedig hát, kérem szépen, a rókagomba az egy olyan semmi... Nem, kérem, nem egyenesen arra a helyre mentünk, előtte még egy kicsit, hogy úgy mondjam, szétvizslattunk az erdőben, mert egy vérbeli gombász, kérem tisztelettel, nem trappol át az erdőn csak úgy, mint egy... Nem is tudnám már pontosan megmondani, de lehet, hogy öt óra is már elmúlt volt, mikorra oda értünk, arra a tisztásfélére. Az, kérem, egy valóságos búvóhelynek is beillene, úgy körülnőtték a mindenféle bokrok, aki nem tudja, hogy ott van, észre sem veszi... Elöl törtetett az őrmester úr, merthogy valósággal törtettünk, utána én. Nem is tudom, hogy talált rá az őrmester úr erre a rejtekhelyszerűségre, erre a tyúkudvarnyi tisztásra... Mikor aztán végre átvergődtünk a bozótoson, a tisztás szélén csak megállt az őrmester úr, s azt mondja nekem, én éppen akkor értem melléje, szóval, azt mondja: „Na, nézze csak, Mihály, hol lopja a drága napot ez a mi erdészünk, itt aluszik a hűvösben, ahelyett, hogy az erdőt őrizné” – s mutatja is. Akkor látom, hogy tényleg ott hever Gergő egy bokor alatt... Lehet, kérem szépen, hogy én egyből nem tudtam volna felismerni, hogy az erdész Gergő az az illető, aki ott fekszik, annál is inkább nem, merthogy nem a hivatalos, vagyis hát nem az erdészgúnyában volt, hanem, hogy úgy mondjam, likatosi gúnyában, de hát az őrmester úr mondta, hogy ez az erdész, s mikor közelebb mentünk, akkor már én is tisztán láttam, hogy ő az, ugyebár... Hát ő volt, az igaz, de egy cseppet sem aludt, el volt dőlve, mint egy búzával teli zsák, amelyik mellől elvették a támasztékot... Már én is láttam, hogy teljesen meg van halva, úgy, ahogy elő van írva... „Na, ez is jól főbe lőtte magát, a szerencsétlen...” – szólalt meg az első meglepődés után az őrmester úr, s mutatta a puskát is, amely ott volt Gergő mellett, hogy úgy mondjam, keze ügyében... „Na, Mihály, mondta az őrmester úr, maga is figyeljen, s nézzen jól meg mindent, mert holnap jegyzőkönyvet kell felvegyünk mindenről, amit láttunk s megfigyeltünk...” Ezt mondta, kérem, szinte szó szerint... Ami engem illet, hát én, kérem, nem sok mindent vettem észre, ez az igazság... Hogy hol ment bé a golyó a fejébe? Én azt nem tudom, kérem szépen. Nem figyeltem meg, én akkor már nem nagyon figyeltem meg semmit, kérem tisztelettel, csak azt láttam én, kérem, hogy az erdész Gergő véres fejét, ábrázatát milyen sűrűn lepik már el azok a nagy, zöldesfekete legyek, meg hogy a hangyák is már ott mászkálnak ki s be a tátva maradt szájában; nekem, kérem, akkor már erősen hányhatnékom volt, tisztesség ne essék szólván, mert hogy egyáltalán nem volt épületes látvány az erdész Gergő feje, az szent... Örültem is hát, amikor az őrmester végre azt mondta: „Na, Mihály fiam, nekünk itt már semmi érdemleges dolgunk nem maradt. Induljon hát, menjek el az öreg Gyárfás Gergőhöz, s mondja meg neki, hogy mi történt, s hogy jöhet a szekérrel, én itt fogom várni. Maga nem kell visszajöjjek, csak holnap kell bejöjjek Likatosra, hogy a jegyzőkönyvet mint tanú aláírja...”
Hát így volt, kérem szépen... Hogy hogy volt az öreg Gyárfással? Hát az, kérem, úgy volt, hogy mikor én odaértem a Leshegy-tanyára, a Gyárfásokhoz, az öreg ott állt a nyitott kapuban, nézett le a falu felé, s pipázott. Az udvaron meg ott volt a félvágású szekér, elébe fogva a lovak... Igen, igen, most már határozottan emlékszem, hogy a szekér derekában széna volt, s rajta pokróc. Gondoltam is, jó, hogy kiléptem, s így még itthon találtam az öreg Gyárfás Gergőt, mert látható volt, hogy éppen indulófélben van, különben nem lettek volna szekér elé fogva a lovak. Mondom, hogy né, Gergő bátyám, ez meg ez történt, sajnos, s ezt meg ezt üzeni a parancsnok úr. Na, mit tetszik gondolni, kérem tisztelettel, mit szólt erre az öreg? Hát kérem, rám se pillantott, csak szítta tovább a pipáját, s oszt’ azt mondja, de szó szerint, kérem, hogy: „Jól van, Minya.” Csak ennyit. „Jól van, Minya.” S ezt is csak úgy, a pipaszár mellett, félszájból kilökve, mintha azt mondaná: „Bikkfamakk.” De hát ezen nincs mit csodálkozni, kérem. Ezek a Gyárfások mind ilyenek. Egytől egyig, legyen az férfiember vagy asszony, vagyis Gyárfás-feleség. Rátartiak ezek mind, dölyfösek, gőgösek és szívtelenek, érzés nélküliek, ez az igazság, már harag ne essék szólván... Na, aztán felült a szekérre, mármint az öreg Gyárfás, oszt’ a lovak közé cserdített, s azzal elszekerezett. Egy fél szó, ugyebár, nem sok, de még ennyit sem mondott. Sem nekem, sem pedig az öregasszonynak, vagyis a feleségének, Lina nénnek, aki ekkorára kijött volt a házból. Csak fel a szekérre, s bé a lovak közé, s még bár annyit sem, hogy bújj a seggembe; nem az, kérem. Az öregasszony? Nézett egy darabig a szekér után, aztán visszasirült a házba. Tán észre sem vette, hegy én is ott vagyok. Hogy sírt volna, vagy valami efféle? Nem vettem észre... A fene, aki el tud igazodni ezeken a Gyárfásokon, ez az igazság, pedig hát szegről-végről rokonok volnánk...
6.
Már jócskán a bornál tartottak a torozók, midőn a nap eltűnt a Réda-tető mögött. Ekkor felállt öreg Gyárfás Gergő, kezében színültig tele pohár. Komor tekintetét végighordozta a hosszú, kecskelábú asztalok mellett ülőkön. „Isten nyugosztalja a megholtat, s nyugtassa meg az élve maradottakat” – mondotta aztán kemény, rezzenéstelen hangon, s egy hajtásra fenékig ürítette az öblös poharat. „Úgy legyek” – mondták hangos szóval mind az asztalnál ülők, s egy hajtásra kiitták mindahányan a borukat. Ezt követően, régi likatosi szokás szerint, elénekelték a megboldogult kedvenc nótáját. Ifjabb Gyárfás Gergő nótája a Temető a Tisza, mikor kivirágzik... kezdetű dal volt... A Gyárfások hangja ércesen, messzehallszón zengett, a fülledt, nehéz likatosi esteledésben. Szépen, érzésből énekeltek, s úgy, mint egy jól összeszokott dalárda. A Gyárfásokról régóta köztudott az is, hogy szépen, érzésből tudnak énekelni, ha úgy hozza az alkalom.
Később, midőn már vastaggá lett a hűvös szürkület, s jól látszottak a csillagok is az augusztusi égbolton, öreg Gyárfás Gergő becsukta a nagykapu két szárnyát, s be is reteszelte. Néhány percig ott állt, hátát a kapunak vetve, s nézte a néptelen, üres udvart. Nagy, rettenetesen nagy fáradtságot s valami iszonyatos ürességet érzeti egész testi és lelki mivoltában...
Csendesen, már-már óvatosan húzta be maga után a kiskaput – s aztán erős léptekkel, felszegett fejjel indult a sűrű szürkületbe belemosódó Gyárfások szótalan serege után...
7.
A nyomozótiszt becsukta az aktacsomót, kényelmesen hátradőlt a karosszékben, s az őrsparancsnokot szemlélgette, aki ott ült (feszengett?) véle szemben, az asztal túlsó felén. Aztán megszólalt, már-már kedélyes hangon:
Nos, főtörzsőrmester úr, a vizsgálatot befejeztük, az ügyet lezártuk. Megállapítást nyert, ahogy azt mondani szokás, miszerint a mindenre kiterjedő, alapos és szakszerű vizsgálat stb., stb. megállapítja, hogy bizonyos Gyárfás Gergely nevezetű likatosi erdész pillanatnyi elmezavarodásának betudhatóan öngyilkos lett, saját szolgálati fegyverével főbe lőtte magát stb. Nos, mit szól hozzá, főtörzs, helyes megállapítás, nemde? És talán még a valóságnak is megfelel. Így mondom, talán, mert ha kíváncsi rá, személy szerint én nem vagyok benne biztos, egyáltalán nem vagyok ebben biztos. Mármint abban, hogy ez egy olyan abszolút tiszta ügy, már-már rutin öngyilkosság volt, hogy ezt a furcsa kifejezést használjam, amilyennek látszik, amilyennek mutatja magát, ha érti, hogy mire gondolok, főtörzs. Vagyis őrmester, ez nem volt egy sima öngyilkosság. Öreg róka vagyok, hogy úgy mondjam, s érzem. Érti, őrmester, érzem. Tehát tudom is, még ha nincsenek is bizonyítékok a kezemben, s nem is lesznek; ha hetekig ott „kajtatnék”, se lennének. Ezt is érzem. Ezért is tekintem lezártnak az ügyet, ezt az egyébként formailag hibátlan öngyilkossági esetet... Megmondjam, hogy mi ébresztette fel a gyanúmat ennek a tényleg rutinmunkának ígérkező vizsgálatnak már a legelején? Megmondom, főtörzs. Nos, az a meglepő tény, hogy ezek az itteniek, ezek a hegyilakók milyen nyugodtan, derűsen, már-már elégedetten válaszolgatnak a kérdéseimre. Készséggel, szívélyesen, s persze semmit sem kimondóan. A falusi ember általában ideges, ha tanúskodnia kell, lett légyen szó akármilyen apróságról, s pláne, ha halálesetről van szó. Az ilyen magunkfélétől pedig kimondottan irtózik. Meg aztán egy ilyen kicsi faluban, mint ez a Likatos is, egy öngyilkosság nagyon nagy esemény szokott lenni: osztják-szorozzák, vitatkoznak róla, találgatnak, feltételeznek, ésatöbb, ésatöbb. S ez a tanúvallomásokon is megérződik. Ezeknek a mondókáján viszont efféle nem érződött. Nyilván azért nem, mert nem is tárgyalták, nem is osztották, bogozták az „ügyet”, hanem egyszerűen tudomásul vették, elkönyvelték. Nyakamat merném rátenni, őrmester, hogy az erdész öngyilkossága fél óráig sem volt „téma” Likatoson... Ne válaszoljon semmit, őrmester... Meg aztán ahogy beszéltek, érti, őrmester, amilyen nyugodt, szenvtelen, vagy ha úgy tetszik: tárgyilagos hangnemben adták elő a mondókájukat. Mintha a tavalyi télről beszélgetnénk, csevelyegnénk. Nem tudom, érti, mire gondolok, őrmester?... Hát igen, volt az a tél is, mert kellett, hogy legyen, de elmúlt, mert el kellett múljék, így volt rendjén, akkor pedig minek firtatni, hogy milyen volt, akármilyen is volt, a fő most már az, hogy csak volt, és így tovább, és így tovább. Ez az erdész is volt, meghótt, mert bizonyára így volt megírva, s ezzel kész... Miért ez a „tárgyilagos” hangnem, honnan ez az érdektelenség és derűs nyugalom, elégedettség, s miért? Nos, én megmondom magának, főtörzs. Onnan és azért, mert ezek az emberek, mert itt mindenki tudta, hogy ennek az öngyilkosságnak, ennek a „dolognak” be kell következnie, s rövidesen be is fog következni. Most megnyugodtak, mert igazuk lett, mert jól tudták, amit tudtak. És azt is nagyon jól tudják, hogy miként történt az „eset”. Mindenki pontosan tudja, még maga is, főtörzs, még maga is... Ne, ne mondjon semmit... Hát persze, hogy tudják, amikor ők határozták el. Hogy kik ezek az ők? Nem érdekes. Személy szerint nem érdekes. Itt a lényeg az érdekes, őrmester. A lényeg pedig az, s ezt én nagyon is jól érzem, hogy itt született egy ítélet, amelyet ennek az erdésznek be kellett teljesítenie, végre kellett hajtania, mégpedig önmagán, s ő is nagyon jól tudta, hogy ezt muszáj megtennie, mert nincs egérút, nincs több haladék, kibúvó: felügyelik, hogy minden úgy történjék, ahogy az kimondatott... Gyáva ember volt, igaz, ez az erdész, meg sunyi és önző?... Na látja, őrmester, az ilyen ember nem lesz soha öngyilkos, s ez mégis az lett... Érti már, hogy mire gondolok?... Na mindegy... Pedig kíváncsi volnék, már csak pusztán szakmai szempontból is, hogy tulajdonképpen mi, miért és milyen „összefüggések” jegyében történt... Talán majd egyszer, főtörzs, ha majd én is nyugdíjas leszek, akkor majd elbeszélgetünk még erről az ügyről is, mondjuk, gombászás közben... Talán...
*
A nyomozótiszt jól „érzett meg” bizonyos dolgokat, és nagyon sok mindenben igaza volt. Például abban, hogy a likatosiak egy idő óta valóban tudták, hogy „annak a bizonyos dolognak” meg kell történnie, mégpedig „belátható időn belül”. A hogyan?, a miként?, a hol? egyelőre nem foglalkoztatta őket, csak a mikor? érdekelte, izgatta. Mikor aztán ez az „időpont” eljött, sőt, el is múlt, s minden úgy történt meg, ahogy annak meg kellett történnie, akkor megnyugodtak, és már nem is foglalkoztak többé az „üggyel”.
A nyomozótiszt viszont tévedett abban, hogy a likatosiak pontosan tudták, hogy miképpen, milyen körülmények között történt meg a „dolog”. Nem tudták, s ezért voltak olyan nyugodtak, derűsek, szívélyesek, ahogy a tiszt mondotta. Nem tudták, de nem is érdekelte őket az „események lefolyása”. Az ugyanis már nem rájuk tartozott akkor. Az a Gyárfásokra tartozott, s rájuk tartozik ma is, s ezután is. A Gyárfások pedig, amint köztudott, nem valami beszédes fajták. De hát ez is az ő dolguk.
Persze, ha a Gyárfások akkor, amikor az a bizonyos „időpont” elérkezett, ha akkor nem döntenek, vagy másképpen döntenek, ahogy végül is döntöttek – nos, akkor természetesen más lett volna a helyzet. Egészen más. De ez nem tartozna a Gyárfásokra. Rájuk aztán a legkevésbé. Ám a Gyárfások döntöttek.
A Gyárfások aznap döntöttek, amelyiken elvitték félkarú Csendes Áront is.
És annak a napnak az estéjén az öreg Gyárfások bejöttek a faluba. Egyenesen a kocsmába jöttek. Elsőnek öreg Gyárfás Gergő lépett be az ajtón, s aztán utána a többiek: öreg Gyárfás Lukács, öreg Gyárfás Mózes, öreg Gyárfás Áron, öreg Gyárfás Dániel, öreg Gyárfás Dávid, öreg Gyárfás Sámuel, öreg Gyárfás Lázár, öreg Gyárfás Barnabás és öreg Gyárfás Gyárfás. Frissen beretválkozva jöttek, vasárnapi gúnyába öltözködve, ahogy lakodalomba szokás menni, vagy temetésre, vagy templomba. Komor ábrázattal léptek be, s köszönés nélkül, csak az öreg Gyárfás Gergő biccentett a fejével. Nem ültek le, a pult elé sorakoztak, szembefordulva a hosszú asztalnál ülőkkel.
A kocsma hosszú asztalánál ott ült öreg Bende Áron, öreg Веkе Sámuel, öreg Trifán Dániel, ifjabb Máthé Zsigmond, özvegy Petrás Gergőné, ifjabb Tami Ferenc, öreg Csendes Boldizsár és ifjabb Likas Mózes. Mindahányan a Gyárfásokat nézték.
„Az erdész se nem Bende, se nem Веkе, se nem Trifán, se nem Máthé, se nem Petrás, se nem Tami, se nem Csendes, se nem Likas. Az erdész Gyárfás. Ifjabb Gyárfás Gergő” – mondotta kemény hangon a megsűrűsödött csendben öreg Gyárfás Gergő, s tekintetét sorra végigvitte az asztalnál ülőkön. Ezt követően kezébe vette, felmarkolta a pultról az időközben odakerült erős pálinkával csordultig töltött vizespoharat, s várt. Merően nézte az asztalnál ülőket, s várt...
Aztán öreg Csendes Boldizsár is megmarkolta a poharát, tekintetét az öreg Gyárfás Gergő szúrós tekintetébe fúrta, s egy hajtásra kiitta az italt. Öreg Gyárfás Gergő hasonlóképpen cselekedett...
Ahogy jöttek, úgy mentek el a Gyárfások. Komoran, felszegett fejjel, döngő léptekkel, köszönés nélkül. Utolsónak öreg Gyárfás Gergő lépte át a küszöböt. Döndült az ajtó, ahogy behúzta maga után...
Ui: A Gyárfások ma is ott élnek a likatosi tanyavilágban, Leshegyen, miként ott élnek Likatoson a Csendesek, Máthék, Tamik, Bendék, Trifánok, Likasok, Bekék is...

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» A Hét
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Helikon
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Proiectul “Digitalizare pentru interculturalitate II”
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2017
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék