Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1992. április, III. évfolyam, 4. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
FÓRUM

FÓRUM
Párbeszéd a falakon át
Annak idején, amikor Boér Géza Létlelet című, azóta is sajnálatosan utolsónak bizonyult verseskötetéről a Kriterion Kiadónak megírtam a magam lektori véleményét, és egyfajta egzisztenciális végvári költészetnek neveztem a költői érzékenységet, nem is sejtettem, hogy a nyolcvanas évek itteni magyar költészetének igen átfogó, de mindenképp egy egész vonulatára vonatkozó alapjellegét fogalmaztam meg. Most, hogy kezemben tartom Lászlóffy Csaba még akkoriban megírt, de csak 1991-ben megjelent verseskötetét (Ki fehérlik vigyázzállásban? Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1991), felerősödik bennem a sejtés: íme egy újabb tanúsága annak, hogy ez a fajta költői látásmód, érzékenység – diagnózis. S ha már diagnózisról beszéltem, beszéljek hát szimptómákról is, arról, hogy miről ismerszik meg ez. Elsőként itt bizonyára a félelemről kell szólnom.
Akkortájt, épp az említett nyolcvanas években e sorok írója egyetemistaként számtalanszor baktatott este egyedül hazafelé, helyesebben afelé a szoba-konyhás albérleti lakás felé, amely akkoriban, egyetemi évei alatt otthonul szolgált a számára. Nem átallom bevallani, hogy rettenetesen féltem, s a dobhártyámon meg a torkomban kalimpált a szívem. Jó arasznyi, tehát meglehetősen nagy kapukulcs volt minden „fegyverem”, s bár tudtam, hogy ha mégis dulakodásra kerülne a sor, bárhogy is szoktattam magam a gondolathoz, biztosan képtelen leszek azzal ütni. S egy alkalommal, egészen váratlanul jött az ötlet: a kulcs fejét jól marokra fogtam, a hosszabbik végét végighúztam egy kerítés lécein. Megdöbbentem. A kerítés – megszólalt, muzsikált. A lécek ugyanis más-más hangot adtak ki aszerint, hogy milyen hosszúak és vastagok voltak. Ujjongva a felfedezéstől, „végigxilofonoztam" az egész utcát, s minél gyorsabban haladtam, annál összefüggőbben szólt a művünk. Attól kezdve már sosem figyeltem arra, hogy félek. A történet ennyi.
Hasonló történetek akkoriban bizonyára a levegőben voltak. Mondom, bizonyára ilyenszerű történetekből születtek a versek is. És miért ne mondanám azt, hogy éneikül az átminősülés nélkül – ahogy a félelemből szó, vagy hang, vagy vonal születik –, enélkül az esemény nélkül talán nem is beszélhetünk emberi kultúráról. Lászlóffy Csaba verseinek minden során szinte tapintható a betűről betűre megvívott harc a félelemmel. Ebben a kereszttűzben edződik meg a költői szerep sajátos metaforája is: a költő nemcsak saját tetteiért felel, hanem egy erkölcsi világrend őre ő. Innen ered fokozott történelmi érzékenysége is: az ő nyilvántartásában a történelmi törvénysértések adott esetben felerősítik a magánéleti vagy az aktuálpolitikai bűnöket, és fordítva. „Mi lett volna Petőfi lángolásából/ egy kilátástalon útszakaszon ahol/ több száz éves késéssel is számolni kell?” (Mikor jön Csíkmadaras?) Nos, nem kell sokáig gondolkodnunk, hogy rájöjjünk: Lászlóffy Csaba látásmódja, (át)hallásmódja miért volt mindig kényelmetlen. A történelem során mindig voltak és lesznek békétlenek, kényelmetlenek, B12-ölhetetlenek, akik a végsőkig állítják: „akkor is tudnod kell ki vagy/ ha mondják nem te vagy” (Kíséret fiam zongorafutamaihoz). Mert mindig lesznek olyanok, akiknek megéri elhitetni veled, hogy nem te vagy, ahonnan már csak egy lépés (szórend?): te nem vagy. Lászlóffy Csaba költői kódexében bizonyos válaszok – bármi történjék! – változatlanul, örökérvényűen megfogalmaztattak. S ezeket az akárhány éves férfikortól, helyzettől, lelkiállapottól és minden egyébtől függetlenül mindig kimondja.
Így jön létre a történelmi lelkiismeretnek az a sajátos olvasata, amelyben találkozik minden valamikori kiszolgáltatott ember valamikori jelene az örökké megalázottak, az örökké kiszolgáltatottak jelene. Bizonyos értelemben emiatt tűnhet a költői közlés hermetikusnak: az utalások szövevényében alakul ki, rajzolódik meg az a jelen, amely múlt és jövő dimenzióiban keresi a jelen pillanat hitelességének lehetséges állapotát: „a cselekvésre képtelenek vágya mind nehezebben körülhatárolható a kimondhatatlantól mekkora távolságra esik/ a kifejezhetetlenség közönye a semmilyen/ hangra nem emlékező csend?” (Februári séták). Ez volna a helyzettudat kihívása, lássuk, mit érnek öröklött eszményeink, történelmünk: „selymes eszménk is cafatokba tépve: mint kikopott vén// utcalány ring még, odaköpni is kár!” (Akár múlt századi elégia), „nézd e sok haszontalan/ utódot akinek csak múltja van/ az idő vért és szavakat kever/ állnak dadogva: értük ki felel?” (Jelenések – Öröklött áfium) Mi lehet a költő feladata, mi lehet a költészet esélye egy ilyen világban, „most, a hogy lelkünk egészen földre lapulva” (Megtalált szatírák). „És mint Tersziász szeme fénye/ kinti világ szépsége belőlünk rég kifolyatva/ nincs egyebünk már/ mint a tudatlanság s a szorongás/ közti vonalka: minusz jel az űrt kitölteni, mely még/ élet.”
Épp e hiányjel tartalommal való megtöltése az, amitől a modern költészet feladata már-már szélmalomharcra emlékeztet. Mert ugyan kinek juthatott eszébe Vergilius korában, hogy a hexameter szolgálhat a borzalom legyőzésére? Akkor, amikor e századvégen a költészet halálát már sokan megjósolták, amikor úgy tűnik, hogy azt, amit a példátlan pusztításoknak, mérnöki pontosságú tömeggyilkosságoknak még nem sikerült teljesen elpusztítani, azt elvégzi belül az emberek végső reményvesztettsége, értékeink feltartóztathatatlan romlása. George Steiner gondolatát kölcsönözve: mi utána vagyunk valaminek, mégpedig értékeink pusztulásának, s így nem adatott más számunkra, mint – legjobb esetben – küzdelmünk e hiány létben e hiány-lét ellen. Hogy meddig tart e vigyázzállás? „Amikor...
Akkor...
(most még)”
 
 
 
A távoli szabadságnál jobb az azonnali? Ez elég gyanús gondolat a józan többség szemében. Próbáljunk meg egy picivel szabadabban létezni annál, ami meg van engedve: ez és csak ez a közerkölcsös.*
Abszurd eset, ha az olvasótól hatósági úton elvonják a könyvet. Ki az az emberfölötti lény, aki az olvasóközönség választási jogát korlátozni illetékes, akinek joga van megválogatni az olvasmányimat? Ez a fakó tanárember? Ezek a fakó szerkesztők? Ezek a fakó hivatalnokok? Működésük nyomán az irodalom fakóbb és bőbeszédűbb lett... Sejtetés kifinomult esztétikája: a cenzor abban is benne van, aki azt hiszi, túljárt a cenzor eszén.
Nem marad más hátra: föl kell fedezni a jelent.
Talán a kötélhúzás képe illik a leginkább ide: ki hogyan mozdítja ki a helyéből a másikat. Ha te nem húzol, téged húznak! Mekkora az a szabadságfok, amelyet az értelmiség ki tudott magának küzdeni?
A rendszer arra épül, hogy az emberek nem merik azt mondani, amit gondolnak... Bizonyos idő múlva a cenzúra környezettó válik, rajta van a házfalakon, rajta van az arcodon, az öltözködéseden, a testtartásodon.
Amikor a cenzúrát megszigorítják, akkor az útlevélkiadást is megszigorítják. A kifejezés és a helyváltoztatás szabadsága összefügg.
Úgy döntöttem, hogy ezt a rendszert túlélem.
* A lapszélen részletek olvashatók egy ugyancsak kortárs, ugyancsak betiltott, ugyancsak belső disszidens nemrég megjelent munkájából. (Konrád György: Önkiadás 1986 In Az újjászületés melankóliája, Patria Könyvek. 1991.)
 
ASZTALOS ILDIKÓ

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék