Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1991. december, II. évfolyam, 12. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Méliusz József

Méliusz József
ZÁRSZÁMADÁS ELŐTT? ...
(Egy lehorgadt kedélyállapot röntgenfelvétele 1991-ben)
1. Add elő érdekesen életedet!
– Életemet könyveim adják elő. Következő válaszaim is. Részben Érdekesen? Hm... – Mindig mindent egyes szám első személyben írtam. Életemet. Életemmel a történelmet. (Vajon?) Ami nénit harmadik személyben fogalmaztam, az is az életem.
2. Vezess be az életművedbe!
– Életművemről szólni? Nem az én feladatom. Sem a számbavétel. Sem az értékelés. Sem az elhelyezés. Úgymond „urbánus” (városias) író vagyok. Nem ellenzem. Megbélyegzésként sem. Számomra nincs „urbánus” vagy népi irodalom. Nincs vagy-vagy. Csak irodalom. Ami nem azt jelenti, hogy elvetném a differenciálódás (elkülönülés) jogát. A szétágazást. Az egymás mellettiség istenadta szükségességét. Sőt. A népi-urbánus „ellentét” nem irodalmi kérdés. Hanem politikai. Tegnapi. – Tegnapi? – Az Erdélyi Helikon oldalain együtt szerepelt a „népies” Nyírő József és az „urbánus” Karácsony Benő. Nyírő szélsőjobbos politikai megfutamodottként Madridban halt meg. Emigrációban. Karácsony Benő Auschwitzban lett füstté. Regényírói teljesítményükkel mindketten erdélyi irodalmunk megtermékenyítő jelesei. A Korunk oldalain Veres Péter és Reményik Zsigmond. Együtt... Azzal is egyetértek, hogy „költészetem” prózai (érzelmi átéltség nélküli?). És „prózám” lírai (érzelmi átéltségű). Prózaköltemények. Költeményprózák. Írásaimban kezdettől egymásba mosódik a kettő. A posztmodern (utókorszerű) mai európai és amerikai irodalomban is. És nálam? Igen. Anélkül, hogy „programot” követtem volna.
3. Hogyan keresed és találsz rá témáidra, könnyen, nehezen, kedvenc témád?
– A „témákat” a megélt valóság tűzte tollam hegyére. A kedveiteket. Az ellenkezést kiváltókat... „Megrendelésre” nem írtam. Sem „felső” felszólításra. Sem utasításra. Sem pórázon. Megszólításra igen. – Mindig tollal írtam. Most már rostironnal. Tamási Áron egyenesen gépbe írt. Az öreg Underwoodon. Amerikából hozta hazai. Első Ábel-könyvét nap mint nap, a bőséges ebéd után írta. Nagy pohár feketekávé mellett. Egy-másfél óra alatt két flekk (oldalnyi kézzel vagy géppel írt szöveg). Erzsikével Áron háta mögött ültünk. A pamlagon. Egymás kezét fogtuk szerelmesen. Áron elszerette szerelmemet. Komár Júliát. Én megszerettem Erzsikét. Megírhatom. Nem élnek már. Se Áron. Se Julika. Sem Erzsike. Az Underwood dübörgése elhallgatott Erzsikével elengedtük egymás kezét. Elhúzódtunk egymás mellől. Áron felolvasta a kész oldalakat. Őt néztük. És hallgattuk. Csodáltuk mondatait. Máig is csodálom. A kéziraton egyetlen géphiba sem akadt. Áron szóról szóra azt írta, amit ki- vagy elgondolt délelőtti városvégi sétáin. Vagy leánypecér csavargásain. Tőle tudom... Kitérő ez?... Ám legyen. Nem húzom ki...
4. Hogyan dolgozol, mikor, mennyit, könnyen, nehezen?
– Kitérőkkel. Mint az előbb is. Mégis hogyan?... Nem tudom. Nyolc, kilenc – tíz? – éve nem közlök lapokban. Se tévében. Sem rádióban. (Tévé? Rádió? Nincs ezekre magyar szavunk?) Nem írok. Nyolcvankét esztendős vagyok. Annával ketten százötvenhárom évesek. Ez az én életkorom. Amikor még írtam „fiatalon”, nappal és éjjel. A fiatalság fogytán már csak reggel írtam. Jót? Rosszat? Rengeteget nyelt el a papírkosár. Talán majd ezeket a lapokat is. Most éjszaka van. A szomszéd szobában hármat üt az ingaóra. Budai ócskásnál vásároltuk Annával. Mindent sokszor fogalmaztam. „Javítottam”. És újra. Most ezt a még majd változót kilencedikszer. „Javítás” talán már csak néhány lapon. Vége. Vége? Mondom, kísérletek ezek is. Mint minden, amit összevissza firkáltam. Mindegyik újra másoltan kétszeri, háromszori toldás-foldás. Ezen is. Amiket életem folytán írtam, nem fejeztem be. Minden változat után elmotyogtam magamban: kész. Tudva, hogy sose végleg. Szövegeim halálommal válnak véglegessé. „Befejezetté.” Mint életem. Velem együtt múlnak ki leírt mondataim. Múlnak el. Azok a mondatok, közlések, lapok, amik nem múltak ki még életemben. Közös életünkben... Még néhány év (?). És valóságosan befejeztetett... Hogy mindez a feledés szemétkosarába kerüljön.
5. Mit kezdesz a kézirattal, újraolvasod, felolvasod másoknak?
– Már kiderült, hányszor olvasom újra az újrafogalmazottakat. Most a nyolcadik változatig kétszer, háromszor. Összesen tizenhatszor. Vagy huszonnégyszer. – Ha jól számoltam. – Rémes?... Rémes. Amit írtam, nem olvasom fel. Anna olvassa el. Kritikusan. Az ismétléseket irtja. Egy-egy tévedésemre figyelmeztet. Szédületes az emlékezete. Legépeli. Átnézem. Belejavítok. Újabb gépelés... Nem, nem olvasom fel. Benső hallásomra bízom magam. Az utóbbi időben már rosszul hallok. Egyensúlyérzékem is egyre bizonytalanabb. Vérnyomásom hol zuhan, hol felmegy. A memóriám (emlékezőképességem) apadóban. Látásom, hallásom csökkenőben. Marékszám szedem a gyógyszereket. Reggelente a szívgyógyszer. Kényszerrel étkezem. Kínszenvedés. Hála Istennek, jól alszom. Mostanában, hogy ezeket írom, gyakran felébredek. Ezeket a mondatokat forgatom képzeletemben. Akárcsak elalvás előtt. Félálomban. Vagy mosdás, beretválkozás közben. Két hónapja nem hagytam el a lakásunkat. Levélírás? Képtelenség. Telefonfóbia (távbeszélő-iszony)....Az utolsó gépelés, a „végleges” házon kívüli. A többi a szerkesztő dolga. – Volt, amíg még közöltem, a nyomdában kiszedettek revízióját (ellenőrzését) nem végeztem el. Ne borítsam fel a rosszul fizetett szerkesztő norma (mennyiségi) teljesítményét. Ne növeljem a kiadó, a lap nyomdai költségét. A megjelent könyvben még bogarásztam. Újabb kiadása előtt bele-belemásztam. Néha évek múltán belelapoztam. Olyankor elcsodálkoztam. Ezt én írtam? „Nem rossz.” Vagy: „Marhaság!” Tavaly nyitottam fel ismét a Sors és jelképet. Egész sor paszszusa (részlete): a nyolcvanas évek érzékelése is. Megéltsége. Detektívek (rendőr-nyomozók). Nyomon követés. Antifasizmus. („nemzeti elnyomó hatalom-ellenesség”). Konspiráció („titkos szóértés”). Amikor írtam, háború zajlott. Nyolcvanas évek végigolvasásakor itt leplezett zajú betű-, szellemgyilkos, nemzetiség-nyomorító belháború. A fegyveres elnyomó hatalomé. A tehetetlenek, a védtelenek, a kiszolgáltatottak ellen. Akik ellenállnak. Biológiai törvény: fennmaradni lent is. Soha semminek nincs vége. Ezért kézirataim végenincs vergődése? Az én vergődésem. Kézirataimból nem húztam. Tovább alakítottam Elmélyítettem. Kiegészítettem Szét vagy kiterjesztettem. Stilizáltam („művészi igénnyel fogalmazni”). A stilizál ige egyes szám első személyes alakjában ott az ÁLOM. StilizÁLOM. Minden asszociáció („a lélektanban: képzettársítás, a tudatban megjelenő képzetek, hasonlóság, ellentét alapján történő egymáshoz kapcsolódása”)...Az előbbi Tamási Áronra emlékezés is az ellentétből merülhetett felszínre. Képzettársításként. Az ÁLOM az felszabadult képzettársítások elszabadult folyama. Áradat. Ami költészeti forradalmat szült. A század elején. A szürrealizmust („irányzat, amely főképpen az álmok, látomások, a szabad képzettársítások, a tudat alatt kavargó ösztönélet kifejezésére törekszik”). A freudizmus is erre épül. Szürrealista tudomány. Még álmodom. Újra. Mondom, százötvenhárom éves vagyok. Öreg. Vénséges. Néhány évig azzal riadtam fel az alvásból, hogy már nem álmodom. Emlékezetem nem hozta vissza az ébrenlét ellenőrző-tudatába a lélekben szabadon és ellenőrizhetetlenül zajlottakat? Mostanában ébredéskor az álmokban történtekből ismét elkapok részleteket. Legalább egy-egy mozzanatot. Folyamattöredéket. Ez megnyugtat. De percek múltán elveszítem. Ez nyugtalanít. Az ÁLOM a szabad képzettársítások stafétája (váltó futása). De ehhez fiatalnak kell lenni! Addig vagyunk fiatalok, ameddig álmodunk. Nem az évek “száma számít”. Az ÁLMOK élete. Anna mindennap elmondja álmait. A reggelinél. Szürrealista könyvvé állhatnának össze ÁLOMtörténetei. Nem hajlandó megírni. Anna: „Kinek? Minek? Miért?” Én: „De, Anna, Krúdy Gyula ÁLOMkönyve...” Ő: „Kinek? Minek? Miért?”...E kézirat elküldése előtt, utólag jegyzem ide, hiteles irodalmi élményben volt most részem. A Látó Álomlátó száma. Szürrealizmusa. Van újra új irodalmunk. A fiataloké. Az előttük járókéval. Mind fiatalabb százötvenháromnál. Az ÁLOM! Az ÁLOM! Az én álmaim már elvesznek...
6. Mikor publikáltál először, jelent meg első köteted, nehezen ment?
– Most éppen, ismét, először publikálok (közlök). Sokszor közöltem először. Mindahányszor máshol másképpen. Először a Temesvári Hírlapban. 1929? Az ifjú Erdélyben és az Erdélyi fiatalokban. 1930. Mindig először. Mert másként. Másképpen. Hiteles irodalmi debümre (bemutatkozásomra) az Erdélyi Helikonban került sor. Az 1930-as fiatal írónemzedéket pártfogoló Kuncz Aladár tüntette.. ki. Azzal is, hogy meghívott a Helikonisták törzsasztalához. A kolozsvári Szentegyház utcai Palace kávéházban. Estefelé öttől nyolcig. Vajon mi a neve most a Szentegyház utcának? Kolozsváron tíz éve nem fordultam elő. Vagy még régebben. Abban a réges-régi irodalmi időben tettem szert „hírnévre”. A Vasárnap este táncban című versem körül kirobbant sajtóbotránnyal. Megnévelemeztek. „Meggyaláztam” a székelységet. Az elsőül védelmemre kelő Tamási Áron is megkapta a magáét. Áruló. Meg zsidóbérenc. Hiszen szabadkőműves is volt. Tucatnyi vitacikk. Én hallgattam. Lásd Szávai Géza Helyzettudat és irodalom (1980) könyvében a 70–114 oldalakat. A könyv felét kimészárolta a cenzúra (politikai ellenőrzés). Lásd Dr. László Ferenc és Cseke Péter dokumentum-gyűjteményét: Erdélyi Fiatalok. Kinyomtatták 1986-ban. A mészárosok betiltották az előzőleg engedélyezett könyv terjesztését. Megsemmisítésre ítélték. A váradi nyomdászok titokban megőrizték raktárukban. Köszönet az olvasók nevében 1990-ben került piacra... „Színre léptem” azután a Korunkban. Berlini egyetemi éveim után Gaál Gábor életre szóló barátságának ajándékával. A Palace-t felváltotta a New York kávéház ebéd utáni liberális, baloldali már akkor „népfronti” író-újságíró törzsasztala. – Nem a moszkvai internacionálé (a K. P.-ok egyesülése) „Népfrontjára” gondolok. Amely elárulta a spanyol szabadságharcot. És a Hitler-Sztálin-megegyezéssel végződött. A Ribbentrop-Molotov-kézfogással. Az utasítással a második világháború kitörésekor: a francia kommunisták segítsék a hazájukat elfoglaló hitleristákat. – A New York kávéházban az a törzsasztal volt a legendás (meseszerű”) emlékű „Duma- posta”. Elnevezése a budapesti Dunaposta sajtó és hírügynökség persziflázsa (kicsúfolása). Asztalfője úgy volt Gaál Gábor, mint a Palace-beli törzsasztalé Kuncz Aladár. Aki, ha nem hal meg oly tragikus korán („nagy szerencsétlenség”), talán másképpen alakul a pályám. E kettősség – Gaál-Kuncz – mindvégig megmaradt bennem (írja Pomogáts Béla is...). Nem én kerestem ama régmúlt idők e szellemeit. Ők találtak rám az 1930-as fiatalok között. Amikor mi már egy harmadik kávéházban, a Centralban hordtuk össze az Új arcvonal című (1931–1932) azóta elfelejtett nemzedéki antológiánkat (szöveggyűjteményt)... Igen, Gaál és Kuncz. Kezdeti nagy barátságuk hamarosan ellentétté vált. Cherchez la femme (keresd a fehérnépet). Az Egyetem utcai virágárus lány. Margit. Csak azután Gaál Gábor elválasztó ideológiája („valamely osztály, politikai párt irányzat v. korszak által vallott eszmék, nézetek, fogalmak rendszere...régies értelme: üres képzelgés, elvont okoskodás”). A Kuncz Aladár halálára a Helikonban közölt versemet Gaál Gábor helytelenítette. Ő maga – úgy emlékszem – méltóan búcsúztatta őt. Hatvany Lajos leveleskönyvében a Kolozsvárról hozzá intézett ragaszkodó, szép Kuncz- és Gaál-vallomások egymás mellett olvashatók. – Keresem, keresem... Ezt is ellopta egy barátom. – De Margit? Gaál Gábor felesége lett... Folytassam hát.
Első fellépés a Brassói Lapokban. Még Berlinből. Gaál Gábor szerkesztőségi lakószobája után a Brassói Lapok hosszú szerkesztőségi helyiségének fala mentén a nyolc-tíz méter hosszú asztalnál egy sorban körmöltem Kacsó Sándorral. Alattunk a nyomdagépek zúgtak. Nézeteltérések. Életre szóló barátság. Őt a Sors és jelkép enyedi fejezeteiben örökítettem meg... No meg Ligeti Ernő radikális demokrata, szabadkőműves Független Újságja. Franyó Zoltán 6 órai újságja. A nagyváradi lapok. A nagyváradi kalandok. Micsoda remek asszonyok... Csupa kezdet. Egész sor első megjelenés. És a folytatás... Első kötet? Az Új arcvonal hirdeti Föld város szerelem című első verseskönyvemet: Az Erdélyi Fiatalok kiadásában. Nem Jelent meg. Ugyanott hirdetik a megjelent Kolozsvári Grandpierre Emil Rosta és Tamási Áron Címeresek című regényét. Dedikált példányát barátaim ellopták. Első napvilágot látott kötetem? Egy füzet. Az Ének 1437-ről. Temesvár, 1945. Saját költségemen. Nehezen ment. Nem úsztam meg gyanúsítások nélkül. Később kétszer jelent meg román fordításban. A „párt” 1945 őszén átadott a szovjet hadsereg politikai rendőrségének. Nem e füzet miatt. A Bécsi Döntéskor a francia-angol Havas-Reuter sajtóügynökség riportere voltam. Észak-Erdélyben. A földalatti párt hozzájárulásával. Azokéval, akik aztán átadtak a szovjeteknek. A francia-angol szovjetellenes kémszervezet ügynökévé váltam. Horthybérenccé. Hiszen magyarul írtam. Közöltem a pesti Szép Szóban, a Gondolatban. Budapestiekkel leveleztem. Dési Huber Istvánékkal stb. Mint a hasonló hisztériás idegrendszer-megbetegedéses rágalmak, vádak manapság is. Ha nem is rólam szólnak most az effélék. – Hátha mégis. – Hiszen elnémultam. A szovjetektől három éjszakai kihallgatás után szabadultam. Méliusz Klári áldozatos erélyének köszönhetően. Klárit utánam tartóztatták le, 1950-ben. Az állambiztonságiak meggyilkolták. Kolozsváron. Ahol a temesvári tavarisok utolértek. Ekkor már fentről. Bukarestből. Roppantul roppantó „fejesekként”. Hiába menekültünk előlük 1945-ben. Szülővárosunkból Kolozsvárra. Ötesztendős Péterkénkkel. Gyermekkori üldöztetése, lelki sérülései következtében huszonhárom éve sínylődik elmekórházban. Gyógyíthatatlan... Első könyvem kéziratát, a Város a ködbent még a háború idején fejeztem be. 1969-ben jelent meg. Negyed évszázaddal megírása után. Először. Aztán még kétszer. És román fordításban. Elkészült akkor a Sors és jelkép is. Az első megjelent könyvem. 1946-ban adta ki Gaál Gábor. Letartóztatásom után kivonták a forgalomból. Könyvárakból. Elkobozták. Bűnjellé vált. 1957-ben meghiúsították a jóvátételi kiadást. A „referátumok” (jelentések). Az „apparátus” (szerkezet). Ők!
Aztán még háromszor jelent meg. És románul. Ezzel húztam ki a lutrit. Ismét. Ion Lăncrănjan (olv. Lankranzsán) avatta bűnténnyé. Izgató nacionalista-revizionista (ezekre nincs magyar szavunk) förmedvénnyé. Egy meghamisított mondatomra könyvnyi uszító rágalmat, gyalázkodást épített. Épített? Kitalált. Hazudott. Hamisított. A botránynak vaskos kötetet kitevő irodalma kerekedett. Mellette és ellene. Máig visszhangzón. Száraz György könyvet írt róla. Amit én írtam, válaszom nem jelenhetett meg. Kordokumentumnak kellene ma összeszerkesztenem mindezt. Megint kinyírnának. Akkor léptem ki az írószövetségből. 1982-ben. Visszakérezkedni? Ma? Az 1989 decembere utáni „konjunktúrát” („viszonyok kedvező alakulása”) kihasználni? A jóvátétel nem az én dolgom. Hallgatok. Nem, mert „kihajolni veszélyes”. Mert unom. Amikor e kéziratom egyik előbbi változatában – a hetedikben – épp idáig érkeztem, megjelent a gyászhír. Meghalt Ion Lăncrănjan. – A véletlenek egymásra rímelése. – Indulatai végeztek dühös szívével? Jó regényíró volt. Populista (népies). Ami korántsem bűne. Mondom, jó elbeszélő író volt. Isten nyugosztalja! De az egyetlen témájú (beszédje tárgya) gyűlölködő közírása! Politikai mennybemenetelébe nem avatkozom. A hadsereg fővárosi katonatemetőjében földelték el. Harci érdemeinek elismeréséül. 1991-ben. Szentté avatják? Nem nyújtok be fellebbezést Szent Péterhez. Dönteni az égi fórum (hivatalos hely) dolga. A Tízparancsolat törvényei szerint. E lapok nyolcadik változatának fogalmazása közben Ion Lăncrănjan eszmetársai nekrológjában („elhunyt kiváló személyiség életét és munkásságát méltató cikk”) olvasható: „úgylehet, nem érdektelen felemlítenünk, hogy az Erdélynek hódoló himnusza ellen Méliusz Joseph (így) felháborítóan sértő, kihívó (?) levelét olvasta fel az Írószövetségben a tegnapi és máig csahos Mircea Dinescu”. (1991. március 15., 8. old. A lap nevét le sem írom.) Mármint a kilépési nyilatkozatomat. Annak tárgyi indoklását. Minthogy minden önvédelmi kísérletem (Írószövetség, „párt”, sajtó) meghiúsult... No de ez a válaszom a 6. kérdésre, mikor publikáltam először, alaposan elnyúlt. Eltekeredett. Ez is... Talán mert most is először publikálok. Hány év után is?... A Látóban... Ha megjelenek...
7. Sokat kell várj a megjelenésre, hogy bírod a várakozást?
– Oda se neki. Nem a várakozás emésztett. A szerkesztők csűrés-csavarása bosszantott. Előbb börtönből szabadulásom után. Amikor még kérdéses voltam irodalmunkban. A letartóztatásom előtti „hivatal” még javában működött. Új írónemzedékek léptek mégis színre. 1956-ban nem csaptam hősi csinnadrattát. Ellenkezőleg. A csinnadrattákat kifütyültem. Ezért főbelövés jár. Nem ítéltek el a velem letartóztatottak „észak-erdélyi” perében? Hiszen én Dél-Erdélyben nem tettem, amiért hat évig ültem. Elítéletlenül. Azután a várakoztatások. Kiadói félelmük okán. Óvatosságukból. Önbiztonság érdekében. „Felsőbb utasításra?” Még ami „vonalasat” írtam, az sem ment simán. De melyikünk nem bűnözött ilyesfélét is? Ilyen makulátlan nemzeti hőse nincs idősebb írónemzedékeinknek... Várakozás? Lásd a Város a ködben utószavát... Címe: Regény. Efféléket kellett legyőznöm. Türelemmel. Zajtalan eréllyel. Ha kellett kilincselgetéssel. Kelletlenül. Nem fenéknyalással. Nem... Ma már nem igényel tőlem könyvet kiadó. Ne is igényeljen! Nem lázadok! A várakozás alól így vagyok felmentve. Köszönöm... Mégis. Odaát. A határon túl. A Szépirodalmi Könyvkiadónál Illés Endre indította útjára „életművem” megjelentetését. Ugrin Aranka gondozza. Eddig öt kötet. Köszönöm kettőjüknek. Illés Endrének a békés odaátra. Meghalt. Fenntart Aranka. ismét várakozni kell. Egy év helyett kétévenként, ha megjelenhet valamely hajdani kötetem. Kitüntető eredmény a mai vergődő Magyarországon ez is. De meddig? A nagy kiadók gajdeszra (pusztulásba) mennek. Börtöneimre emlékezéseim sem jelennek meg a Magvető Kiadónál...
8. Hogyan hatnak rád utazások, merre jártál, publikáltál külföldön?
A kérdés végével kezdem. Közöltem a harmincas években Budapesten, Csehszlovákiában, Jugoszláviában, Párizsban, Kanadában, Moszkvában. Mindenütt magyar lapokban. A hatvanas években Újvidéken, Zágrábban, Pozsonyban, Párizsban, Tel Avivban. Magyarul. Idegen nyelven csak az Inosztrannaja Literaturában Jurij Guszevnek és Larissza Nikolaevának köszönhetően. Írt könyveimről a Neue Zürcherben Eva Haldiman. Párizsban elfogadta a Gallimard a Város a ködbent. Vízbe esett a kiadása. Genfben, egykori barátom, Nemes Lajos – Edition Nagel – akart kiadni. Nem mentem bele. Ötezer frank veszteségébe került volna. Frankfurtban az Ullstein kiadóval tárgyaltam. A Herr Direktor itthoni személyi biztonságomat fenyegető feltételt szabott. Visszautasítottam. Nem akadt menedzselőm (szereplést, sikert szervező). Az effélékhez sajátos érzék szükséges. Az „önmenedzselés” nem kenyerem (sokat forgolódva és nyüzsögve önmagára figyelmet felhívni, és így érvényesülni”). Másokat menedzselni igen. Magamat, magamért, nem. Más a lángelmék, az élő halhatatlanok helyzete. Meg a mítoszok („a közösség – egyén – cselekvéseit természetfölöttivé nagyító felfogás”) szárnyain kerengő, valóban tehetségeké. Ami a nemzeti kisebbségünk számára egyébként hasznos... A kérdés elejére válaszolva: írásaimat jórészt utazások sugallták. Földrajzi, szellemi térségekben Érzések. Érzelmek. Filozófiáig fel nem érő gondolkodás. Emlékek. Képzettársítások. Olvasmányok. Események gomolygása. Néha egyetlen mondat körül. Patakok, folyók, folyamok. Mint gyakran a szövegeim. Amíg még írtam. A Tranzit kávéház, a Napnyugati kávéház, a Horace Cockery lapjain. Meg a rövidebb „kávéház-írásokban”. Költeményekben. Számomra az írás: utazás. Volt. És most. Itt is. Ezeken az összefirkált lapokon. Az írás: utazás. Az utazás: írás. Valamikor. Vonaton. Repülőgépen. Hajón. Autót (gépkocsit) nem tudok vezetni. Biciklizni (kerékpározni) sem... Merre jártam? A honi tájban. Kelet-Közép-Európában.
Keresztül-kasul Európán. Kelettől nyugatig. Északtól délig... De nem önmitizálás ezek a mondatok is?... Lám... Lám...
9. Ma nehezebben, könnyebben írsz, mint fiatalon; fogsz-e öregen, halálodig írni, mint Illyés Gyula?
– Vagy mint Márai Sándor... Ha úgy is vélte némely olvasóm, kritikusom (műbírálóm), sohase, mégse könnyen. Ami most itt is kiderült. Ez itt, e lapok, a kilencedik fogalmazás. Harmadszor javítom... Illyés Gyulával emlegetni nyavalyás „más” magamat? Bármilyen vonatkozásban. Arcpirító illetlenség lenne... Mégis. De csak emlék. A Város a ködben megjelenéséért Illyés Gyula is tett. Amit tehetett. 1946-ban. Sikertelenül. Akárcsak Molter Károly 1942-ben az Erdélyi Szépmíves Céhnél. Sikertelenül... Fogok-e még írni? A jóég a megmondhatója. Még ha most éppen írok is. Talán a megszólítás híján kerengek ebben az űrben. Amelyben lebegek. Csak újságokat olvasva.
10. Kire hagyod kézirataidat?
– Effélékről borongtunk Szávai Gézával. Kedves szüleinél van egy könyveskamrája. Eteden. Ott, az ő méhkasos kertjük fölötti temetőben sírhelyem is van. Etéd via Európa (Európát érintve). Hullám elszállítása sokba kerülne. Inkább az itteni zsidótemető. Ha gojt (keresztyén) befogad. Könnyű volt Márai porainak. Befogadta az Óceán. Géza bogarászta át papírrongy raktáramat. Kritikusan (műbírálóan). Most Budapesten szerkeszti a szekszárdi Magyarokat. – Szerkesztette. Közben megszűnt. – Visszavárom Gézát. Visszavárjuk! Mi történjék a polcaimon darvadozó rengeteg kacattal, 1989 végéig még tudtam: az állambiztonság hordja el. A hullámat vádló bűnjelnek. Vagy a papírgyárba. Hiszen átkutatta, ami itt felhalmozódott. 1987-ben budapesti távollétünkkor. Meglepetéstől a „bűnügyiek” nem tartottak. Tudhatták, mikor térünk vissza. Volt a különítményben magyar. Hiszen ez a papírtenger anyanyelvemen szólal meg. Az „elvtársak” tíz napig „dolgoztak” lakásunkban. Éjszaka. Az égő lámpák árulták el őket. És fényképezőgépük villámlásai. A szomszédok ijedelmére. Lezárt fiókokat nyitva hagytak, maguk után. Talán figyelmeztetésül? Tudjam meg itt jártak. Hanem: mi a hajdani illegalitásban („titkos, földalatti tevékenység”) jobban konspiráltunk („illegális mozgalomban részt vesz”). Mik akadnak itt? Megjelent könyveim, kézirataik történetének dossziéi (irattartói). Háborús naplóm – 1941–1944 – füzetei. Ugrin Aranka mind sürgeti. Le kellene tisztázni. A Reiter Róbert Múzeum töméntelen anyaga. Értetlenségből póruljárt kézirat. A Kassák Múzeum raktárának ígértem. A Kérdés, felelet. Sajtóbeszélgetések ezernyi lapja. – Itt, ez a kézirat; a zárófejezet? Publicisztika. Riport. Színesek. irodalomról édelgők. 1930-tól 1949-ig. 1949–1955: börtön. És 1966-tól 1980-ig. A Bukaresti Nagykávéház második kötete. Az első címéből kiirtotta a „hivatal” a főváros magyar nevét. Lett belőle: A barátság kávéháza – tegnap. Befejezetlen költemények. Az Aréna-kötet (1867) folytatása. Megközelítések – tanulmányfélék. A Kávéházi cédulák: sok száz jegyzet. Kétszáz lapnyit lemásoltam. Még van tízszer ennyire való. A „varázsa”: se időbeli, se tárgyi elrendezése. Mégis összetartó. Történelem-cserepek A Börtön-könyv. Már megvan a Tranzit és a Napnyugati kávéházban. Látszatfikciókban (koholmányokban). Az Egyszemélyes kávéház. Erről a szobáról. Tárgyairól. Könyveiről. Képeiről. Mezőnyi íróasztalomról. Életemről. Levelek. És kiktől! 1949-ig elrendezve, kicédulázva. 1956-tól nem. És mennyit nem említettem itt. Mind megírni tíz-tizenöt év kellene még. Százötvenhárom éves vagyok... Írottaim bibliográfiája (jegyzéke). Doboz fénykép. Ki mindenről! Velem. Velünk. Velük. Polcaimon itt és a pincében úgylehet tizenötezer könyv. Közöttük a dedikáltak (írójuk ajánlásával). Könyvtárra való folyóirat. Mi lesz a sorsa mindennek? Amikor... Amikor a végleges semmibe emigrálok. Anna velem jön. Nem tudom lebeszélni. Könyörgöm, itt is, kegyelmezzen. Ne veszítsem el holtomban sem...
11. Honnan vetted a tehetségedet, hogyan, mikor fedezted fel magadat?
– Sose „fedeztem fel” magamat. Szobrásznak készültem. Egyetlen darab maradt meg. Önarcmásom. Meg írdogáltam is. Gimnáziumi szánalmas naplóm óta. idősebb írók foglalkoztak velem. Endre Károly. Szombati Szabó István. Bánságiak mindketten. Marginális (szélen lévő) helikonisták. És a Helikon-ellenes Franyó Zoltán... Honnan vettem „tehetségemet?” Talán valamilyen gének („öröklődő tulajdonságokat hordozó kromoszóma-részecskék”) játszottak közre. Apám monarchiabeli állami tisztviselő volt. Művészetkedvelő és -pártfogó. Zenekedvelő. A temesvári Magyar Dalárdával elvitt Hollandiába, Londonba, Párizsba. Miért ábrázoltam őt csak zordnak? A szülői házban a falakon jó festmények. Podlipny Gyula. Egy Glatz Oszkár. Olaj képmások (portrék). Századeleji könyvtár. Vitrinben (üvegfalú szekrényben) Jókai, Madách, Mikszáth. Díszkötésben. Nem hivalkodó, de ízléses úrilakás. Saját házban. Anyám falusi leányból vedlett „úriasszonynyá”. – Háztartás. Takarítás. Öltözködés. Vendéglátás. Vasárnapi templomjárás. Olvasás. Néha Courts Mahler pocsékság. – Nálunk élő apai nagyanyám kezében még imakönyv se járt. Anyai nagyanyám is parasztasszony. Ők a népi gének továbbítói. Vajon? Hiszen nem voltak „fajmagyarok”. Legföljebb asszimiláltak (beolvadtak). Pesti apai nagybátyám neves kirakatrendező a Petőfi Sándor utcában, a Nagykörúton. Vasárnap amatőr (műkedvelő) csendéletfestő. József Attilával is üldögélt a Japán kávéházban. A Döntsd a tőkét neki dedikált példánya a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Budapest kávéházait ő mutatta be nekem. Még a kolozsvári Palace, New York és Centrál előtt. Onnan, Budapestről, a kávéház-gének? Apai nagyszüleim bánsági tanyai parasztok. Apai nagyapám horvát elei 1849 után keveredtek a bánsági síkságra. A zágrábi püspökség birtokára. Ahol magyar béresek közt éltek. Tanyai bognár nagyapám már nem beszélte ősei nyelvét. Szülei ott váltak magyarrá. Nagyanyám sváb-magyar származék. Anyai nagyszüleim földművesek voltak. Bánsági szerb faluban. Csenén. Anyám három nyelvet beszélt. A magyart. A németet. A szerbet. Édesapja, a Monarchia hadseregében borbély, Isten tudja, hogyan keveredett oda. Lengyel. Bernátzky. Anyám édesanyja 1700-ban idetelepített vallonok vagy elzásziak utódja. Századunk első felében még gyakran fordultak elő a Bánságban francia családnevek. Hordozóik már nem tudtak eredetükről. Minderről a Város a ködben egyik fejezetében írtam. Kihagytam. Terjedelmi okokból. Máig se közöltem... Kelet-közép-európai keverékből lettem. Amivé lettem. Egy nyugat-európai vékony szállal is. A franciával. És ha nem „mélymagyar”, édes szüleim után mégiscsak magyarnak születtem. Peremeurópai nemzetiségivé lettem. Kisebbségi. Kilencéves korom óta. Ilyenként is magyar író. Ha valóban író lennék. Ily kevert tulajdonságokkal vagy kromoszómákkal („a sejtnek öröklődő tulajdonságokat hordozó anyaga”) megáldottan. Vagy terhelten... Vagyok, ami vagyok. Szemétre való. De Zrínyi. De Petőfi. De József Attila. A magabevallottan félromán Szabó Dezső. Az urbánus Márai Sándor. És az Ignotusok. És Hatvany Lajos. És Füst Milán. És Szép Ernő. Meg Lukács György. Déry Tibor. Radnóti Miklós. Somlyó György. Faludy György. Fejtő Ferenc. Utóbbi hattal együtt fordultam elő a Korunk lapjain. Ezek a sárgacsillagosok nem magyar írók? Nem magyar költők? Nem? Akkor én sem.. Miért is írok ilyeneket? 1990 nyarán azon voltam Budapesten, hogy sárga csillagot tűzök a mellemre. Így vonulok végig a Nagykörúton. De az ágyat nyomtam egy Budára néző ötödik emeleti szobában. Odalent a rossz levegőt tisztító, öt ország partjait mosogató és összekötő Dunával. Nem vagyok “mélymagyar”. Tagadjon ki, akinek ez a mániája (hóbortja). Zsidó vagyok. Zsidó mind, aki kisebbségi. A fajtiszta is Bárhol a világon. És mégis... Bennem a cseh lángon éledt 1437-es magyar-román jobbágylázadásunk Erdélyben. Bennem a Dózsa Györgyöt elnyelő temesvári lángok. Bennem Énlaka templomának kazettás mennyezetén a rovásírás. Az aradi vértanúk. Fél évezrednél vénebb templomaink. Várromjaink. Városaink. Temetőink. A Házsongárd. Ahol Méliusz Klári sírja. Már megsemmisülten. Bennem Nagy Imre Zsögödje. A Nyugat irodalma. A Pesti Naplóé. A Helikoné. A Korunké. A Független újságé. A Brassói Lapoké. A Szép Szóé. A bácskai, a szlovenszkói lapoké. A halottaikkal. Elmenekültjeikkel. A füstként égbementekkel. És bennem a Bukarest Nagykávéházban megírt kölcsönösen szeretett román barátaimmal. Gala Gataction. Bogza. Jebeleanu. Macovescu. Stancu. A még élőkkel máig. – Most, ma halt meg Jebeleanu. – Itt tanultam meg románul a királyi testőrség bakájaként. Amikor is a szenvedélyes tiszteletesné vala édes szeretőm. Hiszen protestáns teológiát végeztem. Százezer magyar élt akkoriban e csupa regény nagyvárosban Akkor. A hajdan Petit Paris-ban. Duna Európa kicsi Párizsában. Hol százharmincöt évvel ennek előtte alapítottak iskolát az itt otthonra talált menekültjeink. Meg magyar Istenházát. Ezek is bennem vannak. 1956-ben kerültem ide. Végleges emigrációba Erdélyből. Börtön után. Az „elvtársak” nem engedtek visszatelepednem oda, ahol Méliusz Klárit meggyilkolták. Ahol a sírja. Úgy kerültem ide, mint Temesvárról Kolozsvárra. Elűzöttként. Vagy menekültként. Állandó emigráció (politikai okokból történt kivándorlás). S lettem itt olyanszerű író – ha az voltam –, mint Forbáth Imre csehek között Prágában. Persze, nem lehetek „mélymagyar”. Maradjak hát „nemzetáruló” európainak. Kozmopolita („világpolgár”) dögnek. Vagy 68as Cohn-Benditnek. Aminek titulált (nevezett) a szászból magyarult népiesmarxista politíró. Aki 1972-ben azzal átkozott ki a magyar nemzetből, hogy meggyalázom a neve után is török származék Csauseszku (Csausz = „alacsonyrendű hivatalszolga”) e honi nemzeti jótét nemzetiség-politikáját. Azt a nemzetállami sztálinista hitlerlzmust, amit megbélyegzőm rózsaszínűnek vélt. És aminek én 1972-ben valóban hátat fordítottam. Nem. Már 1968-ban. Sőt előtt. A Prágai Tavasz felé közeledő esztendőkben.
12. Milyen nehézségekbe ütköztél?
– Mi az életünk, ha nem nehézségek sorozata? Meg ütközeteké. Az egyikből ki, a másikba be. És a tévedéseké. Az illúzióké. Drámák. Tragédiák. Születéstől halálig. Közbül az örömök? Morzsák. Szépségflastromok (tapaszok). Illúziók (látszat, önáltatás). Illúziók?... Meghalni lesz könnyű. Életemben már néhányszor meghaltam. Nem volt nehéz. Észre se vettem. De pechem („balszerencsém”) volt. Visszarángattak. Nem engedték végig megélnem a meghalást. Nem köszönöm meg.
13. Kikezdett-e kétségbeesés, hogyan küzdötted le?
– Nem. Nem érzékeltem Nem volt mit leküzdenem. Az orvosok azt mondták ezért, így maradtam életben. Végletes műtétek után is. A hatévnyi börtönben is. Ezt most már hányadszor írom le? Mert most lehet? Legalább ennyit. Leírni...
14. Abbahagytad-e hosszabb-rövidebb időre az írást?
– Erre is válaszoltam már. Abbahagyatták. Írjam le századszor? Leírom. A börtön. Papírért, ceruzacsonkért kóter járt volna. Ott papír még a budin sem. Ceruza?... Abbahagytam még az írást 1947-ben. Önszántamból. Igen, 1947-ben. És ismétlem, az utóbbi nyolc-tíz évben. Lásd az előbbieket. Azóta választottam a „teljes emigrációt”. E kifejezést Márai Naplójából idézem. Azt váltotta fel az 1968 vége után bekövetkezett végső magányom – írom le ismét. – Kívülről is rám mérték az „enyéim”; tegnapi barátok. Az A BARÁT. Megértéssel fogadom. A jelen leszámol a tegnappal. Tegnap vagyok. Amíg még vagyok. A jelen és a holnap a hetvenes, nyolcvanas években homályba, némaságba kényszerítetteké. A megcenzúrázottaké („politikai fontosságú ellenőrzöttek”). Az elnémítottaké. A most ötven-hatvanéveseké. És a csillagszóró szikra szaporaságával feltűnő fiataloké. A húsztól negyven-ötven esztendősöké. – Lám az esztendŐSÖKben már benne van az ŐSÖK is. Új nevek. Újságírók fiatal serege. Íróké. Költőké. Szemükre vetik, hogy több az újságírásuk, mint irodalmuk. Az én nemzedékem nem ezt tette? És előzőink Erdélyben. Kós Károlyék megszólalása óta. És évszázadunk elejétől a magyar irodalom legjobbjai, legnagyobbjai is... A túlnani bánsági szerb Alekszandar Tišma – Az ember tragédiájának szerb fordítója – minapi nyilatkozatából: „Eleget beszéltem magamról, erre már nincs szükség. Jönnek a fiatalok. Ma már más dolgok érdekesek. Az én koromban az embernek már nem nagyon ajánlatos szerepelnie. Tolakodnia ízléstelen.” Ez az! És mégis. Épp most jelent meg a Hanser Kiadónál, német fordításban, Gebrauch des Mentschen (Az ember használata) című regénye. Fülszövegében: „ezzel a regényével vált világirodalmi nagysággá”. Neki volt mivel...
15. Mit használsz a közöny, a beletörődés ellen?
– Szó sincs közönyről. Sem beletörődésről. Teljes magányomban, mondom, az újságokat olvasom. Folyóiratokat. A rádiót hallgatom. A tévét nézem. Fél évszázadig résztvevőként éltem a történelmet. – Publikáltam (közöltem). – Most már csak szemlélőként. Így is résztvevőként? Passzívan (nem-cselekvőn). Amibe most sodort bennünket a történelem, százötvenhárom évem alatt még sohasem éltem meg. Nem éltük meg. Háború alatt sem. Megélem. Megéljük. Beletörődnöm? Lehetetlen. Alekszandar Tišma a történelmet „általános őrületnek” nevezi... Most fizetünk. Évszázadunk elmebajaiért. Bűneiért. A „jobb”- és a „baloldaliakért”. Ki-ki személyes illúzióiért (alaptalan remény). Még ha a történelemből – az „általános őrület” ellen fakadtak is. Ami nem mentség. Ignotus Pál megbocsátóan enyhítő, szép szavával, a „baloldali álomlátásért”. Amivel szemben most a jobboldali restaurációt (felújítást) kellene elfogadnunk? Voltak ilyen kényszerképzetes íróink is. És vannak. Senki sem bűntelen. Ami közhely. De igaz. Magamat sem vonom ki alóla. Ami nem közöny. Nem beletörődés. ítélet? Rajta. Gyertek már azzal a kötéllel! Tartom a nyakam. Voltam én már balnak jobboldali. A jobboldalnak balos. igazságkereső voltam. Tévedve, tévelyegve is az igazat. És mégis mindig “más”. Mint most is. Kívülre állítottként. Magamat kívülre állítóként. Más-ként.
16. Melyik írásod tett a legjobban próbára?
– Az ifjúkor elmúltával mind. Már megírtam, mind megannyi befejezetlen maradt. Vagy szemétre való.
17. Mi ihlet, mi fékez, tör le, megkezdeni, vagy befejezni nehéz?
– Ihlet a szellemi élmény. A váratlan történés. Az emlékezés. Felindítanak bennem érzelmi, gondolati folyamatokat. Képzettársításokat. Képeket. Mondatokat. Folyammondatokat. Ellenük most tőmondatokkal lázadok. Magam ellen... Igyekeztem túljárni a „fékezők” kiferdült eszén. Fékezés? Vészfék! Terror (erőszak, hatalmaskodás). Ordináré (közönséges, durva) beavatkozás a szövegbe. Beírás. Húzás Betiltás. Erőszak. Napilap kérésére írott utolsó cikkemből a vészfékező kihúzta a Csíkország helynevet. Az anyanyelvünkön hagyományos elnevezés is a nemzetállam integritása (épsége) elleni lázadásnak számított. Visszavontam. A több mint háromszáz éves csíkszeredai iskolánkról volt benne szó... De... Túljártam a szellemet, a valóságot elgázoló „fékezők” eszén. Mégis. Sikerült közölnöm a börtönökben velem zajlottakat. A velem, a Méliusz Klárival történteket. A megírtakban és megjelentekben – Tranzitkávéház – a demokratikus Svédország: a sztálinista fasiszta idők Romániája Stockholm = Bukarest. Nasseőr = Jilava (olv. Zsilava) börtöne. Grossgruben = Ocnele Mari (Nagyakna) börtöne. A firenzei palota toronyablaka a vasajtó, ahonnan Méliusz Klárit bekötött szemmel a liftaknába lökték. Az állambiztonság kolozsvári épületében. Finnek, baszkok = mi magyarok. Burgos kápolnája = a bukaresti kihallgató szobákban megesettek. A Szent inkvizíció = a Szent Szeku(ritáté). Ésatöbbi... Az álfikciók megfejtése szótárt követel. De olvasóink szótár nélkül is megértettek. – A Horace Cockery könyvben a dogshaveni állapotok = az akkori itteniek. Az Elégia A.-ért (az Aréna-kötetben) meglehetős szókimondóan mindez. És... És... És... Nem tör le semmi. Mostani kívül-helyzetem sem. Hiszen olvasom az újságokat. Itt életemben ítéletem van az olvasott történtekről. Háborgok magamban. Ami nem tör le. No meg itt vannak ők. A tolongók között a becsületesek. Az okosak. A nem karrieristák (törtetők). Az újak. A fiatalok. Irántuk vagyok optimista (bizakodó). Tehát nem tör le semmi. Akkor sem, hogyha anyanyelvünk sorsa, sorsunk jövője iránt nem vagyok bizakodó. Mostanában mondta a fiatalokról – még egy „kozmopolita” – a hazatért Faludy György: „a reményt bennük látom, s azt hiszem, ez most minden korábbiaknál reálisabb reménység a századvégre”. Adja Isten, hogy Faludynak legyen igaza.
18. Mit teszel, ha nem bírsz megbirkózni a témával?
– Sutba vágtam régebbi három könyv kéziratát. József Attiláról. Radnótiról. Komját Aladárról. Ismét Ignotus, Pál szavával, „a baloldali álomlátás” hajótörött kéziratai voltak. Ezeket nem semmisítettem meg. Akárcsak egész sor hatvanas évek előtti cikkem lapkivágását nem. Meg az ötvenhatosokat, őrzöm őket. Önmagam ellen... Ezek a sorok is vallomások. Akkor azt, abban hittem. Ha „önigazolás” gyanújába keverednék, leköpném magam. Nem mentegetőzöm azzal sem, hogy akkor is, ott és abban is más voltam. Könyvnyit írtam a helikoniakról. Ha most közölném? Önigazoló fenéknyalásnak tűnne. Nem...
19. Megszédít a siker?
– Nem ismerem a sikerérzést. A kételyt igen. A kételyt igen.
20. Letör a kudarc?
– Nem tudom mi a kudarc. A kinti. Az csak vereség. A benső kudarcot annál inkább megéltem. Megélem... Most is...
21. Törődsz a kritikával?
– Nincs író, aki ne törődnék a kritikával. Dossziémban (irattartóimban) őrzöm a könyveimről írottakat. A „rólam szólókat”. Ha ez hiúság. Ám legyen...
22. Mi keserít el leginkább?
– Amikor nemzetiségemet oktalan csapások érik, elkeserít. Meg az anyanyelvem elpusztítására törő rágalmak. Meg intézkedések. S ha magyarul követnek – követtek el – ilyet. Anyanyelvünkön. „Nemzetünk nevében.” Mi sem vagyunk bűntelenek másokkal szemben... Nemzetem és hazám az anyanyelv. Amelyből vétettem. Homokszem e magányos nemzetnyelv kertjében. Európában... Elkeserít, aminek tanúja vagyok s voltam. Az acsarkodás Az előzményeket elhallgató pálfordulás. A köpenyegforgatás. Régi barátok, A Barát – hátat fordítása. Az árulás. A mosakodás. De túlteszem magam. Ez az élőlények története. Természeti törvény. Az első sejtektől az emberig. És a társadalmakig. Miközben a csoda: fennmaradnak az értékek. Emberi tettekben az erkölcs is. A ráció (ész, értelem) is. Az írás is. Mint tett, kérdezésként. Kételyként. Nem áll meg a fejlődés. A majomembertől eljutottunk Shakespeare-ig, Dantéig, Proustig. Joyce-ig. Petőfiig. Adyig. József Attiláig. Illyés Gyuláig. Déry Tiborig. Az egymást és önmagunkat pusztítás fölötti győzelemként. Az írás emberség. Már amelyik. Mint a filozófiák (bölcseletek) is. Amíg a „fejlődés” mindent maga alá nem temet. A technikai („műszaki felszerelés, berendezés”). Ennek pokoli fejlődése. De talán mégsem... Nem tudom... Nem vagyok optimista (bizakodó)...
23. Miben leled a legnagyobb örömet?
– A csendben. A nyugalomban. – A csendben. A nyugalomban. Amíg még utaztam, tengerparton. Hegyekben. Erdőben. Mezőn. Nagyvárosok utcáiban. Könyvesboltjaiban. Kávéházaiban. Kisvárosok családiasságában. Falun. Európában. A jó olvasmányban. Az el nem árult barátságban. A hűségben. De hol van az már? Hová lett?...
24. Mi érdekel, mivel foglalkozol az íráson kívül?
– Az otthonommal. Tárgyal az életem foglalata. Tükre. Egyszemélyes kávéházamban. Az otthonom én vagyok. Annával. Akivel ezt a falaink közötti kitekintő kisvilágunkat felépítettük. Azt, amit Klárival teremtettünk Temesváron. És újra Kolozsváron. És lerombolták. Szétverték. Kifosztották... Amíg mostanság itt le nem épültem, érdekelt azok ügyei-bajai, írásaik, sorsuk, akik közei kerültek hozzám. És akiknek a teljesítményét becsültem, tiszteltem. Azokét is, akikkel nem is kerültünk közel egymáshoz. Most is érdekelnek. Mégis. Újságot ezért is olvasok. Mondom, nem egy barátságom futott zátonyra. Talán monomániásan („hóbortosan”) vélem, nem az én hibámból. Bizonyára én is vétettem. Vétek tán most is. Azzal is – már hányszor leírtam? –, hogy nincs már erőm levelekre válaszolni. Hogy elfogott a telefonfóbia (távbeszélő-iszony). Hogy én már senkit se keresek meg. Hogy már nem is várom, hogy keressenek. Hogy ezeket itt, így leírom. Hogy százötvenhárom éves vagyok. Szemétre való. Hogy még életben vagyok, merénylet. Különben miért maradtam volna ennyire magamra? Használhatatlanná váltam. Rosszindulatúan fogalmazok, ha leírom: kihasználhatatlanná? És szemérmetlenül írom-e le, hogy én, amit tudtam, adtam? Legalábbis adni igyekeztem? Nem. Ez általánosítás. Hóbortos túlzás. Hiszen kórt tőlem írást Gálfalvi Zsolt. Hét számára. Gálfalvi György a Látóba eleinte Szávai Gyula a Magyarokba. Kérték ezeket a válaszokat harmincegy kérdésedre. Cseke Péter egy társadalom-kutatói körkérdés-kötegre feleleteket. Hasonlót Dávid Gyula. Bebotlik hozzám Geo Serban, Macovescu. Bekopogott szombatonként Szász János, Gálfalvi Zsolt. Levelek. Levelezőlapok. Pomogáts Béla, Huszár Sándor. Illa Mihály. Szávai Géza. Kalmár György. Vezér Erzsébet Bosnyák István. Ágoston Vilmos. Bárdos B. Artúr. Gáll Ernő. Benkő Samu. Ugrin Aranka. Borcsa János. Fonód Zoltán. Schöpflin Gyula. Larissza Nikolaeva. Jurij Guszev. Amiket itt összevissza írtam: a körválaszom mindeniküknek. Az Utunk utódját, a Helikont még nem láttam. Az új Korunkat sem. Majd a túlvilág könyvtárában. Mi más dolgom lesz majd odaát, mint olvasni?
25. Hogyan csinálnád, ha újra kezdenéd?
– Nincs honnan tudnom. Mindenkinek a személyisége alakulásába belejátszanak a körülmények. A tudatába a történelem. Nincs benső valóság a történelmen kívül. A történelem természeti erőként hat ránk. – Most már a technika (műszaki felszerelés) is. A válasz? A személyiség néha visszahat – hathat – a történelemre. De amikor a személyiség hatalommá változik? A hatalom eszközévé válik? Lásd a világ alakulását változtató diktátorokat („parancsuralmat gyakorló személy”). Nemcsak a pusztító nagyokat. A féregnyieket is. A személyiségünk alakulására ható körülmények változók. Velük személyiségünk is. Végeredmény? Nincsen. A hívőből lehet még kétkedő. Vagy hitetlen. Vagy ellenálló. És fordítva. A hatalom eszköze. De ne vesztegessem tovább a szavakat és a papírt. Nem lenne mivel újrakezdenem. Nincs már... Mi nincs?... Ami van?... Fogytán szavaim és a papír...
26. Mi az írói hitvallásod?
– Azt írni, amiről úgy vélem (az én kiemelésem, M. J.), hogy igaz. Amikor írom. A múltban a vélt igazat is papírra vetettem. Amikor álmodoztam. Mégis másnak megmaradva. És akkor is, amikor a szellemi erőszak fondorlatokra kényszerített az álmok ellen szólni. Igaznak hitt hittel írtam, amit írásaimban megfogalmaztam. Azt is, amit életemben kritikának (bírálatnak) kényszerűlök alávetni. És elvetni. De nem letagadni. Nem szépítek. Nem használok púdert (rizspor), rúzst (ajak- meg arcpirosító), diplomata (ügyes, sima modor) mosolyt. De talán nincs miért felakasztanom magam. Vagy maréknyi altatót bevenni. Önbüntetésül. Még ha mások ezt szánták, szánják is nekem. Mert „más” voltam. S maradtam. Ezért megfizettem. Megfizetek. Különben miért maradtam volna magamra, napjainkban totálisan („mindenre kiterjedőn”) – Majdnem azt írtam le: totalitáriusán – ez a kivégeztetésem? Még a börtönben is életben maradtam. Mario Vargas Llosat idézem: „Sikerült nem hazudnom. Ez mégis valami.” Azt sem hazudtam, amiért felakasztanának, ami számomra – mindenki számára – igaz, az mindig csak az egyik igazság. Ez ma már közhely. De a pluralizmus (lásd: Idegen szavak szótára, 1976., 661. old.) kulcsa? És az anarchiáé („szervezett hatalom és irányítás nélküli állapot”). Mint mostanság e tájakon... És írjam le végre, ami itt már a tollam hegyén volt, de röstelltem papírra vetni. – Vagy leírtam már? – Sose törtem hatalomra. Sem önmitizálásra („a valóságból a mítoszba emelni”). Sem „dicsőségre”. Sem vezérszerepre. A Felkínálásokat visszautasítottam. Kibújtam alóluk. Néha sikertelenül erőszakolták. Tisztségekre engem választottak. Nemegyszer akaratom, visszautasításom ellenére. Amikor ideje jött, leléptem. 1947. 1972. Tisztséget sose használtam húsos fazéknak... Tudom, ez kérkedésnek minősül. Merészelem leírni: szolgálni. Segíteni. Ez volt emberi hitvallásom. Tehát írói hitvallásom is. De hányszor írtam már le? – már nem írok. Újságot olvasok... Százötvenhárom...
27. Milyen szerepet játszik a nő, a szerelem alkotómunkádban?
– Micsoda indiszkrét („tapintatlanul kíváncsi”) kérdés. Igaz, az előbbi oldalakon én voltam tapintatlan. Halott hölgyekkel szemben... Sok mindent elhallgatok... Annyit bevallhatok, hogy első feleségem, Klári, igen – ismétlem! –, 1950-ben utánam tartóztatták le, az állambiztonságiak meggyilkolták, a felvonóaknába dobták, nem halt meg, kórházi ágyán megfojtották –, majd meg második feleségem, Anna önfeláldozása nélkül nem valósult volna meg „életművem”. Idézőjel nélkül: életem. Máig, hogy élek, neki köszönöm.
28. Kitől tanultál, voltak-e mestereid, példaképeid?
– Tanultam Endre Károlytól. Kuncz Aladártól. Gaál Gábortól. Berlinben Ludwig Renntől. Később végletes ellentétét olvastam csodálattal. Proustot. Gyergyai Albert ugyancsak csodálatos fordításában. A német, a román fordításban. Botladozva, későre részben franciául. Meg Joyce-t. Két magyar fordítását. Meg az egyik németet. Kafka. Krleza. Michel Butor. Whitman még a harmincas években. Később Sandburg. Ginsberg. A hatvanas évek cseh, magyar, német, francia, amerikai gondolati felkelői. Az álmodozás ellen. Koestler Arthur, London. Pierre Daix. és Ady. Krúdy. Kassák. Márai. Déry Tibor. József Attila. Radnóti. Illyés. Bartalis. Szilágyi Domokos. És... És... És... Hatottak-e rám? Amikor, akiket olvastam, az életemet olvastam. Amit olvastam, az énemmé lett. Énem az olvasottaké. Többek voltak, mint tanítóim. Többek, mint mestereim. Vagy példaképeim. Szellemi, érzületi azonosulások tárgyai lettek.
29. Kaptál-e ihletet zenétől, képtől, színháztól, kedves festőd, muzsikád, színészek, drámák?
– Bizonyára mind megannyian megérintettek. Nem mindig vagyunk tudatában, ki, mi, hogyan hat ránk. Kedves festőim. Dési Huber István. És Derkovits. Tihanyi. Szolnai Sándor. Ciupe Aurel. Nagy Imre. Nagy Albert. Gy. Szabó Béla grafikái. Leon Alex. Meg Csontváry. Greco. Goya. Rubljov. Piroszmanasvill. Picasso. Brassai. Chagall. Mattis-Teutsch. A szobrász Benczédi Sándor, Brîncusi, Gallasz Nándor. Giacometti. Vasarely. Kassák. Konstruktivistái („az anyag, a szerkezet elsőbbségét hirdetői). A hajdani német Bauhaus. Erdélyi magyar népművészetünk. Ebben a szobában Bauhaus- csőszékek és asztal – Ez a csőkarosszék itt a római Via Giulla múzeumában (műtárgyak gyűjteményének épülete) is látható. A Bauhaus együtt a küsmödi csempékkel. A múlt századból. Az egyiken gyermekes írással: „a 75 éves Beretzki Zsigmond míve”. A másikon: „Küsmödön 1885”... Zene? A klasszikusok. Láttam, hallottam Sztravinszkijt. Bartókot. Kodályt. Át- és megéltem zenéjüket. A párizsi sanszonok („francia dal”). Énekeseik. És a régi budapestiek. A hetvenes évek beat-zenéje. A Hair. Párizsban láttam, hallgattam. Megértem. Színház? Háy Gyula. Móricz Zsigmond. Déry Tibor. Illyés Gyula. Sütő András. Brecht, Ionesco Arrabal. Piscator színháza. Reinhardt. Hitler előtt. Salzburg. Itthon Poór Lili. Kovács György. Harag György. Tanítványom volt. Berlinben színházat is tanultam. Itthon színházat is csináltam. Tanítottam... E felsorolások csupán rögtönzés. Része benső enciklopédiámnak (szakmai ismerettár..) Megírására gondoltam. A címe? Egyszemélyes kávéház. Már nincs hozzá időm...
30. Elkallódott volna tehetséged, minek köszönheted, hogy nem veszeti el?
– Nem tudom. Húszéves korom óta „mesterségemben” élek. Buktatókkal. Bukásokkal. A „szakmát” fel nem adva.
31. Mi a véleményed az isteni szikráról, a géniuszról az emberben? Hogyan lehet megvigyázni és kifejleszteni?
– Isteni szikra? Géniusz („lángész, rendkívüli tehetség”). Talán „csak” a tehetség. A zsenialitás („rendkívüli érzék valami iránt”), mint többlet-tehetség. A munka tartja fenn. És növeli a jelesek, a nagyok fölé. Egyedüli jelenség. – Szinte azt írtam. Jelenés. – Amely akkor is maradandóan lobog az irodalom, művészet csúcsain, ha a lángelme irodalmon, művészeten inneni életében megbocsáthatatlan bűnöket követett el. Mint némely szocrealizmust (lásd. Idegen szavak szótára, 1976., 816. old.) erőszakolók. Követém a szocrealizmust én is. Mint egy ideig a fasizmust vállaló valóban nagyok. Ebbe, azokhoz mérten semmiként, ami voltam, vagyok, soha nem keveredtem. – Marinetti. Ezra Pound. Jünger. Aki ellenállóvá vált. Meg az oroszok is... Mégis csodák az irodalomban. S hogy magyarokat ne is említsek. Akik ha nem is voltak lángelmék, mégis nagy tehetségek egy izolált („elszigetelt”), kis nyelv irodalmában. S lehettek volna még Jelesebbek. Ha franciának, olasznak, spanyolnak, angolnak, németnek születnek. Vagy francia írókká válnak, mint a korai vasgárdista tévedéseiken túlnövő Emil Cioran és Mircea Eliade. Akik így, ma: világirodalom... De nemhiába olvasom egész nap az újságokat. Német folyóirat veti fel egy évekkel ezelőtti amerikai lap, a „live” (élni, lakni) elgondolását azon, vajon miért fordultak meg a fasizmussal szembeni baloldalon Picasso, Pablo Neruda, Brecht, Hemingway, André Gide, Sartre. És hozzá tehetjük: egy ideig Panait Istrati. Malraux és Franz Werfel. Még Walter Benjámin is. – De hiszen őket követtem az álmodozásban. Meg Brechtet. Bechert. A cikk a filozófus Karl Popper egy gondolatával zárul: „Mindannyiszor, amikor az ember megkísérli a mennyeknek országát e földön megvalósítani, a pokol jut osztályrészül.” És sorolhatnánk az említett nagyok mellett ismét magyarokat. Akik ráébredtek a német filozófus gondolatára. Együtt nyugatiakkal és kelettájiakkal. Igen. Magyarok is. Jómagam csekélysége is irodalmunk peremén... Legperemén?... Az elhangzott 31 kérdés sorolása ezzel zárul: „A válaszodat köszöni Mikó Ervin.” Én válaszaimat ezzel: köszönöm Ervin, hogy hosszú némultságom után szólásra bírtál. – Elfogadhatóan vajon? – Válaszaim kéziratlapjait el se küldtem a kérdezőnek. Itt hevernek fél esztendeje. Köszönöm Gálfalvi György, hogy postára tételüket kihegedülted belőlem. – Az íróból a kéziratot kihegedülni, Gaál Gábor kávéházi szava volt. – S ha erre jársz, a magyar irodalom legdélibb pontján, kopogtass be hozzánk. Szerettem Marosvásárhelyt. Szeretem. – Sütő Andrást e szeretettel üdvözlöm. Ölelem. Vitáinkra, egyetértéseinkre emlékezve. – Még várnom, keresnem kell valakit, aki küldeményemet a postára viszi. Ha ugyan még becsenget hozzám valaki... Slussz (vége, nincs tovább). A dolog be van fejezve... És... És... És mégis. A postás az előbb kilenc újságot hozott. Vagy olvasni, vagy írni... Élek még... Hónapok óta nem hagytam el a négy fal közti senyvedésemet. – No, no M. J! Nem szégyelled magad, siránkozni?! – Most megberetválkozom. Zuhanyozok. Felöltözöm. Kimegyek a levegőre. Sétálni. Csavarogni. A tóparti ligetben. Régi utcákon. Mint e kézirat huszonhárom oldalán (a javításokkal talán huszonöt. Vagy harminc?) Borús séták? Odakint süt a nap. Mégis ősz eleje. De eszembe az jut, hogyan ébredt a nem százötvenhárom éves sudár fákon a zöld. Régi tavaszokon. Amikor még írtam. A sudár fák tavasszal. És fiataljaink. Az álom-látók. De nem álmodozók. Mint hajdan.
1991.

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» A Hét
» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2018
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék