Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 2000. január, XI. évfolyam, 1. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Untitled Document Radnóti Miklós magyarsága

1.

Kedves Radnóti Miklós Szelleme!

Kedves egybegyûltek, akik Radnóti Miklós emléke elõtt tisztelegnek a Petõfi Irodalmi Múzeum rendezésében! (Milyen fura hangulata van e szónak - múzeum - épp e két költõvel kapcsolatban.)
Kedves tudós elõadók - bizonyára sokat tudók és a tudást tõlünk nem sajnálok -, akik közé nem éppen akaratom ellenére keveredtem, jóllehet én vagyok a legkevésbé illetékes és hozzáértõ!
Mégis - hozzászólásomat talán az indokolja (ha nem, hát legalább menti), hogy nem éppen szokványos, ám - remélem - mégsem ünneprontó mondandóm van. Valójában nem is egészen az én mondandóm, hanem a Radnóti Miklósé; eddig rejtett vagy nem is olyan rejtett, de semmiképpen sem rejtõzõ.
Nem igazán, nem igazi költõ az - gyenge költõ -, akinek a verseit olvasván (minél hosszabb idõvel földi léte befejezése után) nem a mi, a saját életünk úgymond legszemélyesebb gondjai és örömei parázslanak fel újra - éget a fájdalom, piroslik a virág hite -, hanem csupán a szerzõ magánkeserve tolakszik a szemünk elé. Ha nincsenek valamely költõi mûben eleven, késõbb kibomló rejtett rügyek is, a versek valójában már a kinyomtatás másnapján elhervadnak. Radnóti Miklós életmûvének java a költõ önnön lelkét és a kor lelkét egyaránt hitelesen láttató vallomás; ma is megszívlelendõ intés és egy "igazra tanúi" jajkiáltása. Többek között a folyton és még mindig oly szorongatóan idõszerû önazonosságtudatunk eléggé zilált és bonyolult kérdésében.
Nem árulok zsákbamacskát: elõrebocsátom, hogy szerintem ezen a téren sincsenek tabu-témák, úgynevezett (mi magunk nevezzük õket úgy) kényes kérdések - amennyiben õszintén kívánunk szólni, és szót akarunk érteni egymással. Michel de Montaigne nem félt kimondani: "A dolgokról éppúgy le kell venni az álarcot, mint az emberekrõl." Valóban: egyszer fel kell tenni minden kényes kérdést. Az esetleges, esetleg még tartó "ok-os" és oktalan félelemrõl pedig csak annyit: ketten osztoznak rajta, az, aki kelti és az, akiben megreked. (Gyakran egy és ugyanazon személy.) Hésziodosz írta: "Szánkon tarka hazugság, mely a valóhoz hasonlít, ám, ha akarjuk, színigazat hirdethet ajkunk."
Tehát: Radnóti Miklós élõ magyar költõ. Élõ mindazokkal ellentétben - miközben korántsem azok ellenére és senki kárára -, akik történetesen és oly sokan ma élnek, illetve az elmúlt századokban éltek-írtak. Az, hogy nyolcvanadik (Uramisten: még nyugodtan-nyugtalanul itt ülhetne közöttünk), tehát csak nyolcvanadik születésnapja alkalmából tûnõdünk és esetleg (bizonyára) újra meg újra döbbenünk (igen, csak így, igekötõ nélkül) sorsán-életén-mûvén, mindössze azt jelenti (azt is), hogy oly feszes formákban tündöklõ lezárt soraiból, a földön írt, e földbe üldözött, majd e föld alá menekülésébõl mégis kiszökött, feltámadt, és magasan e föld - a "búvó otthoni táj" -, ma már talán nem bujdosó, de még inkább búvó, mint Európához búvó föld szellemének ragyogásaként is felfogható verseibõl szivárog, elõ-elõrobban, és lángként csap fel (ha így jobban tetszik) csak látszatra klasszikus nyugalmú Szelleme. Gyöngéd szigorral figyelmeztet, örökre okosabb bátyánkként nevel-okít. (Ne féljünk a szavaktól, ha már (?) felszabadultunk; a szabadságban a szavak nekünk engedelmeskednek. És immár nem agitátorok szájából buzognak.) Eleven példa a mûve, amelyért örök-életében már nem kell ismét vállalnia a halált; azóta, hogy õ, aki egészen fiatal korától csakugyani áldozatvállalásáig naponta elõre sejtette a halált és a halálnál is fájdalmasabb megaláztatást; nem leírt gondolataiért - azokért is -, de elsõsorban puszta létéért.
Nem kell különösebb jóstehetség ahhoz, hogy kimondjuk: költészetének végtelen a felezési ideje. Ezért több az, hogy ha valaki örökké élõ, mint ha valaki halhatatlan. Legalábbis amíg a világon a netán megtartandó jövõ századokban is magyarok legalább ugyanannyian tudni fogják, mint manapság, hol született e tájakon Vörösmarty Mihály.
"Mirõl beszélhetek? tél jön, s háború jön; / törten heverek majd, senki se lát; / férges föld fekszik szájamban és szememben / s testem gyökerek verik át" - írta a harmincas évek közepén. A várható valóság az õ képzeletében jóval idõsebb - elõrevetülõ - volt valóságos bekövetkezténél. Képzelete taszította a valóságba, mint bátyját, testvérbátyját, Petõfi Sándort? Mindketten nemcsak pontos, hanem igaz jósok is voltak egyben. Arany János, a harmadik tiszta (nem mintha több folttalan látomásos nem volna a magyar irodalomban) csak a halála évét jövendölte meg. "Arany János sohasem csapott be" - vallotta róla Radnóti Miklós, mintha tulajdon szülõatyjáról. (Munkaszolgálatra bevonulásakor néhány más könyv mellett az õ mûveit viszi magával.) Élet és életmû, hivatás és hitel tökéletesen fedi egymást mindhármójuknál. Ritka és külön költõi tökély-többlet a makulátlan tisztaság, formamûvészet, az emberi értelem mûvön túli értelme. Olyannyira, hogy a "a költészet maga" valóban csak eszköznek tetszik; mindössze az emberi nagyság gyönyörû megfogalmazója. "Mert annyit érek én, amennyit ér a szó / versemben."
Radnóti Miklós kiválasztott írástudó volt. Oly korban, amikor ("támolygó idõben"; "mocskoló korban") nem elõször és azóta sem utoljára, egymást ölték-öldösték-mészárolták az emberek. Fõleg azt gyilkolták meg kéjjel, aki maga sohasem akart ölni. ("Mert maga sosem ölt.") "Járkálj csak, halálraítélt!" - mondta ki, ami a szívén volt; ám sohasem a szökésre gondolt, még kevésbé a megfutamodásra. Hová meneküljön a búvó (ám õt mégsem bujtató) otthoni tájból az elhivatott magyar költõ? Sorsot vállalt; sorshordozóvá lett.
Elhivatott volt minden dolgában. Következésképp õ, egyedül õ maga volt hivatva eldönteni, minek tartja magát, hogyan akar rendelkezni önmagáról azidoben és az idõben: fõleg azidõben, amelyben testi élete mindössze a szenvedésekkel teli és a rövidke boldogságot is megragyogtató - szerelemmel is kísértõ - nekifutásnak látszik immár. Miközben dolga volt még: "szégyenleném magam / az emberfaj helyett." Õ azt is tudta: "Igaz, jó szerteütni néha, de békében /élni is szép lenne már s írni példaképpen." Bölcs volt ugyanakkor - bátor és nagy gondolatú lelkébõl erre is tellett - "mosolyg a szálldosó sötét, / hogy nem törik, csak hajlik a / virág s könnyedén aligha / hagyhatja el piros hitét."
Hogy mi volt a Radnóti Miklós hite (egyáltalán nem vallásos értelemben, sõt; épp ezért fura szóalkotással nevezhetnõk inkább hiteinek), az írásaiból, nemrég hozzáférhetõvé szabadított naplójából félreérthetetlenül kitetszik. Kitetszik továbbá - legalábbis bizonyos vonatkozásokban - a szintén csak látszatra klasszikus nyugalmú, igaz szavú költõtárs, Vas István emlékezéseibõl is. Fõleg az, hogy Radnóti Miklós elég sokat gyötrõdött származása bizonyosságával és véglegesnek vállalt magyarsága ebbõl (nem törvényszerûen és egyáltalán nem szükségszerûen) következõ látszólagos ellentmondásaival.
A minap a saját fülemmel hallottam, hogy egy elég sokat beszélõ-nyilatkozó miniszter rosszul idézte Illyés Gyulát: "Magyar az, aki választja." Nono, nem egészen; e költõ, aki ugyancsak nem volt híjával az igazszavúságnak és bátorságnak sem, emígy írta: "Magyar az, aki vállalja." Szüleink választják ugyanis - ha magyarok -, hogy magyar utódokat hoznak a világra; lehetséges-valószínû: õk választottak minket magyarrá - más szülõk másokat mássá. A gyermek, az utód, mire észreveszi, hogy - mondjuk - magyar, már talpától a feje búbjáig az anyanyelv érzékeny-sértékeny vértezetében tündököl; netán emiatt a világból - a népek hazája nagyvilágból - kirekesztve, illetve a magyar világba árvául árvának befalazva. A kérdés majd csak jóval késõbb tevõdik fel: vállalja-e valaki a továbbiakban a magyarságát, vagy sem; jobbik esetben élete végéig, újabb magyarokat szerencsétlenítve a világra. Ezért oly vészes és megbocsáthatatlan a sértés, ha netán kétségbe vonják magyarságunkat: a szüleinktõl kaptuk, a szüleinket bántják elsõsorban.
Azt írja Vas István az 1981-ben megjelent Miért vijjog a saskeselyûben: "Az én álláspontom röviden az volt, hogy ha egy ember zsidónak született, mindössze két lehetõsége van. Vagy azt mondja: "nem akarok zsidó lenni" - és én természetesen az utóbbit választottam, de semmiképpen sem mondhatja azt, hogy nem vagyok zsidó. Márpedig Miklós éppen azt mondta: Csinálhat Hitler, amit akar, és az egész világ a fejére állhat, õ akkor sem zsidó... hiába tagadta magát a kérdést, az természetesen foglalkoztatta õt; ha én nem hoztam szóba, õ is minduntalan visszatért hozzá... Zsidóként ölték meg õt, de õ nem zsidóként halt meg." Nyilván, hiszen amióta eldöntötte, amióta döntését vállalta, magyar költõként élt; bensõ szabadságjogával élve magyarnak vallotta magát - akár egyoldalú szerelemben is a hazával.
Tehát: vagy zsidó vagyok, vagy nem akarok zsidó lenni, de semmiképpen sem mondhatom, hogy nem vagyok zsidó? Abban az esetben sem, ha például kikeresztelkedem? (Pontosabban: megkeresztelkedem; mert ebben a ki-ben is ott lappang egyfajta sanda elõítélet.) Eszerint hiába lettem keresztény vagy keresztyén (méghozzá - tegyük fel - meggyõzõdésbõl, amihez bárkinek joga van), a régi zsidó bölcselet okoskodása szerint ennek ellenére és továbbra sem mondhatom, hogy nem vagyok többé zsidó. Ehhez esetleg újra meg újra meg kell keresztelkednem; de akkor sem; és így tovább a végtelenségig? Mi ez, ha nem a 22-es csapdájának újabb szomorú esete? Ha tehát valaki (nem zsidónak, mert az más, hanem) zsidóként születik, ezzel az illetõ nem csupán egész életére, hanem a halála utánra is, törököt fogott, aki nem ereszti? "Az õseimet elfelejtettem, / utódom nem lesz, mert nem akarom" - így Radnóti Miklós, ezzel szemben. Valamit nem vállalt; ehelyett valami egyebet választott - a lélek és a szellem szabad költözködése-kötõdése jogán.
Miközben e sorokat írtam, levelet kaptam Szovátáról az én kedves, velem egykorú gépírónõmtõl, Szikszai Margittól. (Non est saltus in natura?) Egy helyütt ezt írja: "Válaszolva egy kijelentésedre, engedd meg, hogy helyesbítsek: Nem lehetsz nem-keresztény, ahogy írod, mert meg vagy keresztelve, s a keresztvizet csak átvitt értelemben tudják Rólad leszedni. Legfeljebb még nem vagy keresztény, gyakorló keresztény. De remélem, mindennek eljön az ideje."
Egyszóval - ezek szerint - én is törököt fogtam; hiába menekültem, nem is tudtam eddig, hogy nem ereszt. Szépen vagyunk - azaz csak én vagyok szépen -, mondhatom.
Törököt fogtam tehát, kizárólag azért, mert tudtomon kívül (nyilván az fel sem merül, hogy akaratom ellenére netán), mindenesetre beleegyezésem nélkül - most már csupán az hiányzik, hogy elmenjek újrakeresztelõnek - holmi varázserejûnek hitt szavak kíséretében némi vizet csurgattak a fejemre. Nagy hó esett, farkasüvöltéses tél volt az avasi hegyekben, én már akkoriban gyenge fizikum és jellem, édesapám örömmel elegy aggodalmában felkapott a mozdonyára, hazahozta az elsõ útjába kerülõ, megközelíthetõ - ráadásul görög katolikus papot. Mellesleg, édesanyám szerint amilyen - olyan katolikus volt édesapám: "ilyen katolikust a kerítésbõl is törhettem volna". Ment édesapám, elõbb azonban sietségében-elragadtatásában ráült a gramofonlemezre, amit fel akart tenni az örvendetes esemény tiszteletére. Nem is egészen katolikusnak kereszteltek tehát; olyan vallásban, amelyet azóta rég - méghozzá erõszakkal - beolvasztottak a román görögkeleti egyházba.2
Jézust Keresztelõ Szent János keresztelte meg; de ki keresztelte meg Keresztelõ Szent Jánost? - kérdeztem valami huszonöt évekkel ezelõtt egy novellámban. Kérdeztem én már kilenc-tízéves koromban is ezt-azt. Például szüleimtõl: Ha mi nem vagyunk zsidók, akkor miért van egybekötve a mi Bibliánk az övékével? Édesapám - fõleg a második világháború idején - határozottan zsidókedvelõ volt; ám ilyen minõségben és nevelõ buzgalmában egyszer így fogalmazott: "Szeretni kell a zsidókat, mert õk is emberek." Mi az, hogy is?
Szigorodtak az idõk. Trianon és négy év megszakítás után újra (azóta is) három országra kiterjedõ szülõvármegyémbe, a Szatmár-közeli Józsefházára - Somogyi Károly anyai nagyapám falujába - 1940. szeptember 5-én kezdtek bevonulni a magyarok. Ekkor láttam elõször közelrõl (tizenkét évesen) horogkeresztes német zászlót: a falu rég elmagyarosodott svábjai - németül már nem tudtak - szinte közönyös arccal, hûvös halmazba rendezõdve fogadták alatta az új urakat. A románok, már úgy értve, hogy a román, azaz a görög katolikus valláson lévõk - Pálfik, Gyülvészik, Szilágyik és Lázárok -, akik még nem tudtak jól románul (legfeljebb emigyen: merpelá heg, kresztul peszle legeleu kái mái kezelebb), nem nagyon mutatkoztak. A három magyarul beszélõ zsidó család bezárkózott. Néhány nap múlva, valami különös lázban (a csapatok még vonultak) megírtam Jönnek a magyarok! címû elsõ elbeszélésemet. Én azóta sem láttam magyarokat úgy örülni; két hétig, amíg a csapatok vonultak, és végül a huszárok bezárták a menetet, az örvendezés a közös téboly határát súrolta. Csakhamar azonban hûvös szelek kezdtek fújdogálni, pedig hol volt még a tél.
Jóformán még el sem ért hozzánk a késõbb hírhedtté vált szovátai "vicc", mely szerint egy velem-korú ifjonc közli atyjával, hogy álmot látott; méghozzá azt álmodta, hogy kimentek a románok, de nem jött bé senki. Édesapámat - aki mindkét világháborúban mint honvéd vett részt, anélkül, hogy szülõvármegyéjébõl elköltözött volna -, csakhamar csendõri felügyelet alá helyezték. Májer, a Marx-szakállú (nekem már csak Májer-szakállú Marx azóta, hogy vele is volt szerencsén megismerkedni) suszter barátja édesapámnak valahogy megúszta a dolgot, pedig az õ mûhelyében "politizáltak". Májer úr (édesapámmal egymást Gyakrantaknyosnak becézték) arra hivatkozott, hogy õ nem tud hozzászólni ahhoz, amit a mûhelyében beszélnek; õ nagyon is meg van elégedve a bejött magyarokkal, õ sohasem mondta, hogy milyenek a bejött magyarok; neki dolgoznia kell, gondoskodnia kell a családjáról. Neki örökké tele a szája faszegekkel, így áztata a faszegeket a talpaláshoz. Jézus - faszegekkel.
A reá jellemzõ bölcsességgel és bátorsággal Vas István tehát így ír Radnóti Miklós mártírhaláláról: "Zsidóként ölték meg õt, de õ nem zsidóként halt meg." (Még pontosabban: zsidó származása miatt ölték meg.) A baj csak az, hogy a Vas István szövegét egy tanulmányába3 beépítõ Volenszky Paula Radnóti Miklóst egyenesen szemrehányásokkal illet: "Radnóti... még a hagyományok, a rítus szintjén sem azonosult zsidóságával." "Az a lehetõség pedig - idéz tovább Volenszky Paula Vas Istvántól -, eszembe sem jutott, hogy megszeghetném a nagyböjtöt." Nota bene: történik ez azután (legalábbis Volenszky Paula idézés-technikája szerint), hogy Vas István katolikus hitre tért.
Hát hogyan: a katolikusoknál nincs nagyböjt? A mohamedánoknak nincs ramadánjuk? Méghozzá egyazon forrásból-szokásrendszerbõl eredendõen, mint a zsidóknál. Ez már az elfogultságig megy, tájékozatlanságot eláruló komikumot eredményez; és nem is olyan egyszerûen megkérdõjelezted a számonkérést: beleavatkozik Radnóti Miklós leginkább egyedül õrá tartozó lelkiismereti ügyeibe. Egyébként nem hiszem, hogy Vas István oda írta volna, ahová a tanulmányíró idézi - inkább egy rosszul elhelyezett idézetrõl van szó, amit V.P. önkényesen kiragadott a szövegösszefüggésbõl. Akárhogyan van is, én mégsem mondom (bizonyára Radnóti Miklós sem mondta volna) Voltaire-rel: "Tipord el a gyalázatost!", mármint az egyházat - mindegy, melyiket; amelyik az emberi felvilágosodás útjában áll. Hanem inkább vallom ugyanazon Voltaire-rel, aki - állítólag - effélét is mondott: "Uram, nem értek ugyan egyet önnel, de inkább lenyelném a saját nyelvemet, semhogy ne hallgatnám meg azt, amit mondandó." Miközben ne feledjük: A katolikus egyház a zsidóságot az istengyilkosság elképesztõen ostoba vádja alól csak mostanában, alig néhány éve, a kétezer évhez viszonyítva mintha csak tegnap oldozta fel. (VI. Pál pápa.)
A szabadság, az emberi személyiség szabadsága, például hogy valaki annak tartsa és nevezze, neveztesse magát, aminek akarja, óhajtja, szelleme és elképzelése szerint, talán csak százévek múlva valósul meg. Ám akkor sem holmi demokrata, meg ilyen-olyan pártokon múlik, hanem inkább azon, sõt egyedül azon, hogy mindenki engedje a másik embert a legszemélyesebb dolgaiban, felfogásában, törvényekbe nem ütközõ, másoknak nem ártó cselekvésében egyedül és önállóan dönteni, határozni. Amennyiben bármit is elõírtunk e téren, azzal az elsõ tollvonással eltöröltük az esetleg már meglévõ és amúgy is törékeny és illékony szabadságot. Az elõírt és a javasolt, a körülírt és a megengedett, az engedékeny és a behódoló szabadságon kívül és túl van olyan szabadság is, amely nem enged meg ugyan mindent vagy bármit, viszont amit nem szabad, azt aztán senkinek sem szabad.
Kovács András írja a Hitel 1989. 9. számában Zsidóság-nemzetiség? címû írásában: "Az zsidó nemzetiségû, aki annak vallja magát. Egy tökéletesen azonos körülmények között felnõtt testvérpár két tagja egy egyszerû döntés következtében egyik pillanatról a másikra különbözõ nemzetiségûnek minõsülhet." Tisztul a kép; mintha növekednének a szabadság esélyei abban is, hogy az ember legalább a saját legbensõbb dolgaiban rendet teremthet. "Benjamin D'Israeli angol író és államférfi" - olvasom egy lapalji jegyzetben, mintha ez a világ magamagátólértetõdõbb dolga volna. Miért, hát nem az?
Megkérdezés nélkül, ráadásul embernek a legsötétebb újkorba, a csiszolatlan atomkorba, a barbár huszadik századba - a fészkes fekete fene akart éppen magyarnak születni. Születhettem volna(?) lapp lapszerkesztõnek vagy a délafrikai busongó törzsbe varázslónak. (Ezek a magyarok legtávolabbi rokonai; a lappok közelebbiek, mármint az Amerikában élõk.) De hát nem így történt; szüleim választottak helyettem: magyarrá neveltek. Amit én azóta is vállalok - hiába jöttek közvetlenül a második világháború befejezése után a cseh-szlovák lélekbegyûjtõk a romániai Szatmár megyébe is csábos ígéreteikkel: szívem és eszem már a magyarságé-volt, szüleimmel és három testvéremmel együtt. Jöttek néhány kósza lélek után is, miközben több tízezer (több százezer?) magyart otthonukból "hazaküldtek". Ez az "utánadmegyünk" nem nacionalizmus, ugyebár; csak az nacionalizmus rögtön, ha netán a magyar ismeri fel elszakadt-elszakított testvéreit. Egyetlen "román magyarrá lesz" esetrõl tudok, ám abban az önkéntesség és a szabad elhatározás mozzanata volt a döntõ. Elszegõdött volt a hatvanas évek elején valamelyik közeli faluból az egyetlen tiszta magyar lakosságú avasi faluba, Kõszegremetére, egy román juhászember, azaz pakulár.
Érdemes néhány szót áldozni az esetre. Megtetszett ennek a juhásznak Kõszegremete, õ is a falunak: odaköltözött. Nem is volt semmi baj, amíg elsõ gyermekét néhány év múlva "be nem kellett iskolázni". A gyermek addigra olyan jól megtanult magyarul (apja még nem), hogy a pakulár a falu egyetlen, azaz magyar iskolájába íratta. Megyei - ha nem országos - botrány lett belõle; külön szakértõk foglalkoztak az esettel. A juhász azonban megmakacsolta magát; megunta a hónapokig tartó vekzációt: átkeresztelkedett reformátusnak. A hatalom csak ezek után mondott le róla.4
Elkezdõdött viszont a református pap zaklatása, akit azzal vádoltak, hogy dollárért hajlandó az "adakozók" javára változtatni a templomi õsi ültetési sorrenden. Ám lehet, hogy ez egy másik "ügylet", és nem függött össze az elõbbivel. Mindenesetre, ha a "beolvasztás" revén szaporodásunk manapság ilyen lassan halad, bajosan lesz ki egyhamar a Rákosi Jenõ megálmodta harmincmilliõ magyar.
Nekem életem legnagyobb élménye az, hogy magyar vagyok; akáresak Kosztolányi Dezsõnek volt, például. Jóllehet állítólag esak embernek születtem; de aminthogy a költõ sem születik annak, hanem azzá lesz, ha van mibõl; magyarrá lenni egész történelmünkbõl lehet és kell. (Petõfi Sándor: "Ha nem születtem volna is magyarnak, / E néphez állanék ezennel én.") Nines is már nekem egyéb bajom, haesak az nem, hogy keletre szakított hazánkfiának születtem; és ráadásul a végleges gyõzelmét immár elkerülni semmiképpen sem tudó kommunizmus korába. A kommunizmus világszerte hamarosan gyõzni fog, mindössze az a baj, hogy helyileg sehol és soha. Ezt 1985. szeptember végén Moszkvában is elmondtam nem jutván eszembe egyéb egy tisztességes pohárköszöntõre való gondolat.5
(Jellemzõ, hogy a bátorságomat vettem pedig a vodkás pohártól; iszonyú volt a teremben a zaj, lehet, hogy nem is értette a tolmáes sem, amit mondtam.) Hatvan országból jöttünk össze ugyanis megünnepelni a szovjet írók elsõ kongresszusának 50. évfordulóját. (Jó néhányszor eszembe jutott a bájos eszmetársaitõl már akkor kisemmizett József Attila.) Mint említem - hogy visszatérjünk magyarrá -, nem én választottam tehát, hogy miként lehetek majd valamivé; ám az, hogy vállalom-e ezen a nyelven, amin most is írok, az. kizárólag az én dolgom volt és marad. Mikor jelenjek meg legközelebb a Földön, ki mondja meg? Ilyenformán egyetlen esélyem az anyanyelvem - hiába az így-úgy megtanult latin, a franeia, a román, a német: még az anyanyelvén is dadog néha az ember. Nyugodt lélekkel írtam meg volt tehát: Egyetlen lobogóm a szenvedély, egyetlen elkötelezettségem az anyanyelv.
"Még mindig elegen vannak, akik elhiszik, hogy az óriássi jéghegyben hatalmass és forró szív dobog." Ezt a mondatot egy könyvembõl idézem, egy 1984. november 7-8-án kelt írásomból. Sztálin József (dr. Habsburg Ottó emlegeti magyarosnak vélt tisztelettel Józsefnek), az emberiség eddigi csúcsértelmiségijének a szíve dobog abban a jéghegyben. A Józsi bácsié, akirõl Németh László már születésem évében - 1928-ban - megírta A leninizmus kérdései francia nyelvû kiadása kapcsán, hogy a tíz-, húsz-, harmincmilliõ(?) koponyát zanzásító (ezt akkoriban természetesen még kevesen tudták) korifeus az orosz gondolkodás (õ, imádott Fjodor Mihajlovies Dosztojevszkij és a többiek) tágegû magasságát lezüllesztette a maga alacsony homlokának szintjére. Csoda, hogy a második világháború után nem küldött külön-tankot az íróért, az író ellen.

2.

Vannak dolgok-jelenségek-személyek, amelyekkel-akikkel azután én késõbb sem szoktam beszélõ viszonyban lenni (miután már megvan a harag). Ha már szóba került az író, például Németh Lászlónak a Kisebbségben címû tanulmányában (1939) kifejtett mélymagyar, hígmagyar, jöttmagyar elméletével. (Mi legyen a jöttment, az egyébnek elment magyarokkal, velük mi legyen; lesznek még ilyenek jócskán a már megbûnhõdött jövendõben is.) Olvastam ugyanis azután a Féja Géza ezen az elméleti alapon megírt magyar irodalomtörténetét. Talán érthetõ, hogy amikor Féja Géza nem sokkal halála elõtt felkereste a kolozsvári Utunk szerkesztõségét, én nem óhajtottam megismerkedni vele. Családnevem ugyanis (nem is titkolhatnám) lengyel név; egészen pontosan a zakopanei gurálok olvadtak a család magyar ágába. Valamikor kilencmillió lengyel élt az Osztrák-Magyar Monarchiában; már apai szépapám a gróf Károlyiak uradalmi fõgépésze volt Kismajtényban, azután pedig apáról fiúra.
A lengyelek bizonyára csak azért nem követeltek eddig vissza engem, "az elbitangolt" fél-lengyelt, de lehet, hogy már csak lengyeltöredéket, "az errejáró lengyelt", mert van mostanában nélkülem is éppen elég bajuk. Féja Géza sokakat (szász származása miatt még Márai Sándort is) kiügyeskedett a magyar irodalomból - ám Petrovics Sándorba aztán alaposan beletört a bicskája. (Egy tanárnõ ismerõsöm mesélte: A gyerekei Petõfi édesanyját Hiúz Máriának írták egy dolgozatban; ó elhalló, jól halló (?) magyar fülek.) 1935. április 4-én a keletre szakított Nagyváradon megjelent és a faji törvények bevezetésén spekuláló Magyarországon is méltó feltûnést keltett Reményik Sándor verse: Petrovics ítél: "A vér: a semmi. A lélek: a Minden." Petõfi-Petrovicsot emleget a felszabadulás után negyven évvel felszabadult Naplójában Radnóti Miklós is, amikor magyarságában megtámadják. Jogos a sértõdöttsége és a fájdalma, amivel nem akar mégsem viszont-bántani. Radnóti Miklós magyar szellemûvé lett valóban, nem csupán magyarrá; Naplója tanúsága szerint sem zsidóskodni, sem magyarkodni nem tudott, ízlése ellen való volt az ilyesmi. Õ csupán jól akart magyarul írni, jó verseket azon a nyelven, amelyet a legjobban ismert a tudtanyelvek közül. Benne valóban titokban ment végbe a csoda. Nem cserélt, nem vallást váltott; megkeresztelkedett, szeretett professzora, Sík Sándor keresztelte meg, nem sokkal halála elõtt; õ azonban saját szellemének eredendõ sugallatát követte: pogány lett, az maradt, aminek született. Mégis, annyi év után, kifejezett akarata ellenére, mintha némelyek visszakövetelnék. (Lehet, hogy nemélt-meg ikertestvére másként dönt, mint õ.)
Tessék nekem megmondani, ki követeli vissza a szlovákoktól nemzeti költõjüket, Pavel Országhot? Vagy ki a "saját" Zrínyieket? Nemcsak Isten akaratába kell belenyugodnunk, hanem embertársainkéba is olykor. Valamiféle végtelen névsor összeállítása az "adott és kapott" mûvészekrõl-írókról-tudósokról - értelmetlen játék. A második világháború után az Egyesült Államokba valami kétezerötszáz egyetemi tanári képesítéssel rendelkezõ magyar származású (netán csak egyszerûen: magyar) tudós és szakember került: ajándékunk az emberiségnek. Mellesleg: jobb adni, mint kapni.

Egyetlen példát részleteznék mégis, hogy érzékeltetni tudjam, milyen sohadesoha ki nem bogozható gubancról van szó itt; és milyen messze vezetnek a szálak: nemcsak vissza a múltba, hanem el akár a jövõbe. Épp ezért - mégis - mielõtt a bõvebben részletezendõ példára térnék, amely fõleg az elõzõ gondolatot lesz aláfestendõ. Az oroszok - tudtommal - nem irigylik el a románoktól Mihail Eminescut (Eminovicsot); mint Janus Pannoniust tõlünk a szlovénok (vagy horvátok) és Oláh Miklóst ugyancsak a mi íráskultúránkból és történelmünkbõl a románok (?). Ez az úriember egyébként soha nem tagadta meg származását, valamint azt sem, hogy a reneszánszban - hja, könnyû volt akkoriban - magyarrá lett. Bethlen Gábor idejében Erdély és Magyarország már javában Európa vegyes házassága volt, aminthogy az összes többi európai ország nemkülönben. A dolgok még ezt jócskán akár néhány ezer évvel is megelõzõen már igen bonyolultak voltak e tekintetben; talán attól kezdõdõen, hogy egy sumér vagy netán újasszír férfi találkozott egy óasszír masszírnõvel. Igaz viszont, hogy Mátyás király (Fadrusz János elképzelésében) minden bizonnyal csak azért maradhatott meg Kolozsvár fõterén (Mathias Rexként), mert a történelmi pletykák szerint román származású. Kérjük helyette Ödön von Horváthot?
Egy kedves ismerõsöm, Mezei Mária hétfalusi csángó származású tanárnõ, névházassággal Izraelbe települt; idestova húsz esztendeje él ott: arab gyermekeket tanít angolra. És mi legyen Ballagi Mórral? Jól fogózzék meg az az "urbánus" vagy "népi" író, aki fele úgy tudja az anyanyelvét, mint ez a szótárkészítõ zsidó származású magyar tudós. (Különben: "Nem szép, ha a görög nem tud görögül.") Már említettem, de nem tudtam ellenállni - a végtelenségig lehetne sorolni: Áprily (Jékely) Lajos, (a temesvári sváb Kosch-családban született) Kós Károly, Krúdy Gyula, Gárdonyi (Ziegler) Géza. Egyedül az emberi minõség a döntõ; és kinekkinek a tisztelendõ elhatározása, megmásíthatatlan döntése, megvallott vállalása. Ugyanakkor elegendõ csak futó pillantást vetni a román telefonkönyvekbe - magyarlakta területeken: Silaghi, Suteu, Naghiu, Chiºu, Covaci, Ciuturaº. Szerintem azonban ezt sem szabad felhánytorgatni immár senkinek. A folyamat nem most kezdõdött, és a jelek szerint megállíthatatlan; legfeljebb elszorul a torkunk, amiben viszont hetven év óta immár szert tehettünk némi gyakorlatra.
És most: Ki emlékszik még a század elején indult ígéretes tehetségû magyar katonatiszt íróra, Rebrényi Líviuszra? Eltûnt; üthetjük bottal a nyomát. Türelem: az elsõ világháború embertelen helyzetei származása öntudatára ébresztették ezt az indulásakor még magyar (magyarnak számító) írót. Liviu Rebreanu Erdélyben született, Naszód környékén; anyanyelve román volt. A háború után Nagyromániában Liviu Rebreanu néven klasszikus lett csakhamar; klasszikus, azaz a szó elsõ értelmében: elsõrangú író. Az Akasztottak erdeje címû regényében éppen nyelvtestvérei világháborús lázadását és a megtorló akasztásokat írta meg; magyar katonaruhában nem voltak hajlandók román katonákra - a szembeállõkra - lõni. Szinte minden munkája megjelent magyarul is. A maradék lefordítását azonban nemrég már elutasították, mondván, hogy új magyar olvasói inkább tanuljanak meg románul; mert ez a jövõ útja.
Továbbá: Ion Lãncrãnjan évfolyamtársam volt az ötvenes évek elején Bukarestben a Mihai Eminescuról elnevezett irodalmi fõiskolán (rektor: Mihail Sadoveanu). Magától Ion Lãncrãnjantól tudom, hogy egyik nagyapját ugyancsak a parancsmegtagadásért végezték ki "a magyarok" az elsõ világháború idején; innen a plusz magyargyûlölete. Ki tudja, milyen szörnyû dráma játszódhatott le Rebrényi Líviusz lelkében, hogy egyszer csak nem akart többé beszélõ viszonyban lenni addigi életével, volt "hazájával" és a magyar nyelvvel, amin írni kezdett. Nem tudok róla, hogy valaha is visszaköveteltük volna õt.
Radnóti Miklós sem volt - nem a végén, szinte az elején - beszélõ viszonyban a hazával; nem köszönt neki (vissza) a hivatalos hon, a hatalom. Új könyvemet tegnap elkobozták címû versébõl: "Tudták, kiktõl / születtem, hol s mikor; ösmertük egymást / és hogy kimentek, mégse köszöntek." Mármint a bíróság emberei; történt pedig ez 1933. április 19-én. De õ különbséget tudott tenni e vérlázító sértés ellenére is a régi, az akkori és a majdani - reménybeli - Magyarország között. Mert magyar volt; nem mintha nem lett volna neki is más választása (a vállalás megszüntével jöhet a választás), de neki nem lehetett már más választása. Õ továbbra is vállalta a választását; mindhalálig.
A hazát különben nem azért szeretjük, mert szép és mert jó hozzánk, hanem mert a nagyvilágon e kívül. (Erdélyben szilveszterkor hosszú évtizedek óta két idõszámítás van érvényben - inkább: szokásban -, egy belsõ és egy külsõ, azaz a hazáé és egy helyi. Sorrendben ez utóbbi az elsõ, szívünk szerint azonban a második.) Hol a magyarok magyar hazája? A jelek szerint - földrajzilag - ott, ahol még sokáig nem lesz minden harmadik magyarnak is hely; nem csupán a nyugatra szakadtaknak (újabban ezeknek még csak-csak), hanem a keletre, délre és északra szakítottaknak sem. Ötmillió magyarnak hovatovább a földgömbön sincs számunkra hely. (Kissé fura mondat, de így kell hagyni; így hagyom.) A szülõföld nem feltétlenül a haza is egyben. Szülõföld helyett szülõnyelvet kellene mondanunk immár. Ubi bene, ibi patria? Nono, aminthogy a honvágy és az otthonvágy között is tétessék megfelelõ különbség. Valamilyen - akármilyen, miközömhozzá állam legfeljebb a minden hájjal megkent politikusnak lehet "hazája". Anyanyelvünkké szülõ hazánk nem földrajzi fogalom többé, miközben az is; és csodák csodája: ugyanazon édes hazánk lehet a mostohánál is mostohább. (Gábor Andor: "Az én hazám akasztat.") Szabó Dezsõ egy sértõdése kapcsán eljátszogatott a veszélyes gondolattal: itthagyja a fenébe az egészet, és elmegy románnak, román édesanyja hitére áll véglegesen. (Széchenyi István írta 1819-ben: "Minden hibáddal együtt szeretlek." Mármint a hazát.)
Kós Károly az idegen uralom alatt is elfogadott "Erdély a hazám" hûségében és hûségéért (lojalitásáért) kegyetlen megtorlásban részesült végül: holtában számûzték. Egy pesti újságban, még 1911-ben közölt balázsfalvi tudósításáért.

Mindössze azt írta meg - és milyen pusztába kiáltó szó volt a szava -, hogy az erdélyi románság már 1911-ben (Mihály vajda biztató emléke valójában mindvégig élt) Erdély elcsatolásán munkálkodott; erre készült az Albina Egyesület birtokvásárlásaival és a tudatos szervezkedéssel. Egy fiatal temesvári román író kotorta elõ Budapesten, és építette hazafias regényébe a roppant sértõ Kós Károly-tudósítást. Sorsa intõ példa; a "hûség" jutalma.
Itt felmerülhet - és nem mellesleg - a kérdés: miért oly fontos az egyetlen (akár csupán eszményi: valahol megvan) haza léte; és egyetlen, a történelem folyamán ide-oda hányt-vetett embere - nem feltétlenül állampolgár - kiléte? Miért kell ebben mindenáron tisztán látnunk, épp mostanában, amikor Nyugat-Európa az ellenkezõ irányba tart. Amikor már oly biztatóan (hogy ne mondjam: reménykeltõén) kezdenek kibontakozni a közös európai haza körvonalai, valóban megmosolyognivaló a térképesdi-játék. Csakhogy ehhez a valóságban majd az is kellenék, hogy a haza attól kezdve valóban mindenki számára az emberi szabadságjogokban is az legyen. Egyébként, ha ahol és amikor egyetlen ember nem fontos, akkor, ott és attól kezdve az egész emberiség is érdektelen (hazug és hamis), csupán egyre korszerûbb technikával és nem etikával is felszerelt (elnézést a kifejezésért) iszonyú horda, történelme pedig piros seggû majmok múlékony gyülekezetének rikácsolása. Pillanatnyilag - sajna - az a helyzet, hogy az úgynevezett egyszerû ember árfolyama sokkal nagyobb mértékben zuhan a mind zûrzavarosabb történelmünk piacán, semmint balsejtelmünk fel tudná fogni.
Radnóti Miklósnak, már neki sem lehettek, akárcsak a magyarság javának: illúziói. Többször figyelmeztetett erre: "hûvös esti szél" jön; "ketten vagytok és ketten a sok szegény / országod népe szeretõi! hallgass / és készülj panasztalan csókon / hajolva a harcra, mert jön a szél!" Szavát, a zengõt, "vitte versekbe / szerte a lábadozó szél!" (Bálint Györgynek, a mondatkristályokból építkezõ, másik tisztánlátónak ajánlott költemény.) Radnóti Miklós egyre keseredõ szájízzel elszánt és nem-hátráló. Pedig érzi, hogy csakhamar egyedül (még ha nem szerelme nélkül is), harcostársak nélkül marad; nem egy személyre szabott volt a küzdelme mindvégig. Mégis csak egymagára számíthat majd végül. Egyszemélyes, szinte személyes, külön háborút folytat, miközben például Szabó Lõrinc, a kiváló kortárs, különbékét köt. Radnóti Miklósnak lassacskán a legbelsõ erõtartalékokhoz kell nyúlnia.
Nem akarja, esze ágában sincs feladni a küzdelmet; nem adhatja fel, mert akkor belül omlik-omlana össze. Pedig "Az utak is sötétbe vesztek, / este van s a fekhelyem kemény, / de tollam még ne maradj veszteg, /épülj tovább álmos költemény". Kedvenc kifejezései közé tartozik a költemény-építés. ("Káromkodásból katedrálist" - írja majd jóval késõbb Nagy László.) Akárcsak a pogány szó; amit hol önmagára, hol szerelmére ritka ékszerként tûz föl. Erre az igaz-hitvallásra, leleményére, roppant büszke; ezt megragyogtatja legalább tízszer verseiben, fõleg azokban, amelyekben lényegesebb dolgokról vall és önmagáról. Konok hittel és szívós céltudatossággal lassacskán teljessé és visszavonhatatlanul magyarrá építette önmagát. Olyan nehéz ezt megérteni és elfogadni? Inkább örvendezni kellene, mert ráadásul példa lehetne. (Legutóbb - 1989. VI. 17-én a Magyar Nemzet zsurnál-kritikusa emlegette nyeglén "magyar zsidó"-ként Radnóti Miklóst.)
Képzeletének valósággal kétségbeesett kísérlete: amikor a lélekben (a lélek legbensõ, szerelmes tájain) boldogan birtokba vett haza éppen a legszebb birtokától akarja megfosztani az egyoldalú (vajon csakugyan reménytelen?) szerelmest, a költõ riadt elragadtatásában már-már a csoda megidézéséhez folyamodik. "Elmegyek fényleni hónak az erdélyi tetõkre, / hol balladák hímzett szoknyáit / fújja feketén éjjel a szél." (1932) Késõbb csakugyan elment Erdélybe - munkaszolgálatra -, megismerni az újabb otthoni tájakat, az immár tágasabb pokol újabb bugyrait. 1932. október 6. címû versében a magyar költõ nem is oly ismeretlen gondjával viaskodik: egyetlen nyílt és gyógyulni képtelen seb a hazaszeretete. Szilárd elhatározás és elkötelezettség vezérli mégis. (Ekkoriban és az õ tollán még a helyükön vannak ezek az azóta elkoptatott kifejezések: hazaszeretet, elkötelezettség stb.) "Néped közé jöttél s ha igaz, / amit az erdélyi lap írt rólad egyszer, / hogy Angyalföld és a Lágymányos / proletárjainak költõje vagy te, akkor hazaértél! Hajtsd le a fejed. Még jobban!"
Erre a hûségesküvel fölérõ vallomásra nagyon messzirõl, halkan, megrendülten, rendületlen eltökéltséggel szól vissza az idõbe 1940. június 8-án a költõ: "Feledni kellene, de én / soha még semmit sem feledtem." Igaz; sem azt, hogy merrõl jött, sem azt, hogy merre akart tartani és tart. Kezdettõl fogva bizonyos volt abban, hogy az úton ama rendíthetetlen bensõ méltósággal fog végigmenni, ami sajátja volt minden emberi és költõi (a kettõ nála egy és ugyanaz) megnyilatkozásának. Vagy így él - dacosan, lázadva, megalkuvás nélkül -, vagy "az esti csöndben leköpheted magad". Szavai mögött mindig ott fénylik a gyémánttisztaságú lélek, mint fedezet; mint ami akkor ragyog igazán, amikor meztelen.
Hõsi küzdelmet vív; mit hõsit: gigászit. Egy mocskos világégés körülményei között akar tiszta lenni és tisztának maradni, viszontszeretõ hazára lelni. Oly korban, amikor a hon megannyi fiának az addig el sem képzelhetõ gonosz mostohája lett hirtelen. Nem csupán a "hazátlan bitangoknak" lett bitang hazája Magyarország. Egy ember - költõ: az árvaságra taszítottság rettenetével a szívében - akar valamit, amivel nem árt senkinek, nem árt a többieknek, akikhez tartozni akar - nem kap szinte senkitõl egyetlen biztató, egyetlen jó szót. (Még közeli barátai is értetlenül állnak reménytelen honszerelme láttán.) Ekkoriban bizonyára eszébe jut újra meg újra a kuvasz, amelyrõl verset írt vagy tíz esztendõkkel azelõtt: "egyszer egy simogatásért / három nap nem mozdult a sarka mögül". Õ e nélkül a vágyott simogatás nélkül is maga a hûség. Kezdettõl fogva mindvégig elhamarkodottnak, céltévesztettnek nevezhetõ már-már eszelõs (végsõ soron azonban egyáltalán, vagy inkább: talán nem reménytelen) sóvárgása. A végtelenbe villanó távon azonban - lám-lám - ma mégis azt szomorúzhatjuk, hogy a világot megváltani ugyan nem lehet, de azért mindenki tesz valamit a megváltás ellen. Úgy látszik, hogy a halhatatlanságnak, illetve az örök életnek is vannak átmeneti állapotai.
Egy levélírója egyik mondata még mintha csupán magányos figyelmeztetõ? - puskalövés lett volna: "Magyar költõ vagy magyarul író költõ?" De hiszen ez már rég eldõlt - kiálthatta volna õ -, réges-rég; szinte az indulása, a megszólalása pillanatában. Annál fájdalmasabb a célzás; a célzás mindig sértõbb, mint a találat. Hát még a nyílt támadás, az össztûz. 1942-ben a katolikus (reménybelien: egyetemes) Viggília hasábjain a hatóságoknak szóló feljelentéssel is fölérõ cikkben ront Radnóti Miklósnak és több más, vele egyívású zsidó származású írónak és költõnek Horváth Béla költõ. Szégyenletes dolog volt és marad mind a cikk szerzõje, mind a lap részérõl. (Ismerem az istenüket állítólag megtaláltak jéghideg istengõgjét; a szatmári jezsuitáknál végeztem a középiskolát: tudásuk volt, de szívük nem. Ám engem õk, aki akkoriban azt hittem, az utolsó európai pogány vagyok, pedig nyilván nem voltam és nem vagyok egyedül, engem õk sem tudtak "megtéríteni").
Radnóti Miklós a támadás idején harminckét éves volt, "az idõtlen öröklét" biztos várományosa, bár õ maga rettentõen elégedetlen addigi teljesítményével. Nagy verseinek ragyogása még az alig sejthetõ messzeségben - ezekkel fordul majd a halhatatlanságba -, a távolban csupán az újabb szenvedések látszanak biztosnak. Bár jóval többet kell még majd szenvednie, mint eddig (micsoda ostobasága az életnek a szenvedés egyáltalán), de már most mestere, ó, nem a tûrésnek, csakis a fegyelmezett elviselésnek. A mindenség súlya alatt él és feszül benne a fájdalom. "Hószín öntudat"-tal mondja: "Teljes vagyok már, mint nyáron / egy zengõ égszakadás!" Szinte pokoli gúnynak hatnak a ritka-tiszta szavak: "Ezért vagy itthon itt, ahol születtél!" Ám mégsem gúny ez, mert e költõ nem tréfált az ilyesmivel: õszintén élte.
Feltalálta - nem a körömverset, azt Kosztolányi Dezsõ már feltalálta -, hanem valami ahhoz hasonló fontos dolgot: a lélek láthatatlan, eleven pergamenjére írt költeményt. "Magamban van honom" - írta a szenvedés jogán; minden kétséget kizáróan megszenvedte mind ezt a birtokbavételt, mind pedig azt, hogy ezzel elõször és egyedül a magyar történelemben - egyfajta menedékjogot is adott a balsors tépte hazának. Európában akkoriban valószínûleg ez volt az egyetlen jogos megszállás és területfoglalás. Pedig nem volt ezzel a hazával másként akkoriban a magyarok többsége sem. A sorsáért joggal aggódok mindnyájan - belül viselték a hazát. Mint ahogyan épp ellenkezõleg, a fekete szalagot nem ott hordjuk, ahol a gyász ütötte seb van.
És azok, akik magukban cipelik a hont (netán azóta is), már nem is lehetünk egymástól teljesen idegenek. Továbbá a belsõ védelmünk alatt álló haza sem jár(t) rosszul, ha õ mibennünk van, akiké valójában. Olykor halott szépanyáink, máskor karon ülõ csecsemõnk: a haza - meglehet - könnyebben nyílnak-nyílhatnak majd egymásba a belsõ kapuk, térben és idõben egyszerre: fenséges, országos palotává zengetik, visszhangosítják az országot. Jöjjön elõ belõlük az ország, hogy elfoglalhassa méltó helyét a hazában a nép. Ez a haza most még a mélyben van, de ott is csak mi országiunk benne. A bizánci stílus magyart magyartól elrekesztõ kapuinak beveréséhez mindnyájan Botondok lehetünk-leszünk majd, ha ideje jön; amikor valóban eljön az ideje. Elõbb azonban Széchenyi István szigorára van szükségünk, aki így figyelmeztet: "... minden kérdésben el kell mélyedni, elmélkedni kell rajta, s különösen ott kell magunkat tökéletesen megvizsgálni, ahol gyengébbnek, sõt gyengének érezzük magunkat."6
Így hát mielõtt véglegesen (hányadszor véglegesnek látszóan?) ebek harmincadjára jutnánk, kutyakötelességünk legalább kutyafuttában egy lehetséges önvizsgálati lista "tételeit" összeállítani. A mély verembe esett-rejtett haza kapuit egyelõre még zárva tartják: ósdi-új elõítéletek, mohos-makacs mindenféle pártás pénz-dinasztiát alapító politikai praktikák; a tapssal (és taps nélkül) szûnni nem akaró önkények; a folyamatos történelmi kisemmizettség; bent és kint; a korlátozott tisztánlátás ködében "bujdosó nap"; az ilyen-olyan csatlósság orcapirító emléke; azóta méz-máz és "oly sok viszály"; a világba, de nem a népek hazájába szétszóródás átka; igazmondó tükörbe nézni nem akaró gõgösség; az egymást egyfolytában feljelentgetésig aljasodásunk; a szokás szerinti csakúgy és a kétségbeeséstõl részegedés; a balsors régen tépõ keze; "ezerfajta népbetegség és szapora csecsemõhalál"; a becsületünkön égõ-égetõ foltok; mind nagyobb a folt a becsületünkön; az újra meg újra elbizakodottság és a büszkeségnél ártóbb kékség; a nincs irgalom virtusa: "hadd hulljon a férgese"; az egymást letipró hajsza tétre, helyre és befutóra; az egymás látszat-megértésére következõ kivégzõ közöny; gyászos helyezés az életet káromló öngyilkosságban; az idegen eszmék jármában a torkunkig érõ undor; rég divatjamúlt ideológiák nosztalgiája; "feldübörgõ" és mellesleg élessel tüzelõ "testvéri tankok" keblünkre ölelése; bedõlésünk a gyilkos német "nemzethaláljóslatnak"; barbár magányosságunk az ugyancsak barbár és tiri-tarka Európában; tatár népirtás és török-újtörök áfium még mindig fojtogató mételye; a kétfejû sas alázatos etetései szótlan eltûrése annak, hogy egy mai Habsburg pofátlanul eltanácsol minket az október hatodiki gyásztól; elnyomó szaporodással szorongató szomszédok baráti képmutatásának fogadása; mindenkoron sötét titkokkal való kormányoztatásunk; a gyanakvó nyíltság és az egymást egy-kettõ leárulózás serénysége; hõs halottainkat csak harminc-negyven év után azonosítható kiszolgáltatottságunk; vérig sértettségünk, hogy az ötvenhatos forradalom gyilkos leveréséért máig sem hangzott el legalább bocsánatkérés; a szabadság: piros bort ittunk az este mámora; a nyakazásig: kemény nyakasság nemzeti szokása; az állítólag "nekünk Mohács kell" titkos áhítata: az operett-huszárok örökre bekvártélyozása az ízlésvilágunkba; az Extra Hungariam non est vita sokágú bûnei; a sírva vigadás iszonyata és a széthúzás konok következetessége; a népek szélhámos vásárán mézeskalács-szívû jódolgosságunk; itthoni legyintés tudósaink világhírû eszére; sportos világbüszkeségünk nem eléggé becsülése; "ha per, hát legyen per" koncepciós perei; a kényszer-sövényen túli, tegnapi édestestvéreinkben már-már idegent szimatolás átka (Trianon!); a zsidóktól okos egymást-segítésük máig meg nem tanulása; történelem- és erkölcshamisításaink pogány szokásai; kard ki kard szalmalángúságunk; a magyarokkal bármit el lehet kezdeni, de semmit sem lehet befejezni; az "acél országa" helyett az okádék havy metál országa vagyunk; hiszékeny jóságunk és jóra való restségünk; titkos levéltárakban tarolt-zárolt sajgó sejtelmû önismeretünk; hitet pogányul hitért nem buzgó, ugyanazért hitetlenül; több pogány közt egy hazáért: talán-talán. Mondom mégis Berzsenyi Dániellel: "Nem sokaság, hanem lélek!" A felsorolást még folytathatnám, de nem merem: honfitársaim - egyébként teljes joggal - netán beverik a fejemet. Inkább ezt kezdem - motyogva - dúdolni: "Magának csak játékszer a szív, könnyen eldob, könnyen visszahív." Tudok rá példát. De: Csitt, galambom, csitt! Csitt, csitt.
"Van visszatérni otthon, / ha volna még!" - riad a semmibe Radnóti Miklós a végén. "Magamban élek s kémlelek: / körül borul. / Mint hajónak ormán vihar, / villám fényeinél / kiált az õr, ha partot látni vél, / úgy vélek én is, mégis partokat és / lélek! / kiáltok fehér hangon én is."
Jó helyen van ez a honn mibennünk? Kételkedjünk; kételkedjünk mi is, miután a különféle csõdöt mondott elméletek romjain csak olyan, csupa olyan Máriusok üldögélhetnek, akik immáron mindenben kételkednek. Minden vagy semmi. Vane egyáltalán ez a belsõ hon - volt-e valaha is? -, megvan-e még; miféle hazánk van bennünk, a népek hazája, nagyvilágon e kívül? Széchenyi Istvánt forgatjuk meg sírjában, ha keressük honunkat, és nem leljük. Magyarország nem lesz csakhamar - ha olyan marad, amilyen volt.
Széchenyi István írta 1825-ben: "Ha más nemzeteknek több a kintsek, legyen mi nékünk több erköltsünk és hazafiúi szeretetünk. Egy új, egészséges Országban, hej de könnyû lenni jó hazafinak. Minden jó akaratnak, a legkisebb tselekedetnek mely nagy a Sikere, melly nagy a jutalma! - Magyar Ország, te fiadnak hogy fizetel?" "Búvó otthoni táj!" - mutatkozz meg nekünk soha nem láttuk szépségedben. "Egy király nem lehet kozmopolita." Ugyanaz a Széchenyi István írta ezt, ugyanabban az évben, mint fent; minden bizonnyal beleértette, hogy egyetlen magyar költõ sem lehet kozmopolita. Nem; különösen manapság, amikor elméletileg már a magyar ember is homo sapiens cosmicus, de anyanyelvén még szinte olyan szemérmesen néma, mint Liszt Ferenc, a "hangok nagy tanárja" volt. Nincs királyunk, csak költõink vannak, akik nem lehetnek kozmopoliták. "Segíts szabadság, / ó hadd leljem meg végre honomat!" Ez Radnóti Miklós máig teljesületlen vágya. Teljesíthetetlen? Segítsünk neki mi, mindnyájan, akik szeretjük õt; õ is segít minket, hogy megtaláljuk végre hazánkat. De nem lehetünk, ne legyünk kishitûbbek nála, aki reménytelen hirdette: már közelít az az óra már születõben az ország".
Kedves Radnóti Miklós Szelleme, féltél, hogy meghalnak sorra híveid; magadat sohasem féltetted, kitetted magad mindennek - kitetted a lelked. "De mondd, a mû, - az megmaradt?" Híveid még csak most születnek; ezután születnek igazán az eddig rejtett-rejtõzõ honból és honpolgárrá végre. És az idõben hozzád is mind hívebben szaporodni fognak, amíg csak egy országnyian nem leszünk, akik befogadnak Téged. Addig sem hagyhatjuk azonban emlékedet "a fájdalomtól tompa tél"-ben dideregni.

(1989. május 1-2-3.)

PANEK ZOLTÁN


JEGYZETEK

1. Elhangzott a Petõfi Irodalmi Múzeumban 1989. május 4-én, a Radnóti Miklós 80. születésnapjára rendezett emlékülésen. Javított és bõvített szöveg.
2. Egy 75 éves görög katolikus püspököt, aki nem akart "egyesülni", 25 évi börtönre ítéltek - az utolsó szó jogán életfogytiglanit kért, mert az kevesebb.
3. Zsidóság és irodalom; in. Kultúra és közösség, 1987. 6.
4. Természetesen vannak (voltak) rendkívül bonyolult "váltások" is. Majtényi Erik (1922- 1982), azaz korábban Mann Erik, Temesváron született sváb-magyar-zsidó családban. A negyvenes évek elején átszökött a magyar Észak-Erdélybe; besoroztatván, Nagykárolyban, illetve Kolozsváron légvédelmi tüzér lett; egy idõ után magyar katonaként visszaszökött Romániába, ahol lágerba zárták; 1944 augusztusa után - német neve miatt - a Szovjetunióba hurcolták (szénbányában dolgoztatták); onnan hazakerülvén, az akkoriban induló kolozsvári Utunknak román nyelven írt verseket küldött; ám csakhamar úgy döntött, hogy magyar író lesz - Bukarestben. Ehhez az elhatározásához élete végéig hû maradt. (Lásd a Magyarországon is megjelent kiváló önéletrajzi regényét: Hajóharang a Hold utcában.) Tõle magától tudom: Hosszú évtizedeken át minden este elmondta magában Dsida Jenõ Psalmus Hungaricus címû versét. Két marosvásárhelyi magyar író egyszer idézett neki felvett nevével kapcsolatban Mikszáth Kálmán Új Zrínyiászából. A belsõ támadások sokkal fájdalmasabbak, mint a külsõk. A név maga különben semmi, amíg az emberi lény nem emberi méltóság.
5. Korábban - 1980 novemberében - Kijevben.
6. "A magyar irodalom büszke lehet arra, hogy ebben a században szép számmal vannak nagy példájú elõzmények már az elõzõ századokban is - Móricz Zsigmond (kortársai között nem egyedül, de mindig az elsõ között, az önismeret keserves-kötelezõ okán-jogán, minden ellenkezés ellenére, mintegy az erkölcsi tisztulási kényszer bensõ sürgetésére, az ellenséges körülmények miatt nem mindig eléggé idejében, ám annál átfogóbb jelleggel, magasrendû mûvészettel, pontos és éles szavakkal) bátor volt kimondani azt is, amit önmagunkról gondolunk, gondolnunk kell; igenis higgadtan és józanul el kell gondolnunk önmagunkról, ha az európai népek családjában nem kizárólag a mások nem éppen hízelgõ vélekedésére vagyunk kíváncsiak, hogy ne legyünk csak a mások rólunk alkotott véleményére utalva, amikor mi magunk is tudjuk, elsõsorban nekünk kell tudnunk, hányadán állunk önmagunkkal és másokkal. Európa kára is, hogy ez az õszinteséget sugáró és õszinteséget szomjazó erõ nem bizonyult változtató sorsnak még Móricz Zsigmond kivételesen nagy formátumú életében sem" - írtam Egy józan zseni kivilágos kivirradtig címû esszémben 1979-ben... (In: Kihagyott szívdobbanás; 1985.)
kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» A Hét
» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2018
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék