Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1992. január, III. évfolyam, 1. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Sebestyén Irén

Sebestyén Irén
FELISMERÉSEK
Jó volna elmenni valahová, felülni egy vonatra, menni, menni, száguldani, nem törődni semmivel, nem várni állomásokat, nem bámulni tájakat, nem venni jegyet. Utazni cél nélkül, vágyak, gondolatok, érzések nélkül. Otthagyni testünket épp valakinek az ágyában, gyönyör előtt, szánkon pattanó becéző szóval, vagy épp a kenyeresboltban kétségbeesetten kotorva a hiányzó lejekért, vagy ottfelejteni magunkat egy tükör előtt két csodálkozás közti önhitt mosollyal arcunkon, vagy már az önpusztítás első pillanataiban menekülni el saját magunkból.
Otthagyni érzéseinket, gondolatainkat szélsőséges vagy épp sajnálatra méltóan nevetséges helyzetben, hadd vesződjön kínos többoldalúságával a lélek.
Testünket, a véznát és szikárat, hagyni, hogy menjen, száguldjon kötetlen pályáján, magtalan üstökösként, fény nélkül, emlék nélkül.
Megállni csak, hogy megálljunk (mert üresen már nem fáradunk), nem találkozni senkivel, csókolózni, szenvedélyesen szeretkezni a lángoló alkonyattal, sokszínű csókkal, régvárt csókkal, száraz-perzselő csókkal, melyek nem követelnek további mozdulatokat. Jó volna így az emberekkel is. Megcsókolni egymást, és nem fogadni el semmiféle folytatást, s nem ajánlva egymásnak semmit.
Ne játsszuk meg a hősszerelmest, az összetörtet, a szeretetre vágyót. Megmondani egymásnak, hogy nem kellünk, nincs szükségünk egymásra, és ami vonz-taszít egymáshoz, az a tudat (vagy tudatlanság), hogy vannak mások is, bőrtokban, amit többé-kevésbé ápolnak. Jól tudjuk, hogy nyakig vagyunk egymással, megtűrjük egymást, és néha annyira szükségünk van leülni egymás mellé, és csak nézni, nézni a másikat, kívánva magunkban, hogy bár ne szólalna meg soha. Megértetni vele, hogy hallgassunk. Megszépülünk a csendtől, és mikor alszunk is, szépek vagyunk. Mellettünk alszanak levetkőzve, használt, nem szeretett szeretőink, akikre reggel kiábrándultan nézünk. Az este őt csodáltuk, reggelente magunkat. Lenyeljük keserű szájízünket, ami erőszakos csókjaik után maradt, és hazudunk még egy szép napot, értünk, magunkért. Ők tudják (ha tudják), hogy hazudunk, mi tudjuk, hogy ők tudják, és a végén már mi is bedőlünk saját valónak vett hazugságainknak. Be nem vallanók, hogy érzést már csak tárgyak s állatok tudnak kiváltani belőlünk.
A szerelemről az első cigaretta és az első pohár bor után már leszoktunk. Nem csalódtunk, mert nem voltak illúzióink. A „csalódás” szót szeretjük használni, mert szomorú csengése van. Szeretjük, ha általában meghatódnak az emberek, egy-egy történetünkön, amiket elmesélünk öszszevissza éveinkből. Szeretjük, ha csodálnak, és jó szerénykedni, hogy azért is csodáljanak. Idegfárasztó tömegprovokációnkat elkereszteltük tömegkommunikációnak. Tetszelgéseink, önámításaink olyannyira hozzánk nőttek, hogy saját magunk számára is felismerhetetlenekké válnánk egyszerűségünkben, ha le kéne tegyük álarcainkat. Néha meginognak a magunk köré rakott falak is, amikor valaki önmagát készül rombadönteni. Eggyel több ember lesz, aki már nem fogja elfogadni javítgatásainkat, ösztönzéseinket, akinek már nem fog hízelegni a tudat, hogy ragaszkodunk hozzá. Elítéljük és irigyen nézünk utána. Magunkra, hogy apró, hiú játékainkkal hogy bizonygassuk egymásnak őszinteségünket karácsonyonként.
Aranyat, sokáig tartó szerelmet ígérünk egymásnak a sárból. Légüres térben lebegünk súlyos szavakkal dobálózva. Szivárványszínű tekintettel keresünk egymás agyában egy szűzfehér gondolatot. Az utcán egyenes derékkal járunk, és ferde hajlamokkal. Szemünkben álmot hordozunk, zsebünkben pénzt. Hajunkban évszakok illata, belül, amit léleknek nevezünk – nemes penész. Jó volna kiszakadni az egymásra utaltságból, a táplálkozás, öltözködés szükségszerűségéből, visszavedleni ősemberré, aki nem ismer munkaidőt, szabadidőt, villany- és gázszámlát, nem működő távfűtést, áremelést és influenzát, fizetésemelést és túlórát, aki nem esküdött hamisan valószerűtlen márványoltárok előtt, akit nem ültettek villamosszékbe, kinek fejére nem kapcsolták a több dimenziós gondolat-kivetítő övet. Jó volna Ádám vagy Éva lenni (tetszés szerint), és nem hallgatni se kígyóra, se Istenre menni, vándorolni az elveszíthető paradicsomban, és kijátszani a Teremtőt, hogy ő adjon az almából. Temetőbe menni el, egyszeri szeretőkkel, nem kérni tőlük csókot, kezüket se kérni, pillantásukat sem, nem kérni semmit, csupán egyetértésüket, hogy ők is, ők is akarjanak érzés nélkül eltemetni minket, mint ml, többet soha ne gondoljanak ránk mint szeretőkre, kedves ismeretlenül válni el, és felfedezni megint egymást, és így csinálni ezt, végig, mindaddig, amíg már nem tudjuk érzés nélkül eltemetni egymást.
És aztán elmenni, felülni egy vonatra, száguldani, nem várni állomásokat, nem venni jegyet, lenni érzelmek felelőtlen potyautasa.
 
PILLANATFELVÉTELEK
A szeretők mindig erőszakosan és lihegve csókolnak, és tüdőbajosak, szegények, de jó volna azonosulni velük, hogy megérthessem őket. Ki nem használt éjszakákról tudnak csak mesélni, és bosszantóan belekapaszkodnak hajamba, szemembe.
Öreg, festett lányok, nosztalgia-estéket tartanak, és belesóhajtják gyenge kávéjukba, elhanyagolt szeretőik makacs kitartását.
A gyerekek már csipegetik az angolt, focizva meg teleszájjal bőgve készülnek élni.
Zárt ajtó mögött, az előszobában, tükörhöz ragasztva szép lány arca, kinek mama a kávéból mindig kitalálja a jövendőt.
Van, akiket az óracsergetés ráz ki brutálisan a szerelemből, és sokáig búcsúzkodnak, mintha kölcsön kellene adniuk egymást.
Egy fiú és egy lány éjjeli kettőkor, a főtér egy sötét kapualjában szeretkezik fojtott lélegzettel, ...most talán valakit erőszakolnak, csattan a pofon, és üvölt a zene, vagy ebben a pillanatban egy ügyeskezű zsebtolvaj lopja meg jóbarátját. Más prostituálja eszét, testét, mindennapi kenyere reményében.
Tanár úr javítja javíthatatlan kópék dolgozatait könnyekig kacagva rajtuk, de a kiosztásnál nem feledkezik meg a tenyeresről.
A tejes, miközben felviszi a tejet a lépcsőházba, ismétli magában a képleteket, várván az őszt, hogy mehessen egyetemre. Az asztalon kihívóan terpeszkedik egy meghívó az esküvőre.
Városközpontokban, úton, útfélen, nyakkendős, fémkeretes szemüvegű próféták hirdetnek világvéget, papírra nyomtatott mennyországgal kezükben. Popsztárok mániájává vált, hogy híres-hírhedt elődeik tulajdonságait véljék magukban felfedezni, reinkarnációról rebesgetve. Távol-Keleten, mint mindig, misztikus a csend. Egy balkonon, mintha flotta volna, minden vászon fehér, és vitorlaszerűen dagad az ágynemű a szélnek.
Öreg bácsik laposakat és kétértelműen kacsintgatnak fiatal lányokra, akik alig tudják palástolni nevethetnékjüket meddő próbálkozásaikon.
Az órák mindig egyforma nyugodtan ütik az egészet és a felet, mindenütt egyformán koccannak üvegek, poharak.
A mosogató lányok irigyen néznek sörözgető szépfiúkra a konyhaajtó nyílásán át, és délutánonként egymás ruháit összeválogatva felöltöznek, és kétes hírek, pletykák főszereplőivé válnak.
A pincérnő tikkadtan nézi, amint poharazgató kamaszok Karinthyról beszélnek, és agyon ütné, ha neki is ilyen fia lenne.
Előttem a hamutálban deformálódott csikkek vannak, hajdani fiatalságra emlékeztetve.
Kedves diáklány öregúr hálószobájából indul iskolába, zsebpénzzel kezében, kolleganője meg X. tanártól igyekszik hazafelé alulról táplált tananyagával.
A csalódott tizenéves srác útszélre ül, és minden arra járó lányt leringyóz.
Szép kislány, furcsa fintorral ül le, tegnap – mint anyja mondaná – vették el az eszét.
Az aluljáróban hangosan kiáltozik egy cigány nő, hogy zugárus barátnője észrevegye a rendőrt.
A börtönben férfiak zuhanyozás közben indiszkréten méregetik egymást, és a bátrabbja gyengéden, meglepően nőiesen simogatja meg cellatársát. Amaz, bár az elején undorodva, de lassan enged a fülbe suttogott durva, de már oly rég nem hallott hívogató kifejezéseknek, és szemét lehunyva, otthon hagyott nőjének arcát próbálván maga elé idézni, elfogadja és viszonozza, először bátortalanul, majd egyre szenvedélyesebben az izgató és kielégülést kereső kezek mozdulatait.
Azoknál, kik nem kezdeményeznek, vagy nem merik elfogadni az ajánatokat, árulkodó ráncok vésődnek arcukra az önkielégítés egy-egy torz vonásaként.
Az elítélteket fölényessé teszi közeli haláluk tudata. Az első kacér hulám tanúk nélkül csókolózik szenvedélyesen a parttal.
A zsebtolvajok összeülnek és rájönnek, hogy jobb a „klasszikus módszer”.
Tudományos egyetemeken egy magasabb intelligencia létezését felfedezik, és nem is tudják, hogy e rejtett világ, melyet piszkálgatnak, az oruknál fogva vezeti őket.
Azok, kik magukat öngyilkosoknak jelölték, egykori szerelmeik ágyában suttogják kétségbeesetten hátralevő napjaik értelmetlenségét közömbös falaknak.
És történik mindez egyidejűleg.

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» A Hét
» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2018
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék