ESTI BESZÉLGETÉSEK
ESTI BESZÉLGETÉSEK
Ezoterizmus és exoterizmus a kereszténységben
Galeriu atya – Mi tudatában vagyunk annak, hogy a Kinyilatkoztatásról
lehet beszélni az intelligencia és a spekuláció szintjén, tehát elvontan, vagy
éppen ellenkezőleg: lehet érzelmi síkon is. Itt leszögezném: keresztény
láthatáron belül nem a misztikus, hanem a lelkipásztori (papi) szót kell
használni.1
Sorin Dumitrescu – Milyen különbséget tesz? A misztikus és a telkipásztori
közötti különbségre gondolok.
G. a. – Misztikum minden vallásban van, beleértve a Krisztus
előttieket is. A görög müo egy titkos világra vonatkozik,
származékainak ugyancsak nagyon ezoterikus töltetű ereje van. Miközben a
keresztény kinyilatkoztatásban, amelyben hiszünk, amelyben valljuk, Istennek
Fia a Szent Lélektől és Szűz Máriától öltött testet, itt a Szent Lélekben való
munkálkodásról van szó. Keresztelő Szent János mondja: Én vízzel
keresztellek titeket, de Ő Szent Lélekkel keresztel titeket. (Márk 1. 8.)
Andrei Plesu – Értsük úgy, hogy az ezoterizmus kiiktatódott a
kereszténységből? Hogy tehát a kereszténységnek nem lenne sajátja az
ezoterizmus?
G. a. – Nem a sajátja, legalábbis az embertől szándékolt ezoterizmus
értelmében, vagy abban, amelyben az ember cenzúrázva van. Különbséget tennék a
két teológia között is: az apofatikus és a katafatikus teológiák között.2
A. P. – Via negationis és Via affirmationis.
G. a. – Nos, Nyugaton ez a szemlélet a katolikus teológiának a
sajátja, abban az értelemben, hogy az istenségben van egy titkos szféra és egy
másik, kinyilatkoztatott szféra. Ezek változatlan állapotban maradnak. Az
ortodoxiában elképzelhetetlen egy ilyen látásmód, azaz isten egyszerre titok és
kinyilatkoztatás, müsztérión (mysterium sacramentum) és felfedezés.
S. D. – Mindebből az következik, hogy nem egészen találó ama
megállapítás, miszerint a keleti teológia apofatikus?
G. a. – Nem csupán apofatikus, hanem egyszerre titok és
kinyilatkoztatás is. De a rejtelem és reveláció közötti mezsgye sem állandó,
nem átjárhatatlan. Ellenkezőleg, isten az örökkévalóságban is megmarad
rejtelemnek és revelációnak. Krisztusban megvan a totális kinyilatkoztatás, Ő a
teljesség. De ami e században felfedetett nekünk Krisztusból és Krisztus révén
a Szent Lélekben, nem jelenti azt, hogy csak ennyi marad. Az örökkévalóságban
Isten szüntelenül közli önmagát, de szüntelenül rejtelem is marad. Adva van
ezáltal a teremtmény vég nélküli haladása, mert a rejtelem ásványkincs.
A. P. – Ha rejtelem marad, ebből következik, hogy Ő bizonyos
ezoterikus rendekbe marad integrálva. Mit akarok öntől kérdezni? Én három ezoterizmus-típust
látok: először egy fegyelmi típusú ezoterizmust, azaz a tanítványnak meg kell
tanulnia, hogy bizonyos dolgokról nem beszélnek, és nem közlik azokat; a
második típus az individuális különbségekre vonatkozik, azaz bizonyos dolgok
nem hozzáférhetők egyes embercsoportok számára, de hozzáférhetők másoknak,
tehát van egy olyan ezoterizmus, amely elárul valamit az ember és ember közötti
különbségekről is; és végül van egy lényegi (esszenciális) ezoterizmus, mely
isten azon aspektusára vonatkozik, amely általában nem hozzáférhető, amely
lényegéből fakadóan hozzáférhetetlen.
G.a. – Igen, a lényegre tapintott. Valóban, isten nem lényege által,
hanem a személy és a kegyelem által részesítő. Ezért az ortodoxia az
istenségben három teológiai kategóriát különböztet meg: személy, lény és
energia. Nem a lény(eg) közölhető – ez panteizmus volna –,
hanem az energiák közölhetőek, az személy által közöltetvén. Mi egyszerre
látjuk a személyt, a lényt és az energiákat, ebben különbözünk mi a Nyugattól,
ahol az esszencia elsődlegességét proklamálják.
S. D. – Melyek ezen nyugati látásmód következményei?
G.a – Súlyosak. Először is egy esszencialista látásmódról van szó,
amit az ókori gondolkodásból kölcsönöztek, és maguk a katolikus teológusok is
(például M. Schmaus) felvetik azt a kérdést, hogy ha az egzisztencia arrière-fond-ján,
azaz a hátterében az esszencia található, akkor kihez, merre irányul
az imádat aktusa? Az esszenciához? És hogyan tudnánk magunknak megjeleníteni az
esszenciát? Ezek a Schmaus kérdései. És ismét egy más aspektus: a
Szentháromságot sem tudják megteologizálni a maga mély igazságában. Az
ortodoxiának nincsenek ilyen helyzetei, amelyekkel meg kelljen küzdenie. Az
Írás maga, amint ezt Kari Rahner észreveszi, istent mint Atyát tárja fel
nekünk, mint Személyt. Akkor meg azt kérdezné Ön: ha az ortodoxia egyszerre
állítja a személyt és a lényt, hol van akkor a Szentháromság egysége? A
Háromság egysége a forrás-istenségben van, aki az Atya, ahogyan Areopagita
Dénes mondja, az eredő-istenségben, akiből a Fiú születik és a Szent Lélek
származik. Mind a két Személy, az Atya karjai gyanánt. Amint a Zsoltáríró
mondja: A te kezeid teremtettek és erősítettek meg engem. (Zsolt.,
119..73); Szent Iréneusz pedig úgy magyarázza, hogy a Fiú és a Lélek az Atya
kezel. Ha az esszencia az egzisztencia végső alapja, az esszencia
elsődlegessége érvényesül a személy fölött. Az ortodoxiában az Atya a forrás,
és a lény közli önmagát a Fiúnak születés által, és a Szentléleknek annak
elindulása által. Ez egyetlen abszolút egység és egyenlőség, úgy is mint
személyek, úgy is mint lény. Valamint még egy kiegészítő aspektusa az ortodox
szemléletnek: a Lény a személy tartalma, mivel személyek lény nélkül
elképzelhetetlenek. Innen kitetszik az is, hogy milyen alapvető jelentőséggel
ruházza fel az ortodoxia a személyt, amikor nem helyezi előtérbe az esszenciát
(a tömeget), amely agyonnyomhatja a személyt.
MURVAI BÉLA fordítása
JEGYZETEK
1. Az eredetiben duhovnicesc, aminek szótári jelentése: lelkipásztori, papi. (L
Kelemen Béla: Román-magyar szótár, Ed. st. şi enc., Bucureşti, 1980).
Nyilvánvaló, hogy Galeriu atya a szót itt tágabb értelemben vagy helytelenül
használja, ugyanis a szó a duhovnic (gyóntatópap) továbbképzéssel létrejött
származéka, és nem a duh (lélek) szóé, holott a szöveg – értelme szerint –
inkább ebből eredeztetve kapna értelmet. (A ford.)
2. Apofatikus teológia – (gör. apophaszisz, apophatikosz = tagadás, tagadás
által). Mivel a szó a legnagyobb román értelmező szótárakban sem fordul elő
(talán a szótárírók múltbéli, teológiai fogalmakban való járatlansága miatt,
talán szándékos elhagyás miatt, világnézeti megfontolásból, fontosnak tartom e
fogalom értelmezésének közlését úgy, ahogy az ortodox egyházi használatban
megtaláljuk. A fogalom fontos eleme az ortodox teológiai rendszernek, ezért
jobb ki nem kerülni. Tehát:
– az apofatikus teológia vagy a negatív út (via negativa/ via negationis) egy
tagadás és előrelépés által megismerő módozat, amely sajátosan Istené, aki
transzcendens létében ismeretlen és megragadhatatlan marad. Személyes
„esszenciája”, csalhatatlan misztériuma miatt, Isten nem ismerhető meg a
teremtett valóságok megismerési módja szerint, azaz állítással, vagyis az idő
és a tér fogalmainak és kategóriáinak használatával. Az apofatizmus inkább
állítja azt, ami nem Isten, mint azt, ami Isten (ld. katafatizmus). Az élő
Isten megismerhetetlen és megérthetetlen abban az értelemben, hogy az ő
személyes létezése az Ő tökéletes teljességében nyilvánvalóbb (evidensebb) az
összes többi létezésnél (egzisztenciánál). Bár Őt a tér nem határolja, mégis
kitölti az egész teret. Mint megismerő módszer, az apofatizmus Isten
létezésének átélt evidenciáját jelenti, miután transzcendálással „tagadva”
lettek a teremtett egzisztenciák. Az Istenről szóló tagadó mondatok a
legmegfelelőbbek arra, hogy kifejezzék az Ő misztériumának mélységét. Istenbe
érkezve az ember rájön, hogy Isten minden lényt transzcendál, tehát minden
megismerés tagadását gyakorolja. Ebben az értelemben Isten
megismerhetetlenségének a tudata megismerés, mivel nyíltabbá teszi a szellemet
a vele való közvetlen egyesüléshez. Az apofatizmusról Nüszai Szent Gergely
(Mózes élete). Areopagita Dénes (Az isteni megnevezésekről) és Hitvalló Szent
Makszim írtak a patrisztika teológusai közül. Az apofatikus teológia a kiindulópontja
a 14. századi heszüchisztikus vitának is Palama Szent Gergely és Barlaám
között. Az ortodoxia számára az apofatizmus az élő és személyes Isten
transzcendenciája megközelítésének a megfelelő útja. Nem tévesztendő össze a
agnoszticizmussal, azaz Isten megismerésének a hiányával, sem a tudatlansággal,
aminthogy lényegének megismerhetetlensége nem zár ki minden teológiát. Sőt,
csak az apofatizmus perspektívájában rögzíthetőek a teológus tárgya,
érvényessége és határai, mely teológiának rendeltetése, hogy ráirányuljon
azokra az „energiákra”, amelyek által Isten közli, és megosztja önmagát. Maga
az „Isten” név (Theósz) sem fedheti Annak a (lényegéből fakadóan határtalannak
és végtelennek) roppant mivoltát, „mert nemcsak minden teremtett meglévők
fölötti Isten Ő, hanem Isten fölötti Isten is (Hipertheósz) és annak a
magassága. Aki túl van, és meghaladja mindazon magasságot, ami ésszel
elgondolható, nemcsak minden állítás, de minden tagadás fölött való is.”
(Palama Szent Gergely: A Szent Fényről)
A fenti összefoglalás Dr. Ion Bria atya Dicţionar de teologie ortodoxă című
művének (Bucureşti, 1981) felhasználásával készült az APOFATISM szócikk
alapján. (A ford.)
3. Eredetiben taina, amit titoknak, rejtelemnek fordítottam, bár a szónak
gazdagabb jelentése van a román ortodox teológiai irodalomban. Eszerinti
megfelelői a gör. müsztérion, lat. rnysterium sacramentum. Két jelentésű:
egyrészt titok, rejtelem, ismeretlen, megismerhetetlen akár: másrészt az, amit
a sacramentum (szentség) fejez ki. A szentségek száma az ortodoxoknál is hét
három beavatási szentség (keresztség, bérmálás, eucharisztia) valamint a
bűnbánat, a házasság, a betegek kenete és a hivatalátruházás. (A ford.)