Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 2000. augusztus-szeptember, XI. évfolyam, 8-9. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Balogh László


Szelleminduló*

3. Foltok a gázolajjal lekent padlón

Kíváncsi szél ugrik át Moldovából, lehet, hogy éppen a Nemere, és mint a házkutatást végző rendőrtiszt, vizslatva kapja fel a füstöt, lám, mi lapul alatta! Csak füst és semmi más, na meg a kitartó eső, aminek a cseppjei nem is koppannak, hanem savként marják be magukat mindenüvé, akár az idő a házak vakolatába és az arcok redőibe. Amikor odanézek, a Szellem, akár egy ottfelejtett szobor, áll az iménti helyén, és valamit vacakol a muzsikával, mintha közben el sem mozdult volna... Vagy talán a szél hozta vissza... talán a füst... az ördög tudná pontosan megmondani, hogy kerül oda, és miért játssza ezt a csiki-csukit velem. Egyébként teljesen közömbös. Nem látok semmi különöset az arcán, olyan, amilyennek egy Szellemnek lennie kell; rá se ránt, hogy nézem. Eldobja a csikket, és mintha szolgálatban volna, máris rázendít. Ahogy felcsendül a következő induló: Fel vörösek, proletárok, azon kapom magam, belekövülünk a dallamba, mint borostyánkőbe, és még mindig ott állunk a Köpködőben. Az ajtó úgy csapódik be mögöttünk a következő pillanatban, mint a pokol kapuja Dante mögött, még a tábla is sokáig rezeg fölötte: Aki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel! Meglapulva állunk az ajtón belül, mint akik önként zárjuk ki magunkat a valóságból.
A füst, amit a keleti szél kapott fel az előbb a Bászka partján, most onnan jön szembe velünk kíváncsian. Pontosan olyan, mint az udvar végéből veszettül ugatva és fogát csattogtatva szemberontó házőrző kutya, nagy garral ront ránk, majd a közelünkbe érve megtorpan, aztán gyanakvóan szimatol körbe. A söntéspult csak nagy későre és mint a hajnali ködből lassan kibontakozó óceánjáró, úszik szembe velünk. És csak ezután jön a már említett csalódás: a képzeletemben élő, mély téglalap alakú medence nincs sehol! Még csak nyoma sincs, hogy létezett volna. Csak a gázolajjal felkent padló, és azon tarkállik csupán egy itt-ott illetlenül szétfolyt köpés, ami fénylik az olajtól fekete padlón, mint a zsebből kihullatott aprópénz.
Szívem a torkomban dobog, mert hazudtam a fiúknak, ez életem első kocsmagyakorlata. De a bűntudatom semmi amellett a csodálkozás mellett, ami akkor fog el, amikor rájövök, hogy Gábor Áron nem jön szembe velünk hangos sarkantyúpengéssel, miközben a háttérben a kórus halkan már-már zümmögve kíséri őt a Hazám, hazám te mindenem meg a Talpra magyar és a Szózat feléneklésében. Egyedül csak a füst az igazi. A történelem füstje, ami megmaradt a Gábor Áron ágyújának Bécsben is visszhangzó pukkanása után. Más nem maradhatott, mert az ágyút elvitték Bukarestbe, az oroszlánokat leparancsolták a talapzatról, Gábor Áront meg mellén a sebesüléssel, kitiltották a történelemkönyvből. Helyette a kisebbik Kökény lányt találom a pultnál, Neli kisasszonyt, aki... De hosszú történet, nem lehet erről csak úgy az ajtósarkában állva elmesélni, s különben sincs most idő rá, mert Neli kisasszony közben már észrevesz bennünket, és látom a tekintetén, miközben a vastag sugárban ömlő vízben a poharakat mossa, azon töri a fejét, hogy mit kezdjen velünk most.
Így aztán, amikor a füst, ami ekkor már nem is füst, hanem csalódásom köde, annyira oszlik, hogy azon át éles elmémmel felfogom, hogy nem álomvilágban, hanem a Köpködőben vagyok, és még egy utolsó pillantással szétnézek, lemondva a reményről is, hogy megtalálom valaha a téglalap alakú medencét; úgy érzem, hogy a múltamat lopták el, és én nem akarok már tovább élni, bele akarok szédülni a téglalap alakú medencébe. De nincs egy fia medence sem. Még egy közönséges gödör sincs. Csak a gázolajjal felkent padló, amin, igaz, fénylik néhány akkora köpés, mint a "forradalom" utáni ötlejes, vagy valami méretben és értékben hasonló.
Időbe telik, amíg annyira magamhoz térek, hogy meglátom, ami a füst mögött van, vagyis hát azt, ami nincs, hogy nincs téglalap alakú medence, és nincsenek jelszavak. Ez megint feltűnő és nagyon zavaró, mert már-már azt hiszem, hogy idegen bolygóra tévedtem, mindenütt csak úgy hemzsegnek a jóindulatú figyelmeztetések, biztatások, a falakról, villanyoszlopokról, mindenünnen. Aztán végre megnyugszom, amikor egy örökkévalóság után felfedezek egyet. Egyetlenben egyet az italos üvegeknek támasztva: Hitel nincs! Nincs hitel! Egyéb minden van, hitel, az nincs. Bölcs előrelátás! Mert, ha teszem azt, akkor még lenne hitel, hogy lépnénk egyről a kettőre? Be tudnánk fejezni egy olyan nagy művet, mint a falu szocialista átalakulása? Egy fenét! Elképzelni is rossz, hogy bejön egy kulák a hasonszőrűekkel, és hitelben, egy szemernyi gátlás nélkül, elisszák a népi demokráciát... Mint ahogy majdnem meg is történik, de szerencse, hogy Neli naccsádnak helyén az esze, hála Vas elvtárs ideológiai nevelésének, aki nem sajnálja az éjszakáit, és Neli naccsádot alaposan felvértezi ideológiailag...
És újból meglódul a füst alól a muzsika: Aaaa múltat végképp eltöröölni, semmik vagyuuunk, s minden leszünk... És az ajtón belül állva még látom, hogy a János gróf háborús indulója és Vas elvtárs háború utáni indulója birokra kel egymással, aztán a gróf úr, az obsitos tüzérkapitány, a vesztesek sértett pózában elviharzik mellettünk. Ebben a nagy robogásban fel sem tűnik nekünk, hogy a kapitány gróf, horthysta és népnyúzó földbirtokos is egyben. Mert ez még egyáltalán nem látszik rajta, de később aztán kiderül... És azért az említett, sértett gőg, mert a gróf úr, a későbbi horthysta, odamegy a söntéshez, és azt mondja az általunk is megcsodált legkisebb Kökény lánynak, Nelikének:
- Kisasszony... A véletlen úgy hozta, hogy ma délelőtt maradéktalanul eleget tettem az állammal szembeni kötelezettségeimnek: kifizettem egész évre az adót, leadtam a beszolgáltatást, törlesztettem valamennyit a késedelmi kamatokból is... Ettől viszont az anyagi helyzetem pillanatnyilag ingataggá vált. De tudja, drága kisasszony, megkönnyebbüléssel tölt el a tudat, hogy a kötelességeimet magam mögött tudhatom, és ezért szeretnénk ezt a nevezetes eseményt méltó módon megünnepelni. Úgy gondoltam, szívesen áldoznék erre ötven hektárt... És hogy minden törvényes legyen, itt van velem a közjegyző úr is...
- Vitéz Szacsvai Kacsóh Ignác, a szolgálatára! - csattogtatja a bokáját a közjegyző, mert termetét tekintve olyan vékony szegény pára, hogy a legkisebb Kökény lány, aki volt szakmáját tekintve alaposan megszokja nézni a férfiakat, a közjegyző úr lelógó bajszán lennebb soha nem ereszti a tekintetét, gondolván, amúgy sem talál alol már a bajusznál hegyesebbet és vastagabbat. De hát Neli naccsád, pontosan szakmai fegyelemből, még csak nem is mosolyodik el Kacsóh Ignác úr bokacsattogtatásán, noha alaposan ismeri az urat még abban az öltözetben is, amiben semmiképpen sem vállalkozna bokájának ilyen erélyes és hangos csattogtatására. Neli úgy néz végig rajta, hogy senki sem olvassa ki a tekintetéből, hogy számtalan alkalommal volt már része eme gáláns megnyilvánulásból, amikor is az ifjúúr a hallból felvezető lépcső aljában enyhén meghajolva mondta: - Csak ön után, kisasszony.
Mi meg ott állunk és úgy festünk, mintha évek múltán véletlenül betévednénk a Csárdás királynő előadásakor a színpadra: statiszták vagyunk a saját életünkben. Valami olyasmi ez a világ, mint az esti gyors, ha az ember a részeges Zsombori fiákerén megy ki az állomásra; választhat a már elment és a még nem jött meg között, attól függően, hogy optimista vagy pesszimista hangulatban van-e.
Neli elvtársnő jó talajnak bizonyul az elhullatott mag számára, ahogy azt Vas elvtárs mondja a házi ideológiai szemináriumain. Repdes valami a körül, hogy azzal a bizonyos elhullatott maggal nem igazán Vas elvtárs példálózott, hanem a Biblia, de ugyan már kinek van ideje ebben a felgyorsult korban ilyen apróságokat észben tartani. Különben is, jobb, ha hagyjuk a Bibliát.
Nelit nemcsak mérhetetlen adakozó természete készteti gondolkodásra, hanem a Köpködőben felszedett hírek, amiket néhanapján - részegen - még Vas elvtárs is emleget, és utána ilyenkor mindig sírva fakadt:
- Tudod te, mi lesz velem, ha véletlen mégis bejönnek ezek a kurva amerikaiak?
- Semmi sem lesz, mert maga nem rossz ember, csak egy kicsit gyorsan jár a keze, és mindig elsieti a dolgot, de ez engem nem zavar...
- Hülye vagy! - förmed rá Vas elvtárs inkább félelemmel, mint haraggal, mert ilyenkor, itt mellette az ágyban, mindig kiver rajta a félelem, pont mintha menetrend szerint érkezne. Neli kisasszony, azaz mára már Kökény elvtársnő sokszor ébred arra, hogy Vas elvtárs ott fekszik mellette a feje alatt összekulcsolt kézzel, és nézi kikerekedett szemmel a nappalaiból átszivárgó rémeket.
Nelike ilyenkor csupa hálából szeretné Vas elvtárs homlokából kisimítani a rémeket, "hászen nem rossz ember ez, csak hát egy kicsit eladta a lelkét, és ha már így van, neki is úgy kell táncolnia, ahogy mások fújják a nótát. Hiába adja Vas elvtárs a fontosat, mert neki is dirigálnak. Ott van Tofan elvtárs, a kirúgott tanító... Csak pattint egyet, és Vas elvtárs, ha morgolódva is, de engedelmeskedik. Szóval ez a Tofan is... Valamikor tanító volt, de aztán elitta a tanítói becsületet, meg talán a tanítói tudományt is... Román világban a román inspektor még megtűri, mert azzal el lehet intézni a dolgot ezzelazzal, de magyar világban a tanfelügyelőt már nem lehet megvesztegetni. Jé! - csapja össze gondolatban a kezét Neli - pontosan olyan a bajusza, mint a gróf úrnak: Jávor-bajusz. Hogy nem vettem eddig észre?" Így aztán, amikor fordul a kerék, Tofan elvtárs egyik napról a másikra illegális kommunista lesz, a volt rendszer és a horthysták áldozata, nemzeti hős a kisvárosban.
Neli ilyenkor mindig önmagát is elsajnálja, mert hiszen megvigasztalná őt, Vas elvtársat egyébbel is, nemcsak azzal, amit a természet oly nagy keggyel adományozott számára, de hogy tehetné, amikor olyan kevés ideje van a rádió hallgatására, mivel abból a nyomorult csaposi fizetésből nem lehet megélni. S különben is a híreket Szabad Európa is, meg Amerika Hangja is pontosan a csúcsforgalmi órákban mondja. Még csak az kellene, hogy Suciu - magyar világban még Szűcs -, a milicista olyankor állítson be, amikor ő a rádiót hallgatja... Na aztán! De legyint is rá, csak más ne legyen jelen, hiszen Szűcs-Suciu egyébként Tofan elvtárssal együtt énekelte a Székely himnuszt. Igaz, hogy utána Szomorú, a cigányprímás, aki szálmagában húzza nekik, egy darab időre eltűnik a városból, és amikor végre előkerül, feltűnően csendes, olyan, akár a neve: szomorú, zavart, és hiába élcelődik vele az aranyfogú Köblös úr, hogy mi van, Szomorú, az ankét után elment a hangod?1
Mert nem válaszol, csak a nagy orrát lógatja bele a poharába, aztán szeme fehérje hirtelen megvillan, mintha azt akarná mondani, hogy majd mindennek eljön egyszer az ideje, de nem mondja ki. Inkább csendben eloldalog, mint aki tudja, amit tud...
Neli gondolataiban Vas elvtárs jobban jelen van, mint ahogy azt Neli gondolná, erre bizonyság, hogy a grófnak szánt választ is az ő jelenléte határozza meg. A mérleg billeg, a nyelve hol ide ugrik, hol oda. Táncol, mintha nem tudná eldönteni, hol állapodjon meg: hiszen a föld az jólfogna, de csak ha legalább fél lábbal rajta állnának az amerikaiak. Az ám! És látja magát, amint a föld árából szalont nyit, amely estéről estére zsúfolásig tele van amerikai katonákkal és tisztekkel. Tofan elvtársék csak egy bicegő sarokasztalhoz jutnak, majd a megnövekedett forgalomra való tekintettel átprogramozom őket a délutáni órára. Úgymond matinét tartok számukra, mint az iskolásoknak a moziban, vagy tudomisén... Most már csak úgy magánszorgalomból... csak azért, hogy ne menjek ki a formából... esetleg magamat is bedobom egy-egy fordulóra a szelektívebb vendégek számára, jóllehet, hogy igazából sem Vas elvtárs, sem Tofan elvtárs nem számítható ebbe a kategóriába, de a történelem kereke nagyon döcögős, ki tudja, hogy a kátyúból kikászálódva milyen irányt vesz majd?... És akkor jólfog Tofan elvtárs, akár Vas elvtárs is, mert mindkettő, amilyen kérlelhetetlen pártfegyelemmel jár nappal az utcán, éjszaka a gatyájukkal együtt az ideológiájukat is levetik, és amikor a "drága Nelikém" puha-fehér asszonyi ölelése bezárul fölöttük, talán még az Aurora cirkálót is odaadnák az idvezült pillanatért. Ez pedig nem kicsi dolog, ha meggondoljuk, hogy a világproletárok, Vas elvtárs és Tofan elvtárs összehangolt elképzelése szerint, ezen kellene a kommunista mennyországba hajózzanak.
Nelike, amikor végre kinyitja a szemét, nagyon elcsodálkozik, hogy a gróf úr még mindig ott áll, száján, vigyorra nyíló bajuszán ott villog az a csókolni való kis mosoly, ami mindig is megdobogtatja az ő szívét, bármilyen edzett is eddig már, és bármilyen komolyan is veszi a Valéria madám parancsait, amelyeket a biztonság kedvéért naponta elismétel: - Lányok, a kurva anyátokba! Nehogy valamelyiketek beleszeressen a kliensébe, mert akkor végünk van: jön az árvíz, tűzvész, és megverik a dobot a fejünk fölött. Valéria madám pedig tudja, hogy mit beszél, nagyon is tudja, ugyanis ő a szakmát állítólag az Örök Városban tanulta, ide csak öregségére jött, megtakarított pénzét befektetni és kamatoztatni a jól menő házban. A kamatot végül Tofan elvtárs intézi el neki egy hivatalos papír formájában, amiben arról értesítik, hogy a háza az állam tulajdonába megy át, neki magának meg békés, derűs öregséget biztosítanak, a lányokkal együtt, a Bărăgan napfényben fürdő, kies tájain. A lányok közül sokan hazavergődnek, és titokban, mint Neli is, a hivatalos műszak után még nagy tisztelettel folytatják régi szakmájukat, ám igaz, ekkor már másképp nevezik a munkájukat is, és őket is, de hát nem a név a fontos, amivel a dolgokat illetik, hanem, hogy milyen betevő származik belőle.
- Itt helyben átírjuk, kezicsókolom - csapja össze bokáját Kacsóh Ignác közjegyző, amitől Nelike naccsád végre kilép a múlt és jövő fogságából, és ott áll a megkerülhetetlen jelennel szemben. Kacsóh Ignác közjegyző minden igyekezetét belepréseli abba a mosolyba, ami az iménti kezicsókolomot követi, mert véleménye szerint jó üzletről van szó, mindenki jóljár vele. Nelike naccsád ötven hektár boldog birtokosa lesz, hogy csak róla beszéljünk most.
- Kezet rá, kisasszony... - ez már a gróf úr, aki ez idáig most először kerül ebbe a helyzetbe, hogy vacak ötven hektár miatt ilyen hosszan kelljen kapacitáljon valakit, hiszen eddig még a morzsákat is felszedték, ha lehullt a kabátujjáról, most meg Neli csak áll vele szemben kimeresztett szemmel, és bámulja őt olvadozva. Talán oda sem figyel, hogy mit mondanak neki.
Tulajdonképpen a gróf úr azzal követi el a végzetes hibát, hogy nyújtja is a kezét Neli naccsádnak.
Édes Istenem! - szörnyed el Nelike, amint meglátja a parolára nyújtott kezet, mi több, már Vas elvtárs erősen megkeményített hangját is hallja.
- Te, Neli, már oda vetemedtél, hogy grófokkal parolázol? Te még mindig nem léptél ki abból a ideológiai fertőből, amibe a kurvaságod taszított? Hát én hiába gyömöszölöm beléd estéről estére a drága marxista ideológiát?... Mert te mégis a kulákok szekértolója lettél. Az opportunizmusoddal... Igen! - kiált fel örömmel, mert örvend, hogy végre első nekifutamodásra ki tudja mondani, és hamarjában meg is ismétli: - Az opportunizmusoddal, itt a közélelmezés szolgálatában, te képes vagy és megfertőzöd az egész társadalmat. Most már bánom, hogy kivettelek a sorból, mert a te helyed is ott van közöttünk...
- Gondolod?... Gondolni méltóztatik Vas elvtárs, hogy kézfogással is terjed? - kezd kapkodni, dadogni Neli naccsád, mert megretten, hogy meggondolatlanul szinte-szinte visszategezi Vas elvtársat, hiszen eddig már Kamilla olyan messzire illan belőle, hogy Vas elvtárs, ha netalán még egyszer odanéz, nyomát se találja.
- Mi? - kérdi Vas elvtárs.
- Hát az az izé... az az opu... - és ettől aztán annyira megijed Nelike, hogy menten odafordul a gróf úrhoz, szemét is behunyja, hogy ne lássa se a Jávorbajuszt, se a Jávor-bajuszra rátelepedő őrjítő mosolyt, s elhaló hangon rebegi, akár ha szüzességét kérné időnap előtt tőle:
- Értse meg, gróf úr, nem tehetem...
Sem a gróf úr, sem a Köpködő úri közönsége nem tudja meg soha, hogy az elmaradt vásár miatt Nelikének a szíve ott helyben megrepedt, és az a mérhetetlen melegség, amit eddig magában hordott, most egyből a repedés résén elkezd szivárogni, és ez a szivárgás olyan erős, hogy évek múlva a tudósok üvegház effektust kezdenek emlegetni. Még egy utolsó pillantás, és aztán Nelike megembereli magát, és végre a Köpködő népe a régi, megszokott Nelikét, Neli naccsámot hallja:
- Kérem, ne tartsák fel a sort. Engedjék a dolgozó népet előretörni - noha érzi, mert a lassan kiszivárgó melegséggel egyenes arányban költözik be a résen a hidegség a szívébe, hogy itt most már örökre megszakadt valami. Hiába, az asszonyi szív mélyebb titkokat rejteget a legmélyebb barlangnál is, titkát még senkinek sem sikerült feltárnia, mert ez a titok változik, soha nem ugyanaz, nem ismétli önmagát, csak a szeretetet... Na meg a gyűlöletet!
Nelike ott a kocsmában megérzi, amit Vas elvtárs már reggel óta tud, és azért várja az irodában az estét, hogy a titok biztonságban legyen: ha akarja, se legyen alkalma senkinek elmondani. Akkorra, amikor a jelenet a Köpködőben lejátszódik, már mindenki mozgósítva van, a katonaság, rendőrség, az ágyúk, az állambiztonság, a csoportokat is megalakították, tudják, ki hova menjen és kiért.
Hajnalban, már éppen virrad, amikor Vas elvtárs álmosan bekopog, érzik a szagán, a szemében bujkáló félelmen, hogy történt valami, na meg azon, hogy szokásától eltérően most nem kéri a hat tojásos rántottát, hanem minél előbb ágyba akar bújni.
Nelike, tudva, hogy Vas elvtárs eddigre már amúgy is értesült az este történtekről, szép sorjában elmeséli Vas elvtársnak a történteket, aki mégiscsak Vas elvtárs. De Vas elvtársnak a szeme sem rebben, bezzeg máskor olyan indulattal hordja le az ember lányát, mintha a forradalom és a proletárdiktatúra érdekeit árulta volna el. Most csupán annyit mond dörmögő bosszúsággal:
- Hülye vagy, Neli - és azzal a fal felé fordul, és máris hortyog, hiszen neki napközben annyi dolga van, de annyi, hogy - "te beleroppannál, Nelim, ha egyszer mindent elmesélnék. De tudod, hogy nem tehetem, mert akkor a pártfegyelmet szegném meg, és megérdemelném, hogy mint osztályidegent, engem is kivessen magából a párt. Úgy, hogy soha ne kérj ilyesmit tőlem, Nelim, ha jót akarsz. Résen kell lennünk, mert hiszen az osztályellenség soha nem alszik. Soha!"
Neli ebben a hajnali órában zavartan ébred, mert az éjjel megint a régi szép időkről álmodott, és ugyan ki mást látott álmában, mint a Jávorbajuszos grófot. Almában szégyellte magát, amiért megtagadta a gróf úr kérését, és most, amikor Vas elvtárs fáradtan és a félelemtől piszkosan meg szagosan behuppan melléje az ágyba, kénytelen a meztelen valósággal szembenézni. Mi több, már Vas elvtársat is elvitte az álom mellőle, hogy már módja sincs legalább rajta kitölteni a haragját. Mindegy, nyomkodja a fájdalomtól hasogató fejét, és amint a tükörbe néz, akkor torpan meg igazán, mert az álom bizsergő melege még fogva tartja a gondolatait, és ő ebben a pillanatban nem is tudja pontosan, hogy valójában kire virradt ez a hajnal: Kamillára, aki abban a világban volt, vagy Nelikére, aki ebben a világban lett.
Szarok rá, dönti el végül a Neli magabiztosságával, mert hiába dumál nekem a nagy Vas elvtárs a petyhüdt ideológiájával, mert hiszen az a kibaszott Kánaán, amit estéről estére megígér, még mindig késik, mint a nagybányai gyors, és dumálhat, ha kell reggelig is, mert az élet pontosan olyan kurva, mint amilyen volt, csupán a dolgokat illetik más néven. És pont!
És mindennek a tetejébe, noha, mint az ördögöt, állandóan próbálja elhessenteni, gondolataiban újra és újra megjelenik János gróf elegánsan, Jávor-bajuszosan, pedig János grófnak ebben a pillanatban egyáltalán nincsenek ilyen szándékai. Ha netalán eszébe jut is Neli, nem a szerelmi vágy társul most a nevéhez, hanem teljesen tisztátalan gondolat: "Ez a kurva is, ha az este elfogadja az ötven hektárt tőlem, akkor most nem minősítenek kuláknak, és megúszom ezt a rohadt kitelepítést." Ugyanis alig kevéssel azután, hogy a gróf úr elhagyja a Köpködőt, őt is és az őt kísérő társaságot is azon mód összeszedik a Vas elvtárs szervezte, vezette csoportok, és meg sem állnak csak a Bărăganon.
Talán Nelike Kamilla-pillanatában hajtják le éppen a marhavagonból a gróf urat és a hozzá hasonlókat a Bărăgan kopogó földjére.
- Itt fogtok lakni - mondja a piros sapkás, vasúti szolgálatot ellátó milicista őrmester, Toaca bácsi, akit pontosan azért tisztelnek meg ezzel a feladattal, mert feljelenti a szomszédunkat, Varga molnárt, hogy lopja a malomból a korpát, amit egyébként onnan tud, hogy ő maga is ebből a lopott korpából hizlalja a disznóit, de a dolognak kitörik a nyakát, mert ki az ördög gondolná, hogy ez a piszok Varga nemcsak neki ad a lopott korpából, hanem a főügyésznek is, és így aztán az lesz a jutalma, hogy tehet egy kirándulást az állam költségén a Bărăganba, ami miatt nem kevésbé haragos, és hangját ugyan kin töltse ki máson, mint a deportáltakon.
- Itt fogtok lakni! -- ismétli meg újra és az elégtételtől, hogy ő a barikád másik, jobbik oldalán áll, hangosan elröhinti magát, ami, valljuk be, inkább olyan, mintha hatalmas pocakjából a hátsó vészkijáraton menekülnének a gázok.
- Itt? - kérdezi valaki.
- Miért? Mit gondoltál, hogy majd a Ritzben nyitunk lakosztályt számotokra?
- De hát itt ház sincs...
- Majd építetek... Megismeritek a munka örömét, és a sajátotokban fogtok lakni.
- És miből fogunk építeni?
- Isten segedelméből! - röhög fel saját szellemességén az őrmester. - Na, gyerünk, mert nem akarom, hogy itt eresszen gyökeret a lábam.
- Az őrmester úré már rég gyökeret eresztett, de ez a gyökér ugye menten elszakadna, ha azt mondanák, mindenki álljon az apja fejfájához?
- Pofa be! - és olyan magabiztosan lódít egyet a bal válláról lelógó pisztolytáskán, hogy a lendület szinte felkapja és eltünteti, pontosan mint amikor a város nemzetiségi arányának feljavítása érdekében fiatalkorú bűnözőkkel töltötték fel a hegyivadászok üresen maradt kaszárnyáját, és a vagányok támadást intéztek a város ellen. Akkor termetét és pocakját meghazudtoló fürgeséggel, és olyan alapossággal bújik el az egyik vasúti raktár mélyén, hogy csak amikor már eltűntnek akarják nyilvánítani, merészkedik elő.
Miközben Toaca bácsi, a piros sapkás vasúti milicista megtartja az első politikai leckét a gróf úréknak, Neli, aki egyébként az őrmestert is jól ismeri, hiszen még az ántivilágban az őrmester mostani élettársának, Tinka néninek a kifőzdéjéből hordták a kosztot, szóval most Neli előtt még élesebben világol János gróf szomorú tekintete, mint az este. Úgy érzi, hogy János gróffal és a lányokkal éne jobbik fele is eltávozott, a maradék meg már nem az övé, hiszen ki kell porciózza azt a szocializmus építésének nehéz munkájában megfáradt Tofan elvtárs, Vas elvtárs és a többiek között, hogy Konrádról még csak ne is beszéljünk... Ettől aztán a fájdalom úgy belenyilall a fejébe és a szívébe, de úgy, mint amikor... de nem csüngünk örökösen az emlékeken, mert az nem vezet jóra, főleg abban a világban, amelyik nem akar emlékezni, jobban mondva csak arra emlékszik, ami soha nem történt meg.
Ez a kollektivizálás meg a vele járó cécó igazság szerint kétágú villám Neli életében, mert alighogy János grófot elviszik, pár hétre rá, egy hajnalban Vas elvtársért is megáll az új vaskapu előtt a fekete autó. Szegény jó Vas elvtárs éppen előző este példálózott, hogy az élete irányán változtatni kellene.
- Te, Neli - mondja, miközben nagyokat fal a tojásrántottából, és ahogy megszólal, sárga tojásrántotta maradékok röppennek szanaszét - nem kellene leragadj a bárnál. Egész életedben kocsmatündér akarsz maradni?...
- De hát én... - és itt Neli olyan szemérmesen akad el, mintha szégyellné a múltját, csak hát mégsem mondhatja ki fennhangon Vas elvtárs előtt, hogy a kurvaságon kívül semmihez sem ért.
- A mai világban ilyen elvtársnőkre van szükségünk, te Neli. A párt majd kézbe veszi a dolgodat.
Hát ami igaz, igaz, Nelike már rég retteg ettől, érzi, hogy egyszer majd bekövetkezik ez a beszélgetés. Idáig minden alkalommal, ha valami ilyesmit érez meg a Vas elvtárs csendjéből, mindig időben kisirül az ajtón, és most tessék, nem lehet kitérni előle. Pedig már rég eltökélte magában, hogy bármilyen szép is, magasztos is, meg hazafias is, de belőle nem fognak traktoristát csinálni. Hát akkor százszorta inkább a Bărăgan! Ott legalább találkozhat a volt kolléganőivel, meg talán még János gróffal is... Az sem lehet olyan ördöngös, ha Sárga Maca már a tartományi pártbizottsághoz került valami protokoll izének. Ha neki sikerült, majd csak neki is fog, elvégre Maca sem a Sorbonne-on tanult.
- Tessék engem békén hagyni, Vas elvtárs... Jó nekem a Köpködő is.
- Lehet irodai dolgozó... Aktivista... Beszélnél az embereknek a múltbeli nehéz életedről, az elnyomásról...
- Nem volt az elnyomás, Vas elvtárs, hiszen magam vállaltam és megfizettek érte, ejszen még jobban, mint most a Köpködőben.
- Elhallgass, te, mert mindjárt kettéhasítalak! - dübörög nevetségesen Vas elvtárs, majd hozzáteszi: - Elvégeznél egy ilyen-olyan tanfolyamot, és akkor jöhetnél velem terepre.
Áhá!, gondolja Neli, de hangosan nem mond semmit, hiszen minek, tudja, hogy ez lenne mindkettőjük számára a vég, mert ahogy már régóta suttogják, Vas elvtársnak kezd kitelni az esztendő, és ez aztán igazán jó ürügy lenne rá, mivel a felesége már feljelentette Tofan elvtársnál, aki éppen a napokban röhögte el, hogy amióta Vas elvtárs tisztséget vállalt a pártban, azóta az otthoni tisztségét nemhogy nem teljesíti százszázalékban, hanem nagymértékben elhanyagolja. Olyannyira, hogy mostanra már bepótolhatatlan restanciái vannak, ezért is kéri az asszony, hogy helyezzék át a férjét egy valamivel csendesebb körletbe.
Így aztán hajnali négy órakor, amikor a szomszédban verik a kaput, Neli éber ösztöne megsúgja, hogy baj van; Vas elvtársért eljött a fekete autó. Éppenséggel Sandut küldték utána, állapítja meg, ahogy álmosan, kócosan s gyűrötten, izzadtan rátapadó hálóing alól vacogva kiles az ablakon; a leghitványabbat, akire számított az áldott jó Vas elvtárs. - Te, Neli, ha majd Sandu jön utánam, akkor abból tudhatod, hogy mélyen a süllyesztőbe kerültem, és menj el az asszonyhoz, s mondd meg neki, hogy a kollektív vagyonhoz egy darabig ne nyúljon, és aztán apránként adja el, s éljen belőle, ahogy tud. Az sem baj, ha néha küld egy-egy csomagot.
Neli naccsád délutánig még vár, noha nem hisz benne, de még vár, hátha mégis előkerül Vas elvtárs, és nem kell elmennie a karót nyelt feleségéhez, aki vasalódeszka termetével, a jó Isten a megmondhatója, hogy mire olyan büszke.
Az asszony már tudja a hírt, mert kisírt szemmel nyit ajtót, és úgy bújik oda Neli dús keblére, mintha világéletükben a legjobb barátnők lettek volna, és nem ő üzenné fűtől, fától annak a "riherongynak", hogy egyszer majd kikaparja a szemét
- Árvák maradtunk, Nelim. Mi lesz velünk?
- Erről talán Vas elvtárs pártját kellene megkérdezd - motyogja Neli naccsád valami megmagyarázhatatlan fensőbbséggel a hangjában, majd sietve a lényegre tér, mert tudja jól még a régi világból, hogy akasztott ember házában nem illik kötélről beszélni, vagyis hát: letartóztatott ember házában nem tanácsos tartózkodni...
- Vas elvtárs valami kollektív vagyont emlegetett... Azt mondta, egyelőre hagyd pihenni, majd aztán apránként előveheted, és küldj csomagot neki!
Ettől aztán a szikár asszony sűrűbben kezdi nyomkodni a zsebkendővel a szemét, mi több, váratlanul a felismerés és elégtétel fénylő ragyogása tör át a szomorúságon, hogy íme, íme az ura mégiscsak őt szereti jobban, mert róla gondoskodik most is. És hogy háláját bár közvetlen módon kifejezze az ura iránt, és közben a másikon is döfjön azért egyet, az almárium fiókjából egy nagy, zöldköves gyűrűt halász elő.
- Ezt tedd el, Nelim, emlékbe.
- Mi ez? - csodálkozik Neli naccsád, mert a gyűrű különben olyan ismerős forma. - Honnan van?
- A kollektív vagyonból... Szegény jó Zsigám kollektivizálta össze még amikor jártak a kulákokat kiemelni.
Hát persze! A gyűrűt valamikor az öreg Prázsmári Boldizsár ujján látta.
Neli naccsád, aki világéletében büszke volt becsületes kurvaságára, most ámulva nézi a zöldköves gyűrűt, de nem nyúl érte, még el is húzódik, mintha félne, hogy a gyűrű majd megégeti az ujját. Hát hogyne, amikor fénykorában sem fogad el soha ilyen drága ajándékot a részeg lovagjaitól, akiket a mámor nagylelkűvé tesz. Ha pénzt akarnak adni, azt elfogadja, de drága ékszereket nem, mert tudja, hogy abból bármikor bonyodalom származhat.
- Fogadd el bátran...
De Neli nem fogadja el, még a deszka-lapos asszony mellől is elhúzódik, mintha attól félne, hogy amíg az a vállán sírdogál, szálka megy a bőre alá.
Az özvegynél tett látogatása után Nelike megváltozik, jobban mondva a környezete változik meg, mindinkább kezd lekopni neve mögül a múlt, vagyis hát pontosan az szépül meg, amikor híre megy, hogy János grófnak csomagot küld, attól kezdve az igazi naccságák is szóba állnak vele, akik eddig a világért sem tették volna ki magukat ekkora szégyennek. Az igaz, hogy erre nem is nagyon volt eddig alkalmuk, mert Neli idáig nem szorult arra, hogy sorba álljon, mert ha nem csurrant, cseppent, de most megváltoztak az idők, más mércével mérnek már számára is.
Itt jön rá a sorban arra is, hogy akkor, ha azon a bizonyos estén elfogadja János gróftól az ötven hektárt, megmenthette volna szegény embert a deportálástól, de rövid időre rá ő maga is kulák lett volna. És ki tudja, melyik lett volna jobb igazán?, kérdi csendben magától, ahelyett, hogy azért boszszankodna, hogy már megint az orra előtt fogyott el a hús.
És nemcsak ő változik meg, hanem a világ is más lesz, János grófék eltűnnek a porondról, és mások jelennek meg helyettük, mint ez a Jónás is... Úgy terem itt, egyik napról a másikra, mintha a földből nőtt volna ki...
Mi azalatt, amíg a történelem elbotorkál mellettünk, úgy állunk a Köpködőben, mint János gróf és a barátai azon a hajnalon, amikor a sors kiteszi őket a Bărăgan nagy és üres óceánjára... De a Köpködőben még csak pelyhedző reményekkel állunk, és van valami János grófos nemcsak a tartásunkban, hanem az arcunkon is, és félszeg kérni akarásunkban, legfőképpen az az én arcomon, aki egy kurta lépéssel Andrásék előtt állok. Mindenesetre kell legyen valami, mert Nelikében másképp nem ébredne fel a szunnyadó szakmai ösztön, ami végül szájára csalja a szavakat:
- Parancsolnak az elvtársak? - mert akkoriban még a kuncsaft kuncsaft és szent. És megbecsülik, vagyis hát igyekeznek azt a látszatot kelteni benne.
Nekünk, és főképpen nekem, aki fél lépéssel, talán egy egésszel András és Vili előtt állok, ez már fél győzelem, mert arra számítok, hogy Neli naccsád szava egyben elutasítás is lesz: - Na, tűnés gyorsan, faszikáim!
És, mivel a várt rossz nem következik be, úgy érzem, hogy a képzelt téglalap alakú medence ott van a helyén, partján a szivarozó, poharaikba kapaszkodó férfiakkal, akik mind bennünket figyelnek, de nemcsak úgy közönségesen, hanem felnéznek ránk, irigylik azt a magabiztosságot, amivel ott állunk Nelike előtt, mint valami kinyilatkozás, amire ők a mi korunkban nem lettek volna képesek, mi több: "Azt adta volna az Úristen!"
Odafent, ahol én állok, nagyon megritkult már a levegő. Közben sűrűn pislogva leskelődöm jobbra-balra, hogy mi történik körülöttünk. Nem történik semmi. Mindenki tapintatosan viselkedik, úgy csinálnak, mintha ott sem lennénk, vagy mintha nem is látnának bennünket. Így aztán lassan a föld felé fordítom a botkormányt, és óvatosan leereszkedem szómagasba. És pontosan, amikor szólni akarok, még hallom András szavainak kemény és váratlan becsapódását.
- Három deci rumot kérünk! - erre úgy fordulok meg, hogy szememből messzire világít az indulat: mi a francért lökdöstetek akkor engem előre, ha a hátam mögül belekontárkodtok a szerepembe, és ezzel nevetségessé és fölöslegessé tesztek?!
Becsületem és dicsőségem ilyetén megrongálása - később aztán Andrásék is belátják - az ő kárukra is megy, nem csupán az enyémre, mert Neli naccsád, mint valami kupec, hirtelen csak úgy ránézésre felbecsül és újraértékel bennünket a maga etalonja szerint:
- Három féldeci rumot - fordítja le alakunkra, a helyzetre, no meg felbecsült képességeinkhez igazítva a mércét.
Éppen tiltakozni akarok a jogunk és a proletár egyenjogúság durva megcsonkítása ellen, amikor András végre utolér, és a kabátom alatt olyant húz be az oldalamba, a vese tájékára, hogy azt bármelyik frissen végzett milicista megirigyelhetné, mert ha a Heidelbergi Kátét nem is, de az anatómia erre vonatkozó fejezeteit kiválóan megtanítják akkoriban a milicista-iskolában. Ettől aztán a szó legigazibb értelmében kinövök a féldecis mércéből, mert ahogy András a könyökét behelyezi a vesémbe, egy egész fejjel leszek magasabb, és a barátaim később ezzel magyarázzák a tényt, hogy ebből az elérhetetlen magasból nem veszem észre Nelike széles mosolyát és biztató kacsintását, amivel a féldeci rumokat toldja meg. A sorban viszont nincs idő sokat totojázni, mert az irigység azért csak kikönyököl a törzsvendégek soraiból, amiért Nelike ilyen sokat foglalkozik velünk, mi több, még kacsint is nekünk, jelezve, hogy számunkra máris hitellapot nyitott a szívében.
- Adj cuclit is hozzá! - dübörgi valaki a megfoghatatlan világból, mert a füstből és félhomályból csak sejteni lehet a szavak irányát, az ember pontosan nem tudhatja, honnan érkeznek. De ezen kár is elcsodálkozni, ez a szocreál, ahol semmi sem azonos önmagával.
- Adj cuclit is hozzá, Neli! - ismétli meg a másik, és visszhangként gyér röhögés támad a mondat köré, mintha csak úgy egy pillanatra megállnának mellette, hogy lássák, mi is rejlik mögötte. Már arra számítok, hogy a röhögés szünetében beálló csendben a mérges gázok végre kicsapnak a képzeletbeli téglalap alakú medencéből, és felkapnak bennünket, utána már semmi sem ment meg, hiszen a levegőben nevetségesen kalimpálva és a félelemtől hülyén rikácsolva, belehullunk a medencébe, és egyedül csak Nelike lesz szomorú egy percig, mert ezek az edzett férfiak a medence partjáról aztán újra a politika, az asszony, a hülye főnökeik és a beszolgáltatások felé fordítják a szót.
Sajnálom magam, hogy most már soha nem tudom meg, milyen a rum íze a Köpködőben, a gázok elkapják a derekamat, és mindjárt felkapnak, csak egy pillanat még. A szememet is behunyom, hogy legalább ne lássam a szégyenteljes zuhanás ívét, és akkor, akárha egy beteljesülő álom kellős közepén lennék, meghallom Nelike hangját:
- Kuss! - És most rajtam a sor, hogy alapos könyökmunkával hívjam fel András figyelmét, ha eddig nem vette volna észre, hogy Nelike tulajdonképpen nem is Nelike, hanem a nagy Bernea cirkusz oroszlánszelídítője, és csak azért nem ismertem fel eddig, mert az ostort nem hozta magával. Különben is az oroszlánszelídítő civilben felismerhetetlen, hiszen végig, amíg ott lábatlankodom a cirkusz építésekor szemben a Pionír-parkkal, ahova később a benzinkút, majd a Gábor Áron- és Bălcescu-szobor épül, egyszer sem ismerem fel, pedig többször is elmegy mellettünk. Csak akkor esik le az állunk, amikor végül sikerül belógnunk a cirkuszba, és meglátjuk a hölgyet, szinte egy szál ostorba öltözötten. Sokáig cseng a fülembe András röhögése, amivel megmagyarázza nekünk az oroszlánszelídítő nő sikerét: "Hülyék vagytok! Hát nem veszitek észre, hogy mindenik bak oroszlán? Mit gondoltok, mit súgott a fülükbe! Ezek már úgy fel vannak izgulva, hogy a pokol kénköves bugyrába is elmennének érte..." Ahá, értem meg, szóval ezért visel több mosolyt, mint ruhát? "Na, csakhogy végre felfogod a dolgok spiljét!" - gúnyolódik András. "A mijét?" - akarom kérdezni, de aztán ráharapok a kérdésre, még mielőtt a tudatlanságom hangosan visszhangozva felszínre kerülne. Egyébként András mindig így csinál, valósággal vadássza az ilyen szavakat és kifejezéseket, hátha zavarba ejt velük, mert tudja, hogy az aszott, fuszulykakaró vékony Gabriella néni, aki töklámpásszerű kalapokat cipel mindig a fejen, németül tanít reggelenként engem és Misit a filegóriában. András biztosan ott leskelődik a filegória körül, amikor éppen a spielhosét mondja rámutatva a rövidnadrágomra. Ja!, fejtem meg hát végre a titkot, és húzom ki magam nagyképűen, a dolgok spiljét mondod? Az más.
Nelike, a bátor oroszlánszelídítő, ott áll a porond közepén, arcán egy kicsit félrecsúszik a nekünk szánt kacsintás, de annál biztatóbb és meggyőzőbb a szava, amivel a helyükre parancsolja a féktelen fenevadakat, amelyek veszettül vicsorogva ugyan, de az ígéret reményében hunyászkodnak meg előtte.
Az igaz, hogyha akkor ott a Köpködőben tudom, hogy pár évvel később Moszkvában, pontosan a marxizmus fővárosában tépik majd szét az oroszlánok a bátor idomárt, mert a szocialista méltányosság nevében nem akarják elviselni tovább a pattogó parancsszavakat és az ostort, másképp viszonyulok ehhez a hasonlathoz. Talán az életem is másként alakul, mert a dolgok szoros összefüggésében elég, ha csak egy kis csavar meglazul, és az egész gépezet menete megváltozik. Mivel ezt már startból elszalasztottam, kénytelen vagyok visszatérni Nelikéhez, aki a már említett dresszőr határozottságával parancsolja hátrább az agarakat, azaz csak egyet, mert a többi éppen csak beleröhint a megjegyzésbe, nem kapja fel, nem lóbálja diadallal, mint teszem azt egy női alsóneműt.
- Kuss! - csattan még egyszer a biztonság kedvéért Nelike hangja, majd nyomban hozzá is teszi: - Zozókám, angyalom! - fordul oda a lobogó sörényű ifjú oroszlánhoz, aki még egy fél évvel ezelőtt pontosan olyan félig macska, félig oroszlán volt, mint mi magunk. - Perkáld le előbb a stekszet, amivel még mindig sáros vagy nálam. És csak azután, de még azután se gyalázd a kuncsaftjaimat! Különben zárolom a kontód...
Zozókámnak ettől személyiségzavara támad, azt hiszi magáról, hogy ő a későbbi moszkvai oroszlán, aki elsőnek vágja fogát az idomár ropogós húsába, és felkapja a vizet, vagy ahogy akkoriban mondják, totál pipa lesz, a lényeg ugyanaz, és elönti agyát a lob:
- Ide figyelj, te retkes! Mit gondolsz, mi vagyok én?
Ez már több annál, amit egy ilyen tisztes ház presztízse megenged vagy eltűr, ugyanis a korabeli értelmezés szerint a "retkes" nem retektermesztést vagy az ezzel foglalkozó kereskedelmet jelenti, ami úgy magában véve nem lenne szégyellnivaló, hanem ez az ocsmány kurvának egy súlyosabb variánsa: a retkes sarkú, mosdatlan kurva. És ha már a proletariátus sikerrel kitört "a föld fogsarkából", és eltörölte az intézményt, ahol Nelike pontosan ebben a hivatalos beosztásban dolgozott, akkor, ha már maga a szakma sem létezik, akárcsak a tüdőbaj, és sértés, ha egy létező személyre egy nem létező intézmény nem létező(?) munkabeosztását szabják rá. És különben is ebben az időben még a világ nincs úgy eleresztve, mint manapság, hogy a lányok az ilyen jellegű sértést a gyűrűs ujj melletti, de a hüvelykujj felőli ujj felmutatásával és a hozzájáró kísérőszöveggel: "Ülj bele, s forogjál!", vagy ennek egy rövidebb variánsával: "Nyald ki!", intézzék el. Ebben a korban még a védtelen, kiszolgáltatott férfiak ölre mennek, ha társaságukban, jelenlétükben megsértik a gyöngéd nem képviselőit.
Karsai Konrád, a legilletékesebb teszi magáévá a sértést, mint ahogy mindenki el is várja tőle, hiszen Karsai Konrád hivatásos verekedő és emellett persze a Köpködő legmegbízhatóbb, első számú törzsvendége. Karsai csupán azóta lett hivatásos verekedő, amióta hazatért az amerikai fogságból, mert hiszen eredetileg jámbor szőrmekereskedő, és akkor nem ér rá ilyesmire, csak hát a nyugati fogságból hazafelé lekési a csatlakozást a nagybátyjával és csendestársával: ő éppen hazafelé tart az amik fogságából, míg a nagybácsi a közös üzlet maradék vagyonával egyenesen Amerikába, de abban a háború utáni zűrzavarban valahogy elvétik a csatlakozást. És Karsai Konrád végül hazajön, és azonnal bekasztlizzák, aztán állás nélkül teng évekig, mivel az amerikai fogság miatt politikailag megbízhatatlanná vált. Igaz, a nagybácsi azóta bizonyos gyakorisággal levélben keresi fel, és a háború utáni amerikai nyomorra hivatkozva a csak apró részletekben törleszti a vagyondifferenciát. S mivel Konrád úrnak nincs állandó lakcíme, a nagybácsi a leveleket rendszerint a Gábor Áron kocsmába címezi, azaz a Köpködőbe, és bizony nem egy alkalommal történik meg, hogy a levél Konrád úr letartóztatása napján érkezik, és szabadulása napjáig vár rá a pulton egy Cherry-brandy-s üvegnek támasztva, mert ezt csak doktor Kalapács kazánkovács és nőgyógyász issza, és ő is csak akkor, ha netalán józanul téved be a Köpködőbe.
- Azonnal kérj bocsánatot! - úszik át a kocsma légterén K.K., mint valami párduc, vagy a hasonlat másik felével élve; mintha ő lenne a legendás Lev Jasin. A hasonlat egyáltalán nem sántít K.K. esetében, mert ő mellesleg volt már cirkuszi akrobata is, amíg azok is nem kezdtek szakképesítést és munkakönyvet követelni, és csak azon múlik, hogy Bogdán László valamelyik regényébe nem kerül bele, hogy ki nem állhatja Hutera Béla hazugságait; még hogy Törökországból seggen csúszott haza a befagyott Feketetengeren!... Konrád úr már röptében megragadja Zozókám nyakát, aki már meggondolta ugyan magát, de elkésett, kérné szegény a bocsánatot, de Konrád úr szorításában csak a szemei ülnek ki a homlokára az erőlködéstől, mint a levelibékának, de hang már nem hagyja el a száját.
- Engedje el, Konrád úr! - szólt szelíden Nelike, mintha mi sem történt volna, és kezét kérőn Konrád úr izmos karjára teszi. - Egy ilyennel ne mocskolja be a kezét... - és aztán Nelike a többiek felé fordul, hátha mindnyájan tanulnak végre az intő jelből. - A hitel, az bezzeg jó! Így legyen az ember jó valakihez... - és látom, bizonyisten látom, hogy Neli naccsád szavára mindenki lekapja a tekintetét, mintha éppen ebben a pillanatban esett volna egy
szúnyog vagy valami más a poharukba, vagy mintha légyszaros negyvenes körte egyből több száz wattosra nőne ki magát.
- Kidobjam? - tesz még egy utolsó kísérletet Konrád úr, aki még dühében sem ragadtatja el magát, mert ugye mit tesz, ha az embernek az ujja is és a lelke is a finom szőrméken és a női lelkeken pallérozódott.
- Hagyja, Konrád úr... Sajnos ő is vendég...
Zozókám többet aztán nem teszi be a lábát a Köpködőbe, s ha netalán meglátja Karsai Konrád volt szőrmekereskedőt, már messziről átmegy a másik járdára, vagy behúzódik a legelső útjába eső üzletbe, és ki sem jön, amíg K.K. el nem ér legalább a város túlsó végére.


4. Elveszett szivárvány

Eközben mi András sorozatos biztatására nagy nehezen kilépünk az érdeklődés epicentrumából, és úgy vergődünk át a kocsmán, gondosan ügyelve, hogy a képzeletbeli téglalap alakú medence szélét messzire elkerüljük, és még csak közel se menjünk a poharaikba kapaszkodó, hegyeset köpő férfiakhoz. Egy északi sarki expedíció százszorta járhatóbb utakon zajlik le, mint a miénk, az érdeklődés középpontjától egészen a határán túlig. De végre megérkezünk. Legalábbis mi azt hisszük, hogy megérkezünk Jónás, a púpos, sokdioptriás szemüveget viselő utcaseprő mellé.
- Mi van, nektek jó vagyok?... - méltatlankodik Jónás, ahogy lehuppanunk az asztalához, és méltatlankodik most is az emlékeimben: minek kell hazarángatni az embert, ha ő nem akar menni? Ideje volna felnőnöd végre, kölyök! Ha most ott lennék veled, az sem változtatna semmit a dolgokon. Úgy, hogy hagyj békét nekem! És ahogy lassan, méltatlankodva elfoglalja helyét az emlékezetben, vastag sörösüvegalj dioptriái alatt a szeme egészen nagyra, félelmetesre kerekedik. Olyanra, amilyenre akkor ott a szocreálban, akarom mondani a Gábor Áronban kerekedik, amikor leülünk az asztalához, mert jószerével a Köpködő mindig tele van. Talán már a nyitás pillanatában is, amikor a legkisebb Kökény lány, Nelike elvtársnő, naccsád vagy kisaszszony, Kamilla!, azoknak, akik még emlékeznek rá, hátralöki az álmosan nyikorgó ajtót. Ez az egyetlen pillanat, amikor még a Köpködő nincs tele, mert a következő másodpercekben, amíg Nelike felveszi a munkaköpenyét, már zsúfolásig megtelik.
- Leülhetünk? - kérdezi Vili, miután már lehuppanunk Jónás mellé, és én még ma is esküvel állítom, hogy a kérdés tulajdonképpen annak a félelemnek a megnyilvánulása, amit Jónás tekintete vált ki Viliben, amikor felemeli a fejét és végignéz rajtunk.
Vili kérdésére Jónás egy újabbat villámlik, majd valami hang is hallatszik, amit első hallásra nem ismerünk fel, csak amikor már emberi hang formájában is megismétli, akkor jövünk rá, hogy a már említett mondatot mondja:
- Mi van, nektek jó vagyok?...
Minket is meglep, hogy ilyen hirtelen találjuk szemtől szembe magunkat Jónással, hiszen tudni már eddig is tudtunk róla. Azt hiszem, alig egy éve még a kerítés mögé behúzódva, sárral dobáltuk, és mindenféle rémtörténeteket meséltünk róla, hogy dögöket eszik, és hogy a rendőrség többszörös gyermekgyilkosságért körözi és mindközött a legfrissebb az, hogy Jónás is, mint minden kicsi ember általában, nagy bottal jár. András állítólag megleste egy alkalommal, és azt állítja, hogy Jónásnak nagyobb szerszáma van, mint a fuvaros, Tompa bácsi lovának. Az már csak hab a tortán, hogy Jónásnak Juci állítólag a koszorúkról lelopott szalagokból varr gatyát. Ha jól emlékszem, az elkullogott Zozó mesélte, hogy látta Jónást egy ilyen gatyában:
- Képzeld, faszikám - és máris nyerít, mint a ló a zabnak, ha megérzi előre -, ott állt fekete gatyában, amin úgy világított a fehérbetűs felirat, mint a fényreklám a nyugati filmekben. - És ott a Jónás asztalánál, abban a felemás helyzetben elkezdek hirtelen vigyorogni, mint valami fakutya, mert elképzelem Jónást, ahogy este kimegy a ház mögé pisilni. Nem is kell elemlámpát vagy gyufát vigyen magával, mert csak úgy villog a gatyáján a szöveg, mint a Coca-Cola reklám az amerikai filmekben. Öles betűkkel csavarodik Jónás körül a felirat: hátul: "Csókolunk mindnyájan", elöl pedig az örök együttérzés szóbeli megnyilvánulása: "Nyugodjál békében."
Szegény Vili félreérti a helyzetet, és azt hiszi, az ő iménti félelmén vigyorgok ilyen kitartóan és világító pofával, mintha csak Jónás gatyájának egy darabja tükrözne a képembe. Egy darabig néz, szótlanul, aztán tüntetőleg fordul el, mint aki arra kíváncsi, hogy rajtunk kívül ki van még a kocsmában.
- Foglalt? - kérdezi András is, mert a Köpködő zajában nem lehet jól érteni a szót, és mert, s talán ez a legfontosabb, ő is zavarban van, hogy így szembekerült Jónással.
- Az! Most már igen, hogy letettétek a koszos seggeteket...
Így, hogy végre Jónásban oldódik a harag is, és a világító gatya felidézésével szerencsésen lenyelem az első félszgaluskát, végre szinte zökkenőmentesen rázódunk be a kocsmába, kezdek felszabadulni, mi több, már a vagányságom is visszatért.
- Szájba vágjam? - kérdezem Andrástól, mintha ő lenne köztünk a főnök.
- Hagyd! - kegyelmez meg András Jónásnak, és én csodálkozva veszem tudomásul, hogy Jónás közömbös arccal könyveli el a dolgot, ahelyett, hogy hálás lenne Andrásnak, amiért megmentette. Ennek a törpének fogalma sincs, hogy mitől szabadult meg, nézek végig rajta olyan tekintettel, akárha én lennék Konrád úr kisöccse, és ezt tudná, és méltányolná is mindenki.
Miközben Andrással képletesen és valóságosan is Jónással viaskodunk, Vilinek, akár a vizslájuknak, ha szimatot fog, úgy jár az orra. Vilit nézem, ahogy szimatol, szimmog, fintorog, de Vadászt, a kutyát látom magam előtt, ahogy idegesen szaglászik, lábai remegnek, már-már rohanna, mint a puskagolyó, ha kilövik, de vár; a jólneveltség nem engedi, hogy szó nélkül elrohanjon. Végre Vili legyőzi a jólneveltséget, és az orrát magasra feltartva kérdi meg:
- Ti nem érzitek?
- Mit? - kapom fel a fejem, mert az én orrom késik.
- Ezt a szagot.
Valamit éreztem eddig is, de azt hittem, hogy a gázolaj szaga, amivel keleti módi szerint a padlót kenik fel, de most, hogy Vili kimondja, az én orromat is csavarni kezdi valami átható, erős szag. Nem is szag, jóval több annál, ez már bűz! És amit eddig csak az izgalom tudott visszatartani, most az orrfacsaró bűzben érzem, hogy elered a könnyem. Nevetséges lehetek, ahogy ülök a kocsmában, és csorognak a könnyeim, pedig még egy kurva kortyot sem nyeltem a rumból.
Ez a hülye Jónás meg, ki gondolná róla, hogy képes rá, olyan fölényesen vigyorog szembe velünk, mintha a zsebében már rég ott lapulna a Piszkos Freddé való kinevezés. Ahogy a bűzfelhőben egyre jobban torzul el a képünk, úgy szélesedik ki mindjobban az ő vigyora. Már jóval a fejünk fölé nő a vigyorával együtt. Itt csak egyetlen dolgot lehet már tenni: Jónást azonnal bele kell fojtani az előtte árválkodó gebulába: Isten a tanúm rá, hogy meg is teszem, csak attól félek, hogy a túlméretezett púpját nem tudom átpréselni az iccés szűk nyakán. És amikor ehhez a szomorú felfedezéshez érek, akkor döbbenek rá, hogy amit hallok, az nem csendes háttérmoraj, hanem hangos röhögés, ugyanis már az egész kocsma rajtunk röhög. Erre tapint rá Vili már hamarább a Vadásztól eltanult kifinomult szimatával, mert hiszen mindenki tudja közülünk, hogy Jónás olyan büdös, hogy csak írott végrendelettel a zsebben lehet közel merészkedni hozzá, csak mi az izgalom hevében megfeledkeztünk róla, és most ez bosszulja meg magát.
- A rum! - inti Jónás egyszerre az idő ködén és a bűzfelhőn át.
- Mi van? - kapom fel a fejem, miközben a negyvenes villanykörte gyér fényében, a füst és bűzfelhő közepén trónolva, Jónás, mint valami patkánykirály azt mondja nekünk.
- A rumtól elmúlik... - de a szag olyan erős, hogy még abban sem lehetünk biztosak, hogy egyáltalán azt mondja, amit mond. Csak egy dolog biztos, valamit sürgősen cselekedni kell, és erre valóban az a legjobb megoldás, ha gyorsan nyakon kapjuk az iccét a rummal. Ezzel nincs is baj, csak hát a bűz beköltözik a szánkba is, és most már a gyomrunkból szivárog vissza.
Valahol elvétettük a dolgot. Ezzel mindhárman tisztában vagyunk. Tudjuk, hogy most pillanatnyilag csak a kocsma röhög rajtunk, de ha megfutamodunk, holnap már az egész város ujjal mutogat majd ránk, és meglehet, mi leszünk azok, akiket az utcakölykök sárral dobálnak majd a kerítések mögül.
- A rum! - veszi át a parancsnokságot Jónás: - Ugye, már jobb? Igyátok meg. Én fizetem...
És Jónás valóban jósnak bizonyul, a bűz végre békén hagyja az orrunkat, most már belülről, önmagunkból érezzük vissza, mintha már mi magunk is a szagba, a bűzbe anyagiasultunk volna bele. Néha még, mint egy önállósult lift, fel-le rángatózik a gyomrunkban, magával kapva az utolsó korty rumot is, de ilyenkor Jónás tanácsára mély lélegzetet veszünk, és a lift elakad valahol két emelet között, pontosan, mint a röhögés, ami győztes helyfoglalásunkat kíséri, és a megfutamodásunkra vár.
- Tudjátok... - hallom és meg mernék esküdni rá, hogy pontosan Jónás irányából jönnek a szavak, és ahogy bizonyságkeresés végett körbeszalasztom a tekintetem, örömmel állapítom meg, hogy barátaim és társaim a szenvedésben, mindketten élve maradtak, legalábbis minden jel erre utal, hogy itt ülnek velem és Jónással az asztal mellett, aránylag épen és egészségesen. És az icce megint tele van. Jaj, persze, Jónás!, térek magamhoz lassan az első kábulatból.
- Nini! - kapom fel a fejem, és tolmácsolom Andrásnak és Vilinek a felfedezésem a Köpködőben, amit ők talán delíriumos állapotomnak tudnak be, de ha így lenne is, akkor sem a rumtól, hanem a bűztől rúgtam be. - Ez a Jónás majdnem olyan, mint egy ember. Ki gondolta volna?...
- Tudjátok? - ereszti el Jónás jóhiszeműen a megjegyzésemet a füle mellett -, már tíz éve, hogy senki nem ült az asztalomhoz... Kerek tíz esztendeje.
- Azon nem csodálkozom - jegyzi meg András, aki mostanra tér vissza éppen az élők birodalmába. - Ha valaki olyan büdös, engedelmeddel - és a tegezéssel még egy problémát old meg -, mintha éppen most szállt volna ki a cethal gyomrából.
Legalább akkora csalódás ér, mint amikor megtudom, hogy valóban nincs angyal, miközben szemtanúja vagyok a "születés bíbor mágiájának"1 és látom, ahogy Jónás átmegy az evolúción, mi több, majdnem megérkezik az evolúció legfelső fokára, és amikor biztos terpeszben állva, azt is elmondja magáról, hogy ő tulajdonképpen villamosmérnök, és hogy Párizsban doktorált, többé nem hiszek az emberiség jövőjében, mert ezt már Shakespeare is megmondta: valami bűzlik Dániában. Nem Jónás, hanem körülötte bűzlenek a dolgok. S ha már itt tartok, akkor milyen Jónás az, aki nem a cethal gyomrában érkezik mihozzánk, Ninivébe, hanem hozzák, és tulajdonképpen Vas elvtárs utasítására költözik bűzfelhőbe. Ezt ő maga mondja, ott a Köpködőben, és milyen furcsa: minden szavát értjük!
Erre persze a Szellem, itt, a cándrafüstben, úgy kapja fel a fejét, mintha nevén szólítanak annyi elrohant év után, s még a dallamot is elvéti közben. Azt egyébként már eddig is többször elvéti, de Istenem, mit csináljunk, hiszen szóban is sokszor eltolódik a hangsúly, arról igazán senki sem tehet, ha mi oroszul is székelyül beszélünk. Nem igaz? Most végre, először, amióta itt ülök a Bömbölde "teraszán", felemeli a fejét. Arra számítok, hogy az ázott arcból, elmosódott vonásokkal néz rám, de nem, vonásai tiszták, igaz, hogy csak jóindulattal, és belemagyarázással ismerek rá, de Istenem!, úgy látszik, néha a szellemek felett is eljár az idő... És ebben az időomlásban egyszerre látom őt, ahogy itt a szájharmonikával bekényszerít az emlékezésbe, és látom a Köpködőben, ahogy az asztalra borulva alszik, kajla kalapja legurul a fejéről, és távolabb hever az asztaltól, az olajos padlón, és senki sem veszi magának a fáradságot, hogy bár arrább rúgja legalább. Mintha a kalap maga is azonos lenne az emberrel, aki viseli... És a galoppozó képzelet nem áll meg itt: látom a harmadik dimenzióban is, amint éppen az irodájában ülve kiadja a titkos parancsot, hogy Jónást nem szabad más, csak alantas munkára alkalmazni.
- Hé, nézzétek csak - mondja Jónás, és úgy ráhajlik az asztalra, hogy a gyanútlan bámészkodó most a púpját összetéveszti a fejével. - Látjátok azt az ipsét, amelyik ott, annál a külön asztalnál alszik?
- Persze! - kapja fel András a fejét. - Nem vagyunk vakok!
- Ki az? - kérdi Vili és önkéntelenül is, még az Andrásénál is szelídebbre fogja a hangját.
- Egy senki! - mondja Jónás olyan hangon, mintha nagyon is megbánta volna az iménti nagy, asztalra borulást.
- S akkor? - kérdem én, mert már unom, hogy ilyen nagy feneket kerekít a dolognak.
- Tudjátok... Ő adta ki az utasítást, hogy csak alantas munkára alkalmazzanak. Így mondta, s mivel nem részletezte, hogy mi legyen az, sehol sem merték értelmezni a kifejezést. Inkább letagadták az állást.
- És? - állt meg döbbenten Vili, mert képtelen a csodálkozástól a mondat többi részét is előkotorni.
- Nelike... - int a pult felé Jónás, s Neli naccsád, mintha megérezné, hogy róla van szó, odafordul, amitől bennem azon nyomban megfagy a vér: Tán csak nem? És olyan hangosan szánkázik bennem le s fel a kíváncsiság, hogy a nagy dübörgést asztalszomszédaim is meghallják, s kíváncsi szemmel mérnek végig, de én nem szólok, csupán a fejemmel intem, hogy megvagyok, hagyjanak nyugodtan meghalni, mert ez nem lehet igaz, forgok körbe, ezzel a kurta mondattal a számban, és még morgok is neki, akárha a torkomon akadt volna: Nelike naccsád és Jónás... Ez a büdös, piszkos, szarszagú Jónás, a koszorúk feliratából varrt gatyájában...
- Mi van Nelikével? - dobbant András is a hosszú csend után, és a hangjában ott lapul az ugyan már, ne etess ilyesmivel szemrehányása.
- Ő sajnált meg és...
Az teljesen más!, bukfenceznek át az én szememben is a dolgok: a sajnálat az teljesen más. De akkor is...
- És... rávette Vas elvtársat, hogy telefonáljon a Közüzemekhez.
Jónás talán mondja is tovább a meséjét, de én hirtelen nem látok mást, mint Nelikét, ahogy kissé molett angyalként az itt-ott már molyrágta angyalszárnyaival felemelkedik a söntés mögül, lábánál közvetlenül, mintha magasságjelző lenne, ott a Cherry-s üvegnek támasztott tábla a felirattal: Hitel nincs! és, mint valami jelenés, úszik a Köpködő légterébe, várva, hogy mikor jön el a következő csodatételre a megfelelő pillanat.
- Az utcaseprésnél alantasabb munkát nem találtak...
És ebből aztán már az is kiderül a csendes meseszövésben, hogy a főnökét, a két osztályt végzett Szatmári Jóskát miért hívja, amióta ő odakerült, az egész város Szarjóskának. Azért, mert Jónás egy alkalommal megpróbálja elmagyarázni neki, hogy lehet a szemét pontos köbméterét könnyen megállapítani, de Szarjóska, mint a vadgalamb, csak burukkol, hogy én is tudom, jól van így is, ahogy eddig csináltuk, és másnap aztán megoldja Jónás gondját.
- Ide figyeljen, mérnök úr - pattogtatja az r-eket a mérnök szóban. - Ha maga olyan jól tudja, hogy kell a köbmétert kiszámítani, akkor mától maga jár a szippantó kocsival, mert örökösen reklamációk érkeznek a kihordott budik köbmétere miatt. Maga mégiscsak képzettebb, mint Rupiék.
Ettől a kezdve még a cigányok is Szarjóskának emlegetik Szatmári elvtársat, akinek, akárcsak nekem, sehogy sem fér meg a fejében egymás mellett Nelike naccsád és Jónás, és azért is haragszik Jónásra, mert egy alkalommal, pont, amikor éppen frissen nyírva és pomádézva jön ki Hrackó borbélyműhelyéből, Juci meredeken fojtja belé a turbékolást: Vidd a francba a bűzös leheletedet! Hát ezért... Mert sehogy sem érti, hogy mennyivel illatosabb a Jónás lehelete az övénél.
Csak ülök itt a "teraszon" hülyén, bámulva a muzsikáló Szellemre, és hagyom, hogy az induló ütemére elkalandozzon a képzeletem, s olyan örömmel morogjon rá a megtalált darabokra, mint a kutya az általa elásott csontra. Végül is mi közöm nekem ehhez?, kérdezném, de nem kérdezem. Helyette a Szellemet figyelem. De ő közömbös arccal fújja a magáét: az indulót, mint akinek csak a dallam a fontos, és az már egyáltalán nem érdekli, hogy mi van a dal mögött. Csak az induló... tisztán csengjenek a hangok, a többi nem számít, mert amíg a hangok mozgósító ereje előtérbe kerül, addig nem lehet baj. Mit számít, hogy Neli naccsád... Meg Ziegler bácsi... Malvina... Jónás... Az arca közömbös, azt hiszem, de nem az; dehogy! Feszült, mert a zenére koncentrál, mintha egy láthatatlan partitúra örökös utasításait követné.
Az eső összemossa a dolgokat, már nincs olyan nagy szakadék Jónás és Neli naccsád között, mi több, Jónás és Juci is természetes közelségbe kerül már. Innen minden világos és érthető, csak a másik... Ott áll az esőben, de nem éri az eső... Tótágast áll az emlékezetemben, de ő a Bömbölde udvarán változatlan lelkesedéssel fújja az indulót. És az induló mögül, a füst takarásában, látom, hogy Jónás felkel a Köpködőbeli asztal mellől, átgyalogol a Szellem mellé, és nézi őt, de az ördög vigye el, ha egy cseppnyi számonkérés is látszik a tekintetében! Ez a hülye Jónás, gondolom magamban, csak már nem tudom, melyik énemmel, miért játssza itt Jézus Krisztust? Azt hiszi, hogy neki joga van megbocsátani? Szemben áll a Szellemmel, és nézi hoszszan, de a másik róla nem vesz tudomást, és ahogy itt állnak az eső takarásában, úgy tűnik, hogy... Nem!, rázom a fejem, mert ez nem igaz. Kizárt, hogy hasonlítsanak. Pedig hasonlítanak, és ettől megborzongok, mintha az eső a csontjaimban esne.
Akkor ott a Köpködőben mégis szembeötlik, hogy Jónás asztala is, és Vas elvtárs asztala is magányos. Azt hiszem, ez senki másnak nem tűnik fel, csak én vagyok ilyen hülye képzelettel megáldva, hogy a rum bódulatában, mint valami idült jótét lélek, megpróbálom összehozni őket. Persze, hogy nem sikerül, mert Vas elvtárs a fejét sem mozdítja, és Jónást sem tudnám kitaszítani a bűzfelhőből, hogy elinduljon, és megtegye azt a föld-ég távolságot a másik asztaláig.
Jónás megrázza a fejét, akárha ott bolyongna a gondolataim között, majd aprókat bólint, mint aki sokáig érleli szólásra a szót, és így aztán olyan mélyről törnek fel a szavai, hogy hidegüktől mindhárman megborzongunk:
- Természetemnél és helyzetemnél fogva, mert velem mindent meg lehet csinálni a büntetés legkisebb veszélye nélkül, örökös csúfolódásnak voltam kitéve... Ha netalán kimentem a budira, amire visszajöttem, mindig megitták a gebulámat. - Még azt is megtették, hogy kivették a kezemből a piát és megitták...
Úgy látszik, ez ragályos, mert nemcsak a Jónásét, hanem az enyémet is megitta valaki észrevétlenül. De Jónás megszán, és nagylelkűen int Nelikének: "Még egy rendet kezicsókolom". Szóval valami mégis igaz, mert Nelike naccsád olyant tesz, amit mással nem: asztalunkhoz hozza a rendelést.
És közben a Szellem az esőben olyan közömbösen, csak a zenére koncentrálva fújja a szájharmonikát, mintha cseppet sem érdekelné, hogy Nelike ilyen feltűnően kivételezik Jónással és velünk. Ellenkezőleg, úgy kapja fel a fejét, és dobja magasra a dallamot, mintha nem is létezne büszkeség, számára csak egyvalami fontos: az induló! A többi lényegtelen.
- Mindent megpróbáltam - rángat vissza Jónás a Köpködőbe -, de nem mentem semmire. Egy alkalommal fogtam magam, és ráírtam egy cetlire: "Beleköptem." Csak ennyit. Amikor visszajöttem, a gebulám érintetlen volt. És ott várt rám az asztalon. Na, örvendeztem, végre megtaláltam a módját.
Csupán az a nagy csend volt módfelett gyanús, ami a budiról bejövet fogadott. És aztán még mielőtt a kezembe vettem volna a poharat, észrevettem, hogy egy hatalmas zöld harák úszik a felszínén, aztán a szöveg is szembe jött velem, amit közvetlen az én szövegem alá írtak, részegen dülöngélő betűket: "Mű es!" És ekkor jön a véletlen vagy a gondviselés, ki tudná azt ma már eldönteni: másnap osztnak be első alkalommal a szippantó kocsihoz. Este, amikor bejövök, és leülök a gebulám mellé, hirtelen egy nagy holdudvar kellős közepén találom magam. Azóta senki sem közeledik az asztalomhoz.
Fejem fölül, a tetőről egy pók ereszkedik le. Olyan esetlenül kalimpál a lábával, mint az ember a maga sorsában. Csak hát a pók tudja, mit csinál, míg az embernél mind lehet a céltudatosság, ha... Jónás, akár a tetőről lecsüngő pók, belóg előbb az életembe, aztán az emlékeimbe, és a nevetséges kapkodását nézve mindegyre önmagamba ütközöm. Pedig...
A cándrafüst meg-meglódul, akár az emlékezet, és fellegekben száll az ember feje fölé, s mint valami gondfelhő, mélyen becsüng az emlékezetbe is. Hát nem furcsa? A cándrafüst most történik, itt élem meg a Bömbölde "teraszán", és mégis olyan, mintha emlék volna, míg Jónásék és a többiek ma már emlékek csupán, és mégis úgy hatnak, mintha most élném meg őket? Miféle Doppler-jelenség ez? És, hogy lehet, hogy egy cincogó szellemindulóra enynyire színt vált a világ?
De Jónás nem hagyja, hogy filozófiai tételek megdöntésén fáradozzam. Talán még akkor este eltökéli magában, hogy többé nem ereszt el... Azt már sehogy sem találom meg a füst alatt, hogy miután a Köpködőt lebontják, azután is szinte naponta találkozom Jónással, a Don kanyarban, vagy a népszerűbb nevén: az Ázott kifliben...
- Na, akarod, hogy elmeséljem ezt a csuda nagy változást, amit itt látsz rajtam?
Hát persze, hogy akarom, de nem mondom ki, mert tudom, akkor Jónás majd órákig húzza az időt, míg megtudom, miről is van szó. Hallgatok, és hagyom, hogy lubickoljon a helyzet közepén, mint kacsa vagy kisgyerek a vízben.
- Na?
- Biztosan Vas elvtárs... - vetem oda egy hirtelen ötlettől vezérelve.
- Szinte jó! - vigyorog szembe velem Jónás. - Csak hát Vas elvtársat már rég elnyelte a süllyesztő, kölyök!
- Ja, persze! - dobom oda magasról a guruló szavakat, és egy pillanatra még a Szellem is bejön a Don-kanyarba, holott a valóságban soha nem járt ott: nem érte meg. És ha már bejön a Don-kanyarba, onnan átgyalogol az udvarunkba is Neli kisasszonyhoz, aki ott lakik az udvar végében, a vécé melletti kis házban, és éppen a téli tüzelőt rakják le a katonák egy hatalmas kamionról, amiről mindenki azt hiszi, hogy nem képes betolatni az udvar legvégébe. De ott van, s a katonák olyan buzgalommal hányják a fát a kocsiról, mintha szabadulásunk függne tőle. És nemcsak nekem, hanem másnak is éppen most akad dolga az udvaron. Még Toaca bácsi, a pocakos vasúti milicista is kijön, de amikor meglátja Vas elvtársat, katonás merevséggel tiszteleg. Tinca néni este sósborszesszel kell masszírozza a karját, hogy kiálljon belőle a görcs. A porolónak támaszkodva nézem a jelenetet, és lassan beolvadok Vas elvtárs titkárságára, ahova engem delegálnak, mint a család jövendő tanult emberét és ügyintézőjét, hátha sikerül majd kérvényezni valami tüzelőt a nagymama nevére. Buzgóságomban nem elégszem meg annyival, hogy Viola néni kezébe nyomom a kérvényt, hanem én magam akarom bevinni Vas elvtárshoz, hogy szóban is elmondjam, pedig hát jobb lett volna, ha kicsi, szolgálatos végzetként nem próbálok beleavatkozni a dolgokba, mert akkor most, itt a porolónak támaszkodva nem mászna fel lábam szárán mind magasabbra az indulat, mint valami eltévedt, részeg hangya. A fák olyan mélyen döngnek, ahogy egymásra hányják a katonák, ahogy csak a kiszáradt bükkfa tud, és fura módon ez már az én fülemben is muzsikává változik, a dallamot is felismerek, hiába takarja a cándrafüst és a cincogó induló, amit most utólag húz elébe a Szellem, mint valami paravánt. És amikor már megszűnik a dallam, nem hallom a fák dübörgését, ellököm magam a porolótól, és először az izgalomtól meg a szöveg súlyától megtántorodnak a szavaim:
- Vas elvtárs!...
Először nem hallja meg, hogy is hallaná, amikor ő már ennek a fának a melegét is érzi, és talán még egyebet is, hiszen nem egyedül fűtőzik mellette, hanem Neli naccsáddal.
- Vas elvtárs! - dobom át, most már pontosabban célozva azon a bennünket elválasztó tíz méteren a fogammal eddig hegyesre harapdált szót.
- Na, mi van? - kapja fel a fejét, és mondják a szemei, mert hogy azért szóval szólni egy ilyen vakaréknak, mint amilyen én vagyok, mégiscsak túlzás lenne, nem igaz?
- Úgy látom, maga már beállt a kollektívbe! - az ablakokból többen is integetnek, hogy azonnal tűnjek el, pontosan mintha ők már előre hallanák, amit én még nem; a becsapódó bomba éles füttyét.
Vas elvtárs hülyére nyúlt pofával néz rám, nem érti, hogy miért kellett beálljon a kollektívbe, de ahogy jobban rám mereszti a szemét, végre becsúszom előbb az irodájába a kérvénnyel, aztán az emlékezetébe is, és az arcán olyan árnyék szalad át, mintha valami apró, kellemetlen bogár mászna a lába szárán, és neki most nem szabadna vakaróznia. Csak néz előbb nagyra kerekedett szemmel, majd látom, ahogy szemei egyre jobban szűkülnek.
A Szellem még erre sem mozdul, arca sem változik, hiába vágom a szemébe az emlékeim, nem reagál rá, úgy tesz, mint akinek semmi köze az egészhez, hiszen ő már azzal, hogy milliószor elfújta: aaa múltat végképp eltöröölni... örökre ki is lépett belőle, számára nem maradt más, csak a dallam, az a vékonyan cincogó muzsika, ami olyan, mint a fejem fölött lábával csapkodó póknak a fonál.
És ezen a pókfonálon és is észrevétlen visszaereszkedem a Don-kanyarba Jónás mellé. Eddig Jónás már alaposan kiélvezte a csendet, és gondolja, hogy a meglepetés méltó előkészítést nyert; hát egyből sürgetni is kezd már.
- Na, kitalálod? és odakoccintja a poharát az enyémhez.
- Tofan elvtárs? - mert azért hülye nem vagyok, egy egyszerű behelyettesítést egyedül is el tudok végezni, főleg, ha a képlet már adva van. - Találtam?
- De még mennyire! - sejtelmeskedik Jónás továbbra is. - És mint valami rossz előérzet, úgy ront szembe velem a kölniillat. Ettől elfintorodom, cseppet sem tetszik nekem, hogy egy hamisított Jónással ülök egy asztalnál.
- Felvettek a pártba? - kérdem, holott ideológiailag már annyira felvérteztek, hogy tudom, hamarabb megy át a teve a tű fokán, minthogy Jónást felvegyék a pártba. De hát csodák azért még manapság is akadnak hébehóba.
- Egy szart! - és ez valóban úgy toccsan, mint a tehénlepény az aszfalton.
Csak a hülye lilakockás nyakkendő ne virítana az inge fölött. Olyan, mint
a... Nem is tudom milyen, mert ehhez semmi sem hasonlít. Egyedül talán csak az a hülye vigyor, amivel fintoraimat figyeli, s mintha kéjelegne, akár egy kád langyos vízben, feszeng, hogy minél jobban, és minél több szögből csodálhassam a látványt. A franc érti ezt a mérhetetlen metamorfózist, mert a változás itt valóban kevés, nem fedi a dolgok lényegét, sokkal többről van szó, ha Jónás képes volt levetni a koszos, büdös gönceit, amelyeknek az oltalmában szinte teljesen védve élt, és itt ül előttem a legrikítóbb pompában, kölnisen és tisztára vikszolt mosollyal a pofáján, amibe ott lapul az a nagy adag, megfejthetetlen elégtétel. És ezt nem értem, Honnan a francból az elégtétel, amikor ilyen maskarának öltözik ki. Mert kiöltözött, az holtbiztos!
- Na?
- Rád parancsoltak, hogy vedd el Jucit feleségül... - veszem elő a tüskéket.
- Ezzel ne játssz, jó! - keményedik be nyomban, úgy ahogy számítottam is rá, mert Jucit, egyedül csak őt, nem engedi soha semmiféle heccbe belekeverni.
Úgy látszik a tüske mélyebbre hatolt, mint gondoltam, mert hosszú ideig lebénul köztünk a csend, és mindketten úgy teszünk, mintha doktor Kalapács kazánkovács és nőgyógyász hadovájára lennénk kíváncsi, aki háborús élményeiről beszél, és hogy milyen is volt egy igazi magyar katona.
- Tudod... - töri meg Jónás a csendet, mert az igazság az, hogy doktor Kalapács kazánkovács és nőgyógyász magyar katonáját már az unalomig ismeri, és untig elege van belőle.
- Mit? - jövök szembe vele olyan bocsánatot hirdetve, ami inkább bocsánatkérés.
- Levelet kaptam tegnap... Az a kancsi szekus hozta el, tudod melyik...
- Levelet? - fogózom meg a poharamban, mert sehogy sem értem, miért kell szekus kézbesítse, majd leesik a tantusz: - Hivatnak?
- Francot! - türelmetlenkedik Jónás.
- Hát?
- Pierre... A francia minisztérium tudományos kutatásokkal foglalkozó osztályának lett az államtitkára...
- Ki az a Pierre?
- A legjobb barátom. Évekig neki küldözgettem a tanulmányaimat. Egészen addig, amíg... - és innen tovább már én is tudom.
Nocsak!, kapom fel a fejem a Bömbölde eresze alatt. A cincogás megszűnik, és nekem halvány fogalmam sincs, hogy mikor ér véget a szelleminduló. És ő sincs itt már. Csak a szárazon maradt kis kör az eső függönye mögött. Pedig az előbb még ott volt, jól tudom, hallottam a cincogását, mi több, ha jobban odafigyelek, még most is visszacseng a dal... Ezt soha nem hittem volna, amikor benne éltem a szocreálban, akkor azt hittem, hogy miután megszűnik, elég egy jő meleg fürdő, és mindent lemosok magamról. De tévedek. Elég egy pillanatra belesnem a Don-kanyarba Jónáshoz, és máris minden jelen van megint, mintha egyéb nem is történt volna azon kívül, hogy közben eltelt néhány év, mialatt sem én, sem Jónás nem könyököl már a Don-kanyarban.
Ez a cándrafüst szórakozik velem... Nem is ő, hanem a meg-meglendülő Nemere. Ő kapja fel a füstöt a Bászka partjáról, és lobogtatja, mint a vetkőző emlékezet. A füst foszlányokban akad fenn itt-ott egy kéményen, a Bömbölde "teraszán" a levegőben, és a szél vijjogva vadászik a szavakra, amelyek ijedt cikázással húzódnak be az eresz alá:
- "Köszönöm, Kölyök, a meghívást, de én már ilyen eltökélt maradok. Úgy mentem el, hogy ebben a büdös életben többet nem megyek haza, szégyen kimondani, de én már hazát választottam magamnak, hiszen engem itt befogadtak, akkor nyúltak értem, amikor a béka segge alatt voltam, és mindent megkaptam, amit kértem. Majdnem mindent, ha érted, miről van szó, de az az egy sem rajtuk múlott. Hát erről ennyit. Te biztosan megérted. Igaz, Kölyök? Viszont téged bármikor szívesen látlak Párizsban. Na? Még mindig nem fogott el a kísértés? Hallod, Kölyök, tudom, nem kellene, de mégis megkérlek rá újra, hogy vedd továbbra is gondjaidba a Juci sírját. Megteszed, igaz? S már a nőknél tartunk, mi van Neli naccsáddal? Él-e még? És még ma is olyan adakozó természetű, mint valamikor volt, vagy már alább hagyta? Ha találkozol vele, add át üdvözletemet, és mondd meg neki, hogy nem felejtettem el. Nagyon sokszor gondolok rá, különösen az utóbbi időben, amikor egyre vészesebben kezd hiányozni a Köpködő és az Ázott kifli...
Érdekes, hogy a Tulipán ritkábban jut eszembe. Talán azért, mert közelebb áll hozzánk az időben..."
Jónás leveléből a szavak úgy vacognak itt az eresz alá behúzódva, mint a tyúkok az ólban elalvás előtt. A visszhang, ami a nyomukba ered, nem hagyja elülni, elpihenni őket, mindegyre felkavarja és összezavarja a dolgokat, olyannyira, hogy kilépek a levélből, és a Don-kanyarban otthagyott Jónást keresem. De nem találom, mert Jónás, a rikítóan öltözött Jónás éppen Bukarest felé robog egy 1100-as Dacia hátsó ülésén két szekustiszt között. A hangulat feszélyezett, aminek Jónás még örvend is, mert az igazság az, hogy Jónás, aki különben, mint a magányos emberek általában, nagyon szeret beszélni, ezekkel viszont nincs kedve társalogni. Csak fészkelődik, és fintorog közöttük, mint a macska, ha kölnivizes üveget nyomnak az orra alá.
- Na, mi van? - kérdi meg a jobb oldalán ülő, de az anyósülésről a főnökféle nyomban hátraszól:
- Kuss!
- Na, most feleljek, vagy ne? - teszi fel Jónás csak azért is a kérdést.
- Mi van? - így a mellette ülő.
- Hugyoznom kell! - mondja Jónás bosszúsan, pedig dehogy kell pisilnie, csak hát egy kis szórakozás sosem árt.
- A kanyaron túl megállok valahol - szól a sofőr, és újra olyan csend telepszik rájuk, mintha legalább három méter vastag iszap lenne a fejük fölött. És a sofőrnek ördöge van, mert a kanyaron túl pontosan az övékéhez hasonló másik 1100-as Dacia várakozik. Így aztán már a brassói szekusok jóváhagyásával húzódik le az út szélére pisilni. De azok is, akárcsak az otthoniak, egy percre sem tévesztik szem elől, egyikük egészen közel áll meg hozzá, és rágyújt egy cigarettára.
- Kérek én is egyet... - szól Jónás olyan hangon, hogy azt nem lehet viszszautasítani. A szekus készségesen veszi elő a csomag cigarettát, mélyen meghajol, hogy tüzet adjon, majd Jónás enyhe biccentése után félrelép, mintha feljebbvalójának akarna utat engedni, és miután elszívják a cigarettát, egy újabb szótlan útszakasz következik. Így adják Jónást kézről kézre, amíg megérkezik Bukarestbe, ahol egy tízemeletes tömbház egyik lakásában még megkapja az utolsó utasításokat.
- Találkozni fogsz a barátoddal... - és itt egy kis szünetet tart az ősz hajú, aranykeretes szemüvegű, úriembernek látszó tiszt. A többiek csendben hallgatják, de a csendjük olyan, mintha ők lennének az ősz hajú karjai, lábai, amelyek csupán az utasításra, a parancsra várnak. - De ne legyenek illúzióid. Mindenütt a nyomodban leszünk. Nincs semmi mellébeszélés: siránkozás, panasz. Megértetted?
Jónás persze nem válaszol. Minek? Hadd mondja fel a másik a leckét, ő röhög majd rajtuk ott belül, hiszen tudja, amit tud. Azt, hogy Pierre sem hülye. Már száz méterről észreveszi majd, hogy valami nincs rendben. Hogy a francba ne venné észre, amikor ő, a született Szatsvay tanította meg Pierre-t, a kis breton parasztfiút öltözködni. Hanyatt fog esni, amikor meglátja őt ebben a rikító maskarában és a lila pettyes nyakkendőben, ami sem a ruhához, sem az alkalomhoz nem illik.
Pierre... Az aranykeret csak villan egyet, és eltűnik, akár egy fecske, amely villanva csap le a légyre vagy valami más rovarra. Helyében a párizsi buszmegálló jelenik meg. Ott állnak ketten Pierre-rel, és valami képleteken vitatkoznak, amikor két csinos lány áll meg mellettük. Már amikor a lányok feltűnnek, érzik, hogy itt történni fog valami. Óvatosan int Pierre-nek, hogy hallgasson, hagyja a fizikát a fenébe, amikor annál fontosabb dolgokra van kilátás. A lányok is valami ilyesmit érezhetnek, és azon az ismerős idegen nyelven suttogóra zsugorítják a szót, de az az első vihogásnál újra elszabadul, magasra röppen, és ők lopva oda-odapillantanak feléjük, majd egyre hangosabban és bátrabban forog köztük a szó. A szavak nagyon ismerősen csengnek, de értelmük mégis elúszik valahogy, akárha valami megzavarná őket. Na végre, most már Pierre is megérti a kacsintást, és elhallgat. Így már jobb. A bársonykalapos a szeme sarkából megint megnézi őket, és a szemét persze ottfelejti Pierre-en. Még akkor is őt nézi, amikor a másiknak, a szőke szemüvegesnek mondja:
- Ha valóban annyira kell pisilned, akkor már nem kéred el a törpének a kalapját? - s újra vihog egyet a jó tréfán.
Pierre az egészből semmit sem ért, ámulva figyeli, hogy Jónás otthagyja őt, és odalép a lányokhoz, mélyen meghajol előttük, majd leveszi a kalapját, és mint valami éjjeliedényt, nyújtja oda az egyiknek.
- Parancsoljon, kisasszony!
Ezt a pillanatot igazából csak a sanzonok képesek megeleveníteni, másképp nem lehet megérteni. Néma csend, tele zavartsággal, de van mögötte egy kis pajkosság, csíny, mint a sanzonok zenéjében, kihívás, csábítás és egymásratalálás.
A bársonykalapos szorosan belekarol a társába, kezét szája elé kapja, aztán hirtelen elfordul, és a szemüveges vállába rejti az arcát. Jónás ottmarad előttük, mintha bocsánatot kérne valamiért.
Pierre-t pontosan a bársonykalaposnak ez a mozdulata kapja meg, és mintha nem akarna többé magára maradni, úgy lép közelebb:
- Qu'y a-t-il? Mi történt?
A bársonykalapos, amikor meghallja a Pierre hangját, könyörgőre fogja a dolgot:
- Az Isten szerelmére, nehogy megmondja! Álmomban sem gondoltam, hogy maguk magyarok...
- Csak én vagyok magyar - mondja Jónás, és visszateszi a kalapját.
- Mindegy... Mindegy... Hallgasson, kérem!
Jónás akkora szemet mereszt, hogy az tojásrántottának is beillene, mert sehogy sem érti, hogy Katóka, Pierre felesége hogyan és mikor változott aranykeretes szemüveget viselő civil szekustisztté.
- Megértettük egymást, ember?
Aztán lassan felismeri a többieket is, és máris újból benne van az imént otthagyott helyzetben, de a biztonság kedvéért a szemüveges még hozzátesz a dolgokhoz, hogy biztos legyen benne, hogy Jónás megértette.
- Ne felejtse el, mi mindenütt ott vagyunk!
Akár a szar és a szemét, gondolja Jónás, és ez valahogy a tekintetéből is kilóg, mert a tiszt szúrós szemet mereszt rá. A találkozó különben a szövegkönyvnek megfelelően zajlik le, csupán Pierre újabb levele után élénkül meg ismét a hivatal. Elsőnek most már a Szekura hívatják, ahol egy pattogó kis mitugrász faggatja, hogy mit mondott Pierre-nek, és mit akadékoskodik ez a hülye francia, de majdnem hanyatt vágja magát, amikor meghallja Jónás lakonikus válaszát:
- Kérdezzék meg tőle!
Erre már képtelenség normálisan reagálni, vagyis hát az a normális reagálás, hogy egyből elkezd üvölteni, és olyan durvaságokat és fenyegetéseket vág a Jónás púpjához, hogyha azok valaki mást érintenek, biztos nem maradnak következmények nélkül. Jónás viszont csak ül közömbösen, jobban mondva, bambán, hogy attól még jobban eluralkodik a dühroham a szegény állami tisztségviselőn. A dolgok a valóságban láncszerűen követik egymást, ugyanis, miután a Szeku ilyenformán újfent felfedezi Jónást, útjára is bocsátja azonnal, Jónás még mielőtt ez a fajta purifikálás valamennyire lekopna róla, ott köt ki Tofan elvtárs irodájában.
Nemcsak az emberek cserélődnek, velük együtt a hivatal is megváltozik, állapítja meg Jónás, amint körülnéz, és sehol sem találja Vas elvtárs mosdóállványát a műmárvánnyal és csillogó réz törülközőtartóval. Helyette egy kisasztal és két bőrfotel pöffeszkedik. Eltűnt Lenin képe is a falról, ahogy elterülve ül a kényelmes bőrfotelben, és elgondolkozva néz bele pontosan a jövő közepébe. Hogy Lenin mit lát benne, az soha nem derül ki, de hogy Jónás pillanatnyilag nem lát semmit belőle, az is biztos. Látását ugyanis kissé összezavarják a Szekun történtek, mert ott azok valóban jósoltak, hogy majd történni fog valami, de azt, hogy mi, nem árulják el. És most tessék, itt áll a talány és a rejtély kellős közepén, Tofan elvtárs irodájában, aki csak hümmög szakszerűen a telefonba, miközben a jobb kezében levő golyóstollal mindenféle intellektuális cirkalmakat ír a vázlatfüzetébe. Nagy későre inti Jónásnak, hogy addig is süppedjen bele nyugodtan a fotelbe, majd érkezik ő is, mihelyt végez a napi gondok pillanatnyi zuhatagával.
- Maga valóban Párizsban végzett? - kérdi Tofan elvtárs egészen messziről terelve a szót.
Tofan elvtárs csak most veszi igazán szemügyre Jónást, és hát bármilyen meglepő, de ő is hátrahőköl, akárcsak Pierre Bukarestben, Jónás cifra öltözéke láttán. De túlteszi magát rajta; úgy látszik, ilyen a francia módi... Eközben Jónást elnyeli a fotel, s így a bólintása elvész a műbőr fotelben.
- Igen - válaszolja Jónás. - Ott végeztem - és most már egészen biztos, hogy ez a kihallgatás is Pierre bukaresti látogatásával függ össze.
- S mit végzett? - gyújt rá Tofan elvtárs ugyanazzal a mozdulattal, amivel a bukaresti szemüveges szekus is meggyújtotta a cigarettáját.
- Elektronikát - válaszolja Jónás, és ő is meggyújtja a maga Carpaţi-ját.
- A tévé meg ilyesmi? - élénkül meg Tofan elvtárs.
- Olyasmi - hagyja helyben Jónás.
- Akkor megnézi az én tévémet is?
- Ühüm! Hol van? - és Tofan elvtárs intésére meg is találja a tévét az iroda másik sarkában. - Van egy bicskája? - kérdi Jónás.
- Várjon, hozatok mindent, ami kell.
- Nincs szükségem csak egy bicskára - és már csavarja is le a készülék védőborítóját. Tofan elvtárs ezalatt Viola nénit ugrasztja, hogy a föld fenekéről is kerítsen egy bicskát, de Jónásnak nincs ideje várni, rászól Tofan elvtársra:
- Adja csak ide azt a papírvágó kést! - és addig matat vele, amíg elkészül a mű. Ez aztán bizonyságtétel! Még Tofan elvtársat is meggyőzi Jónás szakmai kompetenciájáról, mert idáig az ő szemében csupán az jelenti a felsőfokot, ha valaki képes megjavítani a tévét, de aki ezt egy vacak papírvágó késsel csinálja, aminek még éle sincs, az valóban a Sorbonne-on végzett.
- Tudja... - vált hangot egy kicsit később, és az arca is megereszkedik egy keveset, na nem annyira, mint amikor Zsolnaynéval beszélget, de látványosan megenyhül. - Dolgozhatna a tévéjavítóknál... A szövetkezetben...
- Nem értek a tévékhez - hárítja el Jónás az ajánlatot.
- Hát, hogy az ördögbe nem ért, amikor itt a szemem előtt javította meg a tévémet! Magának inkább tetszik a budihordás?
- Az egy tisztességes szakma... - darabolja a csendet Jónás jobb híján. - Tofan elvtárs nem így gondolja? - csavar egyet váratlanul a helyzeten.
- Deee... Feltétlenül! - ránt a vállán Tofan elvtárs, és úgy elbizonytalanodik, mint aki elől láthatatlan kezek hirtelen feltekerték az ösvényt. - De gondoltam, magának mégis inkább a szakmájában...
- A tévéjavítás sem szakmám, és a buditakarítást különben már megszoktam - oltja el a cigarettáját.
A titkár elvtárs meg, hogy időt nyerjen magának, azonnal rágyújt, mi több, hosszan szöszmötöl a cigarettájával, mintha azt a vacak Kentet is itt csinálták volna, a szentgyörgyi dohánygyárban, mint a Jónás Carpaţi-ját. Tofan elvtárs a füst mögött olyan aggodalommal küzd a hülye púpos miatt, ahogy ebben a pillanatban nevezi, ami mögött ott lapul az ő karrierje. Ha ez a hülye, leltároz gyorsan forgó gondolatokkal a titkár elvtárs, visszautasítja az állást, akkor könnyen meglehet, hogy rövidesen társat kap: ott fogok én is dolgozni mellette. Kinyírom! Ki fogom nyírni a gazembert! Mit gondol ez a senki: a párt nagylelkűen állást kínál neki, és ő azt hiszi, hogy neki joga van azt visszautasítani? Ennek! Ennek ezelőtt egy héttel még arra sem volt joga, hogy éljen. Na tessék, most alkalmat kap, hogy egy kicsit felkapaszkodjon az uborkafán, és erre megtagadja. Ki tudja, milyen érdekei fűződhetnek hozzá az országnak... Egy ilyen púposhoz! Egy senkihez. Nekem bezzeg nem mondanak semmit, se valami csak kell legyen, ha maga a külügyminiszter áll a dolog mögött. S ha a kinevezést is gyorsfutár hozta... Akkor itt biztos, hogy nagy dolgokról van sző, nem kis tetű ügyekről!
- Hát csak gondoltam... - ránt a vállán, és hosszan maga elé néz, várva, hogy a másik sírva szaladjon utána.
- Hát, ha csak erről volt szó - áll fel Jónás hirtelen elszántsággal, és már menne is, de a titkár elvtárs olyan gyors lendülettel pattan elébe, és állja el az útját, hogy meg is tántorodik tőle, és ha Jónás el nem kapja, bizony hosszan terül el a saját íróasztala előtt.
Viola néni, mint akinek rosszul állították be a ketyegőjét, most jön be az ajtón a bicskával.
- Tessék parancsolni, titkár elvtárs, itt a bicska...
- Mit csináljak vele? - kérdi élesen, mert már megfeledkezett róla, hogy ő kérte, s hirtelen arra gondol, nem is olyan rossz ennek a Violának az ötlete, ha egyszer már úgyis mindennek vége.
- Azt tetszett mondani...
- Jól van! Jól! - kap észbe, és más irányból igyekszik most már megközelíteni a törpét. - Iszik egy kávét?
- Csak ha van rum is... - vágja rá Jónás.
- Csak konyak van - válaszolja Viola néni a titkár elvtárs helyett.
- Hát nem is tudom...
- Hozzanak egy rumot! - és Viola néni csodálkozástól kikerekedett szemei láttán máris elfogja az indulat. - Na, mire vár, hogy én menjek érte? - és miután Viola néni az illegalista múltját maga után kapva kirohan az ajtón, inti Jónásnak, hogy üljön vissza a fotelba, mert mindjárt itt lesz a rum. És lőn, mintha ő lenne a teremtő; lőn!
- Parancsoljanak! - szervírozza Viola néni a kávét kisírt szemmel.
- Nézze! - kezd bele Tofan elvtárs már a kávé kavargatása közben -, egyáltalán nem kertelek, mert nincs miért. Azért hívattam, mert magának fel kell ajánljak egy állást.
- Már felajánlotta...
- - Ja! Nem arról van szó! - legyint, és a kávéját istenesen megpakolja cukorral. - Egészen másról van szó - de Jónás ezután sem mutat érdeklődést. Már miért is mutatna, amikor látja jól, hogy a titkár elvtárs kész mindent elkövetni, csakhogy jelenthesse, megoldotta a problémát. Mással van elfoglalva. Azokkal az évekkel, amikor magányosan ült a Köpködőben, amikor megitták a gebuláját, vagy nagy, zöld harákokat köpdöstek bele... És akkor itt ül a titkár elvtárs most kétségbeesve, és valósággal könyörög neki, hogy a szocializmus nagy és szent nevében fogadja el az állást...
Jónás a Bászka partjáról felém szálló füstfelhő mögül integet nekem, és ugyanakkor ugyancsak ő egyensúlyoz a vékony pókfonálon is. Az, aki a füstön túlról int nekem, az már tudja, hogy mi történik a pókfonálon leereszkedő Jónással, és mégis olyan kíváncsian nézi, mint jómagam, aki most élem át ép ésszel igazán a történteket, mert utána aztán annyira felgyorsulnak az események, hogy képtelen vagyok mindent pontosan helyére tenni. Jónás azért olyan magabiztos, mert ő tudja már akkor. Mindent mérnöki pontossággal számít ki, akár ez a pók, amelyik itt kalimpál az orrom előtt.
És amint a pókról leveszem a szemem, újra megnyugszom, ugyanaz a nyugalom fog el, mint amit a Don-kanyarban, még tudatlanságomban érzek, amikor Jónást meglátom a tarka ruhájában.
- És találkoztál? - kérdem, mert minden olyan hihetetlennek tűnik számomra, de hát ki is hinné el, hogy Quasimodo közelebb áll Párizsban az Akadémiához, mint itt nálunk az emberhez minden meghirdetett egyenjogúság ellenére is.
- Persze! - vigyorog sejtelmesen.
- És?
- Nem hiszed el - röhög, hogy torz lesz tőle az arca.
- Mit? - szorongok a nyomában a kíváncsiságtól.
- Tofan elvtárs ma állást ajánlott fel.
- Állááást? Neked? Ugyan mit?
- Katedrát a főiskola fizika szakán...
- Ugye most szórakozol velem?
- Nem. Ez a hülye élet szórakozik velem... - borul le az asztalra, és kezd el zokogni hirtelen, pont, mint amikor váratlanul borul be, villámlik, dörög és zuhog az eső, meg a jég... Csak hápogok, szimmogok, de nem jutok szóhoz, mert azt sem tudom, hogy mit mondhatnék. Mit kell ilyenkor mondani? És mi is történt tulajdonképpen? Mi a franc? Ez a hülye Jónás meg majdnem úgy vonít az asztalra borulva, mint ahogy Vas elvtárs zokogott a Köpködőben utolsó este.
- Hé! Szedd össze magad! - biztatom, de az én hangomból is hiányzik az erő, mert nem tudom, miért és mi ellen kellene összeszedje magát. - És elfőgadtad? - kapok észbe nagy későre, s mivel csak csend a válasz, hát unszolni kezdem Jónást. - Felelj, ember, hogy a mennykő csapna beléd! Elfogadtad?
- Nem - rázza a fejét Jónás, és én hiába keresem a szivárványt az arcában, mert még csak nyomát sem találom. Ez aztán már több annál, mint amit ép ésszel és józanon el lehet viselni.
- Te hülye barom! Elment az eszed! Gondolod, hogy Bodoktól a vonat még egyszer visszafordul? Hogy lehetsz ilyen állat? Juci tudja?
Jónás mindegyre csak a fejét rázza, és inti, hogy kérjek még egy deci rumot, de aztán rum nélkül is megembereli magát.
- Kértem egy nap haladékot... - és ahogy ezt kimondja, ott látja Tofan elvtársat maga előtt, ettől aztán lassan megnyugszik, és az elveszett szivárvány is derengeni kezd a sötét tekintet fellegei mögül.
- Elment az eszed! - füstölgők, mint később a Bászka karéjában a hegyek, de már valamennyire megnyugodva.
- Ő van beszarva, ő! Ha láttad volna... Attól fél, hogy visszautasítom.
- Amilyen hülye vagy, megteszed - nézek a szemébe, hátha sikerül kipuhatolnom a szándékát.
- S te mit gondolsz? - vág vissza. - Megteszem, vagy elfogadom?
- S Jucira nem gondolsz?
- Ebben viszont te tévedsz. Miatta gondolkozom csak. Miatta! Mit kezdhet nyomorult abban a világban? Mit?
- Majd csak feltalálja magát - rázom le magamról a más problémáját.
- Így nem lehet nekiindulni a dolgoknak, kölyök. Az ember felelős a másikért.
- De ember, ez nem a te világod! A te világod ott van, ahol...
- És a Jucié?
És csak szállt a füst a Bászka-part felől, és nincs válasz. Jobban mondva ez is egyfajta válasz, mert ebből értem meg Jónást. És csak most. Azért nem jött haza idáig, mert nem akarta, hogy Jucinak szenvedést okozzon. És persze magának sem. Most meg azért nem jön haza, hogy elkerülje a lelkiismeret furdalást, mert ő úgy gondolja, hogy terheli a felelősség a Juci sorsáért, holott ez a kapcsolat már kezdettől halálra volt ítélve. Mit kezdtek volna egymással? Ugyan mit? Görög doktor úr mindent megtett értük, amit megtehetett, de ő is tudja, hogy ez épp olyan kilátástalan kapcsolat, mint amilyen az eredeti Quasimodóé volt. Akár én is felírhatnám a Jónás sorsába a fatalitás szót. És nemcsak az övébe, azt hiszem...
Ki tudja mindezt előre ott a Köpködőben? Az elbódító füstben és bűzben ülünk Jónás asztalánál, aztán mint valami jelre, hirtelen egyszerre kezdünk el rikácsolni, mint a fiatal kakasok, amikor hangpróbát tartanak.
- Berúgtatok, mi? - néz végig rajtunk Jónás a bűzfelhő mögül, s mi daccal kapjuk fel a fejünket: Ha egy ilyen mondja, akkor azért sem vagyunk berúgva!
- Ki van berúgva, te? Ki? - pattanok fel, mint a gumilabda, gondolom én, de valójában olyan vagyok, mint a keljfeljancsi. Jónás röhög rajtunk, csak
Juci nem, aki éppen ebben a pillanatban érkezik oda az asztalunkhoz, s kérdő tekintettel néz rá: - Kik ezek, Jónás?
Juci nyikorgó vesszőkosarát leteszi az asztal közepére, és nekem a látványtól kimered a szemem. Először a színes virágokat veszem észre, és elámulok: Mit akar ez itt ezekkel a virágokkal?, hiszen olyan... nem is tudom. Egyáltalán nem illenek ebbe a világba és ebbe a környezetbe. Meg Juci sem. Az a Juci végképp nem, akit én látok. Gyönyörű nagy szemei kíváncsira kerekednek, ahogy sorra számba vesz bennünket, és a Jónásnak szánt csodálatból ránk is hull jócskán. Az ördög érti ezt: ez a világszépe cigánylány rajongó szeretettel nézi az óriástörpét.
- Meddig maradsz még? - kérdi Jónást, és egy apró kortyot iszik a poharából.
- Nem sokáig - feleli Jónás, mintha mi ott sem volnánk már az asztaluknál. És egy pillanatra a csodálkozástól kihullunk a részegségből, nem erre számítunk; semmi cirkusz, semmi kárpálás csak a "mikor jössz haza?", a "nemsokára" és "a vacsorádat kikészítettem". Ez olyan szokatlan számunkra, hogy megérteni sem tudjuk, és hülye várakozással az arcunkon ülünk, hátha még felcsendülhet a "Jónás, te részeg disznó, megint elittad a pénzt!", ami sokkal természetesebb lenne a fülünknek, mindenesetre természetesebb, mint ez a "meddig maradsz még?" és a többi.
Amikor Juci elmegy, mereven zuhanunk bele a részegségbe, de már egy fokát annak is átugorjuk, csendesek vagyunk, szinte a sírásig elkeseredettek, amiért ilyen görbe a világ, mellettünk a jő mindig kanyart vesz, és más irányba fordul, hiszen íme a példa; Jónásnak is milyen nő jutott, Istenem! És mi, akik igazán megérdemelnénk... Rettenetes ez az élet! Vak és süket. Meg teljesen hülye!
Erre Jónás a füstfelhő mögül kifordított tenyérrel int vissza. Nem értem, mit akar mondani, miért int, és miért nem jön ide mellém a "teraszra". De ő csak integet kitartóan, mint aki attól fél, hogy a szél új kavarodása megint eltakarja előlem, és számára mindenképpen fontos, hogy megértsem, mit akar mondani. Nyújtom a nyakam, hátha így könnyebben kihámozom az intés mögé rejtett szavakat. Aztán végül rájövök, hogy nem a kezét kell néznem, hanem az arcát. Így már sokkal könnyebb, nem is jutok el a szájmozdulatig, mert már a szeméből megértem, miről van szó. Azt inti Jónás, hogy undok dolog elirigyelni a más ember nyomorát! Sokáig liftezik bennem Jónás bölcsessége haszontalanul. Csak le s fel, mintha nem találná a célemeletet, de aztán jobban odanézek. És minden rendben. Persze! Ezt a tarka ruhás Jónás mondja már nekem, az, aki az asztalnál pontosan ezért sírta el magát.
A nyomoráért, amit rövidesen el fog veszíteni... Ő már a Don-kanyarban tudja mindezt. Azért sír az asztalra borulva. Azért...
- Láttátok azt a csajt, apám? - gurulnak ki Viliből az eddig visszafogott szavak.
- Meg kell őrülni! - mondom, de nincs lehetőségem bővebben Jónásékkal maradni, mert a lábaim hirtelen átmennek túróba, nem képesek megtartani, pontosan olyanok, mint apám kikopott colstokja, a sok használattól már nehéz nyitva tartani, elég egy óvatlan pillanat, és valahol mindig összecsuklik.
- Te, András hol van? - kapja fel a fejét Vili, hogy a sötétből elmarad András megszokott dörmögése. Ettől egy kicsit már nekem is jobb lesz, mert a lábaim a kérdés izgalmától kissé megmerevednek. Gyorsan körbefordulok, de így is egy örökkévalóság telik el, amíg nagy megkönnyebbüléssel felfedezem Andrást egy fának támaszkodva. Hányik. Hosszú sugárban öklendezi ki magából a Köpködőben megélt estét.
- Vigyük el innen! - adja ki a parancsot Vili, mert az utolsó mozielőadás közönsége már lassan szállingózik hazafelé.
- Gyere! - megyek oda, és fogom meg Andrásnak a karját, de ő kutyába se vesz, hányik kitartóan és rendületlenül, és talán motyog is valamit, de ki érti a buborékok közt átszűrt mondatot.
- Gyere!
Végül közrefogjuk Vilivel, és megindulunk vele az Olt utca felé, csak éppenséggel az a baj, hogy lábaink az András lábától mind inkább eltanulják a tántorgást, s bármilyen nagy bennünk az igyekezet, a Csíki utcai könyvüzlet előtt mégis elhasalunk a kockaköveken. András ordít, hogy eltört a lába. Vili sziszeg, mint a kígyó, hogy hallgasson. Én pedig egyszerre utálom és szégyellem magam: el innen minél hamarább! Te jő ég! Holnap kezdődik az iskola, s ha valaki meglát...
- Kelj fel! - rángatom Andrást, aki ettől még jobban kezd ordítani. És az a szerencsénk, mert mintha az ég küldte volna, megjelenik Bolond Feri.
- Mi a baj, fiúkák? - kérdi s lehajol Andráshoz, és óvatosan megtapogatja a lábát.
- Elesett... - mondom.
- Nem tört el - állapítja meg Feri szakszerűen, és amint meghallja a patkócsattogást, azonnal kiáll az út közepére. - Megállni! - hadonászik a fiáker előtt.
- Állj félre, Feri, az útból, sze' nem látod, hogy utasaim vannak?
- Ez most fontosabb - mondja Feri szelíden. - A fiú megütötte a lábát.
- Na és!
- El kell vinni Görög doktorhoz.
- Ő most a kocsmában van.
- Akkor oda kell elvinni.
- Ne marhulj, Feri, te is tudod, hogy a kocsma itt van tíz méterre.
- Odáig is!
- Feri! - hadonászik a fiákeres az ostorral, de hiába, mert Feri közben megmarkolta a ló zabláját, és a nyomorult állatnak még arra sincs esélye, hogy bár két lábra ágaskodva tépje ki magát a Feri szorításából, mert a bolond olyan szorosan fogja, hogy mozdulni sem tud.
- Tegyétek fel - adja ki az utasítást nekünk, és mi a hullarészeg és még mindig egyfolytában üvöltő Andrást felrakjuk a fiákerre a közben arrább húzódó utasok és csomagjaik közé, akik szegények mit sem értenek az egészből.
- Na menjünk! - mászik fel Feri is közénk, és mi végre elindulunk.
Azt a rövid, alig pár méteres távot a fiáker negyven év alatt sem teszi meg. Ki gondolta volna. Még mindig ott battyog velünk abban a szeptember eleji éjszakában. Fenét! Itt jön szembe velem a Bászka-parton a füstben. A ló fáradtan, leszegett fejjel, unottan húzza a kocsit, mint aki egy cseppnyi reményt sem lát arra, hogy végre hazatalál a meleg istállóba.


5. Hangok a füst mögül

A fiáker hangos döcögéssel robog át velünk a Bászka-parti cándrafüstön, és éles kanyarral fordul be a Sugás vendéglőbe, Feri széles gesztussal int az ajtóban álló "tábornoknak", aki ijedten kapja össze magát, és tiszteleg akkurátusan, de a lendülettől majdnem hanyatt esik, és csak későre nyeri vissza az egyensúlyát, s pirosan fénylő arcán nagyot villan a kíváncsiság. Sámuel főpincér viszont, ellentétben az öreggel, egy cseppet sem csodálkozik, hoszszas pályafutása során megtanulta; a csodálkozás fölösleges luxus, csak eltereli az ember figyelmét a dolgok lényegéről.
Csak Miután már Sámuel úr mellett is elrobogunk, veszem észre Jucit, aki nyikorgó vesszőkosarával a kezében még egy utolsó pillantást vet a ruhatár állótükrébe, mielőtt belépne a terembe. Sámuel főpincér eközben odaér Tofan elvtársék asztalához, és fontoskodva tartja oda a borosüveget Tofan elvtárs orra elé, hadd szakértse kedvére a címkét, végül is azt rendel, amit Sámuel neki szán.
- Ez jó lesz, Tofan elvtárs? Bátorkodom ajánlani, hiszen a múltkor is ilyent tetszett fogyasztani a nagyságos asszonnyal... Jaj, pardon! - üt hirtelen a szájára megjátszott ijedtséggel. - Elnézést, ha valami rosszat szóltam volna!
Tofan elvtárs hallgat, nem tudni, elnézi-e a dolgot, vagy sem, viszont a palackot még hosszan figyeli, de szeme sarkából özvegy Zsolnaynét lesi, kíváncsi, milyen hatással van rá a hülye Sámuel rossz vicce, de az özvegy arcán nem látszik semmi, mindent tökéletesen takar a várakozás bábmosolya, amely egyszerre ígér és kér. Így aztán lassan ő is felemeli a fejét, és bólint.
- Igen... - bólogat Tofan elvtárs töprengő szakértelemmel - Valóban...
- Kedves egészségükre! - tölt tele Sámuel két poharat, és olyan alázatos hajlongásokkal hátrál el az asztaluktól, hogy a rosszmájúak szerint elég lett volna, ha csupán ennyit tanul meg annak idején a híres bukaresti Gambrinusban. De Sámuel úr tudja, hogy mit miért cselekszik, hiába áskálódik az irigy Kerekes ellene, mert soha a büdös életben nem fogja megkaparintani a helyét. És ezt most már biztosan tudja. Főleg most, amikor a Három Rózsabeli száműzetés után újra visszakerül a régi, megszokott helyére. Ennek a rövid háromhónapos száműzetésnek különben komoly következménye van: a Három Rózsa szolid közönsége, aki eddig úgy köpi ki vastag bajusza alól a szót, mint más a tökmagot vagy napraforgóhéjat, egyik napról a másikra új szótár szerint kezd el beszélni: "kérem tisztelettel", "csak ön után, tisztelt uram", "alázatos tisztelettel", "kézcsókomat küldöm a naccsás asszonynak" stb., eközben a Sugásban átveszik a Három Rózsában levedlett modort, s már az is megtörténik, bármilyen szégyen is, hogy a rövidlátó ruhatáros csak akkor veszi észre, hogy az a csillogó valami, amit ő még a mozdulat elején pénznek vélt, egyáltalán nem az, amikor lehajol a háromlejesért. Azóta, hiába kerül vissza Sámuel úr a régi munkahelyére nagyobb beosztással és teljesen szabad kézzel, mert a ruhatáros, ha pénzt lát a földön, köp egyet melléje, és még a cipő orrával sem rúgja arrább. Sámuel főúr régi bútor a háznál, nemcsak Horthy Miklós felesküdött katonáit és tisztviselőit szolgálta ki, hanem a román király tisztségviselőit is, mi több, sokan úgy tartják számon, hogy Mihály király az osztálytársa volt. Egyébként Sámuel úr maga is az úriember példaképe. Emiatt eléggé kilóg a sorból és ebből a világból, de hát egyelőre még szükség van rá, mert például Tofan elvtárs, Sámuel főúr minden gyakori és ízléstelen vicce ellenére, a világért sem engedné, hogy más pincér közelítsen az asztalához. Választékos beszéddel és megkülönböztetett figyelemmel veszi körül mindig a "kedves vendéget", amit ő csak úgy magának "helyi érzéstelenítésként" emleget, hogy ezzel is jelezze közeli és bizalmas kapcsolatát Görög főorvos úrral.
Juci... Juci nem törődik Tofan elvtárssal, sem Sámuellel, integethet, hadonászhat a főpincér, amennyit csak akar, mert Juci közönyösen sétál át a cándrafüstön. Kezében csak úgy nyikorog a fonott vesszőkosár, mint Derzsi bácsi csípőjében az acélszeg. És ahogy közeledik, ellentétben Jónással, aki számomra mindig megmarad olyannak, amilyennek a Tulipánban láttam utoljára, egyre öregebb lesz, és mind jobban hasonlít egy öreg kártyavető cigánynéra, akit már egyetlen hajszál választ el a boszorkánytól. Még szerencse, hogy Juci ezt nem hallja, mert csak egészen későre vesz engem észre. Viszont amikor megismer, nyomban megáll velem szemben, kezét csípőre teszi, mintha arra készülne, hogy valami nagyon darabosat és számomra erősen viszketőset préseljen át a fogai között. Aztán meggondolja magát, a vonásai ellágyulnak, mintha nem is én állnék vele szemben, hanem valaki más.
Juci a szemünkben, már a Köpködőben is, öregnek látszik, de másképp azonban nagyon is szemrevaló cigányné. Meglehet, hogy Jónásnál is idősebb valamivel. Akkor még nem is látszik idősnek, csak ez a füst mindent összekavar, nem is tudom, ez nem a Juci műve-e... Az igaz, hogy hozzánk mérve öregnek tűnik, na jó, korosnak, akarom mondani, annyira, hogy egy alkalommal az egyik tanárom előtt olyan fergeteges sikerrel és átéléssel játszotta el az anyám szerepét, hogy a kissé lebénult nyelvű tanár úr búcsúzáskor még kezet is csókolt Jucinak, és sorozatban biztosítja arról, hogy a lurkóval nincsenek komolyabb bajok. Juci nemcsak szemrevaló, hanem okos is, a természet adományát meglepő módon tudja kamatoztatni. A híresztelések szerint, mint egy virágillat, olyan az ágyban, melegen illatozó, csábító, majd mohón összecsapódó, ha eljön a pillanat.
A füst kitartóan és közönyösen szitál, dolgokat, éveket kever össze, vagy cserél fel éppenséggel, még szerencse, hogy ma már ennek nincs különösebb jelentősége. Ettől aztán az egyik pillanatban előbb lelassul, majd megáll a sűrű gomolygás, opálos árnyak imbolyognak a füst mögött, aztán letisztul a kép: Jónás megérkezik Párizsba, én, amikor a Golgotában Jucival találkozom, elfog a zavartság, mert nem tudom, mit mondhatnék neki. Látom rajta, hogy ő is így áll a dologgal, mi másért teszi csípőre a kezét, mint, hogy a Jónás adagját alaposan kiporciózza nekem. De valami váratlan szellő hamar el is kapja a szeme előtti felleget, és egy bárányfelhőt kerít a helyébe hirtelen.
- Rég nem láttalak... - vesz szemügyre alaposan, és örvend, hogy megismerem.
- Szervusz, Juci - mondom, és Blanka tekintetében egyenesen a fertő legaljára zuhanok, amikor odahajlok és megcsókolom Juci arcán a lebukó napot. Ő ettől még hálásabb lesz, és most már még csak nyoma sincs szemében az iménti sötét felhőnek.
- Nahát! - csapja össze a kezét. - Fogadni mernék, hogy még egy deci rumra is meghívsz!
- Meghívlak! - mondom, és azonnal intek is Blankának, hogy elég a csodálkozásból.
De ez a világ, a találkozás örömének ellenére sem tökéletes, mert Blanka most valamitől túlságosan éber és érthetetlen utálattal, csak úgy a csóré poharat nyakon kapva áll meg az asztalunknál, amitől Sámuel főúr, ha netalán látna, hangos nyögéssel fordulná meg a sírjában.
- Kinek lesz a rum? - és magában a kérdésben is ott bujkál a megvetésmert nagyon jól tudja, hogy én soha nem iszom rumot, és csak ezért kérdezi, mert így alkalma van kifejezni a Juci iránti megvetését. Különben én is megkapom a magamét, amiért ilyen mélyre süllyedtem, hogy nem átallok fényes nappal ilyen Juci félékkel ülni a Golgotában, és mi több: még fizetek is neki, akárha valami rettenetes és szégyenteljes titok folytán a markában tartana valamivel. Szép kis alak vagyok, vonom le a Blanka szeméből felém szálló konzekvenciát. Úgy látszik, ez kölcsönös, már ami az ellenszenvet és az utálatot illeti, mert Juci is hasonló szemmel méri végig Blankát.
- Tedd csak le, angyalom, és aztán csoszogj lassan a francba! - Ez a rövid mondat a Juci temperamentumának végtelenül szelíd megnyilvánulása, mondhatni: szalonváltozata.
Blanka, akit csak a megmagyarázhatatlan indulat vezérel, bosszúvágyától hajtva nem fogja fel a súlycsoportbeli különbséget, és ahogy a rumos pohár koppan az asztalon, még mielőtt elfordulna, csak úgy foghegyről még odaveti Jucinak, akárha kísérőként hozta volna a rum mellé:
- A koporsódra inkább!
Lehet, hogy Juci mégis számol a súlycsoportbeli különbséggel, és nem akar csatát vívni egy nála sokkal gyengébbel, Blanka megjegyzését szóra sem méltatja. Csak hosszan néz utána, majd köp egy hegyeset az örökösen álmos pincérlány után.
- Tudom, mit akarsz hallani - mondja egy kis idő múlva, és nem nyúl a rumos pohár után, úgy kerüli az ivásnak még a látszatát is, mintha szégyellné, vagy mintha fogadalma tiltaná.
Hát persze, világosodik meg előttem Juci magatartása, Juci akkor még nem iszik, Jónás soha nem is biztatja, de ha kedve szottyan, nem is beszéli le. Most, hogy engem lát, Jónást is itt látja a hátam mögött. Szégyellné Jónás előtt, hogy iszik. Ezért tolja el a poharat messzire az asztalon, és bármennyire is igyekszik visszafogni magát, a szeme harmatos lesz.
- Arra vagy kíváncsi, igaz... hogy miért engedtem elmenni? Így van?
Nem válaszolok, mert félek, hogy mohóságomban mindent elrontok. Ez az, amit soha nem értettem és értek, hiszen Jónás ott a Don-kanyarban tudtomra adta, hogy nem fogja Jucit elhagyni, inkább lemond az állásról is. És aztán mégis elvállalta. Miért? Ezt magától Jónástól soha nem merem megkérdezni. Meg is öl, ha netalán felteszem a kérdést neki, pedig hányszor volt már a számon a Tulipánban, Istenem...
- Nem akartam megölni... - mondja végtelenül lassan és sóhaj-csendesen.
- Pedig, tudod te, hogy mennyire szenvedett? Látszott rajta, hogy szenved...
Kereng a füst a Bászka-partról, elszáll Juci arca előtt, majd visszafordul incselkedve, és újra ott lobog előtte. De Juci nem vesz tudomást róla. Bólogat csendben, csak úgy önmagának, akárha ott sem ülnék. Hosszan elszórakoznak így egymással. Mondhatni soká, mert amikor újra megszólal, akkor már egészen kemény a hangja. Annyira kemény, hogy koppanva hull szájából a szó.
- És persze Tofan elvtárs...
- Tessék? - kérdem, mert azt hiszem, nem értem jól, mintha Tofan elvtársat említené?
- Jól hallottad: Tofan elvtárs!
- Nem értem! - kerekítem ki a szemem, még mindig abban reménykedve, hogy csak a füst miatt nem hallottam jól. - Neki mi köze hozzá?
- Ezt kérdeztem én is, amikor a milicista bekísér hozzá, de ő egyből hegymagasságból kezdi: - Ide figyelj, te tetűfészek! - kezd el mindjárt ordítani. - Miért nem akarja ez a félhülye az állást elvállalni? Mi?
- Nem tudom. Kérdezze meg tőle! - válaszolom, pedig tudom jól, hogy Jónás engem nem akar itt hagyni, de miért pakoljak ki neki, úgysem értené meg. Ez? Ez nem tud semmit a szerelemről. Honnan is tudna, amikor ő a szerelmet mindig erőszakkal tépi le magának, mint a kölykök az éretlen almát az útra kihajló ágról. És az akkor már nem is szerelem. Birtoklás... - és Juci iménti haragja, akár a füst a Bászka partjáról, elszáll. Az öregségtől elcsúfult arc alól most, ebben az ellágyult pillanatban, visszadereng a régi Juci, az, akinek már a pillantása olyan, hogy a bicska mindjárt megvillan a fényében. És ez a Juci... Pedig egy csepp szerelem sincs soha a hangjában, vagy az én kamasz rácsodálkozásom tompítja azt: "Meddig maradsz még? A vacsorádat kikészítettem." Én vagyok az egyedüli hülye? Pedig rájöhettem volna már akkor, hiszen hány feleség van a szocreálban, aki csak azért megy be a kocsmába a férje után, hogy ezt elmondja? És így mondja el? Egy sincs! Egyetlenben egy sincs! Juci az egyetlen... És ez a Juci is, mintha most utólag már szégyellné magát érte, elbújik előlem, és, hogy ne lássam, betakaródzik a füstbe.
Blanka továbbra is utálkozva néz az asztalunk felé, s ha valaki kér valamit, úgy csapja a poharat az illető orra elé, hogy alig marad valami az alján. A csend, ahogy Juci egy percre elhallgat, ránk tapad és a bőrünk is fáj, húzódik, ahogy a ráalvadó csend egyre jobban megköt rajta.
- És? - kérdem.
- Megfenyegetett... Ott a milicista előtt azt mondja, hogy elvitet:
- A feketehalmi börtönben kötsz ki mindjárt - üvölti nekem. - Látod itt ezt a milicistát? Csak arra vár, hogy intsem neki, hogy vihet, és soha több nem kerülsz elő, ha az a hülye törpe nem foglalja el az állást. És akkor sem, ha eljár a szád, hogy beszéltem veled - és nemcsak az ablakok, hanem a falak is rezegnek az üvöltésétől, miközben úgy bámul rám, hogy már várom, mikor teper le a szőnyegre, és erőszakol meg ott helyben, a milicista szemeláttára.
- Jónásnak el kell mennie, érted? - vált hangot egy idő után, majd odajön hozzám, és az államat megfogva kényszerít, hogy nézzek szembe vele. - Mert ezt akarja a párt! És ezt akarom én! - és itt egy kis szünetet tart, mint ahogy a libatömésnél is időt hagynak, hogy a liba lenyelje a torkába tömött szemeket. - Ha segítesz nekem, akkor majd másképp beszélünk, érted? - és csak úgy csorog tekintetéből a vággyal összefolyt ígéret.
Nem tehetek róla, elképzelem Tofan elvtársat, ahogy lihegve bámulja Jucit, és Juci csak még azért is kihúzza magát, hogy formás melle nekifeszül a blúznak, majd nyelve hegyével megnedvesíti az ajkát, akárha felkínálkozna neki, de közben egy lépést sem tesz feléje, egy szóval sem biztatja, épp ellenkezőleg, szeméből hatalmas lángok csapnak ki sárga, kénköves árnyakkal. Ezt nem úszod meg élve! És ha Tofan elvtárs nem lenne Tofan elvtárs, akkor most azonnal elengedné Jucit, és többet nem játszana a tűzzel. De Tofan elvtárs nem hátrál meg. Őt egy asszony, egy cigányné nem győzheti le! Olyan nincs, hogy őt nevetségessé tegye!
Amikor újra meghallom a nevét a Juci szájából, megugrik a képzeletem, de most már más irányt vesz, még jobban összezavarja a dolgokat.
Tofan elvtárs lihegve áll előtte, és Juci, a kis cigánylány, aki cigány ide, cigány oda, mégiscsak nő, és gyönyörű is ráadásul, és ezt ő maga is tudja... Megszédül. Beleszédül az ígéretbe, mert az mégiscsak a Tofan elvtárs ígérete. Még akkor is, ha a milicista közben ott áll az ajtóban. Vagy ezért talán még inkább, és...
- Ugyanaz a piszkos fantáziájú hülye kis srác maradtál, aki voltál. Soha nem lesz ember belőled. Hogy nem sül le a képedről a bőr? - kap rajta Juci a gondolaton, és félig röhög, miközben legorombít.
- Én csak... - mentegetőzöm, mert magam sem tudom megmondani, hogy miből gondolom végül is, hogy ő...
- Az igaz, hogy Tofan elvtárs nagy kujon volt... - enyhül meg Juci hosszú percek múlva.
- És te?
- Én voltam a megtestesült szűziesség és szelídség - röhögi el magát Juci, miután egy vékonyat kortyol a rumból.
És most már, hogy Juci nem űzi el hangosan kárpálva az emlékeket, látom Tofan elvtársat, ahogy elegánsan felöltözve (mindig elegánsan öltözik) végigmegy a korzón. Na nem úgy, mint aki sétálni indult, mert egy Tofan elvtársszerű fontos és elfoglalt ember számára "nem marad idő" a kispolgári lét ilyen haszontalan időtöltéseire. Elvégre Tofan elvtárs a város "legfontosabb" embere, ahogy ő terjeszti magáról, hiszen akkor még ő a kenyérgyár igazgatója. Tofan elvtársat aztán a nyughatatlan természete, az örökösen zúgó vére buktatja le végül. Akarom mondani, inkább fel! Ugyanis az történik, hogy a pékek egyszer megsokallják a pünkösdi királyságot, és fogják magukat, a kenyérbe belesütnek egy gyönyörűre hízott patkányt, és másnap a kenyeret a ropogósra sült patkánnyal és egy névtelen levéllel együtt elkü dik Szűcs elvtárshoz. A levélben természetesen nem a megboldogult ropogósra sült patkány erényeit magasztaló sorok, sem a sült patkány elkészítésének a receptje van, hanem egészen más. Többnyire Tofan elvtársról szólnak a sorok, és olyan jelzők szerepelnek benne, mint felkapaszkodott vadszamár, aki mit sem törődik a dolgozók sorozatos reklamációjával, miszerint a liszt rossz minőségű - ez mellesleg igaz is, csak hát, hogy lehet rossz minőségű a szovjet importból származó liszt! (Ez mégiscsak szabotázsnak minősül és legkevesebb tíz év börtön jár érte.) Szóval Tofan elvtárs ott áll, hogy se jobbra, se balra, vagy ahogy ebben az iparban mondják: belefingott a kenyérlisztbe, és az őt körülvevő lisztfelhőben nem találja a kivezető utat.
- Tudod? - ragyog fel Jucinak az arca, mint aki az édes ízekre is rátalál az emlékek között - a levélben nemcsak ennyi állt - és lopva rám néz, majd hosszan kortyol a rumból, hogy engem már az idegesség vet fel, mert rém kíváncsi vagyok arra a hajdani történetre, ami akkor izgalomban tartja a várost, és amiről akkor mindenki tud, de senki nem ismeri a teljes igazságot. - Ma már én vagyok az egyetlen, aki töviről hegyire ismerem a történteket.
- Kérjek még egy rumot? - teszem fel a teljesen fölöslegesnek látszó kérdést. Igen ám!, de Jucinál meg kell adni a dolgoknak a módját. Nem lehet csak úgy se szó, se beszéd orra elé tolni a rumot; igyál egy kortyot és mondd tovább!, mert megsértődik, hiszen, mint minden alkoholista, ő is ad a látszatra. "Te mit gondolsz rólam? Azt hiszed, hogy vénségemre alkoholista lettem?", hallom is már a félrészeg rikácsolását a cándrafüstben, de az. igazi Juci, a Golgotában, a kérdésemet meghallva csendesen elmosolyodik.
- Nagy kópé vagy, hallod... Kedves tőled, hogy egy ilyen magamfajta öregasszonnyal leülsz diskurálni... Hát nem bánom - bólogat az emlékeinek vagy az újabb adag rumnak. - Rosszkor születtél, tudod... Rosszkor... - én közben látszólagos nyugalommal várok, mert tudom, hogy Jucit nem lehet sürgetni, nem hagyja magát. Ez is a rumos szertartáshoz tartozik, ő komolyan veszi a dolgot, megpróbál kedves lenni, és persze alaposan felhúzni, hogy sürgessem, nógassam: mondja már tovább. De nem teszem, mert ezzel Juci rácsapná a történtekre a feledés függönyét, és máskorra halasztaná a folytatást. Hagyom hát, hogy játszodjon. És bejön!, mert fel sem néz, az arca úgy vált át - Ja!, hát Tofan elvtárs...
Szegény Jónás csendesen visszaint a Bászka partjáról szálló füstfelhő mögül: "Jucit hagyni kell, hogy megnyilvánuljon - mondja még Párizsból is hallhatóan. - Jucinak csak szekundálni szabad, mert minden egyébbel csak a harmóniát rontod el." És biztosan így is van, ha mindezt Jónás mondja, a púpos, sok dioptriás, kis törpe, az utcaseprő és gyászhuszár, aki igazán ismeri Jucit, és aki mellett Juciból átmenet lett a jő tündér és a boszorka között.
Egyszer szóvá is teszem a dolgot, de Jónás már félúton leint: "Hadd ezt a hülyeséget! Neked jó csak!" "De, Jónás... - erőlködöm, hogy megvédjem az igazamat, de Jónás belém fojtja a szót. "Mért akarsz mindent mindenáron megmagyarázni? Ezzel csak a dolgokat komplikálod. Fogadd el a világot olyannak, amilyen, és akkor nincs többet bajod vele."
Amikor Juci meséjét várom Tofan elvtársról, elfog a kíváncsiság, hogy mikor bukkan elő Jónás a történtek mögül. Erősen nagy a kísértés bennem, hogy egy púpos, sok dioptriás szemüveget viselő törpe kezébe adjam a dolgok irányítását, aki mellett mindenki statiszta csupán, míg ő egy számítógép vezérlőpultjánál ülve kedve szerint keveri a kártyákat. Talán akkor más irányt vennének a dolgok, de Jónás megfutamodik a lehetőség elől, és úgy behúzódik a cándrafüst mögé, akárha egy percig sem létezett volna a valóságban... Pedig ő talán még engem is megmenthetne. És akkor ő most fogja magát és átmegy szellembe, akit hiába hívok, amikor a legnagyobb szükség van rá...
Így aztán már nem is a Juci hangját hallom, hanem magát Tofan elvtársat látom. Az elegáns, jól öltözött, aranykeretes szemüveget viselő Tofan elvtársat, akinek a homlokán kétoldalt már deresedik a haj (később tudom meg, hogy ezek a deres tincsek Hutera Béla keze nyomán "ékültek" fel a homlokára, maga a szó is tőle származik.)
Hát csoda, ha Tofan elvtársat nemcsak mint elvtársat, hanem mint férfit is megnézik a nők. Különösen a pékek asszonyai az ilyen-olyan házi mulatságok során, amelyekre abban az időben számtalan alkalom kínálkozik, hiszen szemináriumi téma a vezetők és a dolgozók közötti szoros és alkotó kapcsolat. És ezt Tofan elvtárs komolyan veszi. Ennek eredményeként a kenyérgyárban tartják a legtöbb üzemi mulatságot, ezért alakul meg a gyár zenekara, amelyik néhány év múlva, amikor már nem játszhat kedvére, hanem csak hazai és klasszikus zeneszámokat adhat elő, fel is bomlik.
- Az volt a szokása, hogy délelőtt... - hallom a Juci hangját. - Mindig délelőtt fogta el a kandüh. Azzal kezdi, hogy behívatja a kiszemelt áldozat férjét, és szegény péket tökig tapodja a perzsába. És amikor úgy gondolja, hogy a nyomorult férj a félelemtől már töpörtyűvé töpörödött, akkor kegyesen elbocsátja, és következik az asszony! - Meglepő módon olyan csillogást látok a Juci szemében, mintha imponálna neki Tofan elvtárs "hősies" magatartása, vagy talán a szóban itt van velem, de gondolatban már megelőzi a történetet... - A feleségnek is azzal kezdi, hogy ő nem is tudja, hogy mit csináljon, mert nagy tragédia fenekedik a család feje fölött, könnyen megtörténhetik, hogy az urát, de talán még őt is meghurcolják a férj meggondolatlan locsogása miatt, s mindez persze az ő fejébe és állásába kerül, ha nem jelenti idejében az esetet. Ugye neki szent kötelessége jelenteni, de hát ő mégis előbb ide jött, mert a rokonszenv..., és hogy nem akar készakarva bánatot és szenvedést okozni..., nem akarja bánattól beborultnak látni ezeket a gyönyörű szemeket, de végtére ő is csak egy kiszolgáltatott ember. Ezt meg kell érteni... És így tovább attól függően, hogy milyen hajlandóság mutatkozik az asszonyban. Végül aztán egy pásztoróra árán az asszony megváltja a férj bűnét és Tofan elvtárs hallgatását.
Juci itt elhallgat, de az arcán látom, hogy még koránt sem ér véget a történet. Öregasszonyos, ráncok mögül kisütő mosolyából azt olvasom ki, hogy a meglepetés ezután következik. És ahogy elfordítom a fejem, ott, ahol az imént Blanka állt még szolgálatos villámként, most Tofan elvtársat látom anyaszült meztelenül, bokájára lecsúszott nyeles gatyában egyetlen lépést sem képes tenni, mintha már örökre az emlékezet foglya lenne és az emlékezet nehéz ólomgolyói tartanák mozdulatlan a lábát és nem a lecsúszott nyeles gatya, vagy teszem azt a közben elszivárgott idő.
Fürkészve nézek Juci arcába, és csak úgy szemmel kérdem, hogy csinálja, mert az egészen biztos, hogy ez a Juci műve, de Juci nem felel, csak az arcán ülő titokzatos mosoly-vigyor mélyül el még jobban, és válik még titokzatosabbá. Lopva vetek egy pillantást Blanka felé is, de Blanka úgy könyököl a bárpulton, mint aki csak az undok és utálatos vén cigánynét látja, és teljesen hidegen hagyja az idegen vénember délelőtti meztelen jógagyakorlata, amit éppen a Golgotában végez. Nem hiszem, hogy Blanka valójában látja Tofan elvtárs tornamutatványát, mert ha igen, akkor még csak azért is, hogy borsot törjön a Juci orra alá, azonnal kihívná a járőrt.
Ez persze már nem az a Tofan elvtárs, akit én, nagynénémnek segítve, a kenyérgyár raktárában megismertem. Az a Tofan elvtárs szigorú és ünnepélyes aranykeretes szemüvegének a fényében ott csillog a politikai gazdaságtan és a tudományos szocializmus, meg az Egy a jelszónk: a béke... Ezért is csodálkozom mód felett, mert közben Tofan elvtárs távol kerül az én világomtól, és ezt az arcát már nincs alkalmam és módom megismerni. Juci mégis ebben az alakban hozza elém. Úgy látszik, hasít belém egy pillanatra a gondolat, hogy ezzel is jelezni akarja, hogy az idő egyaránt elszáll mindenki fölött. És ezzel akarja tudtomra adni, vegyem nyugodtan tudomásul a dolgokat, és törődjem bele a megváltozhatatlanba?
- Én már akkor tudom mindezt - mondja Juci csendesen, majd hozzáteszi Tofan elvtárs felé intve a fejével. - Már akkor is megvoltak a képességeim.
Szegény Tofan elvtárs csóré segge úgy világít a délelőtti üres Golgotában, mint a parki közvécé ajtaja fölött a villanyégő, ha Juci elfelejti nappalra leoltani: bágyadtan és fölöslegesen. Tofan elvtárs pedig mozdulatlanul áll, mint az emlékezet foglyai általában. Még akkor sem mozdul, amikor egy nagy, zöld döglégy berepül a dögszagra, és előbb hangos döngicséléssel, ami lehet, inkább asztali áldás az ő nyelvén, körülrepüli a meztelen testet, majd végre a dögöt meglelve, rátelepszik.
Juci kaján szerénységgel nyugtázza a produkcióért járó ámulatban megnyilvánuló dicséretet: Fantasztikus vagy! Te vagy a legjobb! De Juci nem időzik sokáig a glória fényében, mintha csak egy drótkerítés alatt bújna át, kilép alóla, és máris mondja tovább a történetet.
- Mondtam már, előttem nincs titok. Mindent tudok, azt is, amikor Tofan Rózsi, aki egyébként szintén megéri a pénzét, éppen szemináriumon van Szinaján vagy Bukarestben, az ördög tudja, hol, mert időközönként eltűnik, mint a kan kutya, ha rájön az üzekedés.
Hülye ötletem támad, arra vagyok kíváncsi, hogy Tofan elvtárs tudja-e, hogy a felesége Szinaján vagy Bukarestben a szó összes értelmében továbbképzőt tart? Juci nyomban elérti a mozdulatomat, mert egy pillanatra a vigyora elmélyül, mintha csak az én naivságomon szórakozna, miközben én hiába keresem Tofan elvtárs arcában a választ a felötlött kérdésre. Tofan elvtárs hallgat, csupán a megélénkült fény vibrál a meztelen fenekén, majd, mint aki végre kegyelmet kap, lassan lehajol, és apró mozdulatokkal húzza fel a bokájára lecsúszott nyeles gatyát, és amire Juci újból megszólal, már az általam ismert Tofan elvtárs áll előttem. Nem is áll, hanem ül a régi Sugásban, az örökösen szolgálatos szeretőjével, özvegy Zsolnaynéval.
- Várj! - állítom meg Jucit, bármennyire is kellemetlen, de tudni szeretném a dolgokat. Annál is inkább, mert én Tofan elvtárs arca mögött ott látom Jónást is. Fejezzük be hát végre! Kapcsoljuk össze a dolgokat. Juci, akárha az előző feltételezésemet akarná beigazolni, eltolja az orra elől a rumos poharat. És csend lesz megint. Mély csend. Várnom kell, amíg Juci vonásai átrendeződnek, levedli magáról a boszorkamezt. Nem nekem, Jónásnak. Jónásért.
- Hát igen... - mondja, és nem néz rám, hanem a szakadt, kopott abrosz sarkát gyűrögeti. - Azt tudod, hogy rákényszerítette, hogy Bukarestben találkozzon azzal a franciával?
- Igen - bólogatok sűrűn, jelezve, hogy ugorja csak nyugodtan át, de Juci nem néz rám, s különben is számára ez a kályha, innen indul a történet.
- Jónás nem akart elmenni. Azt mondta, hogy ő úgy nem képes beszélgetni, hogy mások szavával szóljon. De azt mondtam neki: legyen eszed, ember! és menj el, s úgy mondj el mindent annak a másiknak, hogy közben ne szólj egy szót sem. Érted?
Most először, amióta itt ülök a Bömbölde "teraszán", végre szinte teljesen megszűnik a cándrafüst, és látok, tisztán látok mindent, és hallok, hallom a saját gondolatomat is: A maskara, értem még végre a dolgot. Hát persze! Meg a pacsuli kölni, amitől sokáig bűzlik ő is, és a lakásuk is, annyira, hogy a macskájuk nem bírja ki, és világgá megy...
- Amikor hazajön... - s az ujja megrezzen, mintha a körmei alatt ébredne a vágy a rumos pohár érintésére, de aztán még időben megálljt parancsol -, a haját tépi mérgében... Persze, hogy most már én voltam az oka mindennek. - Elcseszted! - mondja, és olyan a hangja, mintha Jónás ezeket a szavakat most mondaná neki, és ő nem tesz mást, mint lefordítja számomra;
- Mit csesztem el? - kérdezem olyan boldogan, amilyen boldogan egy asszony kérdezheti, aki rádöbben végre, hogy a férfi, akit szeret, szereti őt. - Nem értem... - színlelem, mert nagyon is jól tudom, hogy el fogom veszíteni. Már akkor tudom, amikor a maskarát ráadom, csak buta mód még áltatom magam...
- Meghívott Párizsba! - mondja.
- Na és? - igyekszem nyugodt maradni.
- Na és! Na és! - hadonászik ő a karjaival. - Van fogalmad, hogy mi lesz ennek a vége? Mindenki hasra esett a meghívástól, mert a meghívás egyben a Francia Tudományos Akadémia meghívása is!
- Na és...
- És el fognak engedni. Érted? Csak hát... - és úgy vakarja a fejét, hogy már attól félek, egy csepp bőr sem marad rajta. - Budipucolói állással a hátam mögött nem engednek el, valami hangzatosba kényszerítenek bele. Felfogod te végre?
- Az nem baj...
- Nem! És az sem, hogy közben elveszítlek?
Jónás mozdulatlanul áll a füst mögött. A poshadt sör állott lópisire emlékeztet. Utálattal tolom el az orrom elől. Az apró szemű, mokány eső cifrázni kezdi. A sárba csobbanó cseppek hideg fuvallatot kavarnak a bokám körül, akárha az ott ólálkodó vész vicsorogna rám, fogát mutatná, hogy majd belém harap rövidesen. Kedvem volna eldönteni ezt a vacak sört, és itt hagyni a Bömböldét. Vagy ha nem, akkor belehallgatni valakinek a csendjébe, hogy ne lássam se Jónást, se Jucit, még Tofan elvtársat sem. Esetleg bemenekülni a bágyadtan kergetőző légyrajok közé. Oda hátha nem jönnek utánam. Ki tudja? Ezektől minden kitelik...
Juci átjön a füstön, és leül mellém a csutakra. És időm sincs azon töprengeni, hogy csinálja ezt, amikor jószerével még egyedül is alig férek el ezen a csutakon. De Juci nem néz rám. Legyőzi az ellenkezést, és most már szemérmetlenül szorongatja markában a Golgotában nyakon ragadott rumos poharat. És valóban..., mintha így már sokkal könnyebb lenne, olyan elszántsággal mondja tovább:
- Ahogy kimondja, abban a pillanatban olyan hideg lesz a házban, hogy még a levegő is megfagy, és mi ott állunk a megfagyott csendben, mint valami karácsonyi üveggömbben, ahol csendesen pilinkézve hull a hó s még valami távoli, békés muzsika is, akár az O, Tannenbaum, visszaint. Ettől a pillanattól féltem, és én mégis már várom, mert tudom, hogy eljön, essünk hát túl rajta. Eljött... És ő is tudja ezt... Az alakoskodás véget ért tehát... - kortyol bele a rumba.
- És Tofan elvtárs?
- Áh! - és legyint. - Ő csak olyan, mint az ostoron a bojt... Ha én nem döntöm el magamban, hogy elengedem, akár a feje tetején is állhat, és a tökével tapsikolhat, mert akkor sem ér el semmit...
- És?
- Ott a milicista előtt aláírat velem egy papírt, hogy átvettem tőle 10 000 lejt, és beleegyezem, hogy Jónás elfoglalja a tanári állást a főiskolán. Persze, a pénzt elfelejti ideadni... - Na így! - mondja, miután aláírom a papírt. Ezt eltesszük, hogyha netalán otthon a csököttnek mást mondasz, akkor én megmutatom neki, hogy te eladtad őt, mint Júdás Jézust.
Van ebben a jelenetben valami bizarr, elképzelem, hogy ott állnak hármasban Tofan elvtárs irodájában... valami, amitől az emberben megfagy a velő, és a homlokra kiül a zúzmara. Egy kupec nem jár el ilyen megfontoltan! Juci persze, most sem hagyja, hogy nyugodtan körbejárjam a pillanatot, mert a következő percben kitaszít belőle.
- És azt hiszed, betartja az ígéretét? Egy frászt! Másnap reggel már hívhatja Jónást, és amikor látja, hogy szép szóval semmire sem megy vele, kiteríti az orra elé az elismervényt!
Tehát ez... és még szerencse, hogy közvetlenül a Bömbölde falának támaszkodom, mert másképp hanyatt esnék. Juci ezalatt behúzódik az újra feltámadó füst mögé. Olyan ez a füst, akár a muzulmán asszonyok fátyla, amivel az arcukat takarják, mert hiszen a füst sem takar el mindent, a füst mögött is ott lapulnak sejtelmesen a dolgok. Juci alakja, arca is megváltozik. A fiatal Juci, az eltökélt és a könyörtelen boszorkány áll a füstfátyol mögött. És mint valami ugrásra kész vad, les a prédára. Minden idegszála megfeszül, de képes parancsolni magának. Nem sieti el a dolgot. Kivár az utolsókig.
És ahogy Juci, az öreg, alkoholista Juci behúzódik a füst mögé, mintha a levegő is felmelegedne egy keveset. Már nincs az a velőt fagyasztó hidegség, a szél sem kavar, és a cseppek is megcsendesednek valamennyire. Viszont Tofan elvtárs megmozdul dühösen az asztal mellett, méltánytalannak tartja, hogy ilyen hosszan magára hagyjuk. Éppen őt! Ez még akkor is felháborító, ha történetesen Zsolnayné társaságában felejti ott az emlékezet. Úgy hadonászik a karjával, mint eltévedt ember teszi, ha meglát valakit közeledni.
Hiába van szocreál éppen, mert Szilákék nem az Internacionálét játsszák, hanem a Deres már a határt, utána pedig a Nótás kedvű volt az apámat. Tofan elvtársat a zene felkapja a székről, mint valami könnyű, puha hullám, a hátára veszi és ringatja, és ez a ringatás kitöröl minden görcsöt, nem marad más, csak a rózsaszínű bárányfelhők, amelyek pontosan a Szulákék muzsikájának az akkordjaira ereszkednek egyre alább és alább, és a belőlük áradó kisugárzás csordultig tölti a szívet, mint az esővíznek kitett csebret a csendes nyári zápor. Minden bizonnyal valami hasonlót érez özvegy Zsolnayné is, mert kezét Tofan elvtárs vezetésre termett kezére teszi, miközben a boldogságtól szinte beleájul a férfi tekintetébe, akit ettől nemcsak az izgalom kerít hatalmába, hanem a férfiakra jellemző adakozási hajlam is. Úgy érzi, hogy legalább egy világot kell adnia ezért és az elkövetkező percekért. Csak hát honnan vegyen hirtelen egy világot? És ettől bizony kilyukad a feje fölötti rózsaszín bárányfelhő, és egyre nő a lyuk, ahogy töri a fejét: mit adhatna Zsolnaynénak. Amikor újból felpillant, a rózsaszínű bárányfelhőből már nincs, csak egy zsebkendőnyi, és az is egyre szürkül, mintha elpiszkolódott volna közben. És akkor ezen a megnövekedett lyukon, mint egy lyukas zsákon, átpottyan a kihagyott helyzet miatt érzett bosszúság, mert bejövetelkor elfelejtette odasúgni a főpincérnek, hogy egy kis idő után hívja a telefonhoz, és most hiába kacsingat feléje, mert vagy erre sem néz, vagy pedig úgy tesz, mintha nem venné észre...
Az asszony gyönyörű, külön erre az alkalomra készült kontyán, hosszú, harapnivaló nyakán, amit most jó volna megsimogatni, érzi Tofan elvtárs, táncol a fény, hogy szemét ne is említsük, s mint szikrázó boldogság, ti-ti-tázik a nagyvilágba. Végül Sámuel úr felnéz, és fogja az üzenetet, otthagyja a bukarestiek asztalát, és átviharzik Tofan elvtársékhoz.
- Valami a szemünkbe tetszett menni, Tofan elvtárs, hogy így hunyorgunk? - vigyorog hülyén, majd özvegy Zsolnayné tekintetéből felé szálló titi-tá-kat látva gyorsan hozzáteszi, akárha most látná őket először így édes kettesben. - Biztosan a füst, azonnal bekapcsolom a ventillátort.
Tofan elvtársnak mégiscsak jót tesz Sámuel főpincér "idétlenkedése", amire különben számított is, olyannyira, hogy csalódna, ha nem következne be, mert így legalább, amíg Sámuel úr a magánszámát előadja, eldönti, hogy a szép özvegynek egy gyönyörű muzsikával teszi szebbé és édesebbé az estét. Megvan!
- Ne mind filozofáljon, hanem menjen, és mondja meg a zenekarnak, hogy játsszanak egy Meniu fixet! Tessék, itt egy húszas! - lobogtatja a leesett állú Sámuel úrnak a pénzt.
Ez azért még egy olyan edzett léleknek is sok, mint amilyen Sámuel főúr. Először kissé összeráncolja a homlokát, mintha valami olyasmit mondott volna Tofan elvtárs, hogy Szulákékkal húzasson egy Meniu fixet. Ez hülye? Teszi fel a kérdést magának, de már a válaszra nincs idő, mert Tofan elvtárs a kezébe nyomja a húszast.
- Mire vár? Menjen már!
Szegény jó Sámuel úr, aki előtt mindig szent a vendég, még ha Tofan elvtárs is az illető, most mint a hörcsög, felfújja az arcát, nyakán az erek kidagadnak, szeme is kikerekedik, mintha valami fojtogatná, majd hirtelen elfordul az asztaltól.
- Bach! - robban ki valami köhögésszerű belőle, és mintha valóban roszszul lenne, még bele is görnyed, miközben nyújtott léptekkel igyekszik minél hamarább elhagyni a termet. A konyhaajtót már olyan erélyesen rúgja be, hogy az egy negyedóra múlva is, amikor már Szulákék javában a Meniu fixet muzsikálják Tofan elvtársnak, akkor is még vígan lengedezik, mint a zászló május elsején vagy november hetedikén.
Ahogy berobban a konyhába, Sámuel nyomban hétrét görnyed a röhögéstől, akárha hirtelen perforálódott volna a vakbele. De ez nem a vakbéltől van, mert attól nem röhög fulladozva az ember, álmélkodnak a kollégák, mert eddig ilyen... Esküdni mernének rá, ha kell, még Seliste kapitány előtt is. Nem telik bele egy fél perc, és az egész személyzet, a pikolótól a vécés néniig, magára hagyja a vendéglőt, mint egy kivilágított hajót a matrózok, hadd ússzon magától, amerre a sorsa viszi, és ők ott toporognak Sámuel úr körül érthetetlenül. Sámuel úr pedig képtelen szólni. Csak a térdeit csapkodja egyre veszettebbül, és nagy, hízott könnycseppek potyognak a szeméből. Közben a plattenre feldobott fatányéros szeletek szénné égnek, de ki törődik most velük. Kerekes, sanda képe mögött már éppen azon töpreng, hogy nem kellene-e szólni Görög doktor úrnak, hogy vigyék el már végre Sámuel urat, hátha így egyszer s mindenkorra megszabadulhat tőle. Mégis jó, hogy nem hamarkodja el a dolgot, mert úgy látszik, az élet kezd lassan visszatérni Sámuelbe. Már csak köpköd, prüsszög, nyüszít, mint a csatorna tövében az ázott kismacska, nincs ereje röhögni. A szemét törli, és látszólag erőt gyűjt, hátha szólni is tud majd rövidesen, de ilyenkor mindig egy új hullám rázza meg.
- Mi van? - kérdi Kerekes.
- A hülye! - rengeti meg egy újabb nevetőgörcs, és alig marad annyi ereje, amivel Tofan elvtárs asztala felé int. - Azt mondta... brü... hü... hü... há... há... há... - és segítségképpen a két tízest veszi elő, hátha azok helyette is elmondanák a történet többi részét. - Azt mondta, hogy Szulákék játsszák el neki a Meniu fixet, ha... ha... ha...
Egy teljes fél perc kell, amíg megértik. És akkor beugrik, és az ár menten feltépi a zsilipeket, és vastagon hömpölyögve kitör a röhögés, hogy nemcsak a vendéglő visszhangos tőle, hanem az éjszaka is a szocreál burok alatt. A nagy röhögés olyan, mint üstökös megjelenése az elmaradott korokban, képes megváltoztatni a sorsokat, életeket, tragédiákat. Most is a röhögés hatására, amit soha senki sem tud megmagyarázni: az egyik udvarra nyíló ablak pontosan középen kettéreped.
- Mondjátok meg, most mit csináljak? - töpreng hangosan Sámuel úr. - Mert ha megmondom, hogy a kész ételeket nem szokták elmuzsikálni még a legjobb lokálban sem, ez a mafla képes és elintézi, hogy holnap már lapáttal a kezemben jelentkezzek a Duna-csatornánál.
- Mi a baj, urak? - áll meg a tanakodók közvetlen közelében Stavropuloszból lett Görög doktor úr, aki hiába várva a pikolót, hogy elküldje cigarettáért, maga veszi kezébe a kereskedelmi tranzakció lebonyolítását.
Görög doktor kiosztja a szerepeket, és aztán egyik pillanatról a másikra a kezdetét veszi az előadás. Szulák visszakacsázik a zenekarhoz, kezébe veszi a hegedűt, és int, gyerünk, fiúk, baseljünk egyet. Azok lomhán fel is tápászkodnak, és pont, amikor Szulák az álla alá illeszti a hegedűt, jelenik meg Sámuel úr is a két tízessel, amiket átad Szuláknak, majd még valamit a fülébe is súg, miközben a Tofan elvtárs asztala felé int diszkréten. Szulák elteszi a pénzt, bólint, hogy megértette, és amikor Sámuel úr ellép mellőle, hegedűjével a kezében köszönetképpen meghajol Tofan elvtárs asztala felé. S persze mindezt halálos komolyan. Csupán Görög doktor úr engedi meg magának, hogy már előre hangosan nevessen. Közben a zenekar felkészült, és kezdetét veszi a polka, vagyis hát a Tofan elvtárs rendelte Meniu fix.
- Egész szép ez a muzsika... - mondja Tofan elvtárs, és Zsolnayné olvadozó tekintettel néz fel rá, mert jó, hogy nem akar válni ez a mafla Tofan elvtárs, de azért mégiscsak szereti őt. - Akarod, hogy még egyszer eljátszszák?
Juci egész idő alatt ott áll a történet szélén, mint primadonna a függöny takarásában a jelenete előtt, hogy felvegye a ritmust és a hangulatot, hogy majd aztán a többiekkel és a jelenettel totál szinkronban robogjon be.
- Erre a pillanatra vártam! És tudtam, hogy eljön - mondja Juci a füstfelhő és Görög doktor úr röhögése mögül, és még szerencse, hogy a füstfátyol takarásában nem látom az arcára kiült elégtételt. De így sincs baj, mert a hangja kárpótol, különben izzó tekintete átszikrázik a füst alól.
Tofan elvtárs és Zsolnayné még mindig a zene bódulatában ringatják magukat, és tehetik is, mert ők még nem látják Jucit, nem hallják Görög doktor úr és most már az egész személyzet röhögését.
Ott turbékolnak, közvetlen az orrom előtt. Egy pillanatra bizony még meg is torpanok, és már-már kész vagyok lemondani a szándékomról, de aztán eszembe jut Jónás és a 10 000 lej...
- És most jövök én! - hallom a röhögés ködén át Juci megkeményedett hangját. Ezek ketten úgy úsznak még mindig a muzsika hullámain, mintha valóban Szulákék muzsikáját és nem Zsolnayné rossz faágyának a nyikorgását hallanák felfokozott vágyaik mögött. Észre sem veszik, mikor érek oda az asztalukhoz a hervatag rózsákkal, szegfűkkel. - Tessék parancsolni virágot! Vegyen virágot a nagyságos asszonynak! Ne, milyen szépek, pont, mint a naccsága - kínálom hangosan kántálva virágaimat, és látom, hogy Görög doktorék is felkapják a fejüket, és most már szabadjára engedik a hangos röhögést. Mi több, a doktor úr int, hogy miután végzek Tofan elvtárssal, menjek oda az asztalukhoz.
- Ne erőlködj, Juci! - szól rám bosszúsan Tofan elvtárs, mert azt hiszi, hogy még mindig az a Juci áll előtte, aki ott az irodájában voltam a milicista jelenlétében. - Nem veszünk virágot! - Görög doktor meg inti, hogy ne hagyjam magam. Jó, gondolom magamban, ha nem veszel virágot, akkor azért is harmincért adom szálát.
- Kár - mondom hangosan. - Mert még Szűcs elvtárs is nálam vásárolja a virágot. És Kolumbán elvtárs is...
Tofán elvtársban forr a düh és a harag. Juci meg ott áll karján a kosárral, és ha tőle függne, nem a kosár virágot zúdítaná az ölükbe, hanem az átkait, amelyektől ugyancsak sokan félnek már akkor.
- Erre már mindketten felkapják a fejüket - hallom a jelenet kísérő szövegét, de Tofan elvtárs tudja, mi a pártfegyelem, lefogja az aszott keblű Zsolnayné kezét, aki hozzám akarja vágni a hamutálcát, és mosolyt erőltetve az arcára, mondja:
- Hát akkor válassz virágot, édes... - én meg úgy fordítom a csokromat, hogy mindig a legfonnyadtabb virág kerüljön az özvegy kezébe. Reszkető, elfehérült ujjal veszi ki végül azt a szál virágot, amit éppen neki szánok.
- Jaj, legyen már gavallér! - turbékolom, mint egy részeg, szerelmes gerle.
- Válassz még! - biztatja Tofan elvtárs is, vesszen a fejsze is, ha már a nyele odalett, és a vékony ujjak, amelyeken bizony már a bőr javában kezd ráncosodni, és ezt látva, Tofan elvtárs egyre inkább búcsút int a gyorsan távolodó reménynek, hogy ez az asszony végre szül neki egy gyereket!
- Elég lesz egy is! - vágja rá az özvegy, akárha Tofan elvtárs és Kolumbán elvtárs titkos gondolatai körül forogna az agya, ami annyira titkos, hogy Hutera Béla borbélyműhelyében már két éve jegyzik a fogadásokat; kinek szül majd gyereket az özvegy, és hogy fiú lesz-e vagy lány...
- Oh, szép naccsága, maga nem tudja, hogy milyen öröm virágot venni egy hölgynek. Egy szépasszonynak... - hullatom a tüskéket egymás után. - Kolumbán elvtárs mindig három szálat vesz, igaz? - és ezt úgy mondom, mintha nem tudnánk mindhárman, hogy Kolumbán elvtárs is ugyancsak neki vásárolja a virágot. - Mert Kolumbán elvtárs egy igazi "gavallér". - Na, erre aztán csak úgy találomra kivesz még két szál virágot. Persze a két "legszebbet".
- Mennyi? - veszi elő Tofan elvtárs a pénztárcáját. Végre!, gondolom magamban, mert hiszen erre a pillanatra várok, mióta Jónás elé kiteregette az elismervényt a 10 000 lejről. Hát akkor kezdjük el lassan a törlesztést!
- Csak kilencven, instálom szépen... - mondom, és alig bírom összekapni a számat a nagy vigyorból, hogy ne nyíljon egy csűrkapunál nagyobbra.
- Mennyiiii?...
- A nagyságos... Akarom mondani, Tofan elvtársnak csak kilencven, mert jutányosan számolom. Másnak 150-nél alább nem adnám. Még így is tiszta ráfizetés.
Juci nem élvezi ki a pillanatot, arca elé kapja a füstöt, és eltűnik hirtelen, akárha élete vágya teljesülne azzal, hogy végre eret vág Tofan elvtárson. Hosszan bámulok utána, de még csak sejtelmes alakját sem lelem fel a Bászka-partról felém szálló cándrafüstben. Talán nem is volt itt... Talán nem is létezik Juci... Helyében kocsizörgést hallok. Egyre közeledik. A ló patkója ütemesen csattog a kockaköveken...
A fiáker, miután átrobog velünk a Sugás vendéglőn, befordul a konyha irányába, és az ajtó, ami az imént még olyan hosszan leng Sámuel főpincér után, most egyből becsapódik utánunk, és elzár a kíváncsi vendégek elől. Bent Feri megálljt parancsol a kocsisnak.
- Gyere! - mondja Andrásnak, és óvatosan megfogja a karját. Mi is igyekszünk támogatni, de a támogatásból végül is az lesz, hogy lerángatjuk Andrást a kocsiról, aki közben elszundított, és most, hogy rángatni kezdjük, egyből minden eszébe jut, a fájdalom... a részegség... az ordítás...
- Hallgass... - kérleli Feri csendesen, és elkapja a lábát, majd könyökével mindent leseperve, felfekteti a főnök íróasztalára. - Hallgass, mert még nem haltál meg. Elérsz majd akkor is jajgatni - közben a kíváncsiak körülvesznek. Egyesek már azt magyarázzák, hogy szegény gyermeket biztosan az a részeges apa verte félholtra megint, meg kellene az ilyent mind kövezni, mint az arab világban teszik a házasságtörőkkel...
Görög doktor jókedvűen érkezik. Azzal kezdi, hogy mindenkit kiparancsol az irodából, még minket is ki akar kergetni, de mi nem halljuk meg a parancsát, ott felejtkezünk, és lapítunk csendben, mint akinek a nadrágja tele van. Miután csak mi maradunk, egy gyors pillantással megkeresi András lábának fájó pontját.
- Itt fáj? - kérdi, és hogy András felüvölt, ő is azonnal elordítja magát: - Sámuel!
- Parancsoljon, doktor úr! - lép be Sámuel olyan hirtelen, mintha egész idő alatt csak erre a hívásra várt volna.
- Sámuel, a koktélt! - és rákacsint a semmin sem csodálkozó főpincérre.
- Igenis, doktor úr! Hányat?
- Egyet. Nem! Hármat... - javítja ki önmagát, mert meglátja, hogy mi is ott hervadozunk közvetlen az ajtó közelében, mint néhány órával ezelőtt a Köpködőben.
Sámuel elmegy, és Görög doktor, aki igazi görög doktor, mert Görögországból menekül és telepedik le Előpatakon, majd elvégzi az orvosit, és mivel itt nő fel, itt tanul, itt kezd el dolgozni, megtanul magyarul, és amikor a tisztelet is, és a betegek hálája is rátalál a ráakasztott név mögött, elfogadja, és hivatalosan is abból a kimondhatatlanul hosszú poluszból az a Görög doktor lesz, aki most türelmesen csinálja tovább András lábán a hókuszpókuszt. Közben Feri is visszaszivárog.
- Csak óvatosan - suttogja Görög doktornak, mintha neki jobban fájna az, ami Andrásnak már elmúlt, és talán nem is fájt igazán egyetlen percig sem.
- Ugye már nem fáj? - kérdezi Görög doktor, de András szólni sem mer, csak pislog kétségbeesve, mint aki jobban fél attól, ami ezután történik vele.
- Ne búsulj - vigasztalja Görög doktor. - Minden rendbejön.
Közben megérkezik Sámuel főúr, a tenyerén egy tálcát egyensúlyoz, rajta három nagy, öblös pohár tele valami folyadékkal, ami első látásra úgy néz ki, mint a felhígított tej.
- Ezt igyátok meg, faszikáim - nyom egy-egy poharat a kezünkbe. - A főorvos úr koktélja. Na, gyerünk, mire vártok?
András erre már megembereli magát, és felül az íróasztalra, mert fekve azért mégsem tudja meginni Görög úr koktélját. Ő az első, aki belekortyol, aztán újra a szájához veszi, szemét is lehunyja, amíg iszik, és csak miután az utolsó kortyot is kiissza, szánjuk rá magunkat mi is.
- Én nem kapok? - tolakszik előbbre Feri a zöld lódenkabátban.
- Dehogynem, Ferikém - mondja Sámuel úr, - te az én vendégem vagy. Mindjárt hozom...
- Berúgtatok? - kérdi Görög doktor úr, és úgy néz ránk, mintha mi lennénk ő. - Mindjárt rendben lesz...
Amikor Sámuel visszajön a Feri porciójával, valóban már minden rendben van. András leszáll az íróasztalról, és úgy áll a lábán, mintha soha nem is ordított volna miatta.
- Na, gyertek, kiengedlek a hátsó ajtón... - könyörül meg rajtunk Sámuel főúr, és mi elindulunk, hogy egy éjszakai fürdéssel az Oltban mossuk le magunkról a részegségnek még az emlékét is. Onnan világítanak Vili gyufaszálai, mert ő nem mer bejönni a vízbe. Csak áll a parton, és szálanként gyújtja a gyufát. Így aztán cseppet sem csodálkozom, amikor látom, hogy apró fények gyúlnak a Bászka partjáról szálló füstben, és mutatják az irányt, hogy merre szivárog közben az idő...
Kisemmizetten ülök a Bömböldében. Nem is ott, hanem a Bömbölde eresze alatt egy csutakon. Térdemet az államig felhúzom, hogy az eresz nélküli tetőről lecsorgó víz ne a lábamat vegye célba. A mozdulatom ösztönös, mert tulajdonképpen nem is veszek tudomást az esőről, hanem a gebuláját a szájharmonikával bűvölő hajlott hátú részeget? Bolondot? Szellemet nézem és hallgatom. Hallgatom? A craiovai sör idegen számomra, mint a perc, amelyben tévedtem, és mire hozzászoknék, kilépek belőle, mert az András hangját hallom valahonnan Biharkeresztes irányából. Először úgy rémlik, hogy nem is Magyarországról jön a hang, hanem annál is messzibbről, a Köpködőből, s ahogy az András hangját felismerem, hiába igyekszik a cincogó induló eltakarni, mert menthetetlenül belevegyül előbb a Vilié, aztán a Jónásé is, majd pedig a Jucié.
"Kedves barátom... - fogalmazom gondolatban előbb Andrásnak, majd Jónásnak, aztán mindkettőjüknek. Fenét, hiszen Juci is ott ácsorog a sor végén, akkor hát neki is. - Furcsán alakult a világ, tudjátok... Ezt azért mondom, mert innen fentről most már pontosan belátok az életembe, minden olyan tiszta előttem, mint amikor az ember halála előtt megvilágosodik az élete. Hát persze! Tudjátok? - és a röhöghetnékem önsajnálatba vált át, a fiam a múlt hónapban beteg volt, és azt mondta az orvos, nem ártana, ha mi magunk is elvégeznénk az analíziseket. Elvégeztettük. Utána az orvos első szava az volt, hogy sürgősen mondjak búcsút az italnak és a cigarettának, és hogy kíméljem magam, ha életben akarok maradni bár még addig, amíg a gyermek leteszi az érettségit. Nem tisztességes ajánlat, igaz?"
Mondanám tovább is, mint akinek elment az esze. Esküdni mernék rá, hogy kiköpött Vas elvtárs, csak hát Vas elvtárs sosem muzsikált a Köpködőben. Ez nem lehet ő! Ez valamilyen szellem vagy kísértet, mert a "teraszon" mindenütt vizes, nyirkos a föld, csak abban a kis körben, ahol ő áll, maradt száraz, mintha az Úr arra a helyre szándékosan nem szórna áldást...

Sepsiszentgyörgy, 1998. november 21. -
1999. július 17.

* Folytatás, befejező rész

1 ankét: mármint a korabeli vicc 'an két pofja után

1 Magyari Lajos: Nem a fenyők...
kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» A Hét
» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Helikon
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2018
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék