Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1991. december, II. évfolyam, 12. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
DISPUTA

DISPUTA
Romániai Magyar Irodalmi Lexikon
1.
Már a cím sem pontos! Ennek a kiadványnak, amelyiknek most jelent meg a második kötete – s még kettő esedékes – csakis ez lehetne a címe: A Romániai Magyar és Magyar Nyelvű Írásbeliség Kézikönyve.
Semmiképpen sem „Irodalmi Lexikon”; mivel a mai magyar köznyelvben az irodalmi azt jelenti, hogy: Szépirodalmi. Ebben a kiadványban azonban ilyen címszavak is találhatók: időjáráskutatási irodalom, egészségügyi irodalom, filozófiai irodalom, vagy például, pláne: fizikai szakirodalom, földtani és földrajzi szakirodalom stb.
Legfélelmetesebb vallomása Kiadónak és szerkesztőségnek, hogy ebben a lexikonban, amelyben sokféle szakirodalom, irodalom-körülöttiség és határterület címszava található, ilyen címszó, hogy: irodalom – nincs. Van irodalomelmélet, -történet, de irodalom nincs! Van irodalmi almanach, díj, (nagyon hosszú címszó!) kerekasztal, könyvkiadó, irodalmi kör, levelezés, múzeum, olimpia, pályázat, szalon, színpad, társaság, vita, csak az „irodalom” mellőztetett
Mindez nem mulatságos szerkesztői kihagyás, hanem komor kihívás. Hiszen olyan irodalomról van szó, amelynek úgynevezett vezéregyéniségei többször is harcot hirdettek az irodalomközpontúság ellen! Az irodalmi élet irodalomközpontúsága ellen is! Az őszintétlenség jegye azonban, hogy a lexikonban jelenleg ilyen címszó sincs, hogy „irodalomközpontúság”.
A Lexikon szerkesztőbizottsága tizenegytagú, ebből író volt kettő, s mindkettő meg is halt a második kötet megjelenése előtt. Szakszerkesztők száma huszonnyolc, köztük egy író sincs, irodalomtörténész kettő, s még vagy két-három filológus. Helyi szerkesztők tizenegy, köztük egy író, kéthárom „irodalmár”, „munkatársak” („bedolgozók”) száma negyvennyolc, köztük író-költőféle hét, irodalmár úgy hét-nyolc („pontosan” senki sem határozható meg ennek); összesítve a Lexit létrehozó munkaközösség számát: 98; ebből író mindössze 10, irodalmár kb. 15–20. Végeredményben a címében magát irodalminak hirdető munka létrehozóinak alig egyharmada működik az irodalom körül.
Hogy olyan kis számban szerepelnek a szerkesztők, munkatársak között írók-költők, az önmagában nem kifogásolható, hiszen köztudomásúlag az effajta foglalkozásúak rendetlen, szertelen alakok, általában nem jó filoszok; viszont, konkrétan, nálunk, ez mégiscsak hiba, mivel igen nagy az olyan írók számaránya, akik maguk is szerkesztői, filológusi, kutatói munkát végeztek hosszú éveken, vagy akár egész életükön át, csak a fontosabbak közül is 12-t említhetnénk, akik tájékozottsága és erkölcsi bátorsága feltűnően hiányzott a szerkesztés során.
Ugyanúgy, legalább ennyi jónevű irodalomtörténész, filológus, stb. maradt ki – látványosan – a munkaközösségből. Persze, nem szerepelhet „mindenki”... ahhoz képest azonban túl sok névtelen „muki” szerepel a Lexi anyagában és szerkesztőségében is.
Fel kell figyelni arra is, hogy a Lexi-ben a filológia címszó egyike a legsoványabbaknak az összefoglaló jellegűek közül, kb. 60 sor. A filozófiai irodalom címszó terjedelme ennek kb. a tízszerese! Ugyanakkor, jellemző módon, ilyen címszavak, hogy filozopter, filosz és filoso-phaszter megint csak kimaradnak.
2.
Nem az ilyenkor szokásos „mellőzöttek” címszót szeretném pótolni, csak érzékeltetni akarom, koncepció van abban, hogy a Lexi szerkesztői csak kis mértékben számítottak az irodalom és irodalmárok közreműködésére; összefügg ez a nálunk többször is fellángolt „harc az irodalomközpontúság ellen” eszméjével, egyáltalán az irodalomnak olyan koncepciójával, amilyent Balogh Edgár és elvbarátai mindig is képviseltek.
Ahogyan Hertzen szerint az oroszok mindig is ábrándoztak egy „könnyű tudomány” eljöveteléről, ugyanúgy a hazai kultúrnépfrontosok egy könnyű irodalom elkövetkezéséért. Amelyikben író lehet bárki, sőt irodalmi díjak kitüntetettje is, anélkül, hogy össze tudna kapirgálni egy olvasható regényt, vagy egy előadható színdarabot.
Gyalázatos dolog lenne, ha most – a Lexikonban tetten érhető egyetlen értékelési kulcs – a terjedelem alapján összehasonlítanánk a különböző irodalmi teljesítmények méltatását. Mégis: Bányai László, a dilettáns történész és dilettánsnál is kevesebb versfaragó, kétszer akkora terjedelmet kap, mint Daday Lóránd író!
Ám hagyjuk, még mindig a kiadvány címénél tartunk.
Egy romániai magyar irodalmi lexikon háttér-koncepciójában nyilván ott kellene szerepelnie egy ilyen leszármaztatási vonalnak: irodalom – világirodalom – európai irodalom – magyar irodalom – erdélyi magyar irodalom – romániai magyar irodalom.
Például szerepelnie kellene benne mindazon adatnak, fontosabb körülménynek, amelyekkel az előzményt alkotó magyar irodalom Románia területéhez kötődik. Amelyek, mondjuk, valamely romániai helységet a magyar irodalom kegyhelyévé tesznek. Vagy, például a magyar irodalom nagyjainak Romániával kapcsolatos vonatkozásai.
E téren a lexikonnak kétféle címszava nyújt tájékoztatást. Az egyik: X. Y. emlékezete és O. irodalmi élete. Például Ady Endre emlékezete és Dicsőszentmárton irodalmi élete. Azonban a következetlenség mindent elural. Például Kassák Lajos emlékezete című fejezet van, nyilván világnézeti, Korunk-elfogultság alapján, de például Babits Mihály emlékezete nincsen; ennélfogva Fogarasnak a magyar művelődéssel kapcsolatban említhető múltbeli vonatkozása sincsen; hiába volt valaha képviselője Mikszáth Kálmán, hiába tanított itt Babits Mihály. Itt nyugszik Árva Bethlen Kata is, nyílván minden irodalmi érdekesség nélkül.
Lexikonunk azonban az erdélyi magyar irodalom fogalmát sem ismeri. Pedig az Erdélyi kezdetű címszavak az Erdélyi Feketétől kezdve Erdélyi Lalón át az Erdélyi Turistáig több mint negyven nyomtatott lapot ölelnek fel, de erdélyi irodalom nincs! Pedig a Romániai Magyar Irodalomnak – ha ilyesmi létezik – úgy az erdélyi feltétlenül az előzményei közé tartozik.
Nem lehetne azonban nekünk is úgy felfognunk a dolgot, ahogy az 1980ban megjelent I. kötet előszava írja: „A könyv a romániai magyar nemzetiség írásbeliségének címszavait foglalja magába 1919. január 1-től máig”? Vagyis a tulajdonképpen irodalom mellett – mindent? Publicisztikát, újságírást, bibliográfiát, népművelő irodalmat – (a Lexikon osztályozását használom) – tudományos irodalmat, művészeti irodalmat – sőt: „a művészeteknek azokat az alkotásait, amelyek tárgyuknál fogva kapcsolódnak az irodalomhoz; könyvgrafika, irodalmi tárgyú képzőművészeti alkotás, irodalmi művek megzenésítése, előadóművészet és színház, rádió, televízió, film és fotóművészet irodalmi vonatkozásai”.
Ez az elképzelés – gyerekesen műkedvelői. Mert például: fizikát, vegytant, matematikát – miért kellene a szépirodalom köré csokrozni? Itt már valóban lehet egy értelmetlen irodalomközpontúságról beszélni! Másrészt: micsoda iszonyú terjedelmet s azzal együtt milyen bonyolult – feleslegesen bonyolított – szerkesztési feladatokat jelentene egy ilyen Gesamtliteraturkunde. Gondoljuk csak el, hogy már maga a publicisztika, újságírás is, ha valóban a tudományos teljesség igényével mérné fel a Lexikon, milyen óriást terjedelmet kérne! Így például csak Arad esetében megemlíti, hogy 1920 és 1940 között 40 nyomdájában 354 magyar nyelvű könyv mellett 126 időszaki sajtótermék jelent meg. Nagyon izgalmas, de melyek voltak azok az időszakiak, a Géniusz, az Új Géniusz és a Periszkóp kivételével? Legalább felsorolni kellene őket. (A II. kötetben időszaki sajtótermékek címszó nincs – vajon a sajtó vagy újságok címszó alatt lesz felsorolva Románia minden magyar lapja és folyóirata?)
Nyilvánvalóan olyan nagyzoló elképzelésről van szó, amelynek megvalósításáról értelmes szerkesztő soha egy pillanatig sem álmodozhatott az adott kiadói lehetőségek és a munkatársi gárda képességeinek az ismeretében. Miért hát akkor e megalomán célkitűzések? Azért, hogy a szerkesztők: válogathassanak!... hogy minden tárgyhoz „szelektív bibliográfiát” közölhessenek, ilyenformán szabad utat nyithassanak mindenfajta, tetszés szerinti önkényeskedésnek, szubjektivizmusnak.
Azt vesszük fel a Lexikonba, aki és ami valamiért nekünk „jól jön”. Akivel ilyen-olyan arányokat, egyensúlyokat, hivatkozási alapokat igazolni akarunk!
Engedjük meg mégis: ha a természettudományok semmiképpen sem tartozhatnak is egy irodalmi lexikon illetékességi körébe, van egy sor olyan tudományos terület, amit ugyancsak nehéz elválasztani az irodalomtól, méginkább az „irodalmi élettől”. Ilyen a történetírás, néprajz stb., és ki merné kétségbe vonni, ilyen a lélektan is. Ha van modern tudomány, amelynek bensőséges kapcsolata van a modern irodalommal, az feltétlenül a modern lélektan. Nos, ebben az irodalmi lexikonban a szakszerkesztők következő fajtái találhatók meg: képzőművészet, zenetörténet, jog, történelem, könyvkiadás, folklór, tanügy, ifjúsági irodalom, bibliográfia, ipar! (hah, micsoda kategória a szíjgyártástól az atomiparig! hah!) irodalomtörténet, életrajz, fizika, kiadványok (?), színház, zeneművészet, kémia, sajtótörténet, művészettörténet (mivel a képzőművészet nem tartozik oda), nyelvészet, mezőgazdaság, gyógyszerészet, orvostudomány, természettudomány (egyes számban: talán természetrajzra kellene gondolnunk?), honismeret, filozófia, folyóirat-irodalom... (hogy ez utóbbin éppen mi értendő, szemben a kiadványokkal és sajtótörténettel? – siet megnézni az olvasó magában a lexikonban, de – folyóirat címszó sincsen! Itt érkezik el a recenzens ahhoz a lelkiállapothoz, amikor a RMIL saját példányát felajánlja a folyosó gyerekhadának láblabdarúgás célkitűzéseinek a kivitelezésére, és ettől kezdve kölcsönpéldánnyal dolgozik) és van végül lexikológiai szakszerkesztő, de pszichológus nincsen!
Igaz, nincsen rádiós, filmes, televíziós szakszerkesztő sem, fotóművészeti sem, pedig ezeket a kategóriákat az előszó be is ígéri.
Hiába is keresnék lélektani vonatkozású szócikkeket: mint állatlélektan (holott volt ilyen), vagy alaklélektan, vagy freudisták... valamiért haragszik rájuk a szerkesztő. Kezdem az ismerős pszichológusokat, akik a Kéz...-ig bekerülhettek volna. Becski Irén még benne van, de csak irodalmi munkásságával: a lélektani munkásságáról csak ennyi: „Főleg gyermeklélektani szakcikkel tájékoztató jelleggel napilapokban jelentek meg.” Hát – szakcikkek napilapokban nemigen szoktak megjelenni; máshol a Lexi megkülönböztetést alkalmaz szakirodalom és ismeretterjesztés között, de – itt, ugye már nem! Azért legalább egyetlen szakcikk problematikáját, egy napilap címét megadhatta volna. Csőgör Erzsébet: megadja néhány cikke címét és közlési helyét: hogy a gyermeklélektan kérdéseit tárgyalja, de érdemben semmit sem mond róluk. Benedek István – nincs benne, mint író sincs! (Harkai-Schiller Pál sincs, holott a Bolyairól egyenesen a Columbia egyetemre hívták; jó, ő keveset tartózkodott nálunk; bár másoknál ez nem volt akadály.) Fodor Katalin – benne van: „A nyelvtudomány és lélektan határkérdései foglalkoztatják a szójelentés kapcsán, így a nyelvi szabad asszociációk információ- és jelelméleti analízise a nyelvi intelligencia függvényében.” Hogy a román nyelvi szaktanulmányai (é.n.) vagy abból a 8-ból valók-e, amelyek a Gondolkozáslélektani tanulmányok c. kötetben öszszefoglalóan említve Jelentek meg, a szócikkből nem derül ki. (Igen érdekes szócikk készülhetne ilyenformán egy íróról: „Írt vagy hat regényt, amelyben az élet által felvetett problémák érdeklik.” – De mit mondjak? Közkézen forgó irodalom-tankönyveinkben találhatók is hasonló „elemző” összefoglalások. Keresem Kálmán Viktóriát – ő már nincsen említve, gyűjtőcímszóra való utalással sem. Végül Kahána Ernő orvosi és lélektani szakíró esetében találunk egy olyan szócikket, amilyen mindenkinél elvárható lenne: tartalmazza a lényeges információkat is: amelyek az előbbieknél hiányoznak...
Egyszerűen csak annyiról van szó, hogy valakit kifelejtenek, vagy elfogultságból kihagynak? Nem ezért soroltam fel három felvett és három kihagyott pszichológust, hogy az arányokat érzékeltessem, vagy éppenséggel az aranyokkal kapcsolatban a méreteket, amit ugyancsak megtehettem volna. Hanem annak a problémátlan, gondtalan, „sima” anyagkezelésnek a szemléltetésére, amely szerint minden szépen, rendben gördül: vannak pszichológusok, akik szakcikkeket írnak, napilapokban, ugye; vagy románul az egyetemi Actaba; azok szépen megjelennek; és bizonyára nagyon-nagyon helyes dolgokat tartalmaznak; ha már a Lexibe is felvették szerzőiket. A jámbor valahai olvasónak soha sem lesz tudomása arról, hogy ebben a mi eltelt korszakunkban csak „pszichológus” nem létezett, mindenki valamilyen irányzathoz tartozott, az Alakhoz, a Tudathoz, a Mélyhez, a Viselkedéshez, a Reflexhez; vagy wundtista, vagy freudista, jungista, vagy pavlovista volt az ember, vagy éppenséggel svarckornyilovtyeplovista (akiknek Lélektan kézikönyvében a hazugságról például ennyi állott: „A hazugság a kizsákmányoló társadalmak által eltorzított tudatú emberek szokása. A szovjet ember nem hazudik”).
Egyszóval annyit mondani valakiről e korszakban, hogy lélektanos volt, és cikkeket írt napilapokba vagy a Dolgozó Nőbe, körülbelül annyira tartalmas, mint azzal jellemezni egy festő tevékenységét, felfogását és értékét, hogy „festékeket alkalmazott vászon- és kartonfelületekre képzőművészeti effektusok előhívása céljából”.
Létezett olyan időszak, amikor valóban nem volt tanácsos senkiről sem többet mondani; mert – a kollegák rögtön feljelentették valamelyik gondterhelt aktivistánál, súlyos ideológiai elhajlással. Ilyen vegytiszta semmitmondásra azonban éppen a hetvenes évek végén, nyolcvanasok elején éppen nem volt szükség; elég belenézni azoknak az éveknek a folyóirataiba. A semmitmondás itt koncepció volt: lehetővé tenni, hogy minél többen szerepelhessenek a Lexi-ben, vigyázva azonban arra, hogy mégsem mindenki és minden; jobban vigyázva, mint cenzorok és pártaktivisták! És egyrészt, elhallgatni a rendszer szempontjából a fekete pontokat, s osztogatni a pirosakat, hogy menősek lehessenek, legalább a barátaink.
Ilyen szempontból: a keveset- vagy semmitmondás, a kilúgozás, elhallgatás, formális magasztalás, ideológiai és párttörténeti vonatkozások sokszoros felerősítése, bratyizó nagylelkűség, haveri befogadás és klikkező kizárás és fintorgó elutasítás tekintetében a Lexi mindkét kötete töretlen egységet alkot, noha az első kötet 1981-ben, a második 1991-ben jelent meg. Hogy közben mi minden történt? Arról a II. kötet előszava mindössze ennyit írt: „Hetedik éve várja megjelenését a ... II. kötete. A letűnt diktatúra előbb feltételeket szabott, majd azok teljesítése – rövidítések, kihagyások – ellenére is érvelés nélkül halogatta, végül megakadályozta, betiltotta a megjelenést. Most eredeti teljességében adjuk közre az 1983 december 31én zárt második kötetet, mindössze annyi pótlással, hogy a nyomás megkezdéséig tudomásunkra jutott elhalálozási adatokat is bejegyezzük.”
Tekintetbe véve, hogy 1990-ben egy teljes év állott rendelkezésére a majd száztagú szerkesztőbizottságnak, és a Kriterion könyvkiadói apparátusa sem volt túlterhelve munkával, a megjelenések ritkaságának tanúskodása szerint, ez, amit itt az előszó felemlít: megbocsáthatatlanul kevés! Nemcsak a halálozásokat kellett volna bejegyezni, hanem a megjelent köteteket és előadott színdarabokat is. Legalább ennyit. (Talán félt annak az érdekességnek a felvillantásától, hogy egyesek, minél jobban rájuk nehezedett a diktatúra, annál szaporábban pöfögték ki magukból a köteteket?)
Különösen két olyan pótlás elmulasztása fájdalmas, amit a Lexi szerkesztőségének módja lett volna elvégezni, sőt: kifejezetten kötelessége lett volna: ha nem is beiktatva a címszavak közé, legalább az előszóban vagy kísérő jegyzetben; s amit később mások talán nem fognak tudni soha pótolni. Egyszóval: hol a jegyzéke azoknak a – legalább irodalmi – műveknek, amelyeknek a kiadását az elmúlt évtizedekben a rendszer politikai, világnézeti, vagy „személyi” okokból megakadályozta? Hol a jegyzéke azoknak a színműveknek, amelyeknek az előadását nem engedélyezték vagy betiltották?
Lévén, hogy ha jól számolok, az utóbbi időben mindössze két könyvkiadó működött, esetleg három (bár az utóbbi csak évi egy-két könyv erejéig), régebben talán négy, amely magyar szépirodalmat adott ki, s hogy a színházi nyilvántartások is könnyen áttekinthetők –, ezt az egész munkát egy szerkesztő elvégezhette volna néhány nap; ha nagyon lassan csinálja, néhány hét alatt.
És melyek voltak azok a kihagyások, rövidítések, amelyeket a minisztérium követelt, s amelyeket utólag helyreállítottak (mint kikövetkeztethető az előszóból)? Hiszen: ez is irodalomtörténet! Legalábbis ugyanolyan fontos adatok lettek volna ezek az irodalomtörténet számára, mint amivel unalomig tömve vannak a szócikkek, hogy Pityiri Palkó vagy Nyiff-Nyaff Mancika hol végezte elemi majd középiskoláit?
Az irodalomtörténet iránt tanúsított érdektelenség a Lexikon szerkesztői részéről? Esetleg munkakerülés a kiadói szerkesztők részéről? Hogy mindezt nem végezték el? A főok azonban mégis talán az: a szerkesztők büszkék a lexikon eredeti alakjára, annak „okos” népfrontos koncepciójára, s azon nem akarnak változtatni, mivel munkájuk érdemét a saját szemükben éppen az fejezi ki, amilyen ez a lexikon. Amely különben is pillanatnyi állapotokat akar rögzíteni; például a Gyergyószentmiklós magyar irodalmi élete szócikkben ilyeneket olvasni: „A Kör élén ma Kercsó Attila áll.” Lehet, hogy még ma is; az olvasó mégis szeretné tudni, melyik ma volt az, amelyiken odaállt, mert az időpont vagy a szócikk keltezve nincsen... Lám, a pillanatot akarták megállítani a szerkesztők... de mint tudjuk, már Faustot is emiatt vitte el az ördög (Ha eltekintünk a ködösítő hepiendtől.)
3.
Nyilván, a lexikon szorgalmas böngészői majd számtalan olyan pótlást és Javítást fognak javasolni, amit a szerkesztők úgysem vesznek tudomásul; az első kötet előszava is felszólítja erre a olvasókat, a második kötetben azonban csak a jelentéktelen elírásokat Javítják, pl. hogy Fehér Dezső nem Miskolcon született, hanem a magyarországi Borsod megye Disznósd községében, melyet 1935 óta Borsodszentgyörgynek neveznek, ami igazán fontos adalék a Rom. Magy. Ir. megítélésében; bár szerintem Fehér Dezső inkább azt érdemelte volna meg, ha munkásságának ismertetését, néhány kötelező közhely után, egy-két érdemi megállapítással „ejtik meg”.
Nagyon sok lett volna a javítandó és pótlás, az ilyen apróságokon túlmenőleg is. Hadd említsek meg kettőt, amelynek „javítását” írásban és szóban magam is többször „szőnyegre hoztam”.
Daday Lóránd. Munkásságára, életére nem az volt elsősorban jellemző, hogy kapcsolatot talált az illegalista kommunista mozgalommal; Csütörtök című regényének sem merül ki annyiban a tartalma, hogy hőse Grivicán a munkások oldalán esik el. Ez a hős különben egy román újságíró, pályafutása elkerülhetetlenül idézi az Akasztottak erdejének hőseit és világát; azonkívül nem egyszerűen kommunista, hanem egész pontosan trockista befolyás alá esik; hiszen szerelmével ilyesmiről diskurálnak: Sztálin a tervgazdálkodás pitykegombjáért eladta a világforradalmat. Daday életrajza nem zárulhat azzal, hogy dióhéjba és Magyar Népi Szövetségbe keveredve a Szamoson leereszkedett, ős novelláiban „nyomon követte a szocialista társadalmi rend formálódását, az átalakulás köznapi hőseinek életét, az új tudatformák kialakulásának folyamatát”. Ez csakis 1983. dec. 31-én tűnhetett olybá. 1952 júliusában például – Robotos Imre főszerkesztősége idején – egy Nemes Gizella nevű mezőgazdasági szakíró tollából róla jelent meg az egész korszak legelítélőbb, legborzasztóbb ideológiai bírálata, aminek hatása alatt nemcsak a dési elvtársak vették kezelésbe, hanem Gaál Gábor neve is lekerült az Utunkról, s mindkettejük életereje és munkaképessége végleg megroppant; egyszóval, ki tudná ezt Jobban magánál a lexikon főszerkesztőjénél, Balogh Edgárnál? Aki maga is bekerült egypárszor a fogaskerekek közé; aki emberként, politikusként, szerkesztőként azok közé tartozott, akik a legjobban megszenvedték az úgynevezett proletár diktatúrát, és mégis, mi magyarázza, hogy még most is, utólag is, annyira megbocsátólag, annyira népfrontos tágkeblűséggel nézi a maga és a mások és az irodalom tragédiáit? Szó se róla, nem kívánja az ember a sérelmek felmelegítését, a sebek feltépését: pusztán az igazságot. Ha a második kötetben az irodalmi viták címszó alatt B. E. maga is megemlíti, hogy „sem a dogmatizmus áldozatául esett Gaál Gábor rehabilitálásának, sem a helikonista írók vagy a hasonlóképpen egy ideig elhallgatott népi írók korszerű befogadásának és újrakiadásának megindult folyamata még nem jutott el a teljes ki fejlethez”... akkor feltétlenül tovább kellett volna folytatnia: voltak a „viták” között olyan kegyetlenek is, mint az, amely egy csapással Dadayt és Gaál Gábort is kisöpörte az irodalomból; mint ahogy azonban az is hozzátartozik a képhez, hogy a dogmatizmus élharcosa az RMI-ben éppenséggel Gaál Gábor volt. Az idevágó címszó alatt Gaál Gábornak ezt a szerepét nagyon homályosan úgy állítja be, hogy „a szektás torzulásokat támadói mintegy kikényszerítették” belőle. Ám a támadók személye nincs említve; a Csehi Gyula címszónál is csak annyi, hogy irodalomkritikai termése: „a dogmatizmustól sem mentes”. Úgy érzem, a II. kötet kiadásakor a kiegészítések, helyreigazítások közé az ilyen megállapításokat, újraidézve, ki lehetett volna legalábbis egy-két tömör indulatszóval teljesíteni, hogy aszongya „ajaj”. Nem tudom, kik mennyire kényszerítették dogmatikus pozíciókba Gaál Gábort, de emlékszem például 1948 elejéről egy nyílt Utunk szerkesztőségi gyűlésre (ahova az olvasók is betévedhettek), mikoris G. G. rettenetes mennydörgő hangon ostorozta Horváth Istvánt, hogy „nem látja a kakukktól a kulákot”! Akkor, bár igaz, hogy tapasztalatlan egyetemista voltam, nem tudtam érzékelni, hogy G. G. kényszer hatása alatt cselekszik; sőt, határozottan úgy tűnt, hogy nagyon is élvezi, mennyire megsemmisülten dadog Horváth István; és mennyire zavartan sütik le a szemüket mind a jelenlevők...
Szóval nem kell a múltban turkálni, nem kell ujjal egymásra mutogatni: de azért mégsem lehet az ámuló új nemzedékek számára úgy tálalni a romániai magyar irodalom történetét, mintha az egy szakadatlan nászmenet lett volna. (Ha csak nem annyiban, hogy állandóan izélgették az embert.) Sötét vonulatai, nagyon sötét titkai az RMI-nak azonban már a két háború közt is voltak. Erre gondol például Bánffy Martinovics című színművében, amely a korszak egyik legérdekesebb darabja, de elemzésével a Lexikon sem próbálkozik.
A Lexikonnak – úgy tűnik – saját szerkesztői szemszögéből is talán a legfogasabb kérdéseket fölvető címszavai azok, amelyek olyan személyek pályájával és alkotásaival foglalkoznak, akik születtek bárhol, Románia területén vagy azon kívül, de tevékenységük csak néhány évre kötődik ide. Látszik a szócikkeken a határozatlanság, mit és mit nem lehet ebből az anyagba felvenni.
Itt van például Felvinczi Takács Zoltán, a kiváló orientalista és művészettörténész, aki Nagysomkúton született, és 1940–46 között Kolozsváron volt egyetemi tanár. (Más lexikonok a Takács Zoltán címszó alatt foglalkoznak vele.) Kolozsváron, mint lexikonunk írja: „Tanársegédje Raoul Sorban román művészettörténész.” Nem az olyan apróságokat akarom vele kapcsolatban szóvá tenni, hogy Lexikonunk szerint 1943-ban rendezte sajtó alá A Kelet művészete c. munkáját, holott az először már 1926-ban megjelent, a Barát-Éber-Takácsban (A művészet története), s az 1943-as tulajdonképpen negyedik kiadása volt, hanem ezt a mondatot. „A kolozsvári Bolyai Tudományegyetemről 1947-ben került vissza a szegedi egyetem bölcsészkarára.” ...Nemcsak arról van szó, hogy ő eredetileg Budapesten a Keletázsiai Múzeum igazgatója volt, s oda nem „került vissza”; hanem egyáltalán: a visszakerülés módja! Ez a Lexiben megint olyan idillikusan sima esemény; holott a „visszakerülést” megelőzően Takács majdnem éhenhalt, mivel a Bolyai Egyetem 46-ban egyszerűen megszüntette a fizetése folyósítását; ő maga munkatársaival kegyetlen intrikák áldozata lett, ideérkezése óta. Ezeknek a következménye, több évtized múlva is, szörnyű bumerángként sújtott vissza a romániai magyar irodalomra. Nem ez a lexikon lett volna az utolsó alkalom, mivel szerkesztői még részben jól ismerték Takácsot és barátait, hogy itt valami méregfogat eltávolítsanak? És legalább halála után igazságot szolgáltassanak a meghurcolt tudósnak? Mindez apróság, de az egész mindég csupa apróságokból áll össze. A Lexikon szerkesztői nyilván igazságtalannak érezhetik, hogy annyi munkájukat nem becsülve eléggé, apróságokon akadok fel. Viszont: ők vállaltak maguktól annyi felesleges többletmunkát, ahelyett, hogy a lényegre szorítkoztak volna.
Már akkor sokkal kevésbé terjedelmes lett volna e munka – s egyben könnyebben kezelhető –, ha a szócikkeket azonos szempontok szerint, tömörítve, s szokásos rövidítéseket használva szerkesztik meg. Ha egyeseknél kezdhetik az életrajzot 33 éves korban, értelmetlen a szerzők többségének elemi és középiskolai tanulmányaikat „kifogalmazottan” részletezni; hogy csak egyetlen olyan módszert említsek, ami a szörnyű nagy munka látszatát kelti. Állítólag azért nem egységesítették a szócikkeket, mert az „unalmas” lett volna. Csakhogy egy lexikonnak nem annyira érdekesnek, mint pontosnak és használhatónak kellene lennie.
Ha valaki nem rokonszenves a szerzőnek és a szócikkírónak, akkor a negatív véleményeket is közlik róla; különben, mint láttuk, nem Pl. Bicsérdy Béla, a nyerskoszt prófétája műveit felsorolva, megemlít egy ellene írt ilyen című cikket is Bicsérdy, a gyilkos... idézi ugyan egy 1926-os méltatója cikkének a címét, amelyben a természetes gyógymód feltalálójának nevezi, de mint jelenséget, egyáltalán nem állítja be abba a huszadik századi mozgalomba, amely ma világszerte fantasztikus méreteket öltött. Hiába van a lexikonnak orvosi, természettudományos és egyéb szakszerkesztője, az egész szócikk megmarad egy napilap hevenyészett „színesrovat”-szintjének. Pedig – tulajdonképpen nem irodalmi kérdés, be sem kellett volna venni. De ha már bevették, többet mondhattak volna róla, mint a Reggeli Újságok vagy a Tarka Vasárnapok...
S ha fentebb említettük az érdekességet mint szempontot, úgy Bicsérdy esetében az a fordulat, hogy egyidőben áttért mohamedánnak, Ada Kalehre költözött, és négy feleséget vett, hogy bizonyítsa, a nyers növényi koszt nem gyengít le, legalább olyan érdekes adalék lett volna, minthogy keres kedelmi érettségit tett; amit viszont nem mulasztottak el közölni.
Szinte bárkiről, akit személyesen is ismerek a lexikonban felvett személyek közül, elmondhatom: életrajzából minden érdekeset kihagytak. Beleértve a lexikon főszerkesztőjének, Balogh Edgárnak az életrajzát. Hogy milyen körülmények között utasították ki 1935-ben Csehszlovákiából, s hogy miért éppen Romániában telepedett le; hogyan vesz részt az antifasiszta mozgalomban (konkrétan mit csinált?), hogyan kapcsolódott bele a közéletbe 1944 után – mindenről sok érdekeset és izgalmasat tudunk, de nem a lexikonból!... Hogy 1949 után a szocialista törvényességet megsértve (ám azt hiszem, egyáltalán a törvényességet) bebörtönözték, az csak egy félmondat itt, de hogy mikor, hányszor, milyen körülmények között tartóztatták le, milyen vádakkal ítélték el, kikkel ült együtt, hogyan és milyen formulákkal mentették fel? Minderről a Lexikonban szó sincs, pedig már akkor is sokkal többet lehetett az ilyesmiről írni... Nemcsak az „érdekességről” lett volna szó, hanem arról is, hogy az életrajz meghökkentő fordulatai legalább annyira magyarázó hátteret adnak életművének – mint politikusnak és publicisztának egyaránt –, mint mondjuk a magyar jakobinusok esetében.
Milyen fantasztikus élete volt például Franyó Zoltánnak, és ez több szempontból mennyire jellemző a romániai magyar irodalom „berkeinek” hangulatára, stílusára az indulásakor; – mindebből semmit sem sejthet a lexikon olvasója. Avagy Bánffy Miklós élete: csak olyasmik hiányoznak belőle, hogy amikor 1921–22-ben Magyarország külügyminisztere, igen nagy érdeme van minden Magyarországot érintő pozitív külpolitikai akcióban, a nevéhez fűződik Pécs, Újszeged, Sopron visszacsatolása; s hogy nemcsak 1943-ban, de már az 1920-as években is nagyvonalú diplomáciai vállalkozásokkal próbálkozott a román-magyar viszony javítása érdekében, pl. részese volt a román-magyar perszonálunió-terv készítésének is.
Ám sehogysem tudunk szabadulni attól a benyomástól, hogy amint az írói művek, úgy az életrajzok bemutatásánál is egyetlen közös akcióterv vezérelte a lexikon munkatársait: szép, zavartalan, barátságos szürkére festeni az egész szemhatárt, s mindent, ami azon belül van.
4.
Néhány böngészel a II. kötetből.
Talán a legalaposabban megírt szócikk a Gaál Gáborról szóló... több mint félezer sor; és mégis, minél többször olvassa el az ember, annál több hézagot, meg nem magyarázott fordulatot talál benne: frontszolgálatos, majd kiképző tiszt az I. világháborúban, majd, annak ellenére, hogy sokak szerint megveszekedett antiszemita, Lukács György, Balázs Béla és Hatvany Lajos bizalmas köréhez tartozik. A Tanácsköztársaság alatt előbb a tankönyvszerkesztő bizottság, majd a szocialista színházak referense, majd az V. Vörös Dandárnál Lukács György katonai tanácsadója. Vajon, milyen katonai tanácsokat adott neki? Ha ennyi mindent csinált, 1925-ben hogyan mer visszatérni az Átkos Horthy-rendszer karmaiba? Ahol is miért helyezték hamar szabadlábra, és engedték ki Bécsbe; és miért éppen Kolozsváron bukkan fel; és majd később, hogyan tartja fenn a Korunkat az egyre inkább fasizálódó Romániában? Milyen pénzből? És hogy lehet, hogy ennyi minden után csak 1928–29 körül vált marxistává, addig mi volt – vörös katonai tanácsadó létére? Hogy lehet, hogy a román hatóságok soha le nem tartóztatták baloldalisága miatt, holott annyi mindenkit igen? Mi a titka, hogy 1940ben, amikor annyian menekültek át volt munkatársai közül Dél-Erdélybe a horthysták elől, Ő marad; sőt mint kiderül, 1942-ben főhadnagyi rangját mégőrizve vitték be katonának? Hol szenvedett hadifogságot? Ki döntötte el, hogy 1946-ban éppen ő lett az Utunk főszerkesztője? S vajon a szócikk írója miért nem tartja említésre méltónak azokat a dogmatikus cikkeit, amelyeknek része volt egész nemzedékek hamis irodalomszemléletének kialakításában; és miért nem említi azt a paródiába illően dogmatikus cikket, amely azidőtájt íródott ellene az Előrében (fentebb már esett szó róla), amikor infarktust kapott? S hogy emiatt befejezetlen életművet hagyott hátra – miben áll ennek a befejezetlensége, hogyan festett volna, ha befejezi?
Gara Ákos: ...Versei, szimfonikus költeményei jelennek meg a nagyváradi Tavasz folyóiratban... Nem tudtuk eddig, hogy a Tavasz partitúrákat is közölt... Akkor miért nincs felsorolva foglalkozásai között a zeneszerző is, pusztán csak annyi, író, újságíró, műfordító, szerkesztő? Holott: operettjei, Három a tánc, Vadgalamb a nagyváradi és kolozsvári színpadon szerepelnek? Zenéjüket, vagy szövegüket írta?
Gerő Margit, Bányainé... A felsővisói algimnázium tanárnője... majd 1945. márc. 8.-i előadása füzet alakban is megjelent A nők nemzetközi napján c. alatt. Kv. 1945. Ez nyilván olyan kimagasló teljesítmény, hogy nemcsak számontartandó egy irodalmi lexikonban, hanem feltehetően ennek következtében: „Előbb a Bolyai Egyetemen tanársegéd, majd 1948-tól Bukarestben a Tanügyi Minisztériumban a nemzetiségi tankönyvek kiadásában volt felelős szerepe. 1952-től Kolozsvárt az esti pártegyetem igazgatója...” Félelmetesen színes irodalmi pályafutás és életmű!
Gombos Benő – közíró: Tanácsköztársaság idején egy rézárugyár termelési biztosa... – ezt az adalékot azonban a szócikk nem mélyíti el művel összefüggésében; azt sem tudjuk, hogy a rézárugyár hol működött, milyen rézágyúkat gyártott, és mit kellett tennie már akkor egy termelési biztosnak, és miért fontos ez az apróság az irodalmi lexikon szerkesztőinek.
Guttmann Mihály – lásd: énekeskönyv... fantasztikus, hogy amikor az irodalomhoz nem tartozó személyek érdektelen adatai bőséggel előfordulnak a Lexiben, egy kiváló kulturális munkást, aki annyi zenészt nevelt kiválóan, és annyit tett Kolozsvár zenei életéért, külön szócikkre som érdemesítenek.
Hajós Alíz – Hosszú időn, évtizedeken át ő volt Marosvásárhely legtájékozottabb újságírónője kulturális szempontból; színi- és műkritikus stb. – Miért nem szerepel? Amiért a férje állítólag kém volt? Na és; ki nem volt az?
Harangszó – a téli hónapokban megjelent népszerű székely hetilap... írja a Lexi. Munkatársai közt szelíd papi emberek szerepelnek, amint a nevekből kiveszem, s 1938-ban mégis betiltották. Marxizmust kellett volna közölnie, mint a Korunk; akkor csak az volt a menős!
Házsongárdi Panteon – Esztéták felsorolásánál: Bretter György, Csehi Gyula, Földes László Gaál Gábor... A megfelelő szócikkeknél a foglalkozások: esszéíró, filozófiai szakíró, irodalomesztéta, irodalomkritikus, szerkesztő, Mária férje – szerkesztő, irodalomkritikus, közíró... Most hökkenek rá, esztétika címszó nincs az irodalmi Lexikonban!
Hírnök A ...társadalmi és művészeti folyóirat... Szép szócikk, de nincs közölve, hol jelent meg a folyóirat.
Hóstáti kutatás címszó szerint a hóstát szó a „Hochstadt”: felsőváros szóból jön. Szó sincs felsővárosról – az különben is Oberstadt lenne! Az Etimológiai Szótár a Hofstat: tanyahely stb. szóból származtatja, de még ez sem végleges.
Ifjúsági Könyvkiadó... A címszó kicsinyíteni akarja a kicsinyeknek szánt könyvek jelentőségét – kiadói bátorság szempontjából. Így például azt írja, “A világirodalom többi része (mármint nem az orosz) eleinte jóval szerényebben van képviselve. A felnőttebb ifjúság olvasmányainak sorában 1948 és 1959 között mindössze négy művet említhetünk meg: 8. M. Stowe: Tamás bátya kunyhója, Th. Storm: A viharlovas, E. Voynich: A Bögöly c. regényeit, és J. Greenwood A kis rongyos c. elbeszélését. A többit, ami mégiscsak jócskán van, úgy sorolja fel, hogy valamiképpen jelentőségüket csökkentse; később nyikorogva beismeri, hogy még Shakespeare is volt, de egyáltalán nem méltányolja, hogy pl. Storm, Chamisso, E. T. A. Hoffmann kiadásával a legvaskosabb sematizmus idején az ifjúsági arcvonaláttörést hajtott végre; mint ahogy Krúdy (Árnyékból szőtt vendég) és Kosztolányi (Furcsa dolgok) akkoriban első megjelentetésével a magyar klasszikusok számára kiszabott kalodából tört ki; akkoriban, amikor az akkori, nem ifjúsági kiadó igen fontos referense, a Lexi kiemelkedő szerkesztője, az ifjúságiak Kosztolányi-kötetének előszaváról még azt véleményezte, hogy „vörösre akarja festeni ezt a fehérgárdistát”! ..Az is nevetséges, hogy a Schlemil Petert a cikkszó a fiatalabb korosztályok számára kiadottnak tartja (mármint a Tamás bátya olvasóinál fiatalabbakénak!).
Ignácz Rózsa... A háború utáni munkásságára vonatkozó könyvészeti adatok nagyon hiányosak, ami azért különösen fájdalmas, mert minálunk már alig ismerik
Jakó Zsigmond ...a szócikk idéz róla egy ilyen dicséretet „a romániai magyar marxista történetírás legnagyobb alakja”. Az ilyen dicséret annak idején természetesen jól jött, és mentegette Jakót, amiért oly sokat dolgozik. A mostani körülmények között azonban a marxista” jelzőt nyugodtan elhagyhatta volna a Lexi, mivel ez mulatságosan beszűkíti e valóban kiváló történettudós munkásságának érvényét.
Különben tele a Lexi olyan dicséretekkel és életrajzi adatokkal, amelyek ma éppenséggel ravasz denunciálásnak hatnak: pl. Központi Bizottsági Instruktor, stb. Úgy vélem a társadalmi funkciók, politikai megbízatások, s hasonlók hangsúlyozása az akkori viszonyok között sem lett volna olyan fontos – mármint irodalmi szempontból.
Ismétlem – s mint ahogy ez a böngészetekből is kiderül – a szócikkek összeállításánál az egységes szempont és módszer hiánya a legbántóbb Kezdve apróságokon: hogy pl. egyeseknél közli az eredeti családi nevet, másoknál nem, teljesen kiszámíthatatlanul. A legtöbb esetben halálra untat az iskolai tanulmányok részletezésével, holott az illető felfogásának, szellemi vagy művészeti irányzatokhoz, „iskolákhoz” való tartozásának említésével adós marad. Közöl olyan jelentéktelen adatokat, mint hogy valaki pár hétig rézárugyárban termelési biztos; és sok esetben hosszú évtizedek maradnak az életrajzból lefedezetlenül; s esetleg olyasmik nincsenek említve, hogy az illető mohamedán volt, háremet tartott fenn, vagy valamely közelkeleti országban tevekereskedő-segéd, vagy éppenséggel rabszolga minőségben „fejtett ki tevékenységet”.
Ugyanígy: a családi háttér, származás nem egy esetben sok mindent érdekes távlatba állíthatna bele az illető munkásságából vagy pálfordulataiból, ám egy félszó sem esik róla; míg például egy dilettáns szerző esetében még azt is közlik, hogy: anyja közszékely családból származik; holott az ördög sem kíváncsi arra, nem lófő-e az illető!
Ugyanez a következetlenség a munkásság ismertetésénél. Egyiknél a fordítást is önálló, megjelent munkának értékeli: másiknál az eredeti művek között is válogat. Nincs meg az eredeti művek módszeres felsorolásának szokása: hol beolvasztja az ismertetés folyamatába, aztán részben megismétli, hol egyáltalán nem adja meg, csak szemelget belőle. Teljesen megállapíthatatlan, hogy a címszó végéhez csatolt jegyzetekbe milyen alapon válogatják be a bírálatokat, ismertetéseket; miután ez is a legnagyobb mértékben szelektív. Az mól életművek ismertetésében is óriási színvonalkülönbségek tűnnek szembe.
Teljesen az egyes szócikkek szerzőinek szeszélye szabja meg azt is, hogy adott esetekben mennyire folyamodik az 1919. jan. 1. előtti előzményekhez, és mennyre tartja mellőzhetőnek azokat?
5.
Akárhányszor is ismételhetjük el, hogy: „mindezek ellenére a Lexikon hasznos, hiszen az olvasók, érdeklődők 99%-a csakis ebből kaphatja meg a szükséges tájékoztatásokat, felvilágosításokat – annyira, amennyire”, mégis, mindegyre az elmúlt évek annyiszor – nyilván a dezinformációs hivatal által lanszírozott – hajtogatott érvelését véljük kihallani: „örüljünk, elv társak, hogy ilyen is van” – és: „mal rău să nu fie”: vagyis hogy ennél rosszabbat ne adjon az Isten. Újból és újból hozzátehetjük az ismételgetéseinkhez: azért kár volt a szerkesztésnél a szakszerűséget mellőzni. Ugyanis ehhez is meglett volna a potenciál a romániai magyarság szellemi életében.
SZŐCS ISTVÁN

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» A Hét
» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2018
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék