Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1992. március, III. évfolyam, 3. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
mű tényközlés („a verseket válogatta X

A szövegek után
Ez, amit a cím akar, utalás egy másik generációra; azaz benne volna mindaz, amit a Tárlat* a Szövegek és körülményeken módosított vagy nem, amiből nyilvánvalóan a vagy nem tolakodna elő, ti. hogy az ún. Bretter-tanítványok szövegei után megjelentek a milyen? (Egyed?, Cs. Gyímesi?)-tanítványok dolgozatai, amelyekről ua. leírható, mint amit akkor leírtak, ám ha ezt tenné a cím, szándékom ellen játszana, mert én nem tudok összehasonlítani, én valóban azt akarom mondani, hogy után, és e mondás jó eredmény: épp a könyv gyümölcse. A Tárlat olyan cím, ami mutatja a széttárt kezeket, vagyis öniróniával tárja elénk, amink van, nem köntörfalaz tehát, nincs olyan a birtokunkban, ami nyomna valamit a latba, és akkor a mutatásnak mégiscsak súlya van.
Jó cím és jó könyv, én megjárattam Pécsett meg Bécsben, Pécsben Bécsett, ajánlgattam, mint a klasszikusokat, míg valaki el nem emelte tőlem, úgyhogy én most erről az elhagyott, nem szemlézhető, nem felüthető, nem idézhető könyvről írok – mesmeg a hiányról.
Marad a magam tárlata magamról. Jakabffy is ilyesmiről beszél az előszóban (vagy nemrég A Hétben, ő is az után-hangján), a birkózásról, körülményekkel meg szövegekkel, hogy ha a szöveg nem is, ez a birkózás megél, átörökíthető talán, szóval mutatható. Bécsben láttam egy pankrátort, aki saját magával viaskodott, nyilván bohóckodásnak szánta, de az jól funkcionált, és miután öltözőjébe vonult, elmélyedve lehetett nézegetni a sár szeszélyes ábráit. Sok mindenért valószínű, hogy aligha a szövegekről kell írni. Ha egy szöveggel a másik szövegről szólhatok, akkor az a másik szöveg máris elvesztette létezését, így hát emez sincs már, én meg két nem létező dolog közé ékelődöm.
Magamat tárlatozva kialakulhat az ítélet. Hogyan írhatnék kritikaszerűséget, amikor én volnék a legnagyobb folt a látómezőben, az enyémben meg a könyv mezejében, ha egyáltalán be tudok oda jutni, ha tudok úgy nézni: elméleti irodalmi szempontból. Erről van szó, vagyis van szavam: ez a magam tárlatozása, hogy tudok-e úgy nézni. Az elméleti irodalomban mondjuk egyhúszas magasságot átvinnék, ez sem biztos, és akkor ezen a szinten szerintem kelletlen faramuci dolog volna bírálgatni egyötvenes ugrásokat meg egynyolcvanosakat, vagy az egytízeseket, mikor kettő és fél a világcsúcs. Ráadásul vannak szégyellnivaló ügyeink is, sportfelszerelés, pályagondok, egyebek, mert látható, hogy akadnak itt világcsúcsbeállításra is képes sportolók, csakhát…
Valami mással példálózom. De előtte elmondom, hogy a Tárlatról szóló kritika-szerűség nem tévesztendő össze a kritika-szerűség helyén lévő írással; hogy miért, erről szól a példa. Az a számítógép, amellyel lapunkat tördeljük, nyolcéves konstrukció, vadonatúj, de eljárt felette az idő. Megcsinálja, amit kérünk tőle, viszont nem rendezhetünk munka után ünnepi lakomát. Mit mondhatok? Unja az ember, hogy mindig elölről kezdje, és mégis olyan kritériumokat dolgoz ki, amelyek csupán a kiindulás (hipotézisek és posztulátumok övezete) helyes vagy helytelen voltát képesek eldönteni. Ugyanarra megyünk, mint a világ; ha másfelé mennénk, örülni is lehetne a távolodásnak. Én a hitelesség jegyében törekszem arra, hogy ne legyen megszokott módon íródó kritika. Az ember sohasem emelkedik magasabbra, mint amikor nem tudja, hová vezeti még az útja.
Ismerek egy történetet, ami arról szól, hogy egyszer felszállnak a költők, egy darabig a város fölött köröznek, majd miután valamennyien összegyűlnek ott, szabályos V alakba rendeződnek, mint a darvak, és elszállnak, csupán az iskolából hazatérő gyereksereg veszi észre őket, nyakukat tekergetik, sikongatva kapkodnak egy-egy lehulló toll, írógéppántlika után. Jó kérdés, melyik az a város.
Én unom az írósdit. Most író vagyok, komoly, eltökélt, szigorú férfi, most szünet van, lehet heccelődni. Unom, hogy unom. Unom, ha irodalmunkról kell beszélnem, ráadásul e birtokos szerkezet rögzíti a dolgokat, magát a szerkezetet, birtokost és birtokoltat; szinte érzem, hogy fejem daráltkekszhez kezd hasonlítani, hogy beilleszthető legyen valahova.
Nem ismerem a korlátaimat. Nem hiszem, hogy pl. a nyelv, pl. a magyar az volna. Visky utal egy Mészáros passzusra, ahol szerepel egy Esterházyidézet Flaubert-ről, aki azt mondta az idézet szerint, hogy ő ugyanannyira kínai, mint francia, ami nem jelenti, hogy inkább volna kínai. Nem vagyok nyelvbizalmas, a nyelv eszközöm, amivel kifejezem kételyem a nyelvbe vetett bizalom iránt, más szóval, amiben valóban bízhatni, azt megfogalmaznom sohasem sikerül.
Szigorúan ellenőrzött dolgok ezek, mindig is azok voltak. Nem célzok itt a szocialista irodalompolitikára, az ilyes terminusokkal eufemizált terrorjellegre, hanem azt értem alatta, hogy nem lehet beleszólásunk az ügyek alakulásába. Az irodalom belső autonómiája (anatómiája) és immanenciája – itt az állítmány helye. Nehezen igazodom ki. Emlékezetesen szokványos szöveg: T. életművében 45 korszakos változást hozott; és tudom, hogy volt meg van egy kurzus, ami engem, mint bábut húz a kezekre, ahol illegek meg billegek, persze közben azt gondolom, amit gondolok, és nem élvezek el. Kár ezt így folytatni. Ahogy egy sartre-iánus mondaná szomorkás lemondással: ellentmondásos dolgok ezek. Azért volnának távlatai egy olyan irodalomnak, ahol ősszel elszállnak a költők (s vagy visszatérnek, vagy nem).
Ahol a szövegek birodalma véget ér, ott már csak korlátaim számítanak. Nem ismerem Önt, mondja Gumiljov az életéről szóló könyvben, ezért úgy vagyok, hogy mindenhol Önbe botlom.
Követésre méltó a pankrátor törekvése, amikor ugyanazt a sármintát kívánja reprodukálni, amit egyszer valahol az ő szakértő tekintete is elraktározott. Miféle birkózás ez? – kérdeznék sokan, holott valamit igazán tudni, formai kérdés.
Formában vagyok-e? Marx falfúróval könnyebb, mondja a reklámszöveg, de lehet, hogy félrehallom, és ennyi sem maradt apáink hitéből. El kell veszíteni a könyveket, fohászkodik bennem a hamvasiánus. Kéményseprő egyensúlyoz szemközt a tetőn, vasgolyót ereszt a mélybe, majd vészjósló robaj kíséretében eltűnik. Mit sem ér a hivatás, ha nincs hozzá szakértelem.
A nietzschei utazótól valaki azt kérdi, mely emberi tulajdonságot találta meg mindenhol, mire ő ezt feleli: a hajlamot a lustaságra, mert a félelem forrása is lustaság. Tárlatvezetőként könnyen leírhatom: leírom. Félek, hogy kívül rekedek, hogy lemaradok, hogy kiderül, mit sem érek. Félek, hogy mások erdejébe tévedek. Félek, hogy tönkretesznek, félek, hogy kilógok a sorból. De ezek csak szavak. Agy kigondolja, kéz leírja, szem átfutja, agy elolvassa, s ez az icipici, hamm, bekapja. Nagyon félek attól, hogy valaki a hátam mögé lopózik, és a nyakamba csókol.
Amikor egy kritika jellegű dolgozatban azt olvasom, hogy a színvonal jó, viszont találkozunk kevésbé sikerült írásokkal is, érzem, hogy ellenállhatatlanul elönt az unalom meg a fáradtság, és mar csak arra van erőm, hogy leírjam, a színvonal jó, viszont vannak kevésbé sikerült írások is.
Késedelmes dolog valami után lenni, s nem vetni számot vele. Nem részletezem.
LÁNG ZSOLT
 
* Kriterion Könyvkiadó. Bukarest, 1991.

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék