Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1992. január, III. évfolyam, 1. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Bogdán László

Bogdán László
A DISZKOSZVETŐ
rémtörténet, több tanulsággal arról,
hogyan torzulnak el érzelmeink és viszonyulásaink
a zsarnokságban
„Tűnik, rohan mind, csakhogy véget érjen, kering, forog és fut céltalanul. Vörös, zöld. szürke fény egy-egy arcélen, kis vázlat-arcon, mely árnyba borul. S elvétve mosoly, boldog, ahogy éppen felénk fordul, vakít, s pazar hevében e játék mély, vak örvényébe hull.”
(RILKE: A körhinta; Szabó Ede fordítása)
I. A szerelmespár és a csónakos
Ha felidézem életem e válságos időszakát, a hatvannyolcas tavasztól a hatvankilences nyárig, mindig pörgő diszkoszok jelennek meg előttem, levegőben pörgő diszkoszok, noha megjelenhetne mondjuk más is, akkori szeretőim, Viola és Mária meztelen teste is például, egyszerre! ők persze nem is ismerik egymást, Mária csak Viola távozása után jelenik meg az életemben, egymást követik tehát az időben –, de felidéződhetne ugyanennyi erővel a belügyminisztérium zömök épületének második emeleti kihallgatószobája is; a fullasztó, álmosító csöndet csak néha töri meg egyegy véletlenül betévedő, elszánt darázs zümmögése; feltűnhetne az azóta elhalálozott öreg tréner, Beretva Levente (alias Ökör) akkori, tornaterem melletti, élére állított cipősdobozra hasonlító szobácskája is; a falon, a be járati ajtóval szemben, Viola képe örvendeztette meg a látogatókat; a fa ezen a képen úgy borult a folyó fölé, mintha óvni akarta volna valamitől, fölötte úgy függött a Hold, mint egy ottfelejtett lampion, s a fa mögött, a kérdőjelt formázó ágakon túl, a hídon szerelmespár ölelkezett, csónakos tartott feléjük, csónakjában állva; igen, ezt az azóta sem látott, nem tudom, végül is a tréner szomorú halála után kihez kerülő képet is felidézhetném, hiszen rendkívül tömören fejezi ki ama életfogytiglani év emblémáját, de nem, én mégis inkább a diszkoszokat látom meg először, ama év hol be boruló, hol kiderülő egén, s ugyanakkor ettől elválaszthatatlanul lövéseket is hallok, folyamatosan a kisöblű sportpuskák és gyorstüzelő pisztolyok összetéveszthetetlen hangja Viola fojtott sírásával vegyül; a puskák zaja mindig távolodik, a sírás felerősödik, aki sír, itt van valahol a közelemben, arcát-alakját mégis képtelen vagyok felidézni, a szobám helyett – tutajszerű heverőjén zajlott szerelmünk –, mindig akkori munkahelyem, a kályhagyári műhely termei úsznak be, egy életfogytiglani pillanatra, mely pillanat megmagyarázhatatlan módon sűríti magába az egész esztendőt, aztán újra diszkoszok cikáznak előttem makacsul, feltartóztathatatlanul. Tulajdonképpen semmi rendkívüli nincs abban sem, hogy ha barátomra, Lajira gondolok, azonnal újból megjelenik előttem a tiszta, áttetsző levegőben egy-egy őrületesen pörgő, célja felé megállíthatatlanul haladó diszkosz; délelőtt van ilyenkor mindig, késő délelőtt, a nap még nem ért delelőre, épp hogy átbillent a tribünsor felett, s ahogy rézsút világítja ki a pályát, a diszkosz, mielőtt lecsapódna, úgy villan meg, mint egy elkésett figyelmeztetés.
Ökör, az öreg tréner, mérőszalaggal a kezében rohan a becsapódó diszkosz mellé, eljárja körülötte a sziú indiánok győzelmi láncát, „rekord, Öcsi! – üvölti –, rekord! hát nem megmondtam? rekord!” és hátbaveri legújabb és legjobb tanítványát, magához öleli, fehéres, borostás arcát Laji frissen beretvált, elvörösödő arcához szorítja, boldog. Barátom egy idő után eltolja magától az öreget, legyint, „soha nem jutok túl a hatvanon” – mondja lemondóan, és visszaballag a helyére; most, ahogy a diszkoszt a tenyerébe kapva beáll a bűvös körbe – itt telik el az életünk! a szemébe villan a nap, és váratlanul mezteleníti le, teszi védtelenné az arcát. Mondom, semmi rendkívüli nincsen, és nem is lehet abban, hogy ha rágondolok, azonnal pörgő diszkoszok népesítik be az eget, de az már furcsa, hogy mostanában a kezéből elszabaduló, körözni kezdő korongok nem csapódnak be a földbe, pályájuk legfelső ívén hirtelen megmagyarázhatatlan módon állanak meg, mintha láthatatlan fonálon függnének a levegőben – ovális és számonkérő tükrök –, bevárják egymást felívelésük legfelső pontján, s amikor kilenc-tíz is összegyűl, hirtelen, természetükkel összeegyeztethetetlen módon piruettezni kezdenek egymás körül. A nap még mindig oldalról süt, a tribünsor vonalából (ebben az álomban mindig késő délelőtt van!), átvilágítja őket; számonkérően villogva köröznek egymás körül, aztán furcsa csillagalakzatban állapodnak meg; ökör szeméhez emelt kézzel, sűrűn pislogva figyeli a számára teljességgel érthetetlen színjátékot, míg barátom megtáltosodva, újra meg újra beállva a számára megadatott utolsó körbe, fáradhatatlanul sasszézva hajigálja diszkoszalt, és láthatólag nem is érdekli, hogy nem érnek földet valahol a hatvan méteres bűvös álomhatár közelében.
Én ott ülök a stadion legfelső sorában, a bal oldali tribünön, s megigézetten bámulom az egymás körül kerengő diszkoszokat a hazug napsütésben.
Kicsit mindannyiunkat megbolondít a szokatlan színjáték. Így kezdődik mindig, de nem folytatódik, egy adott ponton, amikor már, ha jól számolom, tizenhárom-tizennégy korong is kereng egymás körül piruettezve – megmerevedik minden, és így is marad! –, állóképbe rendeződve! S én gondolkodhatom azon, hogy mit is akarhat velem (VELÜNK!) ez a megmagyarázhatatlan, az elemi logikát mindenesetre teljességgel nélkülöző képsor?! Azokban a boldog-nevető években, amikor Laji, az országos ifjúsági csúcs megdöntésére készülve, kora reggeltől késő délig a stadionban edzett, én is kijártam, mintegy jelenlétemmel bátorítván barátomat. A bemelegítésnél talán, hogy ne érezze magát egyedül, a futópályára is követtem, és az iramot állandóan fokozva, háromszor-négyszer is körbe futottuk a kiábrándítóan üres focipályát. Volt, amikor a helyi sportklub középtávfutó atlétanői is körülöttünk kocogtak piros és kék melegítőikben; emlékszem, egyszer az egyik lány, szőke haja kibomlott az erősödő reggeli szélben, váratlanul berohant a focipályára, és úgy vágódott be az üres fotballkapuba, mint egy élő gól, aztán kitárt karokkal pörögve maga körül, boldogan várta az ilyenkor megszokott üvöltözést és tapsot és füttyöt, de csend volt, csak az edző baritonja csattant fel, „mi van, pici pofám megőrültél?”, s akkor a lány, mintha álomból ocsúdna, megrázván magát, tétován körülpillantva, engedelmesen tért vissza a futópályára, hogy tovább rója, összesúgó, vihorászó társnőivel együtt kilátástalan köreit. Három-négy kör után én természetesen kiálltam, lihegve kapaszkodtam fel a tribünre, hogy a továbbiakban már néma szemlélője lehessek.
Akkoriban ismertük meg Máriát is. Magas, fekete lány volt, ha nevetett, s én védekezőn hunytam le a szemem, úgy tűnt, piciny ezüstcsengettyűk csilingelnek közvetlen közelemben. Hát sokszor igyekeztem megnevettetni, hogy lehunyhassam a szemem, és kedvemre képzelődhessek, hol és miért és kinek is szólnak a csengők? Mária akkoriban egy zöldségüzletben dolgozott elárusítóként. A stadionból jövet Lajinak eszébe jutott, hogy az idén még nem is ettünk szőlőt, és betértünk az útba eső zöldségboltba, hogy sürgősen pótoljuk a hiányt, „amit ma megtehetsz – idézte barátom Ökört, bölcselkedő edzőjét –, halaszd nyugodtan holnapra, hiszen már ma is késő!”
Szőlő természetesen nem volt, megláttuk viszont Máriát. Ott hajladozott zöld köpenyében a pult mögött. A kirakatüvegen beomló szeptember végi napfényben mellei felejthetetlenül rezzentek meg, miközben a hagymával, paradicsommal, paprikával teli ládák fölé hajolva buzgón válogatott, s zöld, a mosásban kissé már megkopott vásznon átsötétlettek mellbimbói, két érett szőlőszem, szinte átszúrták a feszes köpenyt.
Amikor végre felegyenesedett, és ránk nézett, kiszáradt a szám az izgalomtól.
Én ismerem ezt a lányt, gondoltam kábultan, már láttam valahol.
– Nem, nincsen szőlő – mosolygott zavaromon, mire Laji sután jegyezte meg, akkor adjon dinnyét.
– Dinnye sincsen – szomorodott el Mária, s én hiába álltam előtte le hunyt szemmel, másodszor már nem hallottam a titokzatos ezüstcsengettyűkel.
– Akkor megvárjuk – mondotta komolyan Laji, és összefont karral dőlt a falnak. Ebben a pózban remekül érvényesültek kidolgozott izmai, olyan volt, mint egy olimpiára készülő ifjú görög atléta. A póz őszinteségéből sokat levont az, hogy ő is tudatában volt ennek, egyszer megleptem, amikor szobájában, a hatalmas állótükörrel szemben állva gyakorolta eme hatásosnak hitt beállítást.
– Ma már nem hiszem, hogy hoznának árut – replikázott kissé bosszúsan és megkésve a lány, és felszikrázott kékesszöld szeme a napsütésben, ahogy csípőre tett kézzel felénk fordult.
– Akkor holnapig várunk – így Laji makacsul.
– Holnap sem valószínű, hogy hoznak szőlőt – felhősödött el átmenet nélkül Mária sugárzó arca.
– Mindegy az – legyintett barátom, megigézetten bámulva a lányt. – Mi megvárjuk.
Így kezdődött valahogy közös történetünk, és valószínűleg szerelmünk története is, bár ebben, amióta rájöttem, hogy hol is láttam először ezt a zöldségüzleti elárusítónőnek túl szép fekete lányt, már nem is vagyok annyira biztos.
Az igazság az, hogy az első pillanattól nagyon kedveltem Máriát, bár azt hiszem, soha nem voltam igazán szerelmes bele, akkortájt még friss, eleven sebként lüktetett bennem Viola. Akkoriban egy lerobbant garzonokból álló, Sing Singnek becézett tömbházlakás hatodik emeletén laktam, egy kicsi, szobának csúfolt háromszor hármas kamrában. Ablaka nyugatra nézett, így Mária testén a függöny harántcsíkos árnyéka még órákig vándorolhatott, hiszen általában naplemente előtt néhány órával már megérkezett hozzám, ahogy bejött az ajtón, rögtön vetkőzni kezdett, sokáig mosdott a lavórban, dörzsölte magáról – ahogy leírhatatlan megvetéssel mindig megjegyezte – a hagymaszagot, aztán meztelenül vágódott hanyatt a díványon, s én máris rakhattam fel az ablakra a kék csíkos, fehér selyemfüggönyt –, melybe a játékos Mária néhány fekete darabot is belevarrt, innen a harántcsíkok, amelyek az erős napsütésben fel-felizzottak szeretőm görögösen (cigányosan?) barna testén, s én – kialakult játékaink rendjéhez híven – percekig megigézetten bámulhattam a rám váró, engedelmes, lehunyt szemmel, szétvetett karokkal heverő lányt. Addig, amíg ő nevetni nem kezdett. Akkor végre lehunyhattam a szemem, s égő arccal indulhattam el megkeresni a nekem, csak nekem szóló piciny ezüst csengettyűket.
Ezek voltak életem legszebb pillanatai (akkoriban), de nem tarthattak sokáig, mert Mária megelégelve botorkálásomat vagy az egyedüllétet, felugorva vetette nyakamba magát, és húzott le az ágyra, s az első tétova simogatások után már bosszúsan rántott magához, s amikor fogunk is öszszekoccant, a vér fémes íze a számban bőrének megmagyarázhatatlan narancsillatával keveredve kábíthatott el. Akkor természetesen már nem figyelhettem a harántcsíkos árnyékokat, de a szemem sem hunyhattam le, elsősorban azért nem, mert annyira nem voltam még elkábulva, főleg szerelmünk elején, hogy lehunyt szemhéjaim mögött ne képződhetett volna egy ki tudja, hol lévő (mindközönségesen szállodai) szoba, ahol engem hűtlenül elhagyó szerelmem, Viola, épp egy ágyon fekvő, cigarettázva rá váró ismeretlen férfi felé lépeget, pontosan úgy, ahogy felém is annyiszor lépegetett, amikor még számítottam valamit az életében, sőt botorul azt is hihettem – ugyanvalóst elég okot adott rá –, hogy ebben a célra tartó, erőszakos életben én vagyok a legfontosabb: a középpont...
Így hát sokáig, főként az első hetekben, nyitott szemmel öleltem Máriát, amíg csak el nem űzte képzeletemből Viola kísértő árnyát.
– Én vagyok a te ajándékod – mondotta ő mindig könnyes szemmel, s én melle közé fúrva fejem, gondolatban mindig hozzátettem: „és az én telhetetlen játékom!”, mintha csak ezzel az eléggé triviális jelzővel akartam volna bosszút állni magamon, kedvetlenül gondoltam Lajira, aki velem ellentétben szerelemmel, tébolyodottan szerette ezt a lányt, és akit (egy idő után, csalhatatlan bizonyossággal döbbenhettem erre is rá) a lány is szeretett. Vajon mit csinálhat most Laji – simogattam Mária megfeszülő testét. Már nem is kellett lehunynom a szemem, hogy a napsütésben újra megképződő Viola Lajira boruljon a képzelet hihetetlen hotelszobájának hatalmas heverőjén. Barátom izmos, görög Isteneket idéző alakja még utána is sokáig követett, tudtam, Violával semmi szín alatt nem találkozhat, volt szerelmem utoljára Londonból írt, Laji pedig itt csatangol a lakásommal szemben lévő nyomorúságosan lepusztult parkban, néha, amikor már nem bírja tovább, felnéz gondosan elfüggönyözött ablakomra, s összeszorított fogakkal, kínlódva várja Máriát, hogy amikor velem végzett, elkísérhesse moziba, vagy a varrónőjéhez, esetleg öreg nénikéjéhez, és utána természetesen haza, hogy újra meg újra megkísérthesse ezenközben a kacér gondolat igen, mégiscsak meg kellene simogatnia a kezét vagy a haját, vállalva akár az örökös és kegyetlen visszautasítások émelyítő kockázatát is.
Mert barátom, aki, hangsúlyozom még egyszer, szerelmes volt ebbe a titokzatos fekete lányba, még a haját sem simogathatta meg, a kezéhez sem érhetett.
Mindketten tudtuk mégis, hogy a lány őt szereti.
Annak ellenére, hogy velem szeretkezik, s annak ellenére, hogy játékaink a kezdeti és érthető „lobogások” után sem veszítenek semmit „őszinte” hevületükből, sőt, kezdenek egyre inkább „elfajulni”.
Értettük is mindezt, meg nem is, de a furcsa „hármas kapcsolat” kétségtelenül és alamuszi módon kezdett éket verni közénk. Már nem voltunk, nem lehettünk „teljesen”, fenntartások, nélkül őszinték egymáshoz. S mindez már az első nap, késő délelőtt Mária munkahelyén, a tomboló napsütésben kivilágosodó zöldségüzletben megkezdődött. Ha mi akkor, teljesen gyanútlanul még nem is sejtettük (nem is sejthettük!), hogy Mi vár ránk. Ha sejtjük, talán hanyatt-homlok menekülünk el onnan – szegyen a futás, de hasznos! –, s kirohanunk a piacra, hogy megvegyük a szőlőt.
De nem, naivan sétáltunk bele a csapdába. Laji, mint említettem, százszor begyakorolt pózban a falhoz dőlt, kidolgozott izmai megfeszültek, olyan lehetett, mint egy amerikai testépítő bajnok, s a lány felszikrázó szemekkel nézett vissza rá, aztán elhúzta a száját, és kedvetlenül elfordult.
Ennyi történt, azt hiszem, akkor, de ez mégis döntően meghatározta hármunk kapcsolatát. Az erőviszonyokat.
Máriát – amint később egy fullasztó és soha véget érni nem akaró együttlétünk után, a rumtól és az érzelmek rohamától fátyolos hangon bevallotta – a kezdet kezdetétől idegesítette Laji magabiztossága s kihívó modora, „az izompacsirta – hadarta akkor –, akire ránéznek az ember lányai, s máris, egy intésére benedvesedve követik”. Dühét indokolatlanabbnak érezve a kelleténél, elvigyorodtam. „Te egészen más voltál, drágám – hajolt közel hozzám –, ahogy ügyefogyottan ott álltál, lehunyt szemmel a napsütésben. Téged megsajnáltalak.”
Hát ezért? – toltam el őt magamtól, kissé döbbenten, hiszen állandóan Viola jelent meg a háta mögött, kihívóbbnál kihívóbb pózokban, s idegen, arcukat motorosszemüveg mögé rejtő, bőrruhás fickók vártak rá; ő magas sarkú cipőben, fekete harisnyatartóban billegett feléjük, s úgy nézett át rajtam, mintha ott sem lettem volna. Nem is voltam ott persze, s ez volt az, ami a legjobban idegesített.
– Te nem érdekeltél – biggyesztette le a száját Mária, s ahogy kissé sértetten felemelkedtem, máris visszahúzott maga mellé az ágyra; a délutáni napsütés már erőtlenebb volt, a szoba sarkaiban ugrásra készen leselkedett már a sötétség, a táskarádióból valami lágy, hihetetlenül hajlékony freedzsessz szólt, de a trombitást már nem tudtam a csábmosollyal illegő, harisnyatartóitól is megszabaduló, cipellőit lábáról lerúgó Viola elé képzelni, mert karomban, mintha csak ellentmondani akart volna önnön megvető szavainak, felizzott Mária engedelmes teste. Később, már szétvetett lábak kal állva a lavór fölött – ebben a kamrában volt ugyan kagyló, de a melegvizes csapon soha nem folyt meleg víz, hideg is csak néha, fazékban tároltuk a vizet, és rezsón melegítettük –, és sietősen sikálva magát kedvenc narancsillatú pipereszappanával, a lány újra visszatért a témára, s elgondolkozva fejtette ki, hogy ne is tápláljak felesleges illúziókat, ő nem szerelmes belém, remélem, én se belé, nem lenne jó, ha én mégis az lennék, mert én őt tulajdonképpen nem érdeklem! A hangsúlya megint meglehetősen sértő volt, s mintha megkérdőjelezte volna egyre egyértelműbb szerepem az életében. Hát nem is válaszoltam, hanyatt feküdtem a gyűrött lepedőn, néztem a plafon összevissza hazudozó repedéseit, s Viola (a képtelenül hatalmas hotelszobában) mintha csak közönyömből akart volna gúnyt űzni, félreérthetetlen határozottsággal térdelt az izzadó és középkorú néger dzsessztrombitás elé – mégiscsak megjelent! –, és gombolgatni kezdte a trombitáját ijedten szorongató, elkeseredetten menekülni akaró férfiú nadrágját. Mária végigsimított a homlokomon. „Csak képzelet, mi?” jegyezte meg rejtélyesen, és öltözni kezdett, s én elfoglalva a kínzó és nyugtalanító képekkel – Viola és a dzsessztrombitás kapcsolata a hotelszobában „közönségesebb” szakaszába jutott – untam megkérdezni Máriától, hogy ha nem szeret engem, sőt nem is érdeklem, és nem is érdekeltem soha –, s akkor ott a zöldségüzletben is legfeljebb megsajnált, mivel olyan elesetten és ügyefogyottan álldogálltam előtte, s még szemem is behunytam, mintha félnék tőle –, akkor mégis délutánról délutánra miért látogat meg, s miért szeretkezünk egyre eszeveszettebben és elkeseredettebben, már-már az önfeladás peremére sodródva?! S nem kérdeztem meg azt sem, hogy ha tényleg nem jelentek semmit számára, akkor magával nem bírva miért jön mostanában éjszaka, taxival, munkahelyem, a kályhagyári műhely elé, s miért várakozik rám idegesen cigarettázva a sötétben, az ablakok mögött elmosódó, kályhától kályháig lopózó árnyékomat figyelve? Mert az is megtörtént, hogy az egész éjszakát az ablaknál leselkedve töltötte, ahogy mondotta, „gyönyörködött” bennem, ahogy a kecskelábú asztalnál elesetten irkám fölé hajolok, s összepréselt szájjal szinte a levegőből kapok el egy-egy szót, mondatot, hogy sietősen kapkodva lejegyezhessem, vagy ahogy a hatalmas kályhákat tömöm fával, miközben körös-körül a polcokon kancsók, csészék, bokályok száradnak.
Legtöbbször persze sietősen rohant be a műhelybe, s kipiruló arccal húzott magához, ilyenkor ruháinkon csak a legszükségesebbeket lazítva, sietősen, állva ölelkeztünk, miközben Laji sápadtan ült künn a taxiban, és a fogát csikorgatta tehetetlen dühében. Arról, hogy várják, és barátom szálas alakja is jól kivehető a sofőr mögött, csak akkor szereztem tudomást, amikor Mária, eltolva magától, ruháját megigazítva kilibbent a nyitva hagyott ajtón, s én ámultan, kissé döbbenten néztem utána, ahogy gazellaként szökdellve közeledik a rá várakozó taxi felé.
Mondom, semmi különös nem lett volna abban, ha egyszer mégis megkutyálva magam, rákérdezek kapcsolatunkra, de én ehelyett is, mint minden más helyett akkoriban, Violáról képzelődtem. Talán ezért is lehettem immunis Mária bájaira és sértéseire, s újra meg újra egyre elvetemültebb képzelgéseim sebző részleteibe veszve el, még csak nem is próbáltam rákérdezni a kikerülhetetlen, kapcsolatunk lényegét célzó rejtélyre. Kérdésem – hogy ha így áll a bál, akkor mégis miért én? mégis miért velem?– kétségtelenül logikusan hangozhatott volna, s ugyanilyen logikus kellett volna legyen a válasz is. Gondolom azonban, hogy a történetben valamiképpen mégiscsak benne rejlik a lehetséges válasz, jó, ne nagyképűsködjünk, benne rejlenek a lehetséges válaszok. De legalábbis fölsejlenek. Ha nem hinnék ebben, talán nem is mondanám el ezt az egyre összekuszáltabb, zavarosabb, gubancos történetet.
Ha mégsem rejlik benne semmi válasznak is felfogható magyarázat?
Ha nem, hát nem!
Erről sem én tehetek. Ha egyéb nem, ez azért, remélem, kiderül. Fogjunk ezúttal is mindent a baljós körülményekre. Okosabbak különben sem lehetünk. Erre mifelénk amúgyis mindenki kifogásokkal dobálózva próbálja megfogalmazni önmagát. „Itt a versenyző sem azért versenyez – magyarázta egyszer Laji szomorúan –, hogy győzzön, mint másutt a világ szerencsésebb részein, hanem azért, hogy én veszítsek. Hogy én ne nyerjek. Elsősorban nem ő akar győzni, az én győzelmemet akarja meggátolni. Ami nem ugyanaz!”
De vissza az első nap felejthetetlen jelenetéhez!
Ott hagytuk el, hogy Laji a falnak támaszkodva, állhatatosan és makacsul jelentette ki, hogy megvárjuk a szőlőt, ha kell, egy hétig is várakozunk itt, s rám nézett, talán arra várt volna, hogy én is mondok valamit, legalább megerősítem ebbéli elhatározásában, de én nem szóltam semmit, továbbra is megigézetten bámultam az egyre elképedtebb és bosszúsabb lányt, egy gyerek rohant be az üzletbe, kivágva az ajtót, huzat kélt, s meglebbentette Mária hosszú haját, a szénfekete zuhatag egy pillanatra vibráló keretbe fogta a kipirult, szív alakú arcocskát. Igen, talán akkor, abban a pillanatban mégis, mintha szerettem volna?...
A gyermek elfulladva két skatulya gyufát kért, mire mindhárman harsány nevetésben törtünk ki, talán hogy zavarunk leplezzük? Mária pedig közölte az elkámpicsorodó gyermekkel, hogy nincsen gyufa, nem is lesz gyufa, ez zöldségüzlet, ha nem látná, gyufát talán mégis másutt kellene keresgélnie.
– Például hol? – nézett fel rá pimaszul a gyermek.
– Például a trafikban – válaszolt bosszúsan Mária, s elfordulva, látszólag teljesen feleslegesen rendezgetni kezdte az egyik ládában a szép, piros paprikákat.
– Vagy a gyógyszertárban – tettem hozzá én szívélyesen, örültem, hogy kiment a görcs a torkomból, hogy meg tudok szólalni legalább.
– Tréfás kedvükben vannak, uraim – jegyezte meg Mária, mi után a gyermek bosszúsan pislantva rám, lángoló arccal vágta ki a ajtót, s ki rohant az utcára.
Amikor Laji odalépett, hogy becsukja, szinte összeütközött edzőjével, Ökör akkoriban már meg volt „jelölve”, ahogy előszeretettel mondogatta, meg is volt kissé roggyanva, „engem nem a bánat, az évek súlya nyom” – viccelődött önnön állapotán, kesernyésen vigyorogva.
– Mi van? Jön a török? – kérdezte most, s vizslatva nézett tanítványára.
– A török se jön, de az urak se akarnak elmenni – panaszkodott közvétlenül Mária. – Beszéljen a fejükkel, Mester – kérlelte mosolyogva az öregei, mintha száz esztendeje ismerte volna. – Itt akarják megvárni a szőlőt, és a raktárakban sincs!...
És itt bármennyire fárasztó is lehet, újabb kitérőt kell tennem – hányadikat már ebben a történetben, istenem? –, hogy világos és érthető legyen Ökör, a roggyant s kissé talán buggyant, öreg atlétaedző szerepe az életünkben.
Ökör szobájában – a stadioni öltözők mellett rendezett be magának egy kamrát – a bejárati ajtóval szembeni falon lógott egy háncsdarab, talán, hogy eltakarja a fal undorító ábrákat asszociáltató repedéseit. Első szerelmem, akkor barátnőm, titkaim tudója, ápolónőm és bizalmasom, Viola, akiről ugyanvalóst lesz még szó ebben a történetben, erre festett, bevallottan japán mestereket imitálva egy képet. Egy nagy fa uralta a tájat, fölötte ott gurult a kancsal asszonyszemre hasonlító Hold, a fa otromba árnyéka a folyó fényei közé veszett – nyilván a hold csillámlott az ezer és ezer darabra törő víztükrön, ladik imbolygott a vízen, háttal álló marcona férfialak hajtotta, a folyó fölött feszülő karcsú hídon ölelkező szerelmespár felé.
(Mintha közös történetünkben, magánmitológiánkban állandóan ez a szituáció ismétlődött volna, makacsul, leállíthatatlanul, megváltoztathatatlanul.)
De még nem tartunk itt, még az Ökör szobájában tartunk. Mindenesetre kitartunk! Elsőnek nyilván Viola tűnt ki a képből – ha nem is a névtelen japán mesterekét imitáló sajátjából. Ha ugyan ő volt ama lányalak a hídon, aki oly megadóan hajtotta az őt ölelő, oltalmazó fiú vállára a fejét. Egy időben természetesen meg voltam győződve, hogy eme rejtélyes alakot csakis magáról festhette, azután már nem, lehetséges ugyanis, hogy Viola jobban ismert minket, kettőnket hírneves barátommal, mint ml egymást és magunkat, és valami megfoghatatlan, megmagyarázhatatlan módon előre látta a jövőt! Ezek szerint a hídon lévő lány Mária, a fiú nyilván én vagyok, s a csónakot hajtó marcona, dühös alak, a megcsalt szerető, Laji. S hamarosan valamiképpen bosszút áll azokon, akik megcsalták. Bár természetesen mindezt én következtettem ki a képből, a művész csak annyit ábrázolt, amennyit eldadogtam.
Nos, visszatérve a diszkoszvetés eljövendő világcsúcstartójára, ő akkor már végérvényesen döntött, elhagyja Simándit, régi edzőjét, és Ökört kéri meg, hogy foglalkozzon vele, eredményt akar elérni – én tanácsoltam Beretva Leventének ne mondja, hogy eredményt szeretne elérni, mondja azt, hogy akar, ez hatásosabb! –, erre tette fel az életét, s ezért mindenre hajlandó, minden áldozatot vállal, a tortúrákat könnyű szívvel teljesíti, ha tudja, hogy értelme és eredménye lehet... Ökör először brutálisan utasította el, de Laji hajlíthatatlan volt, az ő edzője – mondotta –, csakis a Mester lehet, csakis Beretva Levente lehet az ő edzője, senki más, ő a Beretva Levente életének az utolsó lehetősége, s a Mester, aki legalább annyira hiú és becsvágyó, mint ő, nem utasíthatja vissza. Szükségük van egymásra! Ha az ő edzője a tanár úr lesz – mondotta még –, akkor ő, s ezt tévedhetetlenül érzi, mindenre képes lesz, rekordokra is nyilván, és tudatában van annak is, hogy ez az esetleges rekord, a beköszöntő és állandósuló siker, a bajnoki karrier nemcsak az ő ma még elfutó, felesleges életének, de a mester lassan mindenképpen befejeződő életének is a beteljesítése lehet, hiszen bizonyíthatja minden kételkedőnek – azoknak, akik idő előtt „leírták” – a nem mindennapi képességeit, ha viszont a tanár úr valami miatt – nehéz ezt elmondani neki, a kölyöknek, a fiatalabbnak, talán gyávaságból, talán kényelemszeretetből, talán makacsságból mégsem vállalja el őt, valószínűleg utolsó tanítványát, akivel esetleg megismételheti a legendás súlylökő Pató Pál sikereit, akkor őneki, mint atlétának, mint diszkoszvetőnek, mindörökre vége, el sem kezdődött igazán, s máris befejeződik a pályája, akkor ő akár abba is hagyhatja a versenyzést és az önkínzó edzéseket, hiszen Simándi már nem tudja irányítani, és ő önerejéből – rettegve érzi ezt is – nem képes már tovább fejlődni, hiába hajtja magát, hiába tesz fel mindent egyetlen lapra, ha...
– Elég, elég – intette le kegyetlenül az öreg. – Ezt már hallottuk. Biztos vagy benne, fiam, hogy diszkoszvető akarsz lenni, és nem orátor? És a fejével zordan mutatott az ajtóra, ha akkor már készen lett volna Viola képe, Laji láthatta volna még a hídon ölelkező párt, és a kancsal asszonyszemként fölöttük őrködő Holdat, s a feléjük végzetként közeledő csónakost, s a látványba bizonyára belesajdulhatott volna a szíve, de akkor még nem volt meg a kép, így barátom csak az összekarcolt falat takaró üres háncsdarabot láthatta, ami az életére emlékeztette.
Kirohant.
Mi is elmentünk Violával az öregemberhez, hátha lehetne tenni valamit. A jobb megértés kedvéért el kell még mondanom azt is, hogy Viola és Laji nem nagyon kedvelték egymást, mint mindennek ebben a szomorú életben, ennek is megvolt a maga oka, az én esendő személyem, erről később vagy soha! Hát végeredményben olyan mindegy, s volt idő, amikor meg voltam győződve arról, hogy a hátam mögött rendszeresen találkoznak, talán ezért is mentem bele oly könnyű szívvel a Mária-kalandba! Igyekeztünk egymás szavába vágva rábeszélni az öreget, vállalná el mégis szépreményű barátunk edzését, állítaná össze edzéstervét, hinné végre el, érdemes feladnia a félreállók gőgös aszkézisét... de az öreg „nem!” és „nem!” és „mit tudtok ti ahhoz, taknyosok?” Igaz, hogy szavai érdességét cáfolva puhán simogatta Viola szőke haját. Már-már feladtuk, annyira hajthatatlannak látszott, s a beszélgetés egy pontján némi tagadhatatlan öngúnnyal kérdezett vissza: mit mind inszisztálunk? Mit akarnak egy hadastyántól, aki hol volt, hol nem volt, de inkább nem!... aki emlékeiből él, higgyük el, fogatlan farkas ő már, lábonjáró legenda, s csak röhögtetné magát, ha, tegyük fel, mégis ringbe szállana az edző urak előtt, akik amúgy is semmibe veszik őt, és kigúnyolják. Az edzők is olyanok, mint a kardcsörtető, szájtépő politikusok, akikről már Deák Ferenc, a haza bölcse megmondotta volt, hogy nem kétséges, mindannyian őszintén meg akarják menteni a Hazát, csak éppen azt nem tűrik, hogy azt a másik tegye, vesszen inkább a Haza!...
Kesernyésen nevettünk, s ez volt ama pont, ahol én, bevallom, feladtam a kilátástalan küzdelmet.
Nem így Viola. Egyszerre megvillant ibolyakék szeme, és valami isteni sugallat hatására kezdte el, hogy „éppen ezért!” hát nem érti, egy ilyen tapasztalt vén róka sem képes fölfogni, hogy milyen, többé talán soha el nem jövő esélyt kínál fel neki a sors Laji személyében, aki igazán ambiciózus és tehetséggel megvert ifjú, hogy még egyszer utoljára megmutathatná a bölcs, beképzelt fiatal edzőknek, akik a kelleténél többet képzelnek magukról, hogy ki is a férfi a gáton!
Viola ekkor mély lélegzetet vett, közelebb húzódott a durcásan hallgató öregemberhez, rátette a kezét Ökör vastag, inas karjára, óvatosan húzta végig az ujját a tetováláson – egy szirén emelkedett ki éppen a habokból, vágyakozva húzta el a száját, kacsintott, és nem átallta feledhetetlen idősebb barátunk a tragikus sorsú Pató Pál súlylökő sikereit is fölemlegetni, talán ezért is, talán mert megunta, hogy kánonban kérleljük – mert természetesen én is beszálltam, lendületesen vázolva fel Laji eljövendő karrierjét, ami most már csak egyedül tőle függ! –, váratlanul lesunyva fejét IGEN-t mondott.
– Küldjétek ide a legényt – legyintett –, beszélni akarok vele, és – nézett fürkészve ránk, s elvigyorodott – négyszemközt akarok beszélni.
S orrára csúszó szemüvege fölött gúnyosan pillantott rám. Vigyázz erre a boszorkányra, te pernahajder – húzta magához az engedelmes Violát, s arcához dörzsölte borostás, öreg arcát –, még megbolondít.
Röhögve rohantam ki, Laji ott várt a sarkon. Viola talán azalatt a pár perc alatt, míg kettesben maradtak, ígérhette meg az öregnek, hogy fest egy képet ajándékba, méghozzá nem is akármilyent, hanem, ahogy az öreg kérte, „japán stílusút”, már csak azért is, mert megértőnek mutatkozott, felfedezvén, micsoda igazi érdekei fűződhetnek új tanítványa eljövendő sikereihez.
Így született meg a marcona csónakos és a folyó felett átívelő, karcsú hídon ölelkező szerelmespár képe. Tehát a megegyezés után. Beláthatjátok, Laji az első durva visszautasítás után, amikor elkeseredetten, megalázva távozott az öregtől, még nem láthatta a képet – mert még nem is volt képi –, nyilván később emlékei zavarhatták meg az agyát, hiszen számtalanszor távozott sértetten ebből a kamrából. Akkor másodszor mindenesetre elég sokáig volt benn, s elég sápadtan, dülöngélve jött ki.
– Na, mi van? – estünk neki két oldalról. – Széna vagy szalma?
– Nehéz lesz – mondotta szégyenlős, kisfiús félmosollyal, mire Viola epésen jegyezte meg: „aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni!”... de akkor még nem tudtuk, hogy milyen komoly, sanyarú edzéstervet állít majd össze az öreg, halálos komolyan véve Viola szavait, hogy Laji és esetleges rekordjai számára is a pálya (mondjuk így) betetőződését jelenthetik. Talán ha akkor Viola nem fedezi fel Ökör „Achillesz-sarkát”, komor közönye páncélján a rést: mérhetetlen hiúságát, egészen MÁS irányt vesznek a dolgok, s talán másképp történik minden?...
De Viola, észlelvén az öregember hangjában a keserű, önmagával is könyörtelen büszkeséget, amikor az őt kigúnyoló és megalázó és nevetségessé tevő fiatal edzőkről beszélt, a „doktorokról”, és egyből támadott is, kedves, szép szokása szerint azonnal, minden bevezető nélkül diffámálni kezdte a városi sporthivatal vörös nyakkendős, sötétszürke öltönyös bájgúnár vezetőit is, sőt többször félreérthetetlenül hangsúlyozta ki, hogy az ő kedves és tisztelt Levente bátyjának – az öreg itt önkéntelenül is büszkén húzva ki magát, kétkedve bámult rá – Laji az utolsó sansza, a legutolsó, akit úgyszólván tálcán szállít elé a kiszámíthatatlan véletlen, hogy egy Beretva Levente ne névtelenül, elfeledve, magányosan fejezhesse be, hogy még egyszer utoljára megmutathassa, mire is képes, hogy ki is ő, hogy még egyszer feltörhessen, hogy bizonyíthassa, a tragikus módon hátbaszúrt Pató Pál esete korántsem volt véletlen, nem a vak tyúk által is bármikor találandó szem volt a súlylökő, ahogy a fiatalabb edzők, a „doktorok”, akiket ő mint profi céllövő korántsem csak látásból, pláné hallomásból ismer, példátlanul beképzelten állítják. Még akkor sem érti őket, ha beszámítja, hogy ezek a nagyralátó fiatalemberek csak hallomásból értesülhettek Pató Pál hajdani, ötvenes évekbeli, számukra elképzelhetetlennek tűnő rekordjairól; mindez azonban látszólag lepergett a szenvtelenül hallgató edzőről. Viola végső kétségbeesésében le is gyávázta az öregembert, „Beretva Levente – kezdte váratlanul tegezni, hogy jobban, eredményesebben sértegethesse –, te tényleg hadastyán vagy, apóca, nem ismerek rád – fuvolázta –, elgyávultál, meggyagyásodtál, legatyásodtál, kellene gondoskodni valakiről, aki majd pelenkázni fog, hiszen hamarosan sor kerülhet rá, te már álmodni is képtelen vagy, legfőbb ideje immár valami benzintyúkról gondoskodni, aki majd alkalomadtán tisztába is tehet majd, pfuj!...” De a makacs öregember csendesen nevetgélt, s ha haragudott is Viola sértései miatt, nem mutatta. S talán még ekkor sem mondott volna igent – igen konok volt, vankuj székely, ahogy gúnyneve is mutatta –, csakhogy Viola nem állott meg itt, váratlanul, ahogy már utaltam rá, elkapta az öreg jobb mancsát, végigsimított a tetovált sellőn, belenézett a tenyerébe is, és valami isteni sugallattól vezérelve jósolni kezdett: nem, már nincsen sok hátra – mondotta kegyetlenül –, és az öregember kifehéredő, váratlanul védtelenné váló ráncos arcába bámult –, már nincsen sok hátra! és úgy fog meghalni az árokszélen – kiszámítottan újra magázni kezdte Ökört –, mint egy kivert kutya... Míg egy újabb és minden bizonnyal sikeres tanítvány megint és újult erővel adhatna célt és értelmet elbizonytalanodó, hamarosan zátonyra futó életének.
Elhallgatott.
Csak Ökör zihálása hallatszott.
– Sőt – tette hozzá halkan, félelmet mímelve a ravasz Viola –, meg is hosszabbíthatná azt, hiszen a közös siker, akárhogy is vesszük, nem elhanyagolhatatlan az életben, nem mindennapi lendítőerő, jó esetben mobilizálhatja ama rejtett biológiai tartalékokat is, melyeknek létezéséről sokszor nincs is tudomásunk.
Így beszélt a körmönfont Viola a sápadt és reszkető öregembernek, s amikor a megtört Beretva Levente végül is keserűen, vereségét elismerve „igent” mondott, szeleburdin vetve a nyakába magát, kétoldalt cuppanósan puszilta meg az arcát, s amíg én Laji után rohantam, s ők kettesben maradtak, ígérhette meg a képet is, azt, hogy már előtte eldöntötte, fest valamit ajándékba, később beismerte nekem, mindenesetre a puszi után még nem volt szó a képről, az öreg borostás arcát Viola arcához dörzsölte, mint egy fóka a fejét egy másik fóka fejéhez, majd eltolva magától a lányt, váratlanul komorodott el, s méltóságteljesen, mint egy király, követelte, hogy küldjük be a fiatalembert, beszélni szeretne vele, mégpedig, nézett jelentőségteljesen rám, s csippentve bal szemével, elvigyorodott, négyszemközt szeretne beszólni.
A varázs elmúlt, de én ezt már nem észlelhettem, mert kirohantam Ökör szobácskájából, megkeresni a diszkoszvetés eljövendő bajnokát, aki ott várakozott a parkban, dülöngélve, elfehéredve ment be az öreghez, s az ajtóban szinte összeütközött az ugyaninnen távozó, a kelleténél azért – állapítottam meg féltékenyen – vidámabb Violával.
Soha nem mesélte el, mit/miket is tárgyaltak a csukott ajtó mögött jövendő edzőjével. Nem, soha nem derült ki, mi is hangzott el első megbeszélésükön, csupán annyit jegyzett meg szűkszavúan, hogy nehéz lesz, igen, kurva nehéz, s ettől a pillanattól kezdve (nem nézett Violára) nem, ő ezt nem érzi, ő ezt pontosan tudja – eladta a lelkét az ördögnek! S hogy mindezt nyilvánvalóan a boszorkányos Violának köszönheti, de igazán nem tudja, hálás legyen-e neki ezért?
Ahogy akarja – nézett fel rá kissé dühösen az aprócska Viola, aztán belém karolva, a kelleténél azért megint vidámabban kezdett dúdolni valami semmi kis dalt, talán azt, hogy kis kacsa fürdik fekete tóban, de a szemén láttam, hogy dühös. Ibolyakék szemében baljós lángocskák villóztak, arca kipirult.
– A pofátlan disznyó – utánozta Laji falusias beszédét később, már a mozi előcsarnokában (mert moziba igyekeztünk akkor) –, annyi erővel meg is köszönhetné, hogy elindítottuk a lejtőn, nem gondolod?
És ártatlanul nézett rám, s mintha megrebbent volna a szeme.
Ez a váratlan többes szám, azért beismerhetem, tényleg jól esett nekem, noha már akkor beláttam, hogy végeredményben kevés közöm volt a sikerhez, s Viola nélkül valószínűleg soha az életben nem tudtam volna meggyőzni az öreget álláspontja feladásáról. De akkor nem értem rá ezen töprengeni, lenyűgözött a film. Solarist láttuk, Tarkovszkij világhíres alkotását, s talán érthető, hogy már nem tépelődtem tovább – célunkat végeredményben elértük: Laji jó kezekbe került–, inkább igyekeztem a sikertelen kommunikációs kísérletre koncentrálni, azért egy pillanatra feltűnt előttem az öreg edző lapátkeze, tenyerének erős vonalai, melyekből annyira hihetően jósolta Viola baljós cselekedetek eljövetelét. De aztán már nem gondoltam rájuk, megragadott a titokzatos élő óceán. Elsősorban, bevallom, az ereje és a nyugalma. Mindez – mint később kiderült, nem is izgatta violát, fel se fogta, hogy miről szól a film, őt kizárólag az emlékképek nyűgözték le, az orosz erdő vigasztalan és mégis döbbenetes képe, amelyben még – ahogy mondotta – az emberélet útjának felén innen is könnyű lehet végzetesen eltévedni.
Igen, a nyírfák; a fel-fellobbanó máglya; a füst szeszélyes kérdőjelekként ég felé kanyarodó sötétszürke, már-már lilás pántlikái, ezek az elkésett s tán ezért is bűnbánó figyelmeztetések; a szél, amint lenyomja a máglya füstjének örök kérdőjelelt a vigasztalanul magányos fák közé, s az ott gomolyog, mint egy leigázott, hatalmas állat; a fehér ló, amint trappolva közeledik az ösvényen, és nem érhet el hozzánk soha. Az előbb már szinte itt is volt, már-már éreztük verítékének összetéveszthetetlen szagát, de máris távolodik, elkésett, elveszített számonkérés.
A venyigerakásokból füst csap fel az égnek, Viola szorongatja a kezem, szeme elkeskenyedik, lélegzete felgyorsul.
(Ez az erdő, a venyigerakás és a remegő Viola képe váratlanul tör rám, hónapokkal később a kihallgatószobában, ahol hirtelen, magam sem tudom miért, egyedül maradok, szemben egy üres, fehér és vádoló papírlappal, amelyre állítólagos bűneimet kellene felsorakoztatnom. Az asztalon felém fordítva az ország vezetőjének mosolygó kisalakú képe, fölöttem a falon egy nagyalakú kép. Ezt most eltakarja a venyige füstje, hirtelen érzem meg az égő avar csípős szagát is, tüsszentek, erre civilruhás egyének tódulnak a szobába, az egyik félreérthetetlen mozdulattal teszi keresztbe a kezét az orrom előtt, és azt üvölti, hogy a tizenkettedik órában vagyok. A fehér ló ekkor éri el a szobát, trappolása minden más hangot elnyom. Először a kisalakú képet rúgja le az asztalról, majd a nagyalakút a falról. Behunyom a szemem, nem mintha megijedtem volna, de én ezt már úgyis álmodom.)
Az öregember meggörnyedve áll a faház nyitott ajtajában, háta mögött a szobában zuhog az eső.
Igen, talán akkor ott kellett volna megállítanom az időt, talán fel kellett volna lépnünk Violával, kézenfogva a vászonra, be kellett volna hatolnunk a képbe, sétálva kellett volna eltűnnünk a trappoló fehér ló nyomában, a venyigerakások között, a füstben, a kert mélyén, vagy be kellett volna rendeznünk szerelmünk öröklakását az űrhajó egyik eldugott kabinjában, és kávézni kellett volna hívnunk a folyosókon elkeseredetten bolyongó trampli néger lányt.
Igen.
Talán ÍGY más irányt vehettek volna a dolgok, nem került volna sor mindarra, ami megfertőzte nyugalmunkat, és egymással is szembe fordított minket, csak önmagunkat láttató elrontott tükröket. „De akkor írta már Los Angelesből Viola – talán MÁSKÉNT zajlott volna le UGYANAZ! Nem tudom? Mindenesetre a nyugtalanság bennünk volt, és nem annyira a világban. Már csak ezért sem kerülhettük volna ki a ránk leselkedő eseményeket. Nem. itt nem segített volna valaminő szökési (?) Nem volt hova menekülni, hidd el. Önmagunk elől ugyan hová is szökhettünk volna?...” Persze, Viola Amerikából könnyen beszélt, mert már nem érzékelte ama világot, amelyben velem együtt élt és szorongott annyi évig, s mely világot oly könnyűszerrel mentette fel, írván, hogy nem is annyira nyugtalan. Nem is a világ nyugtalanságával volt nekünk bajunk – ha bajunk volt a világgal egyáltalán –, mindenekelőtt a gyanakvással. De erről nem itt, nem most. Inkább visszatérnék Viola emlegetett leveléhez. Ilyesmiket írt ő nekem hosszú oldalakon keresztül, nyughatatlan, már-már olvashatatlan gyöngybetűivel. Ahogy Laji jegyezte meg epésen – mert felolvastam neki fragmentumokat ebből a levélből: „variációk Violád magtalan hiúságára”... Meg kellene kérdezni tőle – javasolta –, hogy guruhoz még nem jár? Mélylélektanászhoz? Pszichológushoz? Érdemes lenne pedig...”
De MINDEZ később – jóval a mozi után – történik, úgy, olyan gyorsan, olyan kivédhetetlen biztonsággal, hogy védekezni sincsen időnk. Hogy Viola esetleg már akkor, az öreg edző meggyőződése, vitathatatlan sikerélménye után – melyet oly nagyvonalúan akart megosztani velem, amikor többes szám első személyben beszélt róla – a Solaris önmagukban is teljes értékű, gyönyörű, a központi ötlettől, Lem fantasztikus regénysztorijától némileg függetlenedő képsoraiban gyönyörködve sem volt, nem is lehetett teljesen nyugodt, ugyan honnan sejthettem volna? Noha akkoriban, azt hiszem már futólag, néhány szóban beszámolt a szürke öltönyös, vörös nyakkendős férfiak ismétlődő látogatásairól. Az egyik férfi őrnagy volt, Hora elvtársként mutatkozott be – ezen derültem akkor, hogyan nevezhetnek valakit Horának? –, s Viola személyi kapcsolatai érdekelték. Elsősorban az én viselt dolgaim.
Viola mindezt a mozi után mesélte el – azt hiszem –, a sötét utcákon sétálva (akkoriban már elsötétedtek városaink, bár még nem élt az ország az állandó mozgósíthatóság állapotában, mint később évtizedekig).
– Ennyi erővel a Romanovok ismeretségi körét is felderíthették volna, 1968-ban, Romániában – jegyeztem meg –, s talán találtak volna még néhány totyakos, rozzant szemtanút Bukarest régi bojárházaiban, s így több sikert könyvelhetnének el, mint a Te ismeretségi köröd, hogy is mondtad, „felderítésével”!
– Nem veszed komolyan – sóhajtotta Viola – Talán neked van igazad. – Hirtelen közelebb simult hozzám, és felcsillanó szemmel javasolta, azonnal menjünk haza.
– Hova haza? – kérdeztem. – Hozzád vagy hozzám?
Az igazsághoz tartozik viszont, hogy Viola baráti, nagyvonalúbban ismeretségi körét szerelmünk életfogytiglani évei alatt nekem, bizalmasának, titkai tudójának sem sikerült a maga teljességében feltérképezni. Először is a jobb megértés végett: több körről volt szó, ezek csak nagyon ritkán érintkeztek és födték egymást. Az egyik nem feltételezte, sőt egyenesen tagadta a másikat, ezért néha az volt az érzésem, Viola egyszerre több életet él, egymással párhuzamos, de egymással alig-alig érintkező életeket – ami csak első hallásra képtelenség!
Mindezt már (jóval később) egyik bensőségesen fergeteges együttlétünk után, díványomon hanyatt fekve, sűrűn dohányozva, és a mennyezet repedés labirintus?., fölé fújván a füstöt, Máriának mesélem. Megborzong, váratlanul húzódik közelebb hozzám, megfeszülök, de egyelőre mégsem kezdeményez, s így nem is kell bevallanom neki semmit, például azt sem, hogy már nem szeretem Violát, ami úgyis csak részben lett volna igaz, s amúgy is képtelen lettem volna ki is mondani!...
– Nem értem – szólal meg kissé éneklő hangon Mária, és iszik egy korty vörösbort az ágy mellett lévő üvegből, aztán mellkasomhoz dörzsöli az arcát, s szája széléről néhány csepp bor vörösen gurul végig a hasamon. – Hiszen mindenkinek vannak ismerősei!
– De őneki ismeretségi körei voltak – mondom (akkor még gyanútlanul) feddő hangsúllyal, de ő nem reagál rá, tovább érdeklődik, s én, balek, heves érdeklődését ébredező vonzalmainak tulajdonítom.
– Na és – teszi le az üveget az ágy mellé –, másnak is vannak ismerősei, ez önmagában még nem ok a felvágásra.
– De itt számtalan különböző életkorú emberről volt szó, férfiakról és nőkről, öregekről, középkorúakról és fiatalokról, akik nem is ismerték egymást, nem is tudtak egymásról; magányos életükben Viola jelentette a közös pontot. Festők, grafikusok, szobrászok, újságírók, írók, költők, céllövők, üzletelő cigányok és falusi tanárok, pártaktivisták, jehovisták, zöldségtermelők, levitézlett bojárasszonyok és egykori katonás tartásuktól megszabadulni, képtelen dzsentrik, nyugdíjas vízmérnökök és totyakos generálisok – soroljam még?, Viola lobogó életének tanúi. Hogyan is szól Viola bevallott kedves filmrendezőjének, Pier Paolo Passolininek egyik hangsúlyozott regénycíme: Una vita violenta.* Igen, itt erről volt szó!...
– Céllövők? Miféle céllövők? – csodálkozik Mária, s én ekkor sem kapcsolok, hogy a felsorolt s igazán színes társadalmi kategóriák képviselői közül miért éppen a céllövők érdeklik? Fekszem mellette, mosolygok, iszom egy korty bort Mária fölött átnyúlva egy pillanatig hozzáérve durcásan meredező mellbimbóihoz, s az ágy körül feltűnnek a céllövők. Az első kör. Ugyanis egykori és mellőlem külföldre távozó barátnőm elsősorban nem szobrásznak tartotta magát, aki isten kifogyhatatlan kegyelméből időnként, szabad idejében, úri kedvében célba lő, hanem céllövőnek, aki – lásd, mint fent – festeget is, szobrászkodik is, rajzolgat is. Brékó a diák légpuskáját lóbálja, agárarca lassan, fokozatosan vörösödik el, Tamásfy úr, a tréner megigazítja kifogástalan öltönyén a becsületrendet, Szilvia – Viola riválisa – hosszú fehér ruháját felemelve pukkedlizik, kivillan egy pillanatra telt barna combja is. Endre, Viola imádója hátrafordul, és pisztolyával szenvtelenül lövi a tízeseket (ahogy ő mondja flegmán), a „tiszteket” a falon megjelenő céltábla közepébe. Endre mögött Iván áll frakkban, fehér kesztyűben, és rezzenéstelen arccal bámul az ágyon mellettem elnyúló Máriára, mellette két vékony, farmeröltönyös fiatalember várakozik (őket nem ismerem, bizonyára Tamásfy úr újabb „szerzeményei”, induló tehetségek).
Mária csodálkozva néz rám, én a céllövőket nézem, ők egy pillanatig sem nyugszanak, Szilvia elkerekedett szemmel néz le ránk, aztán hirtelen elhatározástól vezettetve, fehér ruhájából kibújva, kis piros bugyiban és melltartóban hasal az ágy mellé, kezében kisöblű sportpuska, arca elszánt Nem tudom, mit láthat, mire célozhat, megborzongok. Iván ránkvigyorog, kis üveget varázsol elő a zsebéből, résztvevő arccal nyújtja a két ismeretlen fiú felé. „A célzóvíz” – mondja rekedtes hangján. „Szó sem lehet róla” – dörgi a háttérből Tamásfy úr, de a fiúk azért, mintha nem is hallanák, isznak egy-egy kortyot, majd Szilvia mellé hasalnak le, szorosan, két oldalt, csak úgy puska nélkül, „szolidaritásból”, Endre viszont nem fogadja el az üveget, Iván vállat von, kiissza, feldobja, s a lesben álló Bréko, csípőből, mint arizonai mesterlövész, máris tüzel, aztán feldobja a légpuskát, az üveg szétrobban a levegőben, de – döbbenek meg – teljesen hang nélkül, s a lehulló üvegcserepek sem csörömpölnek. Iván tovább vigyorogva szól rá Szilviára, aki az egyik mellette hasaló srácnak adva át puskáját, lángvörösen felemelkedik, de nem tudom eldönteni, melltartója vörösebb, vagy az arca, mert Iván egy szemvillantással parancsolja le róla a melltartót, mint kupecek a lovak fogát a piacon, aggályos szakértelemmel vizsgálja Szilvia mellét, Kentet vesz elő, egy szál cigarettát óvatosan helyez rá a lány huzatban megkeményedő mellbimbójára, s mindannyian lélegzetvisszafojtva lessük az egyensúlyozó cigarettát. „Príma” – mondja rekedten Iván. Felugrom. „A fogmosópohár esett le” – mondja magyarázóan Mária, a kagyló mellett áll, és megszokásból nyitja ki a melegvizes csapot. Mikor kelt fel, nem tudom, a csap egykedvűen hördül egyet-kettőt, víz nem folyik.
A céllövők körbefognak, arcuk feszült, s amikor Mária visszafekszik mellém a díványra, Szilvia is elszánja magát, kilép piros bugyijából is, és mellénk hasal a díványra. „Ide figyelj – ragad vállon Brékó, bénultan fekszem a két lány között, akik viszont egymással szemeznek –, mi van Violáddal? Igaz, hogy besúgó volna?” Rá akarok szólni Máriára, hagyjon békét Szilviának, nehogy kikezdjen vele, hát nem látja, hogy ez az újabb csapda, inkább ugorjon fel, és vegyen magára valamit, nem restell pucérkodni ennyi férfi előtt, hát nem veszi észre, hogy kocsányon lóg a szemük? Mária mintha értené, amit gondolok (nem tudok megszólalni!), érthetetlen arccal emelkedik fel, a céllövők körbeveszik, egy pillanatra eltakarják előlem, de ő visszafordul, rám mosolyog, s tesz egy lépést felém, úgy hatol át a fiúkon, mintha nem is lennének, lehet, nincsenek is. „Levertem a fogmosópoharadat – csókol puhán arcon –, majd veszek másikat, de amíg fel nem seprem az üvegcserepeket, ne kelj fel.” Az nem a fogmosópohár volt, akarom mondani, de Szilvia puhán tapasztja levendulaízű tenyerét a számra, és szorosan simul hozzám, nem enged beszólni.
– A céllövők – ülök fel, ellökve magamtól, és a feszülten figyelő Endrére mutatok, de Mária csodálkozva néz rám, s fejem magához rántva, brutálisan csókol bele a számba, mintha nem takarná el a hozzám simuló Szilvia tenyere.
– Miféle céllövők? – liheg, s figyelmesen néz rám.
– Hát a Viola barátai – motyogom zavartan, és megdörzsölöm a szemem. – A csapat.
– Itt nincsen senki – állapítja meg egykedvűen Mária. – Álmodtál, szívem.
– A fürdőszobában voltak? – fordulok feléje. – Nem láttad őket?!
– Milyen fürdőszobában? – bámul rám ártatlanul. – Hát van itt fürdőszoba? Mondom, hogy álmodtál.
Nevetünk.
– Te – bújik hozzám Mária; és simogatja az arcom. – Ha akarsz, mesélj még világhíres Violádról. Miért barátkozott pontosan céllövőkkel?
Felemelkedek. A függönyön egy érme alakú lyukon beszökő napfolt mintha megakadna két melle között, ahogy velem szemben térdelve a díványon feszülten bámul. Rágyújtok.
– Nem barátkozott – szívom le mélyen a füstöt, és karikában fújom a plafon álszent, ördögfejeket formázó repedései felé. – Nem lehet azt mondani, hogy barátkozott volna?
– Nem értem – kacag Mária. – Akkor mégis mit keresett a társaságukban?
Némán bámulok rá, de én, barom, nem fogok gyanút, még véletlenül sem teszem fel legalább önmagamnak a kérdést, hogy mi a fenéért érdeklik pontosan Viola céllövő barátai? – Ő maga is céllövő volt sóhajtok. – Országos bajnok – és cigarettámat elnyomva, szembefordulok Máriával, nyelvemmel keresem meg mellel között a lágyan világító napfoltot.
Mit lehet elmesélni ebből az egészből, ráadásul egy másik nőnek, aki nem is szeret engem, saját bevallása szerint is legfeljebb csak szexuális partnerének tekint. Akkoriban persze ezt sem értettem, s azt sem, miért is hagyott el Viola? Mint ahogy képtelen voltam felfogni, miért engem részesít „előny”-ben – ezt is így, s pontosan ezekkel a szavakkal és nevetve hangsúlyozta! – Mária, amikor bevallottan a barátomba szerelmes, de vele viszont csak játszik, mint „macska az egérrel”, noha láthatólag őrülnek meg egymásért. Ha nem lettem volna a lelkem mélyén meggyőződve, hogy a csapodár Viola szerelmünk havában már lefeküdt Lajival, ki is szállok az egészből, és hagyom, őrjítsék meg egymást nélkülem. Valamiképpen ez is egy megoldás lett volna, de mégsem tettem meg, magam sem tudom miért? Talán ebben az egészben mégis Ökör, a bölcs öreg tréner elgondolása diadalmáskodott, a Mester ugyanis meg volt győződve, hogy a világon mindent beleszámítva, azért mégiscsak a féltékenység a legjobb hajtóerő, állandóan ösztönzi a delikvenst, jelen esetben világhírnévre törekedő barátomat, hogy újabb és újabb rekorderedményeket érvén el, legalább a diszkoszvetésben diadalmaskodhasson, ha már a szerelemben képtelen erre.
Nem tudom!?
Nem értettem – amint ebből is világosan kiderül – semmit mindabból, ami akkoriban körülöttem zajlott, noha egy kis számító logikával – ilyesfajta gondolkozásra ösztönzött Viola is, aki talán önzetlenül, talán nem, de mégiscsak szeretett engem –, már akkor sok mindenre rájöttem volna, pusztán egymás mellé rakosgatva a tények játékkockáit.
De nem. Én csak sodródtam az eseményekkel, s valósággal büszke voltam közönyömre, ami egy másik megközelítésből, egészen másnak számíthatott, hülyeségnek például, vagy naiv és ostoba vakságnak. S mindenesetre növelte kiszolgáltatottságomat. Ennek persze nem is voltam tudatában, s ez azután végérvényesen lehetetlenné tette saját helyzetemet. Amikor Bréko, a diák, Viola feltétlen híve, barátja, bizalmasa és modellje (akiről nem kis megdöbbenésemre, nemcsak aktokat rajzolt és festett, hanem agyagban is megmintázta) lihegve állított meg a parkban, idegesen forgolódva maga körül, mintha ismeretlen üldözőit keresné a fák között, lihegve megkérdezte, hogy mi a véleményem a mindkettőnk által imádott Violáról? – elképedtem. Mellen ragadtam. Sejtelmeim – hogy Viola nemcsak rajzolgatja a srácot, hanem le is fekszik vele – hirtelen igazolódtak be, de Ő kitépve magát a karomból, sziszegve vágta az arcomba, ha arra gondolok, hogy Viola vele, pontosan vele, a barátjával csal meg engem, tévedek, erről szó sincsen, Ő azt kérdezi, hogy igaz-e mindaz, amit Violáról suttognak? Még ekkor sem kapcsoltam, erre brutálisan kérdezett rá: hallod, azt állítják róla, hogy besúgó. Látván megdöbbenésemet, sietve tette hozzá, nem jön, hogy higgye, persze, de sokan állítják, nem egy ember, nem is kettő, és szól fuvatlan nem indul, ő viszont, ragadtam ismét mellen, azt állítja, hogy Viola feltétlen híve, modellje, jó barátja. Hát csak ennyire bízik benne? Bréko idegesen bontakozott ki, újra szétnézett a néptelen parkban, mintha megvillant volna egy alak a felső sétatéren, lehet, hogy ő is észrevett valamit, nem tudom, mindenesetre elhallgatott. A pavilon körül cirkáltunk, s miután megnyugodott, félszavakkal vázolta a gyorsan pörgő eseményeket: 1. nem tudok/tudtam arról, hogy Violára rászántak a kékszeműek?!? 2. Mindenesetre minél gyorsabban igyekezzek megtudni tőle saját jól felfogott érdekemben is mindent, legfőképpen a látszólag jelentéktelen részleteket, mert ha nem, baj lesz, nagy baj! 3. Lehet, így is baj lesz, de legalább tudni fogjuk, honnan fúj a szél, mit akarnak megint? 4. Illetve rosszul fejezte ki magát, mert máris baj van, sorba hívogatják be az egész csapatot. 5. S hogy mi köze van Violának az egészhez: hát még mindig nem értem, az, hogy kihallgatás közben rá hivatkoznak, hogy ő ezt már bevallotta, így, mintha lenne akármi bevallani valójuk is nekik, céllövőknek! 6. Nem, még ne szóljak közbe, tudják, mit akarok mondani, hogy kik, miért a többes szám, hát ő és a többiek, nyilván, a céllövők, annyi sütnivalójuk azért nekik is van, hogy felmérjék, mindez lehet taktika is, a szekusok jól bevált taktikája, divide et impera, nem? de ők mindenre kell gondoljanak, s ahogy az edzőjük mondja, elsősorban a legrosszabbra, mert mi van akkor, ha mégis igaz? és 7. Azt is el kell mondania nekem, hogy a kihallgatótisztek korántsem csak Violára hivatkoznak, hanem Ivánra is, sőt a híres lövőnek egy kézzel írott vallomását is megmutatták, ebben Iván állítólag – a tiszt szerint – mindent elismert, hát nem szörnyű? Pontosan ő, Iván tegyen ilyent, rántsa bele az egészbe őket, az egész csapatot, az ártatlanok gyülekezetét. 8. Hogy honnan tudták ők, már persze nem ő, hanem közülük azok, akik látták Iván állítólagos vallomását, hogy az írás tényleg Iván keze írása? Jó vicceim vannak, fel se tudom tételezni, hogy annyi évi együtt versenyzés és szoros szellemi együttlét után esetleg ismerhetik egymás keze írását, de a legszörnyűbb az egészben mégis az, hogy mindezt nem is merik nyíltan, ápertén, kérlelhetetlen és következetes „proletár” őszinteséggel megmondani Ivánnak, aki 10. azt állítja, hogy neki meg Viola kézzel írott vallomását mutatták meg, azzal zsarolják, s ő minden kétséget kizáróan felfedezte egykori szerelme – előttem Ivánnal volt kapcsolata Violának – kézírását. 11. És ezt habozás nélkül elhitték először Ivánnak, hiszen ő tényleg ismeri, ismerheti Viola keze írását, hiszen az előidőkből őrzi még hozzá írott rajongó hangú leveleit; na jó, ne idegeskedjek fel, ennek az egésznek már az én érkezésem előtt vége volt, Viola már hónapokkal a velem való megismerkedése előtt kiadta Iván útját, ő azt is tudja, miért, egyszer el is mondja nekem, de most nincs erre idő, most még azt kell megkérdeznie, hogy 12. arról se tudtam, hogy mit tervezett Endre, egy balszerencsés pillanatában, hogyan, még nekem sem beszélt róla Viola? mindentől függetlenül ez azért szép volt tőle, nem, ő erről nem mondhat semmit, tény az, hogy Endrére s rájuk mindannyiukra, Ivánt is és Violát is beleértve, terhelő adatok sorakozhatnak abban a két (kézzel írott) nyilatkozatban, vagy hogy is nevezze?...
Bréko kifulladva hallgatott el, zavartan pislogott rám, a zenepavilon alatt álltunk, ahol hajdanában, nem is olyan régen, még a kopaszra nyírott javítóintézetesek zenekara játszott minden vasárnap délelőtt a város törekvő, lelkes ifjúságának. Végre átvettem a szót, s elmondottam az elkámpicsorodó diáknak, hogy mindez lehet beugratás is, talán tudja, hogy én zűrzavaros életemben sok mindennel foglalkoztam, természetesen grafológiával is, ezért tudom, hogy szakemberek egy bizonyos alapszinten bármilyen kézírást tudnak utánozni, ha akarnak, itt is ez történhetett, akik látták a két kézzel írott vallomást, legfeljebb másodpercekre látták, s a felületes hasonlóság ilyenkor a legszembeötlőbb, nem volt kellő idejük viszont alaposan megvizsgálni a vallomásokat, mert számító módon csak fel akarták velük zaklatni a delikvenseket, de nem adták oda nekik, finoman fogalmazva, tanulmányozás végett.
De nem, kezdte újra Bréko, és újabb és újabb vádakat zúdított rá, hogy így a hálátlan Viola, és úgy a kurva Iván, és ő kezdettől tudta, hogy ez lesz belőle, és így tovább a kékeszöldes végtelenig. Bréko egyre jobban lendületbe jött, kígyót-békát rárakott Violára és Ivánra, láthatólag maga sem hitte az egészet, de mondotta mégis, mint akit felhúztak. Már zúgott a fejem, s rákérdeztem. „De hát miről van szó, könyörgöm, miről van szó? Csak nem szőttetek összeesküvést ti élenjáró, élmunkás céllövők hazánk legszeretettebb fia, az első bányász ellen!”
Na ugye, képedt el Bréko, és rám meredt, s még azt mondom, hogy Violának nem járt el a szája, na ugye, tudta ő jól, hogy ez lesz belőle, egy ilyen hülye, magának való figura, mint amilyen én is vagyok, már rögtön következtet, és filozofál, amikor ők csak...
Újra elhallgatott, zavartan meredt rám.
– Hát mégiscsak erről van szó? – röhögtem felszabadultan, mintha valamit sikerült volna megoldanom, noha csak zavarosabb lett minden.
– Te hülye vagy! – sikoltotta rekedten Brékó, annyit beszélt nekem, hogy berekedt, és elszaladt a fák között, de éjszaka váratlanul megjelent munkahelyemen, a kályhagyári műhelyben, hogy kibéküljünk, és kialakítsuk a közös stratégiát. Ezt megelőzően be kell vallanom, én is megkerestem Violát, épp két újságíró barátjával kávézott, s valami nyugatnémet cuccokat kínált nekik eladásra, diszkréten az asztal alatt mutogatva a holmit, noha az egész kávézó, kis túlzással, az egész város tudott üzelmeiről, s nagyon sokan tőle vásároltak, ezért bizonyos jutalékot is kapott a csencselőktől. Nem tudom, nem is érdeken, akkoriban sem. Nekem elég volt a teste, ahogy akkoriban társaságban, félrészegen röhögve hangoztattam; noha lelkem mélyén szorongva akkor is nagyon jól tudtam, ez nem igaz, helyesebb lenne úgy fogalmazni, hogy elég kellene legyen a teste, vagy még helyesebb lenne sehogyan sem fogalmazni erről, hiszen az igazság az, hogy én Viola lelkére pályázom, ezt ő is tudja, játszik velem, mint a macska az egérrel, állandóan kisiklik, kelepcéket, csapdákat állít nekem, s titokban bizonyára mulat rajtam, mert meg van győződve, hogy ő nyeri meg a kettőnk között dúló háborút. Na, erről ennyit, vissza a kávézóba. Természetesen helyet foglaltam az asztalnál, Viola puhán szájon csókolt, saját kávéját tolva elém, fecserészett tovább a tollnokokkal, a kávé méregerős volt – akkoriban még méregerős kávékat lehetett inni, hogy egyre éberebb lehessen a delikvens – aztán eltűnt ez is, de most nem a „nyihahás időkről” akarok beszélni, hanem ezen boldogtalan idők kezdeteiről, az állítólagos „kibontakozásról”. Amikor Viola hirtelen rám pillantott, félszájjal súgtam oda neki, jöjjön, beszélni akarok vele, erre azonnal elbúcsúzott az újságíróktól, az egyik szótlanul fizette ki a cucokkat, szokatlanul sok kék százast tolt Viola elé, szerelmem számolatlanul gyűrte barna retiküljébe, taxival mentünk haza hozzá, a kis szobában már sötét volt, nem is gyújtottunk villanyt, remegve vetkőzött, s a nyakamba csimpaszkodva kereste a szám, de eltoltam.
– Innék valamit – jegyeztem meg, s tévetegen kezdtem vetkőzni.
– Valami baj van – jött vissza Viola a teakonyhából, a hűtőből kivett párás vodkásüveggel.
Ittunk, cigarettázva hevertünk egymás mellett a süllyesztett tutajszerű heverőn. A vodkától kissé rekedten kezdtem el, valamit titkol előlem, mit titkol előlem? Erre ő nevetni kezdett, megcsókolt, s titokzatosan nemet intett, nesztelenül emelkedve fel a fésülködőasztalhoz ugrott, s egy cetlire sebesen írt fel valamit, és dúdolva nyújtotta felém.
ERRŐL ITT MOST NE BESZÉLJ – olvashattam döbbenten. – AZT HISZEM, LEHALLGATNAK!
– Tegyek fel zenét – kérdezte Viola, s elmorzsolt szeme sarkában egy könnycseppet.
– Mozartot, jó – néztem rá, és ittam az üvegből. – Valamelyik hegedűversenyt vagy a Rondót.
Később, a kályhagyár felé sétálva – elhatározta, hogy elkísér – bevallotta, hogy az a dolog komolyabb, mint gondolta, egyre sűrűbben hívogatják, s úgy érzi, már nem bírja sokáig cérnával, a hülye gyanakvás megőrjíti, s attól is fél, hogy a végén még beugratják valamibe, már unja ezt a hülye párbajt, ahol mindenki mindig egyedül áll szemben egy piszkosul felszerelt, aljas, gátlástalan stricikből álló, összehangolt szervezettel, s attól is retteg, hogy „legjobb esetben” semmit nem tudnak rábizonyítani, ha semmibe nem tudják berángatni, teljesen lejáratják, lehet, hogy fölöslegesen érzékenykedik, de úgy észleli, sorra fordulnak el tőle a barátai is, az edzésen is olyan furcsa minden (nem olyan, mint régen, amikor csak röhögtek, viccelődtek!), mindenki olyan szertartásosan szigorú és hűvös vele, hogy szeretne messzire rohanni, mindenki tartja a távolságot, az edző se tréfálkozik mostanában, komor, mint egy medve, mint egy úriszabó, az újságíró haverei se a régiek, ma például, amikor leült a törzsasztalhoz, látta az arcukon, hogy legszívesebben elmennének, és ez, higgyem el, lassan elviselhetetlenné válik, ezt nem lehet ép észszel eltűrni, ő most nem lelkizik, de ez tényleg kibírhatatlan, rettenetes, ez maga a pokol! Úgy érzi magát, mintha leprás lenne, mintha?...
Soha nem bocsátom meg magamnak akkori viselkedésemet. Ahelyett, hogy igyekeztem volna megnyugtatni az egyetlen lényt, akit szerettem, szúrósan néztem rá, s nemhogy elmondottam volna a Brékóval való beszélgetésünk – noha utólag mégiscsak kiköböztem, Brékó ezt beszámítva vallott nekem, hogy ha ő már nem meri, legalább én figyelmeztessem a szeretett lényt arra, hogy ml készül ellene, hogy mi van –, hirtelen váratlanul, szokatlanul durván kérdeztem rá: – És Iván? (talán Brékó csodálkozó arca jelent meg előttem, mért, te nem tudtál róla, hogy már jóval előtted befejezték?...)
De Viola ezúttal, szegény, nem gyanított semmi keresztkérdést, csüggedten mondta, ő sem áll szóba velem, sóhajtott, amikor a tegnap edzés után – gyónt – odament hozzá, és félre akarta hívni, hogy beszélgessenek, olyan undorral tért ki egy esetleges, „mindent tisztázó” beszélgetés elől, ami őt teljességgel kétségbeejtette, pedig azt gondolta, hogy Iván azután igazán ismeri őt, és tudja, hogy...
– Mit? – kérdeztem élesen. – Mit tud Iván?!
Viola rám bámult, s zokogva kezdett rohanni a folyó felé. Akkor döbbentem rá, hogy már a híd közelében járunk, s idegesen vetettem magam utána. Utolsó pillanatban, már a parton kaptam el. Ő megbolondul – dőlt nekem szipogva –, ő nem bírja a gyanakvás iszonyú légkörét, amit azok az idióták szántszándékkal alakítottak ki körülötte, hogy megtörjék, s felmorzsolva maradók ellenállását is, rábírják, hogy mindent – és nyomatékosan kér arra, hogy most figyeljek, ne szóljak közbe, és jól értsem meg –, MINDENT valljon be.
– De mit? – kérdeztem kedvesebben, a haját puhán simogatva. – De mit, a jó istenért? Mi az a MINDEN?
Ő erről nem beszélhet, ő erről nekem se beszélhet, higgyem el, nem azért, mintha nem bízna bennem, egyébként is, el tudom képzelni, hogy ágyát és mindenét megosztja velem, és szeret és becsül és velem él, meg minden, s lehetne ezt az egészet bizalom nélkül? de jobb, ha erről az egészről én nem tudok egyáltalán semmit, így azután, ha engem is kihallgatnak, nem lesz mit bevallanom, hiába akarnak lépre csalni, csak tátogni fogok, mint egy partra vetett hal, s ők előbb-utóbb rájönnek, hiszen tényleg szakemberek, hogy én igazán nem tudok semmit.
– Miről? – kérdeztem. – Nem értem, az istenért. Miről beszól? Mi ez az egész? Megint összecsúszott Ivánnal, mondja csak meg nyugodtan, én félreállok, bennem van büszkeség, én...
Viola elkínzottan kezdett nevetni, ó nem, csókolt szájon, nem erről van szó, higgyem el, dehogy csúszott ő össze Ivánnal, teste se, lelke se kívánja, nem is csalt meg, mióta együtt vagyunk, verjem ki abból a makacs fejemből az ilyesmit, most, amikor sokkal komolyabb dolgokról van szó, s higgyem el, a saját érdekemben nem avat be, jobb, ha legalább én nem tudok semmiről semmit.
– De miről? – kérdeztem újból kábán, mint akit felhúztak. – Beszélj! Miről nem kell nekem semmiről semmit sem tudnom, az Istenért?!?
– Örülj, hogy még nem hívattak – lett hűvös hirtelen a Viola hangja, s élesen mért végig az ezüstös holdfényben, aztán karon fogott, s újra megindultunk a műút felé, a forgalom szeszélyes fényeit figyelve.
Később más oldalról próbálkoztam. – Csak nem gondolja, hogy... kezdtem el, s tétován hagytam abba, elengedtem a karját, zavartan bámultam rá, igyekeztem még ügyefogyottabbnak látszani, mint amilyennek általában látszódhattam.
Ekkor Viola újra kiborult, s rohanni kezdett az úton a város felé, „majd fognak hívatni téged is, te szegény...” – szólt vissza még, és hirtelen intett le egy üres taxit. Kábultan bámultam a kocsi után, amint szélsebesen sepert el az éjszakában, de nem mentem utána, nem mehettem, várt a munkahelyem. Akkoriban egy kályhagyár szárítójában vállaltam az éjszakai tűzrakó hálás szerepét. Nem volt egyéb tennivalóm, mint nem engedni kialudni a tüzet. Írhattam is a formázok kecskelábú asztalán akkori papírjaimat, mint nyomjelző lövedékek, ütik át a zsíros agyagdarabok, akkori „korszakomra” figyelmeztetve. Soha nem bocsátom meg magamnak, hogy akkor nem hagytam a francba a kályhagyárat, s nem siettem utána. De hát ilyen őrült az ember, soha nem tudja, éppen mit puskáz el végérvényesen. Hogy én akkor éjszaka veszítettem el Violát, hogy akkori végzetes magányában határozta el, hogy elmegy az országból, az több mint bizonyos...
De mindez amúgy is jóvátehetetlen immár. Vissza inkább Brékóhoz, aki békülni jött, de nemcsak ezért. Azért is, hogy szóhasználata szerint „beavasson”... Ma sem értem, miért volt erre szükség, a céllövők talán azt gondolták, már épp eleget tudok ahhoz, hogy tudjam az egészet? Vagy ellenkezőleg, azért avattak be, hogy egyúttal bűnrészessé is tegyenek, de hát az, amire készültek az én szememben, az én megítélésem szerint egyáltalán nem számított bűnnek, sőt! A száradó vázákat, bokályokat aggályosan megfeszülő arccal figyelve, úgy dönt, bent mégsem biztonságos. Amíg idegesen szív el egy cigarettát, megrakom a kályhákat, ki tudja meddig tart kényszerű beszélgetésünk. Mint egy rossz amerikai krimiparódia, merevedik ki emlékeim között ez az éjszaka, talán ezért is a jelen idő, mintha ma történne az egész, mintha mindig történne, annyira valószerűtlen is ugyanakkor, mintha nem történt, és nem is történhetne meg soha.
A cigarettát elnyomja, bevágom az utolsó kályhaajtót, kimegyünk. A májusi éjszaka puhán magába fogad. Egy fűzfa alá ülünk le. Bal felünkön lágyan csobog a folyó. Arcunk benne még fiatal. De ennyit a nosztalgiából (ennyi is sok és émelyítő!), inkább megpróbálom pontosan felidézni ennyi év távolából Brékó szavait. Ez önmagában is nehéz, hálátlan feladat, hiszen eléggé összefüggéstelenül, a maga „mozaik-stílusában” adta elő a képtelenségek e megejtő, tébolyodott sorozatát, minden elvetemült és hátborzongató részlet után bizonygatva, hogy nem, ő nem hamukázik, higgyem el, nincsen is miért, nem simlizik, kizárólag az egy és összefüggő, tehát oszthatatlan, megmásíthatatlan igazságot adja elő, mégpedig jó lenne ezt is észbe vésnem, nem azért, helyesebben nemcsak azért, mert haverok vagyunk, hanem a többiek megbízásából! (Hogy haverok vagyunk, azért mégis számít, hiszen elvállalta a megbízatást, nem?) S miért vállalta el azonkívül, hogy haverom? Nyilván azért, hogy ne legyek gyanútlan birka, ha majd hívatnak, mert effelől azért ne is legyenek kétségeim, egészen bizonyos, hogy engem is beidéznek majd, és éppen ezért támadt Endrének az a véleménye, hogy – ha már önhibámon kívül, mint a Viola szívszerelme – belekeveredek ebbe az összekuszált, bonyolult, mondhatni hamleti „ügybe” (ezt a jelzőt akkor sem értettem, s némileg fennhéjázónak tartottam már abban a pillanatban, amikor elhangzott), jogom van tudni, hogy mégis miről van szó, mi után nyomoznak olyan eszeveszett türelmetlenséggel a beijedt, fantáziáló, minden bokorba rémeket, de legalábbis irredenta, horthysta ügynököket sejtő „kékszeműek”.
Brékó mely lélegzetet vesz, komótosan gyújt rá, a gyufa fellobbanó fényénél szemembe vág, és egy kissé meg is lep sovány, elkínzott arca. A diák ideges, s van is miért, hiszen én is abban a pillanatban hallom meg először ama jellegzetes zajt (mint egy ujjperec kissé felerősített roppanása, egészen olyan), amit a súlypontját óvatosan az egyik lábáról a másikra áthelyező, megfeszített test okozhat. Igen, csak egy halk roppanást (csak annyit, mint egy sóhajtás) hallunk, mégis megmerevedünk azonnal mindketten, s amikor egy újabb nesz kél – talán valami apró ág törhet össze az ismeretlen leselkedő talpa alatt –, egyszerre ugrunk Brékóval, és vetjük magunkat a zaj irányába, de elkésünk nyilván, az ismeretlen néhány lépés után csónakba ugrik, s mire a partra érünk, csak a távolodó csónak halk neszei hallatszanak, nem is látunk semmit a sötétben.
Akkor találjuk ki, hogy felmegyünk a gyárcsarnok lapos tetejére, s meghúzódva a kémény árnyékába, legalább megfigyelhetjük, közeledik e valaki. Az üres és hatalmas tetőn, a Hold sejtelmes és szórt fényében egy egeret is észre vehetünk, nemhogy egy spiont.
Így lesz.
– Most már tényleg mérget vehetek rá, hogy be fognak idézni – súgom rosszkedvűen.
Brékó fölényesen legyint, ettől jövök megint dühbe. – Ha már kalandregényt játszunk – teszi nyugtatólag a kezét a vállamra –, tudd, én tudtam, hogy ez az alak követ, és azért nyújtottam úgy el a bevezetőt.
Elképedek.
Nevet.
– De hát ezeknek elég, ha együtt látnak minket, nem gondolod, s azonnal összeáll a kép az összeesküvéseket vizionáló agyukban.
– Csakhogy ez az alak, aki őt követte – suttogja titokzatosan Brékó –, nem szekus volt, erre mérget vehetek.
– Hát? – jövök újból indulatba. – Ki volt? A szeretőd? Ilyen fiatalon rátértél a fiúkra?
Brékó nevetni kezd. – Nyugodj meg, öreg – mondja. – Ez a konkurencia volt.
– Miféle konkurencia?
– Tudod, én is üzletelek ezzel-azzal, s ez a konkurens cég volt, aki Violát is zaklatni szokta. Most látta, hogy nem magnókról van szó, és békén hagy egy ideig. Érted?
Némán bámulok a diákra, kucorgunk egymás mellett szótlanul a kémény mögött, aztán Brékó újra mélyet sóhajt, rá akarna gyújtani, de lefogom a kezét, erre töredezetten, félszavakkal, kifacsart mondatokban, felesleges szüneteket iktatva be, állandóan, ha kell, ha nem, megszakítva, lesve, fülelve, megint elszántan folytatva – a rumtól, amivel én kínálom meg, hogy ilyen „kedves” volt, és kijött –, kissé felindulva, az érzelmek rátörő rohamaitól fátyolos hangon, fölindultan a következő képtelen, enyhén gyermeteg történetet adja elő: ők hárman, ezt vegyem észbe, legyek szíves, egy akciót készítenek elő, amely, ha sikerül, megoldást hozhat (hogy milyent, azt akkor sem, azután sem mondotta, igaz, nem is kérdeztem!), igen, jól sejtem, Endréről, Ivánról és róla van szó, a többiek, s így természetesen szegény edzőjük, a balszerencsés sorsú Tamásfy úr – nem is tudnak róla, fogalmuk sincs semmiről, teljesen tájékozatlanok, bármennyire is fájdalmas, de számolni kell őnekik egy korai bukás veszélyével is, ezért sem avatták bele szegény ártatlanokat... De tegyem a kezem a szívemre – néz a szemembe Brékó – én az ő helyükben nem így tettem volna-e? Hiszen a közmondás szerint is jobb félni, mint megijedni, s mégsem avathatták be végeredményben az egész csapatot? Viszont az, hogy mégiscsak szaglászni kezdtek a szimatok, nem azt bizonyítja-e természetszerűleg hogy teljesen igazuk volt a titkolózásban? Próbálok közbeszólni, konkrétumokat szeretnék az „akció” mibenlétét illetően, de Brékó most megint rátalál vesszőparipájára, a gyanakvás oly megejtő témájában merül el, nyakig, hiszen mondja, ahogy Iván is kifejtette, még azelőtt természetesen, hogy őt is gyanúba vették volna, hogy a legveszélyesebb az lenne, ha ők hárman is gyanakodni kezdenének egymás ra!... S hát nem bekövetkezett ez is, ami már maga a bukás, nem? Endre bizalmasan az este meg is vallotta neki, hogy bizonyos értelemben a szervezet máris elérte célját, hiszen „éket” vert közéjük, hogy költőien fogalmazzon, a gyanakvás ékét, s azután brutális gyorsasággal kezdte kihallgatni társaikat, sugallva, sőt nemegyszer hangosan, mint hangosan ordítva ki is mondták, hogy hiába a tekli-mekli, a mellébeszélés, ők igenis, úgyis MINDENT tudnak, véssük észbe, MINDENT, noha ez talán mégiscsak a szokásos hazugság lehet, amivel a kékszeműek a világot etetni szokták, ha ebben az országban semmi nem megy úgy, mint ahogy mennie kellene, miért pontosan ez a szervezet működjön hibátlanul? Nem? Endre is meg van győződve arról, hogy kaptak ugyan „fülest” valahonnan, de még csak sejteni sem sejtenek semmit, és ezért játsszák meg a mindentudó nagyapót, hogy hátha valaki lépre fut, s idegességében, szorongásában, félelmében mégiscsak „köpni” fog, s akkor már egy használható nyomon indulnak el. Igen, Endre is azt mondja, hogy miért pont ez a szervezet ne működne a megszokott balkáni lezserséggel? Higgyem el, sugallta, hogy ezek is pont olyan lököttek, felületesek, mint a többiek, a többi hős és boldog állampolgár, pontosan úgy unják a dolgukat, mint a szakszervezeti felelősök, a pékek vagy a forgalmisták, nem is lehetnek mások, őket is fertőzi ez a lelkesedést mímelő, de végeredményben egysíkú tökunalmas miliő, ami a szocialista Románia. Másrészt – s ezt Endre is üzeni –, ha mindent tudnának, ahogy állítják, korántsem lennének ilyen idegesek, nem lennének így megtojósodva; nem, nem tudnak mindent, távolról sem, de valamit mégiscsak megszimatoltak, s azt a valamit a dolgok állása folytán, az elemi logikát figyelembe véve, valakitől tudják, s annak a valakinek a kilétére kellene sürgősen fényt deríteni.
– És arra nem gondoltatok – nézek Brékóra –, hogy esetleg lehallgattak valahol? Nagyokosok!
– Nem – Ingatja a fejét a diák, újra rá akar gyújtani, nem engedem, inkább a rumosüveget nyomom a kezébe, de nem iszik. – Erről, azt hisszük, nem lehet szó, nem, itt valaki „füles” van a mesében. Ki kell deríteni, kicsoda! Az akció további folytatása, és nem utolsó sorban önnön biztonságunk érdekében is nagyon hamar ki kell deríteni. Éppen ezért avatnak be engem is bizonyos fokig – vesz mély lélegzetet Brékó –, hogy talán próbálnám meg Violából kamatyolás közben kiszedni, mit is tud ő, mennyit tud, és ebből mégis mennyit kotyogott el a szigorú elvtársaknak?
Megdöbbenek.
– Ti azt kívánjátok tőlem, hogy spionkodjak a szerelmemre, noha világosan még mindig nem akarod megmondani, hogy pontosan miről is van szó?
– Említette már – lesz újra ideges Brékó –, hogy egy „akcióról”, ami...
– Egy „akció”, pici pofám, sokféle lehet – sziszegem, s egyre elkeseredettebb és dühösebb leszek –, de szerelmem csak egy van, s ti végül is pontosan ugyanazt követelitek tőlem, mint a kékszemű szépfiúk Violától. Hát nem veszed észre, hogy milyen megalázó, lehetetlen szerepbe próbáltok belekényszeríteni?
– Ők azt hitték, úgy gondolták – sóhajt Brékó –, hogy okosabb vagyok, és nem kezdek mindenáron lelkizni, de értsem meg, legyek szíves, hogy egyszerűen nincsen más lehetőség, most már végeredményben az ő biztonságukról is szó van, s legfőképpen, bármennyire is nevetségesen és nem ide illően hangzik is, a bizalomról, igen, elsősorban mégis a bizalomról, hiszen ha közöttünk megszakad a bizalom akkor kész, vége! a biztonsági szervek röhöghetnek a markukba, mert..
– Kedves barátom – mondom fojtottan, undorom dühöm visszafojtva –, felejtsük el ezt a beszélgetést, bizalomért joggal várhatnék bizalmat is cserébe, úgy gondolom, ha már azt kívánjátok tőlem, hogy kifürkésszem, sőt eláruljam valamilyen mértékben az egyetlen lényt, akit szeretek!? Hát fel tudjátok ti fogni egyáltalán, agyalágyult céllövők, ezt az egészet?
Legyintek, s a rémült Brékót békén hagyva – hadd meditáljon hiányomban a tetőn, lemászok, újból megrakom a kályhákban a tüzet (első a kötelesség, s csak utána a szórakozás!), majd leülök a kecskelábú formázóasztalhoz, és írni próbálok. A kéziratpapíromat bensőségesen ütik át a délelőtt az asztalon formázó vidám lányok agyagüzenetei, nem is hallom mikor megy el Brékó, igaz, nem is érdekel, nem értem a helyzetet, elképesztőnek és bizarrnak találom, s ez az érzés másnap a stadionban az obligát-futás után, már a tribünről, megszokott helyemről, a felső sorból figyelve Laji szorgalmasan hajladozó alakját, csak erősödik.
Ökörnek is és a barátomnak is feltűnhet valami, mert többször kedvesen érdeklődnek, mi a bajom? De elhárítom őket, s a fáradtságomra, bágyadtságomra hivatkozva hazamegyek. Nagyanyám azzal fogad, hogy keresett két öltönyös, vörösnyakkendős férfi, és szíves szóval érdeklődtek tőle a programom felől.
– S azt nem mondták, hogy kik ők, és mit akarnak? – kérdezem, mire nagyanyám gyanútlan ártatlansággal mosolyodik el.
– Biztosan az írásaid ügyében jöttek, fiam, én mindig tudtam, hogy te tehetséges vagy, hogy fel fognak fedezni, hogy nem kallódhatsz el, biztosan kínálnak neked egy megfelelő állást is, és végre otthagyhatod azt a koszos műhelyt. Mondtam is Violának az örömhírt, erre olyan ideges lett, hogy a tejeskávét sem itta meg, és elrohant, ahelyett, hogy velem örvendezett volna. Úgy le van pusztulva szegény, olyan szigorú...
Nézem az öregasszony örömtől sugárzó arcát, és hallgatagon kortyolom a teámat. Persze, kapcsolok azonnal, a nyilvántartásban lakcímemként nagyanyám otthona szerepel, hiszen a Sing Sing-béli kis kamrácskát félillegálisan bérlem egy csajtól. Ezek szerint nem követtek, ha nem tudják, hogy ott vagyok. Vagy ott is kerestek volna? Most ml a teendő? Kajtassam fel Violát, vagy várjak? Ólmos fáradtság tőr rám, úgy döntök, végül is, hogy lefekszem, ennél okosabbat nem tehetnék. Akkori lidérces álmom ma, 1991 februárjában, amikor ezt írom** is visszakísért, nem halványul el soha. A mezőn álldogálok, Laji mellett, aki villogó diszkoszokat dobál a levegőbe, lezserül, ahogy bűvészek a tojásokat, de a villódzó diszkoszok nem érnek földet, ott imbolyognak magasan fölöttünk az átlátszó tavaszi levegőben – érzem, álmomban is május van, de ez se nyugtat meg? –, mintha láthatatlan szálakon függnének, de én tudom, hogy hamarosan lehullanak, és belelapítanak a földbe. Futhatok bármerre, úgyis a fejemre fognak potyogni, sorra egymás után. Sejtelmeim beigazolásául néhány diszkosz máris közeledik, iszonyú sebességgel, Laji felé, barátom nem tud elhajolni, a diszkoszok pengve és szikrázva érintkeznek a testével és a fejével, és kezdik befelé nyomni a földbe. Az iszonyattól megdermedve bámulom az elképesztő és elképzelhetetlenül iszonyatos látványt, barátom előbb térdig, majd derékig süllyed el, menekülni szeretnék, de nem tudok megmozdulni, szél kél, a szellő lágyan cirógatja felhevült arcomat, s bár semmi fel nem jogosíthatna rá, lassan, érthetetlenül mégis megnyugszom. Amikor kinyitom a szemem, Violát látom fölém hajolni.
– Mi van veled? – kérdezi csöndesen – nyögtél és hánykolódtál álmodban.
– Semmi nincs – vicsorgók, mintha bohóckodnék –, mi lenne? Roszszat álmodtam.
– Mi lesz velünk? – lesz könnyes Viola szeme, és kockás szoknyájából kibújva búvik mellém az ágyba, ölelkezésünk, mint rendesen, most is gyors, heves, és nem old meg semmit. Cigarettázva fekszünk egymás mellett.
– Hallottad? – kérdezem súgva. – Engem is keresett két pali. Ő bólint, és remegve teszi számra a kezét.
– Itt nyugodtan beszélhetünk – sziszegem, nem hiszem, hogy nagyanyám házában is lenne poloska.
– Ők úgy tudják, itt laksz – suttogja Viola. – És különben is, „ezek” mindenütt ott vannak – mormogja, a szavakat alig ejtve, száját csücsörítve –, nem lehetünk elég óvatosak, érted, nem lehetünk!...
– Én nem akarok óvatos lenni – kiáltom szinte haragosan, mire nagyanyám ijedten nyit be a szobába.
– Nincs valami baj? – kérdezi, de meglátva a meztelen Violát, tapintatosan azonnal visszahúzódik.
– Nincs miért óvatos legyek – mondom már halkabban, kedvetlenül. – Én nem csináltam semmit. Én ártatlan vagyok, én...
– Mindenki ezt mondja, és őszintén hiszik is – néz rám szánakozva Viola. – Aztán...
– Aztán mi? – rántom újra magamhoz.
– Te lehetsz az ideális bűnbak – suttogja Viola gyöngéden, és fölém hajol. Hajszálai csiklandozzák az arcom, az orrom, hatalmasat tüsszentek.
S ez a tüsszentés átrepít azokon az életfogytiglani hónapokon, amelyek ezt az ágyjelenetet a másiktól elválasztják.
Igen, ott fekszem Sing Sing-béli szobácskám díványán, az érdeklődő Mária mellett, aki egyre ijedtebben, egyre döbbentebben figyel, és én szárazon igyekszem összefoglalni a tényeket, noha akkor már tudom a tények a legfélrevezetőbb, leghamisabb, leghazugabb dolgok ezen a szomorú világon, szinte semmit nem fejeznek ki abból, amit az ember átélt, vagy érez. De nincs más megoldás, el kell kezdeni, ha lehunyom a szemem nem látom már Violát és az idegen férfiakat, képzeletem egyre növekvő, sugárzóan hatalmas hotelszobája üres, csak eltévedt diszkoszok köröznek a hatalmas világítótestek körül, mintha dallamra lejtenének táncot, de a zenét nem hallom, saját rekedtes hangom minden más zajt elnyom.
(Folytatjuk)
* Egy erőszakos élet (olasz).
** Egy spanyol hotelszobában, valahol.
 
 

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» A Hét
» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2018
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék