SZEMLE
SZEMLE
Szlovák termelési regény
Lukács György szerint a regény azokból a korokból hiányzik, amelyeknek zárt
világképük volt, melyekben az istenség valahogy benne volt az átélhető világban.
Helyét ezekben a századokban az eposz töltötte be. Plauzibilis bizonyítékokkal
is szolgál ez irányba, az antik kultúrát és a középkort hozván fel sokatmondó
példaként. A regény regényes történetének azonban van egy újabb, időben és
érzelmi síkon hozzánk közelebb álló fejezete is (tipikusan kelet-európai
vadhajtás), mely fölött az egzisztencialisták meg az „új regényírók” a legjobb
esetben is csak hümmögni tudtak. A szóbanforgó fejezet főhőse a termelésregény,
kommunisztikus berendezkedésű társadalmaink szülöttje, mely farral jött a
világra, s egész életében szenvedett amiatt, hogy lepleznie kellett eposz
mivoltát. Mert valójában eposznak született (proletár-héroszok dicsőséges
tetteinek megörökítőjeként), melynek töménységét a regény, lévén nyitottabb,
kevésbé kötött formájú műfaj, elkerülhetetlenül feloldotta. A termelésregény
pozitív és negatív hősei, egész- és félistenei, a cselekmény mechanizmusa, a
végkifejlet, mindmind az eposz irányába mutat, pozícióit csak helyenként
erősítik meg melodramatikus elemek. Valószínűleg irodalmon kívüli okok (a
regény mint műfaj – utolérhetetlen népszerűsége, az olvasóréteg és nemegyszer
az író műveltségi szintje, na meg a nyíltan is bevallott elkötelezett jelleg)
voltak azok, melyek a két műfaj közül mégis a regény javára döntöttek.
A nagy októberi forradalom után Európa keleti felének ismét zárt világképe volt
(a szó szoros és átvitt értelmében is), megjelent a porondon messianisztikus
szerepével a Párt, apostolai gyors és hatékony magyarázatokkal szolgáltak olyan
kérdésekre is, melyekre az Egyház kétezer éve története folyamán sem tudott
megnyugtató válaszokat adni. Fényes jövő, léggömbökkel és bankók nélkül – íme,
az eposzi csoda, a Nagy Cél, mely felé a szélnél is sebesebben kellett volna
haladnunk biciklin, autón, villamoson és a technika egyéb vívmányain. A Párt
valóságos, ill. szellemi puccsal kiütötte az Egyház kezéből az adut, s mint
kézelőben rejtegetett hamiskártyát, kivágta az emberiség asztalára a
kommunizmust. Harmincharmadik lapként ismeretlen volt, s értékét nem ismerve
többre tartották az ásznál. Az irodalom, mely általában érzékenyen reagál
társadalmi mozgásokra, most kivárt – s ha mozdul, csak tessék-lássék módjára,
kelletlenül. Lévén azonban, hogy a toll és papír létét lehetetlen volt
letagadni, aminthogy azt is, hogy a két társadalmi kolosszus árnyékában létezik
ama bizonyos értelmiségi réteg is – az apparátus munkába állította a
„parazitákat”. Fontos funkciót tartogatott számukra az édenkertben a
pirospozsgás, mindig mosolygó kertitörpéét. Eposz végül is nem született ebből,
de kárpótlásként a regények lapjain garmadával ment végbe a csoda.
Rettenthetetlen hősök léptei alatt döngtek a fejezetek, gigászi küzdelmek
porfellegében százszor és százszor hullott porba a Reakció, az Imperializmus, a
Burzsoázia feje bizonyítva ezzel is, hogy meddig mehet el a magántulajdon
semmibevétele. A mű azonban, a nagy Mű, sehogy sem akart tető alá kerülni.
Pedig a szocialista realizmus igazán mindent megtett, hogy a maga képére
formálja a valóságot – önmaga létét sürgősen bizonyítandó, de ez végül is nem
adatott meg neki. Annak ellenére, hogy a művésznek sok szempontból könnyített a
dolgán a hatalom, hiszen sem a témaválasztás, sem a l’art pour l’art” vagy
„engagé” dilemmája, sem pedig a célkitűzés nem okozhatott sok fejtörést neki.
Az igaz, hogy a kifestős könyv elé ültetett óvodásnak több szabadsága volt. Ő
ugyanis a színt legalább megválaszthatta.
Lubomir Feldek „termelésregénye”, a Van Stiphout (Madách
Kiadó, Pozsony, 1990) igyekszik a hivatalos elváráshorizonthoz igazodni, s ez
véletlenül olyan jól sikerül neki, hogy az már gyanús. Na persze, nem annyira,
hogy ne lehessen termelésregényként is elfogadni, sőt megjelentetni, hiszen az
a néhány üdítő színfolt, melyben az értő olvasó gyönyörűségét leli, könnyedén a
szerző jó humorérzékének, elegáns stílusának a számlájára írható. Egyébként a
munkásosztály hétköznapjaira, a gyár-élményre és komponens elemeire
(nehézségek, fennakadás, csoda, happy end) koncentrál a mű, az igaz, hogy egy
„ingadozó értelmiségi” prizmáján keresztül, de ez idő tájt már ez sem főbenjáró
bűn. Nincsenek benne látványos idősík-robbantások, túladagolt pesszimizmus, a
világtól elidegenedett hősök, merész regénytechnikai újítások, melyek esetleg
túlságosan igénybe vennék a proletárolvasó többre hivatott szellemi energiáját.
Namármost, ha közelebbről is szemügyre vesszük a szlovák költő prózáját, több
érdekes apróság tűnik a szemünkbe. A főhős, a franciás nevű René, aki nevének
jelentésétől fogva (Újjászületett), akár a régóta hajszolt új embertípus realizációja
is lehetne. Persze, a jelző nem feltétlen hordoz magában értékminőséget is. Az
ifjú René ugyanis egyáltalán nem hasonlít a deklaratíve megfogalmazott és a
társadalom elé célként kitűzött emberideál robotportréjához. Ami viszont nem
jelenti azt, hogy ugyanakkor nem ideális ember a hatalom számára. A karakteres
jogász fia úgyszólván semmit nem örökölt az apai jellemből. Szerencséjére. Így
kerülhette el ugyanis a kor „monstre-pereinek” halálos örvényét. Kicsinyes,
mint egy kispolgár, naiv, akár egy városra került cselédlány, élhetetlen, mint
egy lumpenproletár, tömören fogalmazva: igazi kisember. Nevetséges bűntudat
gyötri az apja miatt (a „megtagadás” gondolata is megfordul a fejében),
hallatlanul óvatos („Örömmel állapítja meg, hogy nem szidták a közállapotokat.
Meghányja-veti magában, származhat-e az embernek valami baja abból, ha a
kelleténél többször elfúj egy mozgalmi dalt.” „Az ember sose tudhatja”),
gátlásai közül úgy pislog a világra, mint kotló a borító rácsai alól.
(„Leakasztja az egyik kártyát, s anélkül, hogy bármit kérdezne, felírja rá
René. René megörül, kezdik megszokni a nevét, majd csak megszokják őt magát
is”)
Az emberi játszmák örökös veszteseként nyeri meg magának az olvasó
rokonszenvét, hiszen a főnök-beosztott, férfi-nő, barát-barát viszony fölött
ott kísért szüntelen a groteszk. Valami lefegyverző könnyedséggel teszi meg
újra meg újra a napóleoni szállóige „kis lépését”, mely a fenségest a
nevetségestől elválasztja. („René kilesi a pillanatot, amikor egyikük sem
cigarettázik, és sorra kínálja őket a magáéval” /.../ „Örül, hogy asztalt
akarnak neki keríteni. Megérti, hogy ez most lehetetlen.”) Kisebbrendűségi
komplexusa éjjelente gyakorta újratermeli nyomasztó napi gondjait olyan
formában és mennyiségben, mely szükséges és elégséges egy lidércnyomás
létrehozásához. (Lásd Pandulova elvtársnőt, aki szellemként jelentkezik
beosztottja álmában, hogy megkérdőjelezze René tulajdonjogát: „Ez nem a maga
asztala, René elvtárs, s nem is lesz soha asztala, mert hazudozik, most is
hazudott, az életrajzában is hazudott...”) Egyébként különleges szenvedéllyel
ragaszkodik hősünk bizonyos tárgyakhoz, hiszen ők azok, amelyeket valóban
uralni képes a környezetében, melyek fölött korlátlan hatalommal rendelkezik,
és mintegy kompenzációs lehetőségként adottak a számára. („Ha valami tekintélyt
ad itt Renének, akkor az ez, a tipométer. Ha ez elveszne, elveszne az is”) Az
Oravani Tévégyár lesz egy időre az élettere, itt lesz üzemi újságíró, s
konformizmusa, ill. a lehetőségein túlmutató becsvágya nem kis szerepet játszik
abban, hogy „határidőn belül” sikeresen idomul hozzá szűkebb környezetéhez.
(Persze, Van Stiphout mester keze is benne van a dologban, de erre még
visszatérünk.) Hajlékonyságként, rugalmasságként becézett jellemtelensége az
ideális beosztott szerepére predesztinálja, aki a pillanatnyi elvárásoknak,
napi politikai érdekeknek, ill. vezetőségi hangulatoknak megfelelően
cselekedve, minden hájjal megkent opportunistaként vívja ki főnökei
elismerését. („René feljegyezte ezt a hazugságot is; minél nagyobb volt a
hazugság, annál jobban tetszett neki.” „De az optimista hazudozóktól még mindig
nem tud eléggé őrizkedni. Hogyan is tudna, ha ő maga is optimista hazudozó.”
„Néhány napig például patkányirtók laknak a vendégszobában, a gyárat
patkánytalanítják, s René gyorsan kanyarít egy szép cikket a harcukról.”) Az
igazsághoz tartozik az is, hogy néha a valahol a lelke mélyén mocorgó önérzet
is hallgatja a szavát, a magánélete apró „győzelmei” más, újabb perspektívákat
is felvillantanak, de szalmaláng kihunytával csupán kétes értékű önelégültség
marad: „Mosolyog René is. Lelkét felemeli az a tudat, hogy megszenved a
végzettségéért.”
Ez René. S mindez akár tragikusan is felfogható lenne (ti. hogy: íme, miként
esik áldozatául a „szellemi munka proletárja” a magát legigazságosabb
berendezkedésűnek hirdető társadalmi rendszer jellemőrlő gépezetének), ha Van
Stiphout megjelenése nem adna más dimenziót is az értelmezésnek. Eme Van
Stiphout nevezetű életművész (hollandus neve ellenállhatatlanul a
protestantizmust, azaz a dogmák elleni lázadást, liberális beállítottságot
konnotálja) megjelenésével mindig új lendületet visz a cselekménybe. Ahol ő
megjelenik, ott várható, hogy rövidesen történni fog valami. (Ha egyéb nem, az,
hogy kér egy százast kölcsön, márpedig „Van Stiphout prózaíró eleddig még
kölcsönt soha vissza nem adott.”) Ő szerzi meg Renének az állást, majd rögtön
néhány nélkülözhetetlen dologra tanítja meg barátját: arra, hogy miként lehet
semmittevéssel pénzt keresni, hatalmas blöffel levenni lábáról a legkonzervatívabb
főnököt is (ha éppen pszichológusi végzettsége felől érdeklődnek „A
papírjaimban nem szerepel, de természetesen jártas vagyok benne, gyarapítom.”),
büntetlenül felrúgni a rendszabályzatot (már megérkezése másnapján mellőzi a
gyárban kötelező egyenruhát, nem húzza le a kallantyút), demagógiával a
közfigyelem középpontjában maradni („S mijük nincs még, elvtárs? Megpróbálunk
segíteni”), szaktudás nélkül pszichológiai véleményezést írni a minisztériumnak
(melynek a becsületére legyen mondva Van Stiphout jelentései a papírkosárba
vándorolnak), egyszóval: úgy meglovagolni a rendszer, a társadalom és az
emberek gyengéit, hogy mindig a nyeregben maradhass. És a Van Stiphout-féle
alakok érvényre jutása, futtatása miatt a társadalom úgy „gyakorol önkritikát”,
hogy szemérmesen hallgat. Ugyanúgy, mint a tévégyár igazgatója, akinek nagy
kaliberű terve, a gyár krónikájának megíratása nevetségesen kudarcba fullad Van
Stiphout halandzsájának a képében (Részlet a krónikából: „Régi, ősrégi ez a
vidék. Időtlen idők óta kering itt a nap alatt, minden rögére ezernyi ezer
történet jut, s az emberek tudják, mikor jön meg a hó, s mikor van itt az ideje
annak, hogy lefekvés előtt elszívjanak még egy cigarettát”) René hallgatagon
szenved a rendszer fonákságaitól, míg Van Stiphout felderíti és kihasználja
azokat. S abban egyetérthetünk a városka lakóival, hogy ők ketten valóban
elválaszthatatlanok, mert egymás ellentétei és kiegészítői. Van Stiphout
általában elcsellengi a napot, de van annyira talpraesett, hogy az terepmunkának,
novellaírásnak vagy festésnek hasson, és ha valamit kitervel, az akaratát
tűzön-vízen keresztülvigye. Persze, mindez Renére sem marad hatástalan, s talán
az a nagy akaratpróba számára, melynek során éjszaka, lopva, a tiltás ellenére
rápingálja Van Stiphout festményére megható gyermekkori emlékét – egy
neonreklámot: CAFÉ. Felteszi ezzel a giccs koronáját a festményre, mely – ha
némi eredetiséggel bírt is eleddig – ezáltal beleolvad Renéék környezetébe,
világába, melytől úgy általában nem idegen a giccs.
Van Stiphout szerződésének lejártával épp olyan váratlanul szívódik fel, mint
ahogy betoppant. De az ő szerepe ekkor már le is járt, a gyámoltalan René előtt
megmutatta az érvényesülés útját, s tanítványa kénytelen ráébredni, hogy ebben
a társadalomban a van stiphoutoké a szó, akik büntetlenul űzhetik kisded
játékaikat a hatalom cinkos hallgatásának fedezete alatt. Mint viaszba a
pecsét, úgy ivódik bele Van Stiphout stílusa René jellem(telenség)ébe, és
Feldek azt sem tartja kizártnak, hogy a két hős akár egyazon szubjektum kettős
Én-je. Ugyanis a két véglet a gátlásai által megnyomorított, eltorzult jellem,
ill. a gátlástalan szélhámosság ritkán fordul elő ennyire vegytiszta formában.
Virtuálisan ott lappanghat az egyéniségben, de realizációja jóval árnyaltabban,
az adott politikai társadalmi konjunktúrának a függvénye. Talán ezt is sugallja
Feldek, amikor regénye végén René, az Újjászületett, megszólalásig hű
aláírással vállalja barátja nevét.
Hősünknek a kvázi-eposz folyamán, akárcsak az eposzok hőseinek, különböző
próbákat kell kiállnia. A sommásan megfogalmazott fejezetcímek („René a
vonaton”; „René a munkásszállón”; „René és a kentaur” stb.) jól tükrözik René
odüsszeáját, mely alatt „megedződött az acél”, s mely végül is meghatározó volt
jellembeli fejlődése szempontjából.
Az epizódszereplők sem rekednek meg statiszta szinten, a szerző szándéka – ha
csak egy felvillantás erejéig is – kiemelni őket a háttér szürkeségéből, s
különböző embertípusokat jelenít meg általuk: Sykora doktor a demagóg („Igen,
igen kívánatos volna, fiúk, ha valahogy megmozgatnátok itt a népet”), dilettáns
néprajzos („...a falvakat járja, s népdalokat gyűjt az Oravan Üzemi Dal- és
Táncegyüttes számára, amit maga alapított, sőt még egy sajátkezűleg illusztrált
könyvecskét is készül kiadni a tutajozásról.”), Pandulova elvtársnő, a
dilettáns főszerkesztő (abba a sorba /ti. verssorba), hogy „állítsátok le az
atombomba kísérleteket”, betoldotta az „atombomba” után még azt is „és
hidrogénbomba”), René apja, a „régi idők embere”, kitűnő jogász, aki képtelen
elsajátítani az új idők erkölcsi normáit, s ez a vesztét okozza („Hogy értésére
adják: a jövő csakugyan nem tart rá számot, s ő se tarthat számot semmiféle
jövőre, kezdte elő-elővenni a rendőrség is”), vagy az elítélt orvos, aki olyan
kijelentést tesz a bíróságon, mely az összefüggésből kiemelve komikusan hat, de
az adott szituációban nagyon is tragikus következményekkel járt. („Az egyik
orvos bátor tettre szánja el magát: bevallja, hogy tett olyan kijelentést,
miszerint a nyugati gyógyszerek jobbak a mieinknél, s hozzáteszi, hogy ezen
véleménye mellett ma is kitart. A tárgyalóterem felmorajlik.”)
A termelésregény ab ovo „engagé”-műfaj, s így minden érzékével rátapad arra a
társadalomra, melynek problémáit „tükröznie” kellene, s csodák csodájára nem
érez semmit. Legalábbis úgy tűnik az olvasónak, mert mindaz, amit objektív
valóságként igyekszik tálalni, a legjobb esetben is csak utópiaként
értékelhető. A paródia pedig jellegéből fakadóan úgy polemizál vele, hogy nem
polemizál. Elfogadja a játékszabályokat, s cinkosként együtt működik a
parodizálandó műfajjal, gondosan titkolva kettősügynöki mivoltát. Amikor
ugyanis itt-ott érezhetően torzít – túl nagyra sikerül egy fej, túl hoszszúra
egy lóláb –, akkor már az ellentábor felé kacsint. Profi munkára vall az is, ha
a kijátszott fél ártatlannak tudja a csalót (lásd fülszöveg: „egyre inkább
kidomborodik korábban nem emlegetett parodisztikus jellege is”). S ilyen
szempontból Feldek profizmusát értékelve csak Szontágh Gusztávot idézhetjük.
Mert 1980-ban jelentkezni egy ilyen művel, nem volt éppen kockázatmentes és
sikeres kivitelezés, Feldek alapos helyzetismeretére vall. A termelésregény
parodizálásától, műfaji jellegéből adódóan, egyenes út vezet azon okok
bírálatához, melyek okozataként létet nyert. Így összegyűjtve talán a cenzort
is sokkolták volna, de gondosan adagolva és elrejtve, a szövegben csupán
jelentéktelen szurkálódásnak tűnnek az alábbi részletek: „Az üzem helyét
kikarózták, de reggelre a karóknak ideológiátlanul nyomuk veszett.” René „megtanulta
a helyes újságírói stílust”; az értelmetlen munka karikírozása a gyár, mint
mesebeli kásafőző fazék gyártja halomba a rossz készülékeket: miniszteri
„megnyilatkozás” 79, 75 koronáért; a kötelező idézet szerepeltetése Van
Stiphout levelében; az embertelen munkaprogram és hurráoptimizmus frappáns
kombinációja: „S az üzem dolgozik vidáman a végkimerülésig”, stb.
A termelésregény fölött eljárt az idő, vele együtt egy egész kor számára húzták
meg a lélekharangot – mégis valami furcsa, torokszorító érzéssel közeledünk
feléje, mint anya torzszülött gyerekéhez, akit nincs szíve megtagadni. Hiszen
ugyanúgy megszenvedett érte, mint egy egészségesért. S ha mint csodabogarat
újra meg újra előhalásszák eljövendő korok irodalmárai porosodó
irodalomtörténetekből, bizonyára elfogja majd őket is a megilletődésnek azon
különös fajtája, mely a nagy kudarcok, tragédiák láttán keríti hatalmába az
embert.
LAKATOS MIHÁLY