Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 2000. július, XI. évfolyam, 7. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Bodor Ádám

Az érsek látogatása

Regényrészlet

Két évvel azelőtt, hogy Butin érseket megölték, Kosztin archimandrita elküldte Gábriel Ventuzát a Bogdanski Nyíresbe, hogy alkudjék meg vadmacskabőrre a jehovista remetékkel. Bogdanski Dolinán akkoriban még minden hétvégén Butin érseket várták, a helynökség kamráiban évek óta gyűjtötték számára az ajándékokat. Egy helyiségben például csak azokat a csontfaragványokat tartották, amelyeket a papnövendékek készítettek kézimunkaórán, egy másikban még ott állt egérrágottan az a rengeteg lekváros kalács, amit hétről hétre minden péntek éjszaka sütöttek számára, hogy ha szombat reggel sínautóján mégiscsak megérkezik, mindjárt friss süteménynyel kínálják. Periprava vikárius azokban az időkben, amikor még ébren volt, és a városba Leordina érseket várták, azt tervezte, egy kamrát a nyíresi madarak kitömött példányaival tölt meg. Éveken át folyt az alkudozás, de nem sikerült megegyezni a remetékkel.
A Bogdanski Nyíresbe, ahonnan tiszta, szélcsendes éjszakákon a fodrászat udvarán is hallani lehetett a fajdkakasokat, a dolinai papok nem szívesen jártak. Amellett, hogy a magaslatra a szöcskéktől sistergő réteken át csak egy árkokkal szabdalt vízmosta földút vezetett, odafönn a rideg mészkőszirtek alatt morcos jehovisták laktak. Ha véletlenségből tömjénszagú óhitűvel találkoztak, se szó, se beszéd, egyszerűen kiöltötték rá a nyelvüket. Az volt a rögeszméjük, hogy a dolinai pópák egykori ezredesek és káplárok, egytől egyig a régi hegyivadászok, éppen csak dús szakállt növesztettek, fejükre süveget tettek, és beöltöztek mindenféle papi gúnyába. Márpedig ilyen bizalmatlan emberekkel üzleti ügyekben szinte lehetetlenség elboldogulni.
Most pedig mintha megjavultak volna. Miután kitömött mátyásmadarak, szajkók és fajdok ügyében Periprava vikáriust éveken át orránál fogva vezették és számtalanszor kikosarazták, most váratlanul üzentek Kosztin archimandritának: na jó, ha mondjuk vadmacskával is beéri, készek tárgyalni. Úgy ám, lehet szó nagyobb tételekről is.
Azért így is, üzletelni a remetékkel nem sok jót ígért, Gábriel Ventuza meg sem próbált a megbízás elől kitérni; ki tudja, ha sikerrel jár, az talán majd előmozdítja az ő személyes ügyét is. Tudvalevőleg apja földi maradványaiért jött Bogdanski Dolinára, és esetleg arra számított, talán elnézőbbek lesznek vele szemben, amikor jóváhagyják a passzust, és megszámítják neki a kihantolás költségeit.

Azóta, hogy Bogdanski Dolinán élt, Gábriel Ventuza számára hétről hétre egyformán teltek a keddi és szombati napok. Ilyenkor nem járt be a táborba gyóntatni a tüdőbetegekhez, sem a toloncokhoz a mészégetőbe, hanem Colentina Dunkát fuvarozta a motoros triciklivel a helynökségre, ahol nevelőanyám rendszerint késő estig dolgozott. Amellett, hogy nyírást, mosást és göndörítést is vállalt, Colentina Dunka fodrászatában főként pópákat fogadott, akik szakállfésültetés céljából keresték fel a szalont, minden kedden és szombaton viszont ő ment kellékestáskájával a helynökségre. Ilyenkor néhány órán át kizárólag Periprava vikáriussal foglalkozott, aki már évek óta aludt. Almában kifésülte haját, szakállát, bekenegette nerczsírral, utána maradék idejében Kosztin és Tizman archimandritákat gondozta. Őket is órákon át pihentette olajos rongyok, illatos vatta, kenőcsök, tehéntúrós és méhpempős borogatások alatt, késő este lett, mire elkészült a szépítésükkel. Gábriel Ventuza egész idő alatt a helynökség kapuja előtt várakozott, hogy amikor nevelőanyám végez a munkával, a furgonettán hazafuvarozza.
Azóta, hogy a város határában szemetet tároltak, hogy halmai már benyúltak a közeli erdőkbe, és elérték a paltin barlangjait is, Bogdanski Dolinán esténként gyanús lények mutatkoztak. Kettesével, hármasával borzok, egyszarvúak és hiúzok kóboroltak az utcákon, és megesett, hogy a homályt kihasználva csak úgy heccből feldöntötték a járókelőket. Előfordult, hogy védtelen nőkkel erőszakoskodtak, és amint sikerült némelyiket levenniök a lábáról, se szó, se beszéd benyaltak a combjuk közé. Magányos nő, ha valamelyest is adott magára, még a helynökség folyosóin sem indult el kíséret nélkül sötétedés után. Colentina Dunka, amint végzett az archimandriták szépítésével, jelt adott az ablakból, és akkor Gábriel Ventuza fölment érte az emeletre, az elnöki rezidenciára. Majdnem mindig találkozott is Kosztin archimandritával.
- Úgy tudom, holnap vasárnap - mondta neki aznap este, amikor a vadmacskaügyet rábízta -, hátha éppen jó hangulatban találja a remetéket. Legyen velük türelmes, megértő, nekik se lehet valami könnyű az életük. Ne zárkózzék el gőgösen, ha hosszasan alkudoznak, vagy ha netán megkérnék valami apróbb szívességre.
Fönn a Bogdanski Nyíresben, a csillagfürtös, kökörcsines tisztásokon rézbányásznemzetség élt már századok óta. Azt tartották magukról, hogy ők az itt lakó népek közül egyikhez sem tartoznak, egyszerűen rézbányászok, kit érdekel a többi. Ha mégis hivatalos helyen szorongatták és nemzetiségük felől próbálták faggatni őket, azt felelték: gepidák, amit itt senki sem értett. Csak a dolinaiak hívták őket rosszmájúan remetéknek, ugyanis ők azután, hogy a bányákban megszűnt a kitermelés, eltávozott a telep biztosa, bezárt a vegyesbolt, és még a telepre vezető villanyvezetékeket is elvagdosták, ők nem költöztek el innen. De nem is keveredtek a környékbeliekkel, kőházaikban ritkán fogadtak idegeneket. Fenyőtobozon és gyantán, sáskán és erdei mézen, legfőképpen pedig levegőn éltek. A nyírfa nedvét itták, és ettől olyan lett a hajuk - egyenes szálú és fényes -, mint a ló sörénye. Az elhagyott vágatokban még a régi bányászidőkből ekrazitot tartottak, állítólag azzal üzleteltek az északi országúton éjjelente, a sötétség álarca mögött.
De most nappali üzletelésről volt szó. Mire a furgonetta a meredek, kanyargós úton fölkaptatott a Bogdanski Nyíresbe, a remeték mind otthon voltak. Tízen vagy húszan is álltak a töltősiló alatt, ahol régente az ércet szállító szekerek megfordultak. Remeteszürke zubbonyuk, amit ing nélkül, csupasz bőrükön viseltek, mintha épp valamelyik tárnából jönnének, még mindig ércszagú volt, arcuk bőre is füstös volt az ércportól, csak szemük kékje világított.
Közelükben nyirkos deszkákra kiterítve néhány irhának is alig nevezhető kopott, lyukas és rühes állatbőr hevert. Messziről látszott, hogy egyik sem nemes szőrme, valamennyi közönséges házimacska lenyúzott, napon szárított bőre.
- Hát ez igazán jópofa - mondta Gábriel Ventuza. - És akkor most láthatnám a valódi portékátokat?
- Ez minden. Mi szegény remeték vagyunk, nekünk ilyen a vadmacskabőrünk.
- Jó, rendben. De akkor halljam, mit tanácsoltok, mi a fenét mondok én most Kosztin archimandritának?
- Azt, hogy nyalja ki a seggünket. És Tizman ezredes úr hasonlóképpen a valagunkat, ezt, kérlek, föltétlenül mondd meg nekik.
- Ez hát az utolsó szó az ügyben.
- Értsd meg, mi csak jót akarunk neked. Tudtuk, hogy majd téged küldenek ki tárgyalni, és gondoltuk, biztos örülni fogsz egy kis kikapcsolódásnak.
- Aranyosak vagytok.
Ezzel, mint aki a tárgyalást befejezte, Gábriel Ventuza begyújtotta a tricikli motorját, hogy ezzel a nem éppen kellemes hírrel siessen vissza Kosztin archimandritához. Akkor a szürke, nyirkos, ércszagú deszkafalak közül előszaladt egy kicsi, szurtos remetelány, és a járgány elé állt. Fején kissé hátracsúszott a kendő, jól látszott, nincs haja. Szemöldöke sem. Persze, Natalia Vidra volt az, Vidra földrajztanár felesége, akibe még évekkel korábban egyszer belécsapott a villám. Amíg Colentina Dunka el nem küldte, fésülőlányként a fodrászatban dolgozott. De itt a remetéknél, úgy látszik, nem volt tükre, tócsák fölé hajolva szépítgette magát, és bizonyára a szellőtől remeghetett a víz színe, mert két vagy három szemöldököt is rajzolt magának széndarabkákkal a homlokára. Gábriel Ventuza így maszatosan is nyomban felismerte. Ahogy kitárt karral az asszony elállta a járgány útját, ő mindjárt kikapcsolta a motort.
- Akarod, hogy levigyünk?
- Ó, nem, szó sincs róla, atyám, ó, dehogy. Legfönnebb, ha nem nagyon alkalmatlan, és igazán csak akkor, ha nincs semmi akadálya, egy kis csomagot. Ezt az utazókosarat, itt, né. Várják odalenn nagyon.
Natalia Vidra is remeteszürke posztóruhát viselt, alatta szőrtelen rézkígyóteste csillogott. Bőre harmattól volt még bársonyos, göncei alól a tisztások nyírfaillata áradt. Még mindig csak nyolc-tíz évesnek látszott, holott rég férjes asszony volt, és próbaidőn már legalább tíz évet töltött Colentina Dunka fodrászatában.
Az utazókosár ott állt sárosan a rámpán. Natalia Vidra arra kérte Gábriel Ventuzát, hogy vigye a csomagot a vasútállomásra, és helyezze el Fulga atya poggyászmegőrzőjében. Lehet, kicsit nehéznek fogja találni, de csak azért, mert vadmézzel van tele. Afféle segélycsomag távoli rokonoknak, szegény rászorulóknak.
Ami a raktárjegyet illeti, amit ilyenkor a csomag átvételekor szokás adni, legjobb, ha Gábriel Ventuza a tűzijátékosoknál hagyja, azoknál a tűzmestereknél, akik szemben a dolinai vasútállomással táboroztak egy katonai sátorban, és az érseket várják. Ők majd tudni fogják, mi a dolguk vele.
Gábriel Ventuzának bizonyára eszébe jutottak Kosztin archimandrita intései, miszerint legyen a remetékkel szemben előzékeny, tapintatos és elnéző, és tegyen félre minden városias gőgöt. Elvállalta a fuvart azzal, hogy amúgy is a vasútállomás mellett visz el az útja. Amíg két remete az utazókosarat elhelyezte a raktéren - ketten is alig bírták -, Natalia Vidrával beszélgetett, vékony, barna nyakát nézte, az ereket, amint kékesen elágazva befutnak a durva daróc alá.
- Azért ha meggondolod, téged is szívesen elviszlek.
- Most sajnos nem érek rá.
- Jó, akkor majd egyszer máskor. Akár egészen messzire is. Képzeld, a Dunán lakom, egy szigeten. Ha egyszer eljössz velem, biztosan nem bánod meg.
- Izgalmas lehet, atyám, de nem tudom, mit mondanánk a férjemnek. Amíg él, nem biztos, hogy könnyű szívvel elenged.
- Jó vicc, majd imádkozni fogok, hogy addigra ne éljen.
Gábriel Ventuzának szabad bejárása volt a helynökségre, Kosztin archimandritához például külön bejelentés nélkül is fölmehetett. Most mégis, amikor visszatért a Bogdanski Nyíresből, a portás elébe állt, mintha nem is ismerné.
- Megtudhatnám, milyen ügyben?
- Ugyan. Én jártam ma künn a remetéknél a Nyíresben, várnak rám. Sürgősen beszélnem kell Kosztin atyával.
- Na ne mondd. Nem lehetséges, hogy csak képzelődsz? Mert azt garantálom, hogy nem vár senki. Odafönn csak Periprava vikárius alszik. Jobb, ha most azonnal eltűnsz innen.
-
Két évvel az eset után a tűzmestereket, akiknél Gábriel Ventuza az utazókosár raktárjegyét hagyta, agyoncsapta a villám. Odavesztek mind a nyolcan, útban a Senkowitz-udvar felé, az Ismeretlen vándor sírjánál. Erről a történetről ők bizonyára sokkal, többet tudnának mesélni.

Addig a napig, amikor a dolinai pénzváltók postagalambja a hegyeken túlról hírül nem hozta, hogy Koblicka Poljana vasútállomásán Butin érsek ezer darabra szakadt, és lelke, mint egy fátyol elszállt a gyertyánligetek fölött Jasina Preluka felé, Bogdanski Dolinán még minden hétvégén várták, hátha csillogó fekete sínautóján megérkezik a városba. A vasútállomás még azokból az időkből, amikor Leordina érseket várták, kimeszelve állt, fényesre voltak mázolva az ajtók és az ablakkeretek is, de minden bejáratot léccel szögeztek be, nehogy valami kóbor társaság szemet vessen az üres termekre, és önkényesen betelepedjék. Az ablakok mögött sok év óta mindig csak annak a hat szeminaristának az imbolygó alakja látszott, akik talpukra kötött párnákkal rohangálva körbe a teremben a kőpadlót fényesítették. Ha Medárd villámai átvilágítottak az ablakok között, látni lehetett, még éjszakára sem hagyják abba; ha elálmosodtak, mint a korcsolyázók, egymásba karoltak, és bóbiskolva siklottak tovább a falak mentén.
Kosztin archimandrita Butin érsek fogadtatására még tűzijátékosokat is felfogadott, a Bogdanski Nyíresből való egykori rézbányászokat. Régi vágású, képzett tűzmesterek voltak, és az lett volna a dolguk, hogy amikor Butin érsek megérkezik, és a vasútállomás épületéből kilép a térre, ők eregessenek sistergő csóvákat, tüzes röppentyűket a magasba, hogy útját az emberek sorfala között a Zenobia-templom felé a füst tömjénillatú girlandjai kísérjék. A tűzijátékosok egy katonai sátorban laktak, épp szemben a vasútállomás kijáratával, kanócok, gyutacsok, gyúlékony viaszokat tartalmazó dobozok és lőporos hordók között. Mivel Butin érsek még annak idején megüzente, hogy egy hétvégét kíván a városban tölteni, a tűzijátékosok minden péntek este földíszítették az akácokat és a tér villanyoszlopait papírszalagokkal, színes lampionokkal és girlandokkal. A drótok, amelyeken ezek függeszkedtek, mint a gyújtózsinórok vezettek a sátorlapok mögé.
Készültek-e a díszes fogadáson kívül valami más meglepetéssel is, és hogy egyáltalán mit forgattak a fejükben, amikor nyíresi létükre könnyűszerrel elszegődtek tűzijátékosnak, az nem derült ki soha. Közülük azóta már egy sem él. Egy nyári förgeteg alkalmával, útban a Senkowitz-udvar felé, ahol a szeminaristák tombolával egybekötött szavalóversenyt tartottak, egyszerre mind a nyolcukat agyoncsapta a villám.
Aznap valamennyien a ruhakölcsönző bolt egyenruháit viselték. Közönséges hétköznap lévén, nem mutatkozott semmi kereslet a béröltönyök iránt, bent lógott valamennyi a vállfákon a bolt homályában. Tudtam, a tűzijátékosok az előadásra készülnek a Senkowitz-udvarban, rávettem őket, adjanak egy kicsit magukra, most az egyszer két ruha árából mind a nyolcan felöltözhetnek. Ráálltak, lőporszagú kezeslábasaikat, tűzmestergönceiket levetették, és belebújtak a szürke posztó egyenruhába, amelyet még Vidra földrajztanár rendelt volt a fiúkórus számára. Azt mondtam, ráér, ha úgy estefelé, az előadás végeztével visszahozzák.
Délután, miközben a fodrászat konyháján bóbiskoltam, a város fölött vihar vonult át, csattant egyet-kettőt az ég, lehullott egy kiadós zápor. Alig kezdett elállni, az udvar felőli ajtón Gábriel Ventuza rontott be, és fölrázott. Érdekelni fog, amit mond: odakünn azt beszélik, az Ismeretlen vándor sírjánál mind a nyolc tűzmester ég. Colentina Dunka lecsapta a fésűjét a mosdóba:
- Már az előbb perzselt ruhaszagot éreztem. Égnek a drága ruhák.
Bár az Ismeretlen vándor sírja csak néhány lépésnyire volt a Névtelen Zsákutca sarkától, Gábriel Ventuza begyújtotta a furgonetta motorját, és a még szemerkélő esőben kihajtottunk a térre. A tűzijátékosok, mint valami senyvedő tuskők az elhagyott tűzhelyen, még gőzölögtek a permetező esőben. Érződött a perzselt posztó szaga, de csak egyetlen öltöny égett meg nagyon, a tetem mellett pernyével volt tele a sár. Azért a többi öltöny is tönkrement, valamennyi cafatokban hevert, valaki késsel vagy ollóval mindenikbe belenyiszibált.
Előfordult eddig is, hogy ha valaki alkalmatlan helyen hullott el, mire eljött érte a halottas szekér, már le volt róla vágva nadrágja, zubbonya, de az, aki a halott tűzijátékosokat meglátogatta, annak nem a ruha kellett, csak a zsebe. Valamit kereshetett nagyon: valamennyi öltönynek és nadrágnak a zsebe volt kivágva.
Állítólag még el sem oszlott a villámok fénye a téren, az Ismeretlen vándor sírjánál egy atya jelent meg, senki sem látta, merről érkezett, egyszerre csak ott termett a füstölgő halottak mellett. Személyleírása ennyi: csuha, kámzsa, kezében hatalmas kifent olló. Mindenképp hívő ember lehetett, mert mielőtt a halottat megérintette ollójával, mintha tartana a villamosságtól, ami a testében rekedt, sietve keresztet vetett. Minden zsebet kinyiszibált, és Hutira tűzmesternek még a színezüst lóhaját is levágta, és amint elrohant vele, mint ezüstkígyó tekerőzött mögötte. De arra, hogy merrefele iszkolt el az illető a rengeteg kivágott zsebbel, arra már senki sem emlékezett. Arról pedig éppenséggel senki nem tudott, hogy megfordult volna ollójával a ruhakölcsönzőben is. Márpedig ki volt vágva valamennyi zseb azokból a göncökből, kezeslábasokból is, amelyeket a tűzijátékosok levetettek magukról és a boltban hagytak. Az ismeretlen atyának kellett valami, amiről tudta, hogy a tűzijátékosok zsebében kell keresni.

Az eset utáni napon Gábriel Ventuzát Fulga atya, a vasútállomás pogygyászmegőrzőjének gondnoka kereste. Azt mondta, csak az érdekesség kedvéért teszi szóvá, hogy az a fonott utazókosár, amit egyszer ő helyezett el a megőrzőben azzal, hogy majd valaki más fog érte eljönni, addig a napig nála volt, nem vitte el senki. Talán azért, mert kevés olyan ember élt a környéken, aki meg bírta volna fizetni érte a felgyülemlett fekbért. Mégis ezen a reggelen, olyan korán, hogy még a köd is takarta félig-meddig az arcát, egy cingár férfi jelentkezett, fölmutatta az utazókosárra szóló raktárjegyet, és gondolkodás nélkül lefizette érte a fekbért készpénzben, amit egy külön bőröndben hozott. Még a kora reggeli személlyel el is utazott, és nem is titok, hogy hová - Fulga atya figyeltette megbízható vonatkísérőkkel, kalauzokkal -, ha tehát Gábriel Ventuzát érdekelné, merre vetette sorsa a fonott utazókosarat, amelyet egy ember megmozdítani is alig bír, mintha nem is méz, hanem ólom volna benne, nos, Koblicka Poljana vasútállomás poggyászmegőrzőjében kötött ki, ahova az illető utazott.
- Érdekes, hm - hümmögött Gábriel Ventuza -, de azt hiszem, engem összetéveszt most valakivel. Én nem tudok semmiféle utazókosárról.

Natalia Vidra hamarosan visszatért fésülőasszonynak Colentina Dunka fodrászatába. Egy reggel, nyitás előtt ott állt a bejárat előtt, vállán kis tarisznyájával, benne faragott nyírfa fésűkkel. Azt mondta, úgy hallotta, újabban reggeltől estig tele az üzlet szakállas vendéggel, egykori társai alig győzik a munkát, hátha tenne vele egy újabb próbát nevelőanyám. Közben az egész csak színlelés volt: Colentina Dunka bírta rá, hogy térjen vissza fésülni hozzá. Galambokat küldött a Bogdanski Nyíresbe könyörgő üzenettel, hogy bocsássa meg neki korábbi hevességét, ha kedve volna visszatérni próbaidőre, bármikor szívesen felveszi. Akkor már legalább tíz éve szerelmes volt Natalia Vidrába.
Gábriel Ventuza aznap egész délután a kihantolókkal tárgyalt, később gyóntatni a Bogdanski mészégetőnél járt, a toloncoknál, végül Punga atya kocsmájában megivott egy üveg Zenobia rumot. Át volt itatva az enyészet, a mészpor, a szesz miazmáival, mégis amint a motort leállította - még el sem oszlott a furgonetta füstje az udvaron -, ő megérezte a Bogdanski-ligetek nyírfaillatát.
- Ugye, sosem is volt eladó vadmacskátok - sziszegte Natalia Vidrának. - Csak azért lettem kicsalva a múltkor a nyíresbe, hogy lehozzam nektek azt a kurva utazókosarat. Attól tartok, belekeveredtem valamibe.
- Valóban, atyám, bele. Ha valami szörnyű dologra gyanakszik, nem téved. Nem méz, hanem olyan ekra, ekra izé volt az utazókosárban.
- Ha nem tartoznék a bátyámnak annyi pénzzel, a legjobb volna, ha mindketten eltűnnénk innen.
- Atyám ábrándozik. Tudtommal egy vasa sincsen. Én pedig egy napig nem bírnék meglenni az enyéim nélkül.

Egy este, amikor Gábriel Ventuza éppen a tüdőbetegekhez készült az Izolda negyedbe, és már a furgonetta motorját túráztatta, Natalia Vidra kiszaladt elébe az útra, és tárt karokkal, mint amikor vadmacskaügyben járt náluk a Nyíresben, elállta a járgány útját. Kezében egy kicsike orvosságosüveget szorongatott.
- De azért, ugye, nem orrol rám nagyon, atyám?
- Hát most mi a fenét csináljak?
- Csak azért, mert lenne megint egy kis kérésem. Ha bemegy atyám az Izoldára, egyúttal vigye ezt be a férjemnek.
- Feltéve, hogy tudom, mi van benne. Ha elfér az alsónadrágomban, megtörténhet, hogy beviszem. Előfordul, hogy néha megmotoznak engem is.
- Semmi, csak egy kis rongyocska van benne. Mondja meg Vidra úrnak, hogy Colentina Dunka visszahívott a fodrászatba. Leheletével cirógatja a nyakamat, és már kétszer beleharapott a fülembe: biztos le akar feküdni velem. A rongyocska nagyon nedves, abból ő majd tudni tudja, ha eltűröm is, hogy néha a fodrásznő nyalogasson, azért én akkor is csak őt szeretem.

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» A Hét
» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék