Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1991. december, II. évfolyam, 12. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
IRODALOM ÉS ISKOLA

IRODALOM ÉS ISKOLA
Nyírő, a novellista
A két világháború közötti korszak legismertebb, legnépszerűbb erdélyi magyar prózaírója – Tamási Áron mellett, vele egy sorban – kétségtelenül Nyírő József volt, aki ugyancsak a székely nép, a Hargita vidékén élő szegény emberek, havasi pásztorok, favágók nehéz sorsának, sajátos lelkületének hivatott kifejezőjeként s ügyének elkötelezett védelmezőjeként indult el pályáján, nem akármilyen érdeklődést ébresztve maga iránt itthon és a határokon kívül is. Sorra megjelenő könyvelt – drámai hangvételű novelláit, történelmi és társadalmi regényeit – tízezrek olvasták mohó érdeklődéssel, s a korabeli kritika sem fukarkodott az elismeréssel, mikor elbeszélő művészetének nem mindennapi erényeit méltatta. A hódító siker, a nagy népszerűség azonban nem tett jó szolgálatot a már beérkezett írónak: Nyírő hovatovább mindinkább feladta igényességét, elveszítette eredeti frissességét, hitelességét, s egyre felszínesebb, egyre harsányabb góbéskodó romantizálással próbált eleget tenni az elvárásoknak. (E sajnálatos elsekelyesedés legbeszédesebb dokumentuma az Uz Bence.) Az egykori humanista-demokrata írástudó ezzel párhuzamosan politikailag is mindinkább tévútra sodródott, a háború utolsó szakaszában sem szakított a szélsőjobboldallal, elhagyta Magyarországot – a végleges emigrációt választva.
Nyírő Józsefnek fél évszázada nem jelent meg könyve Erdélyben, Romániában. Neve is csak egyértelműen, elítélő jelzők kíséretében íródott le, mondatott ki (nagy néha). Hiányzott a hivatalosan formált irodalmi köztudatból. Nemzedékek nőttek fel, melyek egyáltalán nem ismerik munkált, úgyszólván semmit sem tudnak róla. Holott életművének java része – elsősorban kezdeti korszakának novellisztikája – irodalmunk maradandó és becsülendő értékei közé tartozik.
Nyírő József 1889. július 18-án született, az akkori Udvarhely vármegye Székelyzsombor nevű falujában, ahol édesapja az elemi iskola igazgató-tanítója volt. Középiskolai tanulmányait a székelyudvarhelyi katolikus gimnáziumban végezte, 1907-ben érettségizett, aztán a gyulafehérvári papi szeminárium növendéke lett. Első írása (Beköltözés) 1909-ben látott napvilágot a Nagyasszonyunk című hitbuzgalmi lapban, majd kisebb tárcáit közölte a Katholikus Szemle és a Gyulafehérvár. 1911–12-ben a bécsi Pazmanaeumban tanult; a katolikus egyházi autonómiáról írt disszertációjával szerzett teológiai doktorátust. 1912-ben Bécsben pappá szentelték, majd miután hitoktatási képesítést kapott – a nagyszebeni állami gimnáziumban tanított. Később Besztercére helyezték segédlelkésznek. 1915-től a Kolozs megyei Kidén volt plébános. 1919 októberében mély lelki viaskodás után kilépett az egyházi rendből, megnősült, vásárolt egy elhanyagolt malmot, azt rendbe hozta, s ettől kezdve egy ideig mint molnár kereste kenyerét. (Életének ezeket a mozgalmas eseményeit, sorsfordító élményeit írta meg Isten igájában című, önéletrajzi vallomásában.)
Korán bekapcsolódott a húszas évek elején kibontakozó erdélyi magyar irodalmi életbe. Leghamarabb Aranykehely című hosszabb elbeszélésére figyelt fel az olvasóközönség és a kritika; ez az írása szinte egy időben jelent meg Kolozsvárt az Irodalmi Szemlében és Budapesten az Élet című folyóiratban. Haldoklik a székely című novellájával 1920-ban első díjat nyert a marosvásárhelyi Zord idő pályázatán irodalmi sikerei következtében felhagyott a molnárkodással; 1921-ben Kolozsvárt belépett a Keleti Újság szerkesztőségébe, ahol az egyházi és iskolai rovat vezetője volt, de elsősorban színes-ízes karcolataival, tárcáival vált ismertté. Ugyancsak 1921-ben Kós Károllyal, Paál Árpáddal, Szentimrei Jenővel és Zágoni Istvánnal létrehozták a Kaláka irodalmi vállalatot, s ennek folyóirataként a Vasárnapot.
1920 őszén a Keleti Újság is meghirdette első szépirodalmi pályázatát (regényre, novellára, versre) – közösen a Napkelettel. A megkétszerezett pályadíjat egyenlő arányban osztották meg Nyírő József, Nagy Dániel és Pap József között. (A díjnyertes Nyírő novella: Értelek, virág.) Nem kerülte el a figyelmét az Ellenzék 1923-as történelmi novella-pályázata sem: ide a Rapsóné rózsája című írását küldte be (s nyert vele díjat). Irodalmunk „hőskorában” kiemelkedően fontos tehetségfelfedező-szerepük volt a napilapok és folyóiratok által szervezett pályázatoknak. Tamási is, előtte Sipos Domokos is pályázaton tűnt fel.
Nyírő József ezekben az években bontakoztatta ki tehetségét mindenekelőtt novellistaként. Kidéből beköltözött Kolozsvárra, ahol rövidesen a Keleti Újság egyik vezető munkatársa lett, de később, 1925 májusában (Paál Árpáddal, Zágoni Istvánnal, Kacsó Sándorral) kivált a laptól, s átvették az Újság szerkesztését. (1927-ben ismét visszatért a Keletihez.) 1924-ben Kós Károly, Paál Árpád, Kádár Imre, Ligeti Ernő, Zágoni István és Nyírő József megalapították a két világháború közötti idők erdélyi magyar irodalmának legjelentősebb műhelyét, az Erdélyi Szépmíves Céhként ismert könyvkiadó vállalatot. Nyírő kezdettől (1926) fogva részt vett Marosvécsen – Kemény Jánosék vendégeként – a Helikon íróközösségének nyári találkozóin. Hosszú ideig termékeny munkatársa volt a korszak legrangosabb irodalmi folyóiratának, az Erdélyi Helikonnak, de 1940 után már nem jelent meg benne írása. A húszas években Nyírő is Benedek Elek „fiainak” táborába tartozott: Tompa Lászlóval, Tamásival, Szentimrei Jenővel, Bartalis Jánossal, Kacsó Sándorral az erdélyi (főként) székelyföldi városokban és községekben visszhangos irodalmi esteket tartottak, példamutató szellemi missziót teljesítve.
Első novelláskönyve, a Jézusfaragó ember 1924-ben jelent meg a kolozsvári Minerva Kiadó gondozásában. Ez volt a születő erdélyi magyar irodalom egyik legnagyobb könyvsikere. A Jézusfaragó emberrel – írták a korabeli kritikusok – új fejezet kezdődött az erdélyi magyar prózairodalomban; először szólalt meg erőteljesen, tisztán a székelység hangja. 1928-ban már a Szépmíves Céhnél látott napvilágot Nyírő első történelmi regénye, A sibói bölény, melynek központi hőse, az idősebb Wesselényi Miklós, maga a regény pedig jellegzetesen „transzilvanista” irányulású alkotás, akárcsak a később keletkezett Mádéfalvi veszedelem (1939), az 1764-es székelygyilkolás (Siculicidium) hatásos felidézése. Szándéka szerint a szerző a székelyek ősi szabadságszeretetét, mindenféle zsarnokság elleni tiltakozását kívánta bemutatni. Történelmi témát dolgozott fel a Néma küzdelemben (1944) is.
Azonban Nyírő igazi műfaja első pillanattól kezdve a rövid próza: a novella volt. Különösképp pályája első szakaszának novellatermése szemlélteti kifejezően elbeszélő művészetének valódi jellegzetességeit. A Kopjafák (1933), a Székelyek (1936), a Havasok könyve (1937) című kötetekbe egybegyűjtött, balladisztikus hangvételű és gyakran drámai telítettségű novelláiban, hosszabb-rövidebb elbeszéléseiben a székely nép életét, a természettel egybefonódott ember küzdelmeit mutatta be megragadóan. Nem ok nélkül tekintették őt akkoriban Tamási Áron ikerpárjának. (Nyírő büszkén vallotta a nála sokkal fiatalabb Tamásit az „ő drága fiának”, aki viszont egy 1923-as keltezésű, Benedek Elekhez címzett levélben így nyilatkozott róla: „Ha írásom Nyírő Józsefre emlékeztet, az onnan van, mert rajongással szeretem, mert a szívem s az a furcsa pogány székely természetem hasonlít az övéhez...” De ez a meghitt viszony a későbbiek során nem bizonyult éppenséggel zavartalannak).
Egykoron sokat emlegetett könyvét, az Uz Bencét (1933) Nyírő minden jel szerint Tamási Ábelének rendkívüli sikerén felbuzdulva írta, ám ez eset ben a mester nem tudott a tanítvány szintjére emelkedni. Főként a romantikus túlzások és retorikus hangzatok miatt marasztalta el a kritika Az én népem (1935) és a Halhatatlan élet (1941) című faluregényeit is. A prózaíró Nyírő József voltaképp soha többé nem tudta megismételni egykori önmagát. Volt még része hiúságot legyezgető (hivatalos) elismerésben: a negyvenes évek elején tagja lett a Kisfaludy Társaságnak és levelező tagja a Magyar Tudományos Akadémiának. El is költözött Erdélyből, szülőföldjéről – Budapestre. 1944 őszén részt vett a nyilas országgyűlés tevékenységében, 1945 tavaszán pedig képviselőtársaival együtt Nyugatra, Németországba távozott. 1950-ben Madridban telepedett le, ahol a spanyol rádió magyar nyelvű adásának munkatársa volt. Az emigrációban írta Íme, az emberek című könyvét meneküléséről, hányattatásairól; ez a munkája Buenos Airesben jelent meg először, 1951-ben. Előbbi folytatásának tekinthető A zöld csillag (1951), melyben a hontalanság keserveit, az emigránsok lelki megpróbáltatásait ábrázolta személyes élményei nyomán. Élete utolsó éveiben írt még filmdrámákat (A megfeszített, A próféta), s kéziratban maradt Mi az Igazság Erdély esetében című tanulmányát 1960-ban adták ki az Egyesült Államokban, Clevelandben.
Madridban halt meg 1953. október 16-án.
Nyírő József prózájának, mindenekfölött novellisztikájának egyik alapvonása, hogy itt az ember és a természet világa szervesen egybetartozik. Elsőként Jancsó Béla mutatott rá erre a harmóniára a Jézusfaragó emberről írt, kitűnő tanulmányában, de végső fokon ugyanezt hangsúlyozta Reményik Sándor is, amikor a Havasok könyve megjelenésének alkalmából „Természetheroizmus” címmel közölt cikket a Pásztortűz hasábjain, mondván többek között: Nyírő „a székely Dzsungel-könyvét” akarta megírni. Jancsó – némiképp maga is patetikusan fogalmazva – megjegyezte, hogy Nyírő prózájában „a természet tényleg nem egyéb, mint az emberi humánum messzezengő színpada”. De ugyanő észrevette már, és szóvá tette a helyenkénti mesterkéltségeket, romantikus túlzásokat is. Az író későbbi bírálói elsősorban regényei kapcsán mindehhez hozzátették nem ritkán észlelhető lélektani felületességeit, komponáló készségének gyengeségét (Benedek Marcell), alakjainak összemosódottságát (Schöpflin Aladár), a költőiségre való erőltetett törekvést (Sárközi György) stb. Ám idejekorán megállapították Nyírőről azt is, hogy „sajátosan novellaírásra termett tehetség” (Tolnai Gábor, a Kopjafákról szóló kritikájában). Várkonyi Nándor, a jeles irodalomtörténész meg éppenséggel azt emelte ki, hogy míg „Tamási művében a székely népmese organizmusa él, Nyírőében a balladáé”, s mindkettőjük szemléletmódja jellegzetesen mitologikus. „Ebben a mitológiában az élet szent, minden élőlényben isteni princípium lakozik, melynek még méltóságát sem szabad megsérteni”. Nyírő „novelláiban van valami látnoki, tragédiákat sugalmazó erő, nagyszabású mozdulatokban nyilatkozó pátosz; úgy hatnak, mint rapszodikusan kiszaggatott részei egy sötéten fojtó életnek: az erdélyi magyarság életének” – írta Várkonyi jó ötven évvel ezelőtt (Újabb magyar irodalom című könyvében), s lényegre tapintó meglátását ma is helytállónak, sőt: Nyírő József egész munkásságára vonatkozóan találónak fogadhatjuk el.
Élet és halál közvetlen rokonságát, ember és természet kozmikus egybetartozását szemlélteti Nyírő egész életműve, de különösképpen novellisztikája. Tolla nyomán a „zordon fuvallatok komorsága” játékos lírába oldódik olykor, de az alaphang rendszerint tragédiát sejtető. Benedek Marcell állapította meg annak idején: „Erdély a ballada földje. A balladának prózai testvére a novella. Ez a magyarázata annak, hogy az erdélyi írók igazi műfaja, ebben tudják tehetségüket legjobban kinyilatkoztatni.” A meglátás érvényességét illetően talán épp Nyírő József rövid prózája a legmeggyőzőbb példa.
Érzelgős-barokkos stílusának, retorikus pátoszának avittságal, könnyen tetten érhető lélektani buktatói, felületességei ellenére Nyírő – meglátásom szerint – ma is számíthat az olvasók széles táborának rokonszenvére. Időálló művel nem hiányozhatnak irodalmunk értékben gazdag kincsesházából.
NAGY PÁL

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» A Hét
» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2018
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék