Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1992. augusztus, III. évfolyam, 8. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Bogdán László

Bogdán László
JOBB NAPOK ELJÖVETELE
Pályázatunkon III. díjat nyert novella.
 
In memoriam 1968
A katona felugrik. Már elég közel vannak a tankok. Három tank. Az első tornyából látszik a horogkereszt.
– Itt Liliom – kiabálja rádiójába a katona. – Itt Liliom.
Nem kap választ, csak a mikrofon zörög egyhangúan, és közönyösen. Felnéz. A tankok közelednek. Már a másik kettőnek a tornyából is szemébe vág a horogkereszt. Csöveik méltóságteljesen forognak.
– Itt Liliom – kiabálja a katona, és érzi, hogy a verítték átüt a zubbonyán. – Hallasz engem, Nárcisz? Hallasz engem? – Felugrik, bevágja a rádiót az árokba, megmarkolja a puskáját; az első tank mintha észrevenné, irányt változtatva indul feléje. Akkor a katona lő. Többször egymás után.
– Nekem ebből elég volt – mondja Zsán. – Ha akarjátok nézzétek. Nekem ebből elegem van!
– Miből van neked eleged? kérdezi Bratu, és hunyorog, mert Demelza, Zsán felesége felgyújtja a villanyt. – Hát még nem is éltél, művészkém! Miből volt neked elég?!
– A háborúból – rikácsolja Zsán felesége. – Minek nézzünk háborút?– Vetkőzni kezd. – Mi a fenének nézzünk háborút?!?
Csodálatos volt az a nyár. Ebben mindhárom katona megegyezik, noha csak az írnok tölti akkor, augusztus 21-én a húszat. „Te tényleg Oroszlán vagy? – kérdezi tőle a szobatársa, Zsán, az ezredtrombitás, bizonyos elismeréssel. – Ha húszesztendős az Oroszlán, ugrani fog – mondja még, és röhög. – De vajon hova? Hova lehet innen ugrani?” Elöl hiányzik egy foga, ettől lesz ravaszkásabb a vigyora a kelleténél. Csodálatos ez a nyár! Annak ellenére, hogy néha ők is, az ezred tisztségviselői – Boticselli Lajos, az írnok, Zsán, a trombitás és Viorel Bratu ezredküldönc – is részt vesznek a „haza védelmében létfontosságú” gyakorlatokon. Gázálarcban kilométereket rohanni negyvenfokos melegben, nem a legkellemesebb. Hetek óta nem esett, repedezik a föld, egy-egy satnya, reménytelenül sárguló fűcsomó is csak ideig-óráig csaphat be. Távolban persze fehér vitorlák és a morajló tenger. Ha a vörös arcú kapitány elüvölti magát rekedt torokhangján – atac aerian! – hanyatt vágódnak a földön, és mereven tartják ég felé puskáikat. Az ég kék, néhány kérdőjel úszik fölöttük repülő helyett – eltévedt sirályok. Más a helyzet, ha külvárosi kis utcákon rohannak, a kapuk nyílnak és csukódnak, röhögő, ordítozó kamaszok követik őket, a porban libák fürdőznek, földre szállt kérdőjelek. Valaki akar velük valamit! – fejti meg a mindég ugyanolyan környezet egyhangúságában nyomasztó jelentéseit a filozofikus küldönc, de nem tudja meg is magyarázni, mert már a belvárosba rohannak, a főutcán dudáló autóbuszok maradnak mögöttük, és a fékező autókból káromkodó sofőrök kommentálják akciójukat. Amikor a kapitány atac aeriant rendel el a főút kellős közepén, s ők ott fekszenek a perzselő betonon, a hátukon, a járdáról tagadhatatlanul kíváncsi, résztvevő arcú, miniruhás lányok fintorognak, miközben ők engedelmesen tartják a kék ég felé puskájuk csövét. A belváros fölött persze megbízhatóan üres az ég, csak néha lobbannak fel szuperszonikus gépek kondenzfehér csíkjai, mintha az ő ég felé meredő felkiáltójeleikre húznának mínuszjeleket. De a világ mégsem tud egységessé összeállani, hiszen a kiképzés „lázában” égő kapitány nem engedélyez hosszabb kényszerpihenőket, egyszer minden légiveszély elmúlik, űzi-hajtja őket tovább a napsütötte bulvárokon. Csodálatos ez a nyár, noha az év mégsem a bókáktól lesz emlékezetes. A körlet udvarán mindenesetre hemzsegnek a békák, a küldönc megfogalmazása szerint velük is akar valamit az Isten, de miért vannak ennyien? Nyüzsögnek, mint a döglött lóban a nyüvek, mint baktériumok mikroszkóp alatt. Lépni sem nagyon lehet tőlük. Amikor a szükség kihajtja őket az udvarra (utálják az örökké fertőtlenítő szagú közös illemhelyeket), elkísérik egymást, miközben az egyik a békákat hajkurássza a nemzeti történelemben időről időre szerepet kapó doronggal, addig társai igyekeznek elfeledkezni környezetükről, hogy önfeledtebben vizelhessenek. Csodálatos ez a nyár, már májustól szétválaszthatatlanul folynak egymásba a napok. Kánikula. Aki a hírekre is figyel – ők is figyelhetnek, hiszen még a hőhullám beköszöntésének első napjaiban találnak a mezőn a tengertől úgy két kilométerre, egy táskarádiót; azon a helyen, ahol ősszel bizonyára ördögszekereket görget a telhetetlen, kitartó dobrudzsai szél –, tudhatja, régen volt ilyen meleg. A repedezett földet és a satnya, sárguló fűcsomókat figyelve mégis bizonyos levertséget éreznek, amikor (egymásnak legalább) bizonyítani illene elragadtatásukat. Csodálatos ugyan ez a nyár, de máris ősz van, megjelennek a surrogó ördögszekerek, és feketedni kezd az ég és a tenger. Most még el kell ismerniük, tényleg meleg van, úgy süt a nap, mintha kárpótolni akarna az egymást leköröző vereségekért. Hallucinatorikusan térnek vissza állandóan a tavasz bizonyos eseményeire. Az írnok minduntalan a csalódottság morajait véli hallani, mintha a San Siro stadionban ülnének, és a hazai csapat csatárai egymás után puskáznák el a jobbnál jobb helyzeteket. Végérvényesen a retinára fagyhat Cohn Bendit rendőrkordonon s egy egész düledező rendszer élő jelképein átívelő, bravúros tigrisugrása, de megold-e – megoldhat-e valamit? Felejthetetlennek persze felejthetetlen, lehet emlékezni rá, de nem tudja meggátolni az ellenállás gerjesztette ellenállást, a hatalom védi önmagát, kiközösítve bensőséges védelméből mindazokat, akik másképp álmodnak. „Végül Cohn Bendit minden ágálása és hőbörgése ellenére fixálódnak a kamatlábak és vége is a dalnak” – röhög Bratu, és bekapcsolja a rádiót. Az év újabb jelképe a Venczel téren várakozó szovjet tank, mintha az írnok születésnapi ajándéka lenne. Először természetesen nem is hiszik el, hogy ott lehet, ahol van. De minden rádióállomáson, amit nagyjából követni tudnak, erről beszélnek. Elképzelhető, hogy a tank csöve ide-oda forog a téren még jelenlévő hippik ámulatára, már-már személyes érdeklődéssel. Festhetik akár rózsaszínűre is, attól még a bevonulás tény marad. S ahogy Zsán fogalmaz, megkezdve az „ünnepi” rumot, és nagyot kortyolva az üvegből, a sonkát most már úgy fogja nevezni, hogy sunca cotropită, a szalámit pedig salam cotropitor. Nem véletlen, hogy mindezt pontosan Boticselli születésnapjára időzítették. Minő ajándék lehet egy prágai biennálé. Igen, a nyár: az augusztusi éjszaka sejtelmes csendje. A hullócsillagok. A békák a körletudvart sötét és világos sávokra osztó árnyékok határán. A hír elhangzása után percekkel dübörög fel az első teherautó, és utána már a harckocsik mélyebb, rámenősebb, nyugtalanítóbb zúgása visz némi árnyalatot az egészbe, elnyomva a békakórust. Az augusztusi éjszaka sejtelmes csendjének vége. A három bajtárs a körletben közös szoba ablakából nézelődik. Nem sokat látni, de annál világosabban lehet elképzelni azt, ami történik. De hamar megunják ezt is, talán éppen ezért, és a trombitás s a küldönc a televízió előtt új játékukat, a telepongot nyaggatja. Fölöttesük, a lengyel származású ezredes kapja ajándékba bátyjától, az emigráció egyik vezéralakjától, aki arra is gondol, hogy ne unatkozzon a béketáborba ragadt testvéröccse. Nem is unatkozik, főként miután gyanús külföldi körökkel való bensőséges kapcsolatai miatt leváltják, és a fővárosból is száműzik. Tábornokból alezredessé fokozzák le, és ide esik a világ végére. Hozza magával Délia nevű színésznő feleségét, Mavrokordát nevű afgán agarát és a telepongot, hogy beosztottjai se unatkozhassanak. Boticselli most pillant a készülékre, képtelen a játékra koncentrálni, de újra meg újra lenyűgözi a nyughatatlan fehér pont ide-oda cikázása, a végtelenbe való ívelése a hamisan derengő képernyőn. Rajongásáról beszélni is próbál, de a küldönc idegesen torkollja le, amikor eltűnik, neki sikerül pontot szereznie, mutat a vigyorgó Zsánra, ez azt jelenti, hogy megint sikerült rést találnia, áttörnie az ő állásait. Azaz ő megint nem tudta megvédeni önmagát. Csak a békák ártatlanok. Mavrokordát mégis retteg tőlük, s ha az esti szemlékre elkíséri gazdáját, nyüszítve rohan be az ő szobájukba, és nehezen lehet kicsalogatni Zsán ágya alól. Az ezredes ilyenkor négy-öt bakát is kirendel, akik husángjaikkal röhögve hajkurásszák a békákat, hogy a szabaddá tett sávon elvonulhasson a méltóságteljesen remegő, időnként halkan nyüszítő afgán herceg.
A békák is megállíthatatlanok, akárcsak a teherautók. Árnyékból fényre törekednek, fényből árnyékba. Nincs megállás. Csodálatos a nyár. Amiután megszakad az áramszolgáltatás, és sötétbe borul a szoba, a tévé képernyője nagyot villantva sértődötten huny ki, elnyelve a nyughatatlan fehér pontot, már csak elképzelni lehet az egyik játékosnak mindég győzelmet, de a másiknak vereséget jelentő csodálatos, végtelenbe hulló íveléseit. A trombitás és a küldönc ágyuk szélén ülnek. Arcukra csorog a holdfény, amint nőket képzelve maguk mellé, fáradhatatlanul hazudoznak. De egymás történeteire sem képesek figyelni. Ráadásul az üvegből is vészes gyorsasággal fogy a rum, pedig tudható, ezt az éjszakát muszáj lesz kibírni valahogy. Újabb húsz-harminc tonnás teherautók zúgnak el, dübörögnek a tankok is, bár a kényszerszünetekben hallható még a fáradhatatlan békakórus is. Zsán rosszallóan csóválja kopaszra nyírt madárfejét, a telepongról is elfeledkezik, kibámul az udvarra, rágyújt, karikákban fújja ki a füstöt ő bármikor maga elé tudja képzelni szép feleségét, de Boticselli, ez az egyre inkább kártyalapra illő figura – már erre sem képes! Először Kriszti arca mosódik el, majd alakja is. Csak szépvonalú lábait látja, ahogy tűsarkú cipőkben tipegnek ide-oda egy vakító fényben úszó pódiumon, ami a tévé kékesen derengő ernyőjére emlékezteti őt, és retteg, nehogy feltűnjön itt is az ördög fehér pont-üzenete Fekete harisnya simul Kriszti annyiszor megcsodált, önállósuló lábaira, akár lehunyja szemét, akár kinyitja, úgy mozognak ezek a számtalanszor végigcsókolt lábak, mint félig főtt rákok ollói. Ez egy másik emlékét idézi föl. Hangosan el is mondja, lenne amin nevetni, de Bratu jellemző módon oda sem figyel, Zsán pedig továbbra is eltorzult arccal fixírozza a békákat, és kitartóan füstöl. Valahogy most már maga Boticselli sem találja olyan elragadónak a nagyanyja valahai levesesfazakából kimászó, féligfőtt rákok idétlenül elszánt mozgását. „Egyébként hogyan mászhattak egyáltalán ki?” – villan meg Bratu; persze mindenre van magyarázat, erre is, nyilván kifogyott a palackból a gáz, és a láng sziszegve hunyt ki a fazék alatt. A rákok pedig... Igen, félig főtt, vöröslő, de még mozgó változatok a csodált reménytelenségre. Úgy mozgatják ollóikat, mintha imádkozni akarnának. Bizonyára előttük is forog a szép új világ, mint most a szoba Bratu káplár és ezredküldönc előtt „Harmonikusan közelednek és távolodnak a falak – konferálja félhangosan állapotát –, mint az elvarázsolt kastély mozgó szobájában”. „Te jártál elvarázsolt kastélyban?” – kérdezi Zsán, de Bratu nem reagál. Úgy tűnik neki, hogy a padló megérinti – megcsókolja? – a plafont, bár kétséges, hogyan láthatja mindezt a sötétben? Boticselli lehunyt szemmel hallgatja a közvetítést, s hirtelen nem tudja elképzelni, hogy barát ja tényleg berúgott-e ilyen hamar, vagy földrengés van, mert megmozdul a szoba? Mindenesetre Kriszti arca és felsőteste előtt meghatározhatatlan színű ködfelhő gomolyog kitartóan, fekete harisnyás lábai X alakban akadnak össze, úgy mint a reményt is föladó rákok ollói nagyanyja konyhaasztalának közepén. Boticsellit aggasztja, hogy saját születésnapján sem tudja elképzelni – alig néhány hónap távollét után –, kedvese mellét. Ásít. Künt egykedvűen bőgnek a teherautók. A mellettük levő gyalogezredet szállítják valahová, bizonyára a határra. Ostromállapot. Bratu számításai szerint ötvenkét-ötvenhárom kocsi mehetett el és húszhuszonegy tank. Nem tudja pontosan, már régen abbahagyta a számolást. A békák sem ártatlanok, csak Mavrokordát nyüszítése tűnik őszintének Zsán ágya alól. Csak a békák miatt lenne, vagy kínozza is valami? A kutyák megérzik a veszélyt. Lehet, hogy a szomszéd gyalogezreddel szomszédos gyalogezred is a határra vonul? Minden lehet, vélekedik Zsán, bár ő személy szerint nem bízik az ellenállásban! „Miféle ellenállásban?” – röhög kényszeredetten Boticselli „Kik és hogyan állhatnánák ellent? A dicsőséges Vörös Hadsereg..” Zsán nem tudja befejezni, mert Bratu káplár vicsorogva szakítja félbe: „Mi mind ellenállunk!” És a fehér falon lázas szemei előtt megjelenhetnek retusált tusák kimerevedő képei is. A törökök, a tatárok, a magyarok, a kozákok, a polyákok, a németek százan ezerfelé menekülnek. „A Vörös Hadsereg legyőzhetetlen” – röhög Zsán, mintha szándékosan akarná provokálni Bratut, és a sötétben is arca elé emeli a kezét, szégyenlősen, mintha legalább egy fél leányiskola figyelné. “Az a béketábor!” – javítja ki Boticselli. „Mi van a béketáborral?” – érdeklődik Zsán. „Az a legyőzhetetlen!” „És a Vörös Hadsereg?” – komolyodik el a trombitás. „A béketábor ökle, nem?” „Szeretném körbefutni a béketábort” – mondja komoly arccal Zsán. Bratu hörög a felháborodástól ilyen az ő formája, egy bozgorral és egy cigánnyal hozza össze a sorsa, nemzete megpróbáltatásainak súlyos óráiban. „Ti soha nem tudjátok átérezni, balfaszok, mit is jelent románnak lenni!” Zsán kételkedve ingatja madárfejét, ő, állapítja meg méltatlankodva, sokat átérez az ősi dák bánatból. Épp eleget hegedült moldvaiaknak is, oltyánoknak is, mócoknak is. Zsán civilben hegedűs a tengerparton egy középkorivá „pofozott” kiskocsmában. Mivel a román középkort megálmodó tervezők agya ködös a bizonyára fölösen fogyasztott cujkától, s a kivitelezőké még inkább, mindenen átüt a Balkán „névjegye”. Zsánnak van négy hegedűje, egy naplószerű kapcsos füzete, amelyben szeretői rúzsos ajaknyomai mellett a csajok fényképét és hajszálát, szeméremszőrzetét is őrzi, na meg három lánya. A hegedűket is elhiszik, a füzetet is látják, de a gyerekek valószerűtlenül hatnak egymással keveredő történeteiben Zsán egy mondén balkáni álom végterméke, nem lehet valahogy frufrus kislányok közé képzelni a kocsmából, ahol italozó társaságokat szomorít el vagy vidít fel boszorkányos hegedűjátékával. Csak a kutyák ártatlanok, de még ők is megveszhetnek. Még a nyár elején látogatja meg Zsánt a felesége, hozza a purdékat is. Csodálatos ez a nyár. Kimosakodott népek, a fehér ruhában vakít Demelza bőre. A lánykák hajában piros szalag. Az ezredes két napot ad nekik, ő is volt fiatal, sajnálja az asszonykát és a pityergő, a sok katonától megijedt, bevizelő csöppségeket. Zsán a negyedik reggel kerül elé holtrészegen, akkor már körözik, ha még egy napig elmarad, valószínű nem kerülheti el a hadbíróságot. Így csak Sanzopolsky ezredes tolja iszonyúan le. Ráadásul civilben érkezik: kopott, térdén kiszakadt farmerben és valaha fehér ingben. Az ing gallérja például feketébb, mint a tulajdonképpen nem is fekete tenger: mintha egy egész szakasz katona csizmáit pucolták volna vele. Kezében hozza sáros, szakadozott egyenruháját, és senkihez nem szól egy szót sem. A letolás után engedelmesen vonul zárkába, nem mesél semmit, hét nap után kerül vissza közéjük, és Boticselli egyik éjszaka, álmából riadva akkor is Krisztivel kergetőzik egy mezőn, de a lány arca helyén a megszokott, riasztó ködfolt –, látja, amint az összeszorított szájjal, némán síró Zsán összetépi és öngyújtója lángjánál elégeti felesége fényképeit. (Gázzal működő, a videónál is ritkább nyugatnémet gyújtóját egy vendégtől kapta ajándékba, akinek egy nap és egy éjszaka húzza a fülébe a nótáit. Akkor még ég, csak azután fogy ki belőle a gáz.) Az egyik fényképen teljesen meztelen Demelza egy áldozóoltárhoz hasonlító kövön áll, összekulcsolva karjait a tarkóján, háta mögött, mint egy rossz festményen, lobog a nap és hullámzik a tenger. Ha nincs pénz piára, Zsán megengedi a srácoknak, fejenként egy lejért, hogy egy percig nézzék felesége fényképét, ha két percig akarják nézni, két lejt, ha háromig, akkor hármai fizetnek. Három percnél hosszabb ideig senki nem nézheti. Boticselli fekszik a hátán, nem árulja el, hogy ébren van, nem tudja elképzelni, hogy mi történhetett, miért szabadul meg Zsán ilyen könnyen és meggondolatlanul egyik fő kereseti fonásától? Persze a pénz nem minden. Csak a bánat elviselhetetlen. Csodálatos ez a nyár. A levelek kétnaponta továbbra is jönnek a feleségétől, de a trombitás olvasatlanul tépi össze őket és hallgat. Boticselli most néz fel, szeme már megszokja a félhomályt, vagy a hold fénye erősödik, mindenesetre látja, hogy a madárfejű trombitás derékban kissé meghajolva áll előtte, mintha keresne valamit a földön, mögötte a keskeny ablakkeretben lobogó asszonyszem a hold, ha nem is a szép Demelza égre költöző szeme. Zsán most még jobban meghajol, a hold végre egy vonalba kerül a fejével. Boticselli félig hunyja le a szemét, úgy tűnik, mihtha Zsánnak két feje lenne. Persze nem lehet végérvényesen eldönteni, hogy ártatlanok-e a békék? Bratu bekapcsolja a táskarádiót. Zsán sóhajt, megvakarja a fejét, körme alatt serceg a sörte. Félszemmel figyelve úgy tűnik, most sepri le fejéről a holdat. Sétál a szobában, lépései bizonyára egyhangúan kopognának, ha le nem nyomnák időről időre a változatlan lendülettel vonuló teherautók és harckocsik dübörgései. Minden rádióállomáson híreket mondanak megint, de gyenge az elem, az egyik adón sem lehet kivenni a szavak értelmét. A teherautók és tankok vonulásának meg-megszakadó szüneteiben derül ki, hogy valamiért elhallgattak a békák, ilyenkor csend is lehetne, ha nem zúgna egyre kétségbeesettebben a rádió. A nyugtalanító duruzsolás szótárad a szobában, és Boticselli hirtelen úgy érzi, nincs veszve semmi, mégiscsak Kriszti mellett ül egy dél-erdélyi templomban, körülöttük áhítatos arcok, az öreg pap Mózesről prédikál éppen, és baljósan visszhangzanak a csendben szavai. És vándorolni fognak tengertől tengerig, és keresni fogják az Úrnak beszédeit, de nem találják meg. Zsán most veszi el a rádiót, babrál rajta valamit, és hirtelen tisztán, jól kivehetően kezd darálni egy férfihang. Időjárásjelentés. Csodálatos ez a nyár, tudható meg, mintha ők maguk nem is lennének meggyőződve erről.
Egész Európában forróság van, mindenütt, világvárosokban, olvadozik az aszfalt, kiszáradnak a kisebb folyók, apadnak a nagyobbak, a lányok Svédországban néha már meztelenül sétálnak az utcákon, az idegbaj határára kergetve a férfiakat, és Angliában napszúrást kapnak a rend és a forgalom gumibotos őrei. „Ó, szegény jó Bobbyk” – motyogja Bratu, és elzárja a rádiót. Künt újra feldübörögnek a tankok. Hány tank mehetett eddig el? Csodálatos ez a nyár. Májustól a hőség kezdete óta zubognak a napok, összemosódnak a képek. Boticselli kevés dologra emlékezik világosan, elkülöníthetően, nem tudja azonosítani az önállósuló képeket sem, képtelen kronológiai sorrendbe szervezni az eseményeket. Futottak egy délben, valami negyvenfokos melegben, kilométereket, gázálarcban, s a századból, száztizenhárom „versenyző” baka közül negyvenkilencen ájultak el, de a rendíthetetlen kapitány, aki valamiért szívén viselte minél tökéletesebb kiképzésüket, nem engedte, hogy megálljanak, és felszedjék őket. Boticselli összeszorította a fogát, és futott, lába beledagadt a csizmába, szeme előtt elhomályosult a gázálarc üvege, zúgott a füle is, az orra már-már elviselhetetlenül viszketett. De vége lesz ennek is. Egyszer mindennek. Esti sétákra is emlékszik, szinte minden este kilógnak a kikötő korzójára, délután fél hattól sötétedésig itt láthatóak a város lányai, hárman-négyen összefogózva közelednek, nevetgélnek. A müezzin is megmegjelenik a mecset felemelt mutatóujjra emlékeztető tornyában. A Kaszinó teraszáról, ahová sörözni ülnek le, beláthatatlan a tenger. Órákig képes figyelni önfeledten a hullámtörővel küzdő, tarajos hullámokat, amint megsemmisülnek, de újjászületnek megint, hogy újra megsemmisüljenek. Óriási éjszakai fürdőzések kavarodnak össze egymással, nem képes világosan elkülöníteni őket. Csodálatos ez a nyár, az az éjszaka viszont felülmúlhatatlan. És ki tudja, mikor ér véget? És véget ér-e, véget érhet-e egyáltalán? A részletek is hideglelős pontossággal és fegyelemmel, már-már maguktól különülnek el, szinte lidércnyomásszerű élességgel jelennek meg a békák, és a közöttük ugrándozó, kétségbeesetten nyüszítő Mavrokordat. Boticselli ül az ágyán, Bratu most az ablak mellett áll, a válla fölött vigyorgó hold hasonlít a bohóchoz, aki a Kaszinó előtt szokott hegedülni a promenádi forgatagnak. Zsán is így láthatja, mert előzmények nélkül jelenti ki: „A bohóc azért szomorúbb!” Közben a rádióval babrál. Időjárásjelentés megint, a megbízhatóan olvadó aszfalt akadályozza a világvárosok forgalmát, rengeteg balesetet idéznek elő a járdákról leszoruló nők. „Ha festő lenne – röhög Bratu –, az olvadó aszfaltba végérvényesen beleragadó tűsarkú cipők csendéletét festené meg.” „Szerencsére nem festő – röhög Zsán –, különben is mi újat lehet még mondani Van Gogh bakancsai után?” „Te hallottál Van Goghról?” – meredt rá Bratu. „Egyszer játsztam is neki, és száz frankkal jutalmazott” – vicsorog Zsán. Kintről minden eddiginél erősebb dübörgés remegteti meg az ablakokat. Az ajtó mellett figyelmeztetően hull le egy darab vakolat. „Tankok” – közvetít Bratu, teljesen feleslegesen, újra megrezzennek az ablakok, egykedvűen hull a vakolat, fehér por borítja az ajtó körül a padlót és a holdfényben szinte foszforeszkál. A csehszlovák nép minden beavatkozás nélkül, csak maga oldhatja meg belügyeit – vágja szét morfondírozásaikat a rádióból egy szigorú férfihang. Megmerevednek. Átmenet nélkül lesz olyan csend, hogy belesajdul a fülük. De folytatás egyelőre nincsen, elmozdulhat a kereső, az állomás csak hörög, aztán az újabb harckocsik dübörgésébe olvad mindenféle zaj. S valahogy már a békák megállíthatatlan mozgása sem olyan lenyűgöző. Hiányzik közülük a nyüszítő Mavrokordát. Zsán felemelkedik, elmozdítja a keresőt, újra elmosódva, mintha visszhangos hodályból súgná valaki a nyugtalanító szöveget, hallható néhány töredezett, dübörgésszabdalta hírfragmentum egyes szocialista országok fegyveres erőinek behatolásáról Csehszlovákia területére, de az újabb tankok moraja elnyomja a fáradt női hangot. Bratu felugrik az ágyról, „hazugság – kiálta – hazugság!” Zsán megvető arccal adja át a rádiót, tessék, próbálkozzék ő is, ha jobban ért hozzá, győződjön meg az igazság mibenlétéről, de ő a maga részéről mindenesetre mindezt egyáltalán nem tartja elképzelhetetlennek. Igaz, véletlennek sem! Mindez, el kell ismerni, „benne van a pakliban”... „Kártyázzunk!” – áll fel Bratu. „Huszonegy” – mondja Zsán, és oszt. „Még mi van a pakliban?” – kérdezi Boticselli, de a trombitás most nem válaszol, elmélyülten nézi lapjait, „két ász, az két ász” – röhög, és hosszú művészujjaival maga elé húzza a nyereséget. „Hány tank mehetett el?” – töpreng Bratu, és két lapra megint kér egy harmadikat, aztán kiteríti a kártyákat, egy hetes, egy nyolcas van előtte, ezekre húzott egy ászt.
Zsán egy kilencest s egy nyolcast rak maga elé. „Unom, hogy mindig te nyersz” – vakkant Bratu, és lecsapja lapjait. „Hány tank mehetett el?” – kérdezi Boticselli is tétován. „Mit tudom én – teszi el Zsán a kártyát. – De ami még súlyosabb, azok sem tudják, akik ezt az egészet vezényelik! Aztán megjönnek Ivánék, bevernek a popsi mopsinkba, és tisztába teszik a beijedt generálisokat. Ellenállás?!.... Ugyan pintyőke!.... „Pofa sujba!” – üvölt eltorzult arccal Bratu. – Hogy öt itten is egy bizonyára örült cigánnyal és egy áruló bozgorral kellett összehozza a sorsa. Ilyen az ő formája!... Zsán röhög. „Ha háború lesz – méláz el –, erre az éjszakára is úgy fognak emlékezni, mint a béke hogy is mondjam holdfényes szigetére, amikor a békakuruttyolást elnyomták ugyan időnként a hernyótalpak, de a hold úgy sütött, mintha vigasztalni akart volna. Volt már dolgotok néger nővel?” „Honnan annyi néger nő?” – mosolyog Boticselli. „Pofa sujba!” – üvölt megint Bratu, és bekapcsolja a rádiót. Egy női hang szláv nyelven mond híreket, valahogy hozzá lehet képzelni kellemes alt hangjához rúzsos száját is, a mosolygó bébikróm-reklámra emlékeztető arcocskát, a puha gödröcskékkel és az alig festett valószerűtlenül kék szemeket, az egyenes vonalúra húzott szemöldököt és természetesen a bubifrizurát; a száját vérvörös rúzs emelhetné ki a divatosan halvány arcból, még vörösebb, mint amilyen annak a lánynak a száján virított, aki a Mondo Canéban – Kriszti kedvenc filmjében – palacsintát eszik, és vakítanak fehér fogai, szája felső peremén pedig a rúzs vonalát éppenhogy érintve jól fejlett tetű ingadozik; tetű vagy mezei poloska? mert ilyesfajta bogarakkal van töltve a palacsinta – annyi szokás, ahány házi –, ezért is kerül bele ez a lány a bizarrériákat leltározó és katalogizáló filmbe, a képtelenségek világlexikonába. A lány nyelve még a száján levő rúzsnál is vörösebb, kinyújtja, de nem veletek, ismeretlen nézőivel gúnyolódik, mohón igyekszik elkapni a menekülő bogárkát; éhes lehet szegény, hogy sikerül-e neki, nem tudja, mert kijön a teremből, s már az ajtó mellett öklendezni kezd, mellette, behúzódva az eresz alá párok ölelkeznek. Mindez most egyszerre jelenik meg – csodálatos ez a nyári –, sértetlenül s mint egy gömbben: összeér. De mielőtt felszikráznának a felismerések, Bratu továbbcsavarja a keresőt, megint felrémlik egy baljós szövegfoszlány, ama kapcsolatoknak a megsértéséről, amelyeken a szocialista országok közötti baráti, sőt testvéri viszony alapul! „Hát engem nem fogtok bezsongatni, apóca” – ordítja rekedt hangján Zsán, s kikapva Bratu kezéből a rádiót, kikapcsolja, cigányul káromkodik, mielőtt bevághatná az ágy alá, Boticselli kiveszi a kezéből, és javasolja, igyon egy pohár vizet. „Attól megnyugodhat, de úgy se lesz jobb!” Zsán arca eltorzul, de engedelmesen ül le ágyára, térdei közé lógatja a kezét. „Idegesít a nyugalmad!” – mondja, de nem tudja befejezni, mert újra megrendül az épület. Künt megint teherautók zakatolnak, megremegtetik az ablakokat, foszforeszkálva szitál a vakolat, feldübörögnek a harckocsik is. A békák vajon mennyit fognak fel mindebből? Az erős holdfényben látszólag zavartalanul masíroznak valamerre, most valahogy Mavrokordát se hiányzik közülük, céltudatos mozgásuk lenyűgöző, mintha ki lennének osztva a szerepek és véglegesítve lenne a szereposztás. Csodálatos ez a nyár. „Nyugodjon meg, kedves Zsán! – ül a trombitás mellé az őrvezető. – És bocsásson meg, ha tud, az előbbi kirohanásért, de neki is kivannak az idegei. Ki tudja, mi lesz a hazájával?” Ő erre szarik, ugrik fel Zsán, de ha valami történik vele, mi lesz neveletlen lányaival? Ki neveli fel az árváit?! „A párt” – jegyzi meg hanyagul Boticselli, s melléje áll, de a trombitás idegesen fordul el. „Beszélgessünk – villan meg a szeme. – Kinek volt már néger nője? Kivel történt valami érdekes? Ki volt már kritikus helyzetben? Kinek van egy szép emléke?” „Neki – mutat rá Bratu. – A trombitások gyöngyének. S mindez együtt! Hát nem elég érdekes már önmagában is egy néger szerető, akivel az ember gyanútlanul keveredhet kritikus helyzetbe, mindez persze nem zárja ki, hogy szép emlékké válhasson az ilyesfajta találkozás is.” „Igen” – kezdi Zsán s az ablaküveghez szorítja a homlokát. A hold közben feljebb vándorolt, most nem látszik a keretben, nem duplázza meg a madárfejet. Zsán halkan, sejtelmesen, titkokat ígérő hangon beszél, valahogy úgy, mint Boticselli öreg barátja, Hutera Béla, a hölgyfodrász és médium. Hutera – szakítja váratlanul félbe a megtorpanó és idegesen kifele figyelő Zsánt. – Saját bevallása szerint még felsőtábori emigrációja idején haragszik meg a folkloristákra. Száműzetése a negyvenes évek végétől az ötvenes évek végéig tart, ámde ő ezalatt is, falun is, mint számtalanszor kihangsúlyozza, hűséges elveihez. Ő egy méltatlanul elnyomott, megalázott másként gondolkodó.
Alighogy megérkezik negyvennyolcban Dániából, az amerikai hadifogság kissé valóban gyanúsan elnyúló idejéből, máris felhívja magára az elvtársak figyelmét. Nem is tudjak jövőjét másképpen elképzelni, mint fekete ruhában, a kéményeket kotorva. Arra akarják kényszeríteni, hogy a borbélyollót és a fehér köpenyt isten számára hagyva, a kémények kotrásával töltse az elkövetkezőkben idejét. Erre ő nem hajlandó. Így kerül falura. Még ki se fújja a szél az ablakon az egyik kuláklistát, hogy meghozza a másikat, máris megjelennek a történelmi huzatban a gyűjtők. Bokályokat keresnek, szőtteseket, tulipános ládák után kutatnak. A legjobban mégis a mesegyűjtőkre haragszik a száműzött Figaró. S úgy rázza át őket, hogy maga is amolyan vasárnapi székelynek öltözve hülyíti őket, legtöbbször olyan agyalágyult történeteket varázsol eléjük titkokat ígérő sejtelmes tenorján, amelyek a székely népmesék és a Shakespeare-drámák, a Robinson vagy a Holt lelkek közötti vitathatatlan összefüggéseket tételezhetik, s ha bekerülnek az egyszer mégiscsak elkészülő Székely Népmesék nagy gyűjteményébe, arról árulkodhatnak, hogy ezen a méltatlanul mellőzött vidéken élő hagyomány: Szindbád, a tengerjáró, Robinson, a hajótörött, Péntek, a tanítvány, Dugonics Titusz, a helytálló, a szerelméért a halált választó Rómeó és Júlia, és az igazságot kutató Hamlet története. Hutera ravasz mesél székelyesítették a világirodalmat, és a vidéket kiemelték az elszigeteltségből. Ezért még egykor hálásak lesznek neki, hiszen mindez valóságosan is átrajzolja a székelység képét a köztudatban és a történelemben, vélekedett a bölcs borbély. Egyik folytatásos és befejezetlen népmeséjében ő maga is megjelenik, mint szigetlakó, aki három és fél esztendeig él egy néger nővel egy atlanti-óceáni szigeten, míg le nem bombázzák őket a japánok. Mindketten meghalnak, jelenléte tehát egyfajta reinkarnáció, itt Hutera mindig felemeli hatszögletű bányászlámpáját, a sárkányok szeme felszikrázik a lámpaüvegen, és kéri a gyűjtőket, kínálnák meg valamivel, mert kiszáradt a torka, ezután az élő floklór következik, a felejthetetlen Figaró arról mesél, hogyan szökött meg társával együtt – az egyiket Ibrahim Árpád Volculescunak hívják, afféle eltörökösödött román székely a Deltából, a másikat Nichifor Sztálin Kleinnak, ő egy félsváb-félzsidó fickó, egyik keresztnevét Brassóban vette meg előrelátóan, harmincnyolcban a Sura Hotilor egyik lakójától, a másik keresztneve titkos volt, ez atyja világforradalom iránti hódolatát jelképezi. Igen, Konstantinápolyban adta el őket egy pénzéhes néger amerikai őrmester egy basának, aki eunuchokat akart képezni belőlük, még a műtét előtt léptek olajra. Befagyott azon a télen az egész Fekete-tenger, ők nyomukban a handzsárokat villogtató janicsárokkal, a jégen menekültek Románia felé, mivel lejtett az út, nadrágfékkel csúszva hagyták faképnél üldözőiket, és szinte kiütötték a helyéből az úri kaszinót, amikor hazaérkeztek. „És a gyűjtők ezt elhiszik?” – érdeklődik Zsán. „Mit? – hökken meg Boticselli. – S miféle gyűjtők?” „Magnóra veszik szorgalmasan – röhög Bratu –, aztán otthoni magányukban kielemzik, így készül a folklór. Ezért tudnak annyit népeinkről.” „A néger nő szeme olyan sötét volt, mint az az alagút, amelyikbe az életünk is belefut hamarosan – kezdi Zsán sejtelmes hangján –, sőt még sötétebb.” De nem tudja folytatni, mert megszólal a sziréna. Vijjogó hangja végigszáll a körleten, felborzolja az udvaron a gesztenyefákat, láthatatlan fekete madárként köröz a városrész felett. „Az úristenit, még csak ez hiányzott a boldogsághoz!” – káromkodik Zsán, és emlékei közt felejtve néger nőjót, villámgyorsan pattan fel Nincs megállás. A békák sem ártatlanok Mavrokordát sem. S a telepong fehér pontjának mozgásában sincsen semmi ördöngösség, alig tűnik el végtelenbe ívelő útja látható végén, máris felbukkan, s újra kezdi”, mint a hullámok. Csodálatos ez a nyár...
*
Bratu fut ki elsőnek az udvarra Boticselli közvetlenül mögötte, Zsán, mint mindig, most is lemarad. Aztán újabb és újabb alakok tűnnek fel a legénységi hálók irányából. Csodálatos ez a nyár. Csizmák alatt harsogó tetemek, fejveszetten menekülő békák. A katonák menet közben erősítik fel puskáikra a szuronyokat, idegesen rendezgetik a szereléket. Kinyílik a nagykapu, és a reflektorfényben – közben helyreáll az áramszolgáltatás is – megjelenik, az ezredes dzsippje. Mellette felesége, Délia ül, hátulról Mavrokordát büszke, bohókás feje emelkedik. Halkan nyüszít. Sanzopolsky frissen ugrik ki a terepjáróból, éles hangon tolja le a szolgálatos tisztet, szerinte három perc alatt egy normális zászlóalj szét is szedhetné a laktanyát, és leánynevelő intézetet létesíthetne a helyébe. Halk moraj fut végig a sorokon, de senki nem mer hangosan nevetni, nem lehet tudni, milyen hangulatban van az öreg? Fényesre vikszolt csizmája orrával undorodva rúg fel a levegőbe egy békatetemet. Mavrokordát, ahogy az ősi ellenség megvillan a fényben, felnyüszít „Leánynevelő intézetben lenne a helyetek – dörög Sanzopolsky. – Igen! Vagy egy svájci üdülőben.” Megáll egy második századbeli balfácán előtt, és iszonyúan letolja, mert idegességében fordítva teszi fel a csákóját. Némán sorakoznak a szakaszok, a századok. A kapitány dühtől rekedten vezényel futólépést, a gázálarc most elmarad. A szuronyok mindenkit kárpótolhatnak mindenért, baljósan villognak a holdfényben. Az erőtlen szél lobogtatja a kocsiban felállva nézelődő Délia Sanzopolsky hosszú, szőke haját. Futnak. Elöl Bratu, mögötte Boticselli, leghátul Zsán, nyakában a sárga trombitával. Az utcán Zsán váratlanul mégis eléjük kerül. Boticselli szeme előtt úgy világít frissen nyírott tarkója, mint egy jelzőlámpa. Meglepően sok ember tolong az utcákon, mintha körmenetre készülnének vagy felvonulásra. A hangszóróból Adamo sikoltozik, néhányan táncolnak is a kivilágított tereken, s előttük sem válnak szót. Ki kell kerülni őket. A villanyoszlopok mellett részegek imbolyognak, s úgy bámulják az előttük elrobogó katonákat, mintha leprások lennének, s miután elhaladnak mellettük, hangosan káromkodnak A nyakunkra hoztátok az oroszokat, üvöltik. Visszajönnek az oroszok!... Csodálatos ez a nyár. Boticselli igyekszik ütemesen venni a levegőt, kettő be, három ki, lassan veszi fel a százszor begyakorolt ritmust. Mindenünnen Adamo harsog, igyekszik a mélakóros dalok dallamára igazítani lépéseit. A fényreklámok felvillognak, kihunynak, megint felvillannak. Már a külvárosban futnak. Itt nem mindenütt égnek a lámpák, a mezőn lihegve sorakoznak négyszögbe, az ezredes a dzsipp mellett áll, középen. Délia és Mavrokordát most a hátsó ülésen ülnek, egészen lehúzódva, s ettől egyszerre válik halálosan komollyá az egész. Meztelen éjszakai strandolok is feltűnnek a távolban, a szórt holdfényben elmosódnak az alakok, „Őrmester – üvölt a kapitány – figyelmeztesse ezeket a barmokat, tűnjenek el innen, s öltözzenek fel, mert veszélyben a haza, s szétrúgom a valagikat, ha nem képesek megérteni!” A kapitány recsegő hangja mindent betölt, és Boticselli kíváncsian figyeli az ezredest, amint beosztottja mellé érve mond valamit, mire az elhallgat, megvert kutyaként lép hátra, és Sanzopolsky harcedzett baritonja kezd dörögni Boticselli ámultan figyel, valahogy nem tud a szövegre koncentrálni, csak egyetlen szó tér vissza mániákusan: „ostromállapot”... Atac aerian – kiáltja megszokott parancsát a kapitány, s máris hanyatt vágódik az egész zászlóalj, mint sündisznók tüskéi, merednek a sötét égre a fegyverek, s mintha a telepong fehér pontlabdáját utánozná, méltóságteljesen kétségbeesett ívet leírva tűnik fel egy hullócsillag. Valószerűtlen és komolytalan megint az egész Boticselli elfordul, mellette Zsán fekszik, s kissé távolabb Bratu. A kapitány vigyázzt vezényel, aztán az egész zászlóalj nekirohan a fekete mezőnek. Az éjszakai strandolok is felszívódtak már, eltűntek valahova; öt lépést sem tehetnek, Boticsellit és Bratut visszaparancsolja a kapitány, és fajmozdulattal irányítja a dzsipp mellett dohányzó ezredes felé. „Magukat hívatja a parancsnok elvtárs” – vakkantja aztán a távolodó századok után siet. Ők egymásra merednek, megigazítják egyenruháikat, s tétován indulnak az ezredes felé. Bratu észrevehetően húzza a lábát. „Parancs!” – vágják össze csizmáikat, Sansopolsky felesége felé fordulva magyaráz valamit, s közben a szimatoló Mavrokordát okos fejét simogatja. „Megjöttek a hősök is” – kacag csilingelően a színésznő. „Pihenj” – legyint az ezredes, és váratlan mozdulattal nyúlva zsebébe, cigarettával kínálja őket. Sanzopolsky magas, őszülő barkójú férfi. Olyan, mint John Wayne, az örökös legyőzhetetlen seriff. „És az írószövetségben is – súgja sejtelmesen Délia, az előbbi beszélgetést előttük is gátlástalanul folytatva – honvédő brigádok alakulnak. Hazánk hájas, eltompult agyú, megalkuvó és a pártot dicsőítő írói is harcolni fognak! És a költők is! Az esztéták! A kritikusok! A színpadi szerzők! A szerkesztők! Tudod, meddig tart ez az őrjöngés, Kazimir?” „Tudom – süti le a szemét az ezredes, és mélyet szippant cigarettájából. – Amíg a kerti törpét fel nem hívja az orosz nagykövet. És tavaris Dozsgyenkó most még vár, hogy a suszter minél jobban szólja el magát, hogy annál nagyobb legyen a pofáraesés.” „Mondtam, hogy menjünk Varsóba, Kazimirosz!” „Délia – szól rá az ezredes, és a kutya helyett most a nő hosszú szőke haját simogatja végig. – De hát mondottam, hogy még a hadügyminiszter is orosz volt akkor. Ha magamért nem, a bátyámért kinyírnak. Itt legalább...” „Itt is kinyírnak, Kazimir. Dozsgyenkó majd rendre utasítja a hős törpét, de a «fiúk» máris keresni fogják a bűnbakokat. Az idegeneket. Az árulókat. Te idegen is vagy, és áruló is, Kazimir.” „Délia – húzza magához feleségét az ezredes –, ne fertőzd a serdülő ifjúságot, drágám. Ez a két potenciális nemzeti hős bizonyára már alig várja, hogy az első vonalban harcolhasson Ivánokkal.” Röhög. Bratu hangosan csikorgatja a fogát, arca vörös. „Nocsak, káplár – mosolyog rá az ezredes, de nem folytatja. – Nincs értelme – közli látszólag összefüggéstelenül –, ő különben is lengyel, nem lehet nem hinni neki, ők évszázadok óta hadakoznak a muszkákkal, a ruszkikkal, a kozákokkal, a tatárokkal; nincs értelme! s egyébként is, ahogy egy román közmondás is világosan kimondja, a víz lefolyik, de a kövek megmaradnak. Erre figyeljen Bratu, erre legyen büszke, népe azért maradt fent, mert mindig ehhez tartotta magát. Világos? S különben is, hogy lehet ellenállni? Mészároltassák le magukat, és a kezükre bízott ártatlan katonákat, akik eddig inkább a betakarításban segédkeztek, s az egész országot megmozgató építkezéseken, csak azért, hogy a deszant egységek három-négy órával később érjenek Bukarestbe? Nevetséges!” „De hősies – jegyzi meg szomorúan Délia. – És megint összefogja a nemzetet.” Boticselli Bratura néz, az ezredküldönc kitágult szemmel mered maga elé. „Na jó, üljenek be” – mondja az ezredes. Beszállnak. Sanzopolsky helyből fordítja meg a terepjárót, beletapos a gázba, a kocsi üvöltve fordul meg, a repedezett földről kerekek szaggatta fűcsomók és göröngyök spriccelnek utánuk. „Amikor ötvennyolcban kimentek – kezdi mélyet sóhajtva az ezredes –, Dej elvtárs is maga köré gyűjtötte a nemzetet, már akik nem voltak éppen börtönben. Akkor is azt hihette minden román, hogy vége, elmentek az idegenek, a mieinkkel majd csak elboldogulunk valahogy.” „Vajon a hájas költők is harcolni fognak?” – mereng Délia. „Maguk még fiatalok, akkor még ötvennyolcban, mikor kimentek, gyerekek lehettek. Mi pedig – néz melegen a feleségére – azt hittük, vége, megúsztuk, de aztán jött a gőzhenger! A rettegés! Ráadásul oroszok sem voltak, hogy az idegenekre lehessen fogni az egészet, hogy őket lehessen okolni a nemzeti nyomorúságért...” Elhallgat.
Már a betonúton rohan a dzsipp, baloldalt morajlik a tenger, távolabb hajó jelzőfényei pislognak, megállíthatatlanul szól a ködkürt. „Természetesen nem hallottak semmit – mondja fáradtan az ezredes –, és ha hallottak is, félreértették a szavaimat, nem értették jól, pontosan, hiszen én ugye idegen vagyok, nem tudom magam pontosan kifejezni, összezavarodtak.” A kanyarban Boticselli Bratu felé csúszik, Mavrokordát figyelmeztetően morog. A körletudvaron, ahová befutnak végül, mindenfelé kifordult betű, szétroncsolt békatetemek. Mavrokordát nyüszítése. Az éles, szemsértő reflektorfény. Délia könnyes arca. „Lelépni!” – utasítja őket az ezredes, majd a kocsiból kiugorva, döngő léptekkel tűnik el irodájában. Délia most nem mond semmit, csak a fejével int, s a békák szagától, látványától felizgatott Mavrokordát remegő fejét simogatja. Bratu a szobába berobbanva, azonnal bekapcsolja a televíziót, elmerülten nézi az élesre állított telepong alig követhető gyorsasággal ide-oda pattogó fehér pontját. Percek múlva fújtatva érkezik Zsán is. „Az a barom céloz a kapitányra – gratulált az akcióhoz, s nyugodalmas jó éjszakát kívánt?! A szolgálatos tisztet pedig karon fogta, és mosolyogva kezdett neki mesélni valamit.” „Remek – vigyorog Bratu. – Talán azért volt olyan jókedvű, mert az akció sikerült. Nem gondolod?” „Egy frászt – rúgja le csizmáit Zsán. – Olyan naiv vagy, Bratukám, mint egy szűzlány.” Sziszegve masszírozza vörös lábfejét, tiszta kapcát teker a lábára, hátradől az ágyán. „Na, mondjad a néger nőt” – szól közbe Boticselli. „Tudod, káplárkám, én tényleg szeretem a te szomorú, szelíd és türelmes népedet, de most...” Bratu megvető arccal halássza elő a rádiót. Zene szól valahonnan, fuvolák, egy harpsichord. „Vivaldi” – suttogja Zsán, de nem tud elmélyülni, mert Bratu elcsavarja a keresőt. „A szocialista építés útjai megválasztásának kérdése minden párt, minden állam, minden nép saját...” A rekedt, bánatos férfihang hirtelen, átmenet nélkül halkul el, s tűnik el valahol az éterben, a telepong fehér labdáját követve. Zsán kirúgja Bratu kezéből a rádiót, Boticselli alig tudja elkapni, estében ágya szélébe veri a fejét, egy pillanatra elsötétül előtte a világ, elmosódva érkeznek hozzá a szitkozódás hangjai, Bratu elkapja Zsán lábát, a letekeredő kapca, mint egy szakadt magnószalag, lobog a huzatban. „Mi van, pici pofám? – kérdezi idegesen. – Megháborodtak a cigányok?”
„Hagyjátok abba!” – szól rájuk Boticselli, s a megmentett rádióval a kezében vonul az ablakhoz, de még nem kapcsolja be. Hogy percek óta, a rádió elhallgatása óta hiányérzete lehet, az újabb teherautó zúgása is bizonyítja. Meglepődve észleli, hogy direkt megnyugtatóan hatnak rá. Aztán feldübörögnek a tankok is, de semmi sem biztosabb annál, mint hogy a döglött békatetemek között az éles fényben úszó udvaron araszolva tűnnek fel a túlélők, és veszik birtokukba a terepet. Csodálatos ez a nyár...
*
Bratu zihálva ül az ágya szélén, Zsán, maga után húzva a földön kapcáit, ide-oda totyog a szobában, végül leoltja a villanyt, és rágyújt, a fellobbanó fénynél Boticselli szemébe vág sápadt, elgyötört arca. „Tényleg elmondhatná –, kezdi békülékenyen Bratu –, nekünk Loival úgyse lesz néger nőnk soha.” Kunt újabb harckocsik zakatolnak, remeg a szoba, zörögnek az ablakok, egykedvűen hull a vakolat, de a zúgás távolodik, nem hirtelen lesz csend, de így még megdöbbentőbb. Boticselli hanyatt fekszik ágyán, igyekszik elképzelni Kriszti arcát, de most sem sikerül. Ez most már mindig így lesz. Csodálatos ez a nyár. „Októberben történt Mangálián, a strandon. Tudjátok ti, milyen októberben a tenger? Honnét is tudhatnátok?!? Hegyvidéki csávók vagytok, fogalmatok sincsen a tengerről!” „Arról volt szó, hogy a néger nőről mesélsz” – vág közbe Bratu, ő sem szereti, ha a hegedűsökből trombitássá avanzsáló művész túlságosan lírai húrokat penget, s nincsen kézügyben hegedű. Ha hegedül, akkor más, de amikor hangszer hiányában csak érzelgősen sajnáltatja magát, szánalomra méltó és undorító is. Persze, be kell számítani, hogy általában is hazugság minden szava. S ha van is némi igaza, ez, ha lehet, még reménytelenebbé teszi a helyzetet. Nem, Bratu nem veszi be Zsán tragédiáját, „egész elhibázott életét”, „zátonyra futott sorsát” sem veszi túlságosan komolyan, tudja, minden, amit mond, nagyjában-egészében kitaláció, valótlanság, blöff, kivéve az „asszony”-t, a védtelen, magára maradt Demelzát – akinek leveleire legújabban nem is válaszol! – és persze a három árvát, Júliát, Pamelát, Barbarát –, akiknek létezését először ő sem hiszi el, de akik egyszer csak megjelennek a körletudvaron – csodálatos ez a nyár –, és pityeregve nézik a sok katonát. Boticselli, Bratuval ellentétben, azóta odafigyel Zsánra, sajnos ő sem eléggé. „Egy angol hajón volt szakácsnő” – kezdi a büszke trombitás. „Kicsoda?” – kérdezi Bratu szórakozottan, az érdeklődés legcsekélyebb jele nélkül. „Nagyanyád, mert róla mesélek – replikázik dühösen. Zsán, aztán sóhajt –, az angol hajót meg ott ette a fene a kikötőben, főjavítás, vagy csak várakoztak, akkor sem érdekelt. Abban a kocsmában ismerkedtünk meg, ahol minden második este hegedültem. A dák medvében. Nagydarab csaj volt, fekete, mint a megolvadt kátrány. Fülében sárga karikák csörrentek össze, amikor hátrahajtva fejét, dorombolva, mint  egy macska, torokhangon nevetett. Látszott rajta, hogy virtuózán játszhat a bíborfurulyán is. Az ellentétek vonzzák egymást, Zsán fiam, jegyezte meg a prímás, ez a hiú, mellbeteg vénember, aki rögtön kiszúrta, hogy kamel engem a rányi. Sajnos a feleségem is látta, ha ilyesmiről volt szó, oda tudott figyelni, s nem is volt vak. S azonkívül anyámnál is jobban ismert engem. Azt mondta, megragadva a kezem, s körmét a tenyerembe vájva, hogy ha ezzel a rusnya, sötét ördöggel is, szóval ha ezzel is megteszem, ő nem tűri tovább, nem csinálja tovább, szóval, hogy beleöli magát a Fekete-tengerbe. Ezt a fenyegetést többször is megismételte, és villogott a szeme fehérje. Az első este nem is történt semmi, pedig a spiné zárás után betolakodott a szobánkba is, biztos a prímás küldte, a ravasz vén szar, aki utált engem, s azon kívül csorgott a nyála Demelza után is. Nem, a «kollégák» nem rajongtak értem túlságosan. Én voltam a sztár, a Jani. Szóval ottan állott a spinkó az ajtóban, és integetett, mint egy eltévedt turista a plázsán. Piros blúz volt rajta, fehér szoknya, s ahogy hátrahajtott fejjel, dorombolva nevetett, megcsörrentek fülében a sárga fülbevalók. Arany, mondottam én a mellettem fekvő, rám tapadó, szemérmetlenül lihegő Demelzának. Késő volt, ágyba bújtunk már. Réz, köpött ki megvetően a feleségem. Nem minden arany, ami fénylik. Erre a spiné jobb mutatóujjával rám mutatott, azután magára, és mondott is valamit. Nem értettem jól a szavait, nem is volt nagyon időm odafigyelni, mert a dühös Demelza úgy, ahogy volt, anyaszült meztelenül ugrott ki mellőlem a takaró alól, és sikoltozni kezdett. A prímás a sarokból meresztette a szemét, és csorgott a nyála, a néger csaj vihogott, azt hihette, ez is a játékhoz tartozik, újra intett nekem, majd mielőtt még az asszony hozzávágta volna egyetlen rozoga székünket, kiment a szobából Riszálta a nagy fekete valagát, kétszer is megfordult, kacsintott. Demelza megalázottan kezdett bőgni, és azt mondta, ha még ezzel a rusnya fekete bogárral is megcsalom, tényleg a vízbe öli magát. Miután a prímás is kioldalgott, megpróbáltam kibékíteni, de ellökött. Másnap délelőtt ott őgyelegtem a kikötőben, és az első ember, akivel összeakadtam, a hajójuk kormányosa volt, egy alacsony ír bohóc, aki megfogott s felhurcolt a hajóra, ahogy mondotta, az éj királynője vár. A kamrában egy zsákon történt meg a dolog, miközben az angol matrózok a konyhában állva zabáltak, s az ajtót becsukni sem lehetett rendesen, nem hogy bezárni. Ezért is túl izgatott lehettem, átható verítékszaga is ingerelt, ő felvihogott, megpaskolta az arcom, majd a karjaiba vett, mint egy babát, és a tengerészek röhögése közben kivitt a konyhába, onnan a fedélzetre, és úgy, ahogy voltam, pucéron vágott bele a boldog és hideg tengerbe. Előzőleg le is köpött. Demelzám a partról mindezt végigizgulta, de nem hozott meleg ruhát, meg is fagytam volna, ha a kormányos meg nem könyörül rajtam, és ki nem szed a vízből. Még akkor is röhögött a kurva ír törpe. Hosszú fehér gatyájában támolyogtam haza. Demelzám a prímással feküdt az ágyban, a takaró alatt, s engem meglátva, eltakarta az arcát a lepedővel, a vénember pedig úgy elkezdett köhögni, mintha ott akart volna megfulladni a családi ágyunkban. Mit csinálhattam volna? Sok sikert kívánva nekik, dühödten öltöztem fel, és levánszorogtam a bárba. Nagyon berúgtam. Mit csinálhattam volna? A harmadik pohár pálinka után érkezett meg a feleségem, és térden csúszva kérte a bocsánatot, a prímás pedig azzal védekezett, hogy földrészeg volt, s különben is ő már nem képes kárt tenni a nőkben, neki csupán gyengédségre van szüksége. Becézgetésre, szeretetre, arra, hogy perzselő testükkel hozzásimuljanak a fehérnépek, és melegítsék. Mert ő örökké fázik. Na igen, a szeretet, mondottam én sötéten. Akkor éjszaka viszont nagyon szerettük egymást Demelzával, rá kilenc hónapra született Júlia. Ezért sem vagyok bizonyos benne, hogy én vagyok az igazi apukája. A néger spiné pedig egy hónapig, amíg ott horgonyoztak, sorra vette az egész zenekart, de mindenki úgy járt vele, mint én. Délután indultam a parti őrségtől kölcsönkért csónakommal, kiszedni az ürgéket a vízből. A néger leánynak is tetszhetett megtervezett és átgondolt mentőakcióm, mert újra meg újra félreérthetetlenül adta tudtomra, hogy kedvére vagyok, és kíván engem, de másodszor már nem tudott átrázni, nem mentem el vele. Sokkal nagyobb élvezet volt kiszedni a vízből a cidriző nyomorultakat, és kacsintani, fensőbbségesen integetni a korlátnál álldogáló nőnek, nézni, amint a nevetéstől összegyűrődik a tokája, és remegnek nagy, zsáknyi, fekete mellel. Amikor a prímást mentettem ki, undorodva kérdeztem meg, na, mi van, Costel bá, melegségre vágyott megint? És röhögtem.” „Miközben egy egész ország férfilakosságának ment el a becsülete! – sziszegett Bratu, és kézre állt. – Nem röhögni kellett volna!...” Ment néhány métert a kezén, de abbahagyta, túl szűk volt a hely. „Hát mit? Mit kellett volna csinálni?” – kérdezi kíváncsian Zsán, a felsült szerelmes. „Meg kellett volna becsületesen prütykölni – liheg Bratu. – De hát mit várjon az ember holmi koszos, nagyszájú cigányoktól? Akik semmire sem képesek, még erre sem!” „Ez van” – mondotta szomorúan Zsán, és a hirtelen beálló, valószerűtlen csendben némán merednek egymásra. Aztán újra felzúgnak a teherautók, feldübörögnek a harckocsik, az ablakok megbízhatóan zörögnek, hull a vakolat, és a rövid kényszerszünetekben jól lehet hallani Mavrokordát elkeseredett vonítását. Csodálatos volt az a nyár. Botlcselli az ablakhoz lép, az afgán herceg ott köröz az udvaron, a holdfényben, a békák között, és már-már foszforeszkál a szőre. Aztán megint sötétbe borul a körlet, felleg takarhatja a holdat, az áramszolgáltatás már régebb szakadhatott meg. Vagy egyszerűen szórakozik valaki a központban, átérezve a román tragédiát.
Csodálatos ez a nyár. Bratu is feláll, s a reménytelenül kiürülő rumosüvegből csepegtet kinyújtott nyelvére néhány maradék csepp rumot. Csettint. „Mi lesz velünk? – kérdezi Zsán az ágyról! – Háború lesz? Jönnek Ivánék? Meghalunk? Mi is meghalunk, rendíthetetlen ólomkatonák?” „Te nem – röhög Boticselli –, te leszel a nagy túlélő. Az ismerős katona. A vakmerő trombitás.” „Hagyjuk ezt most – Bratu hangja elcsuklik –, ti különben is hiába zabáljátok a román kenyeret, képtelenek vagytok úgy érezni, mint mi. A cigányoknak amúgy sem volt hazájuk soha, a magyarok meg elvesztették, és azóta minket irigyelnek. Tisztába vagyok veletek!” Zsán legyint, kezét félreérthetetlen mozdulattal húzza el a homloka előtt. Bekapcsolja a rádiót. Free dzsessz. Látják a trombitást és a zongoristát, egy folyóparton játszanak, félhomályban. Bratu kiveszi a kezéből, elzárja. „Eddig a csehek már harcban állnak!...” „Ugyan – mered rá Boticselli –, ugyan, pintyőke, pontosan a csehek. Nevetséges.” „Hagyjuk ezt – legyint újra Bratu –, ti ezt úgysem értitek. De én ezt már átéltem, évekkel ezelőtt.” A szoba közepén áll, kezét feszes combjához szorítja, vigyázzban vár valamire. „Én egyszer jelen voltam, amikor öt srác az utcánkból megerőszakolt egy tizenhat esztendős diáklányt. Egy törvényszéki bíró lánya volt, a fiúk haragudtak rá az atyja miatt, mert elítélte őket huliganizmusért, és ki kellett maradniuk a középsuliból.” „Milyen volt?” – kérdezi kíváncsian Zsán. „Milyen lehetett volna? – lép be Délia, az ezredes felesége a szobába. – Valószínűleg felemelő és feledhetetlen.” „Kezétcsókolom, művésznő” – ugrik fel Zsán, és kapcáit maga után húzva a földön, a kapcsolóhoz ugrik, villanyt gyújt. Bratu is feltápászkodik, motyog valamit. A nyitott ajtón az udvarra látni, ide-oda surrognak a békák. Mavrokordát nyüszítve igyekszik kikerülni őket, időközben beborul, felhők takarják el a vigyorgó holdat.
Minden olyan, mintha már megtörtént volna. Lehet, hogy mégsem olyan csodálatos ez a nyár? A színésznő a televízió mellé ül, int Bratunak, hogy oltsa el a lámpát, bekapcsolja a készüléket, lassúra állítja a telepongot, és elmerülten nézi az ide-oda cikázó, nyughatatlan fehér ördöggolyót. Aztán sóhajt, elfordul, gyertyát gyújt, és ugyanolyan odaadással bámulja a rebegő lángot is. „Féltek?” – kérdezi komolyan. Zsán bólint, s elvörösödve tekeri lábára elszabaduló kapcáját. „Mi – sápad el Bratu –, mi nem? Nem. Mondjátok, nem félünk!” „Én igen, fiacskám – suttogja Délia. – Tizenhat éves voltam, amikor a falunkba bevonultak a ruszkik. A felszabadító Vörös Hadsereg. Azért mondtam, hogy felemelő és feledhetetlen, amikor valakit, hogy is fejezzem ki magam?... megerőszakolnak!” – elcsuklik a hangja, segélykérően mered a huzattól meg-meglibbenő gyertyalángra. Bratu kétségbeesetten kezdi el, hogy nem, ő nem volt benne, s amikor az a szerencsétlen leány sikoltozni kezdett, nem bírta tovább, nekiugrott az egyik fiúnak. Akkor megverték, nagyon megverték. Hát őneki nem volt ilyen szerencséje – mosolyodik el Délia, de az arca megrándul, és Boticselli nem tuja eldönteni, nevet, vagy talán mégis sír? –, akkor nem voltak jelen hazárd gavallérok, kihurcolták az orosz katonák az utca közepére, letépték róla a ruhát, jól emlékszik ma is, piros pettyes nyári ruha volt, látta még, hogy a szomszédos ablakokban megrebbennek a függönyök, az ő szeme is megrebbent, amikor közvetlen közelről egy dicsőséges tatár harcos kissé metszett, sárga lánggal lobogó ázsiai szemébe meredt. A függönyök újra megrebbentek, de nem jött ki senki, és ki is jöhetett volna ki? El akarta rántani a fejét, megérezve a férfi hagyma- és italszagát, de az váratlanul markolt bele a hajába, vigyorgott, a földbe verte a fejét, s az arcára köpve, röhögve dörzsölte le a kormot. Nem vagy babuska, kiabálták körülötte a többiek, tizennyolc-tizenkilenc éves sovány, beesett arcú, kiugró ádámcsutkájú suhancok. Huu... huu... hurrá! A tatár letépte a bugyiját, a combja közé nyúlt. Kettő kétfelől a karjára térdelt, akkor úgy érezte, meghalt egy kicsit. Neki, mondja Bratu sírós hangon, a hátára térdeltek, s az orrát verték a földbe. Erősen szorították, mozdulni se bírt, aztán egy harmadik, egy medveszerű, vörös tahó a kicsi kutya tarka dallamára verte a földhöz a fejét. A másik kettő – mert öten voltak – a bíró lányával szórakozott. Amikor magához tért, ott feküdt a sárban, mereng Délia, az alsóteste csurom vérben úszott, és a falu bolondja törülgette a homlokát részvevő arccal, és valamit gügyögött neki. Jólesően érzékelte, hogy a rongy, ha kétes tisztaságú is, legalább nedves. Kiszáradt a szája, s nem bírt mozdulni. Átkozottak, rázta az öklét a távolodó katonák felé a bolond, akkor az egyik, himlőhelyes arcú, hajlott hátú férfi visszafordult – erre például nem is emlékezett, de az arcát soha el nem felejti –, és kezébe kapva géppisztolyát, beleeresztett egy sorozatot. A bolond ráhanyatlott, vére összekeveredett az övével, de ezt már nem is érzékelte, újból elájult, őt pedig, liheg Bratu, egymás után levizelték a fickók, hogy térjen magához, aztán leráncigálták róla nadrágját és alsónadrágját, s az ájult, véres arcú lány széttárt véres combjai közé vonszolták. – Felhúzta az ingét, lihegett. Mája fölött ötcentis seb vöröslött. – Ezt is akkor kapta, magyarázza, el is vérzett volna,, ha nem jár arra egy csokoládé-milicista. Őt, sóhajt Délia, a későbbi férje, az ő mostani parancsnokuk találta meg. Már szürkülödött. Leszedte róla a halottat, felemelte, és a karjában vitte a kocsijáig. Később egy öreg orvos vizsgálta meg, még vérzett, s a feje is több helyen betört, agyrázkódást is kapott, de nem úszta meg persze ennyivel. Ó, nem. Kissé, hogy is mondja, be is csavarodott akkor. S azután is, negyvenhatban, a nagy szárazság évében, amikor végre eldőlt, hogy Sanzopolsky mégis itt marad, nem megy vissza Lengyelországba, és összeházasodnak. Bár ne értsük félre, magyarázza, nem, egyáltalán nem volt ez feltétel. Ő Varsóba is követte volna választottját, de belátták, az adott helyzetben reménytelen önbecsapás lenne hazamennie. Miért is választotta volna elhagyott hazáját, ő, akinek bátyja a lengyel emigráció egyik katonai vezetője?! Hogy kinyírják? Harmadszor kissé akkor rázkódott meg lelkileg, mikor negyvenhétben kiderült, annak az öreg orvosnak igaza volt, neki nem lehet soha gyermeke... Soha! – A színésznő elhallgat, utolsókat lobban a gyertya, már sötét van, amikor Mavrokordát vonítva rohan be a nyitott ajtón, és nyalni kezdi a nő lecsüngő kezét. „Nincs rádió?” – kérdezi csendesen Délia, s ahogy Zsán szolgálatkészen kapcsolja be, Boticsellinek feltűnik, hogy megint csend van. Mintha soha nem is vonultak volna teherautók az úton. A tankokra ugyan még emlékeztethet a földön fehérlő vakolat, de azt is össze lehet seperni, és el lehet tüntetni. És akkor? A rádióból halk mélabús zene árad. „Hagyd” – kéri az asszony a megmozduló Bratut. Ő is akarta mondani, kezdi a szomorú trombitás is, és alázatosan hunyja le a szemét. Inkább ez a zongora, mint a hírek! Őt nem is érdekli, mi történik a nagyvilágban. Szekrényéhez ugrik, előszedi hegedűjét. Az álla alá szorítja, de nem játszik egyelőre semmit, csak áll, kezében a vonóval, álla alatt a hegedűvel, kicsit meghajolva. Az előadóművész az előadás befejeződése után, amikor a taps fátyolként fogja körül, elzsongítja, az érzelmek rohamától már alig áll a lábán, de nem mozdul meg, s a hegedűjét sem veszi ki az álla alól. „Őt igen” – jegyzi meg szárazon Bratu, és a varázsnak vége. Őt igenis érdekli, mi történik a cseheknél! Ő kezdettől fogva a reformkommunistáknak szurkolt, hitt a prágai tavaszban, az emberarcú szocializmusban, ő... „Egy barom” – vonja le a következtetést Zsán, és végre leengedi a hegedűt. Az emberarcú tankokban nem hitt véletlenül? Csak a kutya magányos. Csak a békák ártatlanok Csak a tenger beláthatatlan. Csodálatos ez a nyár. Az ezredes szó nélkül jön be a nyitott ajtón, és felkapcsolja a villanyt. „Mi a helyzet?” – kérdezi, s az őt örvendezve körbeugráló Mavrokordátot egyetlen szemvillanással parancsolja Zsán ágya alá. „Ezt nekünk kellene kérdeznünk tőled” – mosolyog Délia. „Lengyelek és magyarok is bevonultak – legyint fáradtan az ezredes. – És bulgárok és keletnémetek is. Az egész gittegylet.” „És mi?” – kérdezi alig hallhatóan Bratu. S az arca megfeszül Sanzopolsky épp válaszolni akar, de fülsüketítő dörgéssel akkor húz el a körlet felett az első vadászgép. Egymás után rohannak ki az udvarra. A közös legénységi hálók ajtajában is tétova alakok tűnnek fel, s kezük szemükhöz emelve nézik a bömbölve távolodó repülőket. A kapitány dülöngélve ér melléjük, az ezredesbe kapaszkodik, hogy el ne essen. „Mi lesz velünk, pan Sanzopolsky?” – csuklik –, mi lesz velünk? „Én magának – húzódik el az ezredes –, én magának, kapitány elvtárs, inváziók és egyéb nemzeti katasztrófák esetén is parancsnok elvtárs vagyok!” „Mi lesz velünk? – dülöngél a részeg tiszt. „Hősök lesznek, Vasile!” – válaszol a fintorgó ezredes helyett Délia, és mosolyog. „Mik leszünk, kezicsókolom?” – mered rá a részeg kapitány. „Akik a hazájukért harcolnak, hősök, nem?” A színésznő füttyent a kutyának, és megindul a kapu felé. „Addig is aludja ki magát, kapitány elvtárs – búcsúzik kézfelemeléssel az ezredes – , majd ha Sztyepán és Kuzmics megérkeznek, felébred úgyis.” Ezen már nevetni is lehetne, de valahogy senkinek sincs kedve hozzá. Sanzopolsky felesége után siet, a kapitány értetlen arccal, zavaros szemmel néz utána, mondani akar valamit, de nem tud megszólalni, fehéres hab önti el a száját, és végigvágódik a földön. Feje mellett döglött békák hasa fehérlik. „Mit néztek, ökrök – tántorog oda az őrmester is. – Nem láttok a szemetektől? Be kellene vinni a szobájába.” Bratu és Boticselli felnyalábolják a kapitányt, a támolygó őrmester Zsánba kapaszkodik, és sírni kezd. „Hol a hegedű, feketerigó? – kérdezi. – Még egyszer utoljára szabad románként akarok búsulni.” Zsán nem válaszol, undorodva sepri le magáról feljebbvalója kezét, bemegy, kihozza a hegedűt, és szótlanul játszani kezd az udvar közepén. A hold is ebben a pillanatban bukkan ki a felhők mögül, s ezüstbe vonja töpörödött alakját. A földön nyújtózó árnyéka el-eltakarja a fehérlő hasú békákat, s amikor újra kibukkannak a fényre, úgy tűnik, megmozdulnak. A kapitányt ágyára fektetik, Bratu eligazítja feje alatt a párnát, hortyogása el-elnyomja a furcsa hegedűszót. Később Bratu is kibékül Zsánnal, pedig csak egy üveg borral kínálja meg a hazáját sirató, könnyekkel síró Valentin Sîrbu őrmester. Mégiscsak csodálatos és felülmúlhatatlan ez a nyár, s mindaz, ami erre az éjszakára következik, mindenben igazolja Kazimir Sanzopolskyné, született Délia Angelescu látnoki szavait, a szovjet követ két nap múlva csakugyan felhívja a román kommunista párt első titkárát, s utána már nincsen szó nyilvánosan ellenállásról. Igaz, kinek és miért kellene ellenállni? A hős írók is feloszlatva spontán módon alakuló brigádjukat, leadják fegyvereiket, és a huszonegyedikén éjszaka elszállított szomszédos ezredeket is visszahozzák a határról. De mindezt Délia már nem éri meg. Őt még akkor hajnalban – mégiscsak véget ér az a végeérhetetlen éjszaka! – fejbelövi Sanzopolsky ezredes. A hadiorvosi jelentés szerint pillanatnyi elmezavarában természetesen, de erről már nem győződhet meg a beható szakorvosi vizsgálat, mert az ezredes felesége halála után önmagát is szájba durrantja szolgálati revolverével. S állítólag búcsúlevél sem marad utánuk. Igaz, Vasile Spîru kapitány Bratunak bizalmasan bevallja, hogy lakásukat a halálhír vétele után átkutatja a kontrainformáció néhány szakembere, és kiderül az is, hogy Kazimir Sanzopolsky a román hadseregbe beépített imperialista ügynök volt, két évtizeden át tartotta a kapcsolatot nyugateurópai emigrációban élő, s a kommunizmus elleni harcban tevékeny szerepet vállaló bátyjával, Jan Sanzolpolsky tábornokkal, és nyilván a román néphadseregre vonatkozó adatokat is kiszolgáltatott neki, hogy milyen úton-módon, az egyelőre rejtély, de a vizsgálat folyamatban van. Bratu itt meglehetősen ingerülten szakítja félbe szeretett kapitányát – aki már a halálhír után néhány órával, részegségéből lassan ocsúdva, s a hírről értesülve –, ráteszi a kezét a telepongra. „Miért nem mondja azt nyílt és kérlelhetetlen proletár őszinteséggel, kapitány elvtárs, hogy megboldogult parancsnokunk kém volt?!” „Hát ez az – súgja rejtélyes arccal az akkor is zákányos kapitány. – Nyomában volt szegénynek a KGB! – És keresztet vet. – Félt szerencsétlen, hogy ha bejönnek a távárisok, őt mint régi ellenfelüket, azonnal elkapják.” Csak a kutya magányos. Mavrokordát ott pusztul el gazdái sírján. Más kezéből ételt el nem fogadván, végelgyengülésben, a hűség darab ideig még élő bizonyítékaként. Állítólag akkor már nem fél a békáktól, vicsorogva görgeti mancsával és orrával a sírhoz túl közel merészkedő ellenségeit. Zsán is kibékül a feleségével, és iszonyú murit csap, a nem mindennapi esemény megünneplésére. Persze, ez már nem tartozik szorosabban ama éjszaka eseményeihez. Persze, mit tudhatjuk? A névtelen krónikás sem tudhat mindent, ősrégi ellentétek feszülnek itt a mélyben, az asszociáció sötét mezőin terjeszkednek, mint reflektorfényben az árnyékból kifelé igyekvő békák. Áttekinthetetlenebb mindez, mint a telepong fehér ördöggolyójának nyughatatlan cikázása az ezüst képernyőn, pedig az is eléggé kiszámíthatatlan. Mindentől függetlenül a „három bajtárs” – Bratu káplár és ezredküldönc, Zsán trombitás, civilben hegedűs és Boticselli ezredírnok – vita és ellenvetések nélkül megegyezik, ha nem is sikerült minden úgy, ahogy eltervezték, és ahogy sikerülhetett volna, mégiscsak csodálatos volt az a nyár!...

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» A Hét
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Helikon
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Proiectul “Digitalizare pentru interculturalitate II”
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2017
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék