Jánosházy György
Fanyar szonettek
A hetven küszöbén
Hetven: olyan leszek már nemsokára,
mint északi, köd ülte szigeten
más ég alól jött, furcsa idegen,
kit orkán tűzött fjord-szirtek fokára,
hullámverés vetett más nyelvű partra,
és azt sem tudja, mely földön lehet,
hiába kérdez, nincs rá felelet,
holdbéli a kő és az ember arca,
hát társ nélkül bóklászik ismeretlen
hordák között, kiszáradt tengerekben,
kiszikkadt benne a velő, a nyál is,
s csak megy a Semmibe, ügyet se vetve
henteskésekre, füstölgő tüzekre:
húsát kiköpné már a kannibál is.
Mint szabad fecskék
Simon Ferencnek, Svájcba.
Felfal lassan mindent, mi szép volt,
a messzeség, a síri fagy;
múltam, jövőm egyként sötét folt,
kifosztott kunyhó – ám te vagy.
Hiába Alpok orma, sírok,
és városok, és vámosok:
mellettem ülsz, nézed, hogy írok,
és ajkam tétován mozog.
 
Folyók fölött egymást keresve
szállnak közöttünk, mint szabad
fecskék, a hangtalan szavak;
s elrévedezve olykor este,
tudom, hogy egyre gondolunk –
és földre hull egy csepp borunk.
1989. június
Lucifer prédikál az ebeknek
Testvéreim, vad csapásán csaholtok,
nyájat tereltek, sosem kérve bért,
de korbácsos kezet nyaldostok boldog
pofával pár mócsingos falatért;
és tűritek, hogy erős nyakatokra
kötélhurkot, vasláncot vessenek,
vagy elhurcoljanak hálóba fogva
cigányszemű, bunkós gyepmesterek.
Meddig sínylődtök sintéruralomban?
Fogaitok hegyében hatalom van,
s nem csóvál farkat, csak félénk cseléd.
Ha bárki örvöt, pórázt vetne rátok,
tépjetek róla inget és kabátot,
és marjatok bokát, torkot, herét.
Második meditáció
Hieronymus Bosch látomásairól
Te tudtad már: önnön képére Sátán
teremtett minket, emberbőr alatt
torz szörnyet rejtünk, rusnya dúvadat;
Isten borzadva fordult félre, látván,
agyarkodunk, mint farkas a vadonba’,
nem tisztesség: gaztett nyer itt babért,
nem is ezüstért: csorba garasért
eladjuk Krisztust s önmagunk naponta.
 
Te tudtad: jajra, kárhozatra lettünk,
egy igaz Bíró pálcát tört felettünk,
s e mérges férgek lakta sírhalom
éjéből lelkünk fényre sose támad:
nincs holnap, nincs remény, nincs bűnbocsánat,
nincs irgalom.
Istenek éjszakája
Múzeumi istenek
A csillagfényes Mindenség helyett
neonvilágba zárva, pár tenyérnyi
szerény talapzattal kell most beérni.
A múltban hagytak lábat, kart, fejet –
de minek itt szem: jobb, ha úgyse lát!
Mit nézzen: a vasárnapi közönség
malacképét, mely behabzsolta löncsét,
és elbambulva cipeli hasát?
Kőlelkük ott Délen rekedt: a messze
táj emlékén kérődzik révedezve,
hol lábat, kart viseltek és fejet;
a hősidőkről álmodnak, mikor még
gigászok véreztek, nem satnya pórnép
szalonnázott a tűzhányók felett.
Bayreuthi istenek
Germán tölgyesbe nem lép jövőt fürkészni vándor,
a vágtázó walkűrök csontkürtje sem rivall;
az égi vár leégett rablók csiholta lángtól,
nem véd a gonosz ellen erős falaival.
A hősök odavesztek, jó Szigfridet megölték,
a gyűrű birtokáért nem küzd meg senki sem,
sárkányok sincsenek már, csak férges szívű törpék,
de világbíró kincsük múltak mélyén pihen.
 
A fényességes ászok, vitézek és szirének
egy-nyári fesztiválra még vissza-visszatérnek
mint pálca ütemére kántáló fantomok;
sorsuknak nem a nornák: Wagner viseli gondját,
s mítoszt újraélve, vérük kottára ontják,
s festett Walhalla ormán vetített láng lobog.
A Szövetségek Istenéhez
Valamikor – szent, régi könyvek írják –
szorultságban, veszélyben, válaszútnál
a tétovázónak fülébe súgtál,
ha megajánlta gödölyéje zsírját.
Hová lettél, Uram? Pár ezredéve,
hogy választottaidnak megjelentél;
a templomokban rég üres a szentély,
csak eszelős jut trónusod elébe.
Mint pásztora nélkül maradt, riadt nyáj,
úgy nyűglődünk süket panaszfalaknál,
mert nyársakat hegyez számunkra poklod;
hozzád kiáltanánk, Uram, de zordul
ráncokba vont arcod felénk se fordul,
hogy lángra lobbantsd azt a csipkebokrot.