Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1991. december, II. évfolyam, 12. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Gellért Sándor

Gellért Sándor
KÉT LEVÉL ANNA-MAIJA RAITTILÁNAK
Hetvenöt éve született Gellért Sándor.
 
Visszaemlékezés az érmindszenti útra
Kedves Anna-Maija,
Ady levelet írt Kabos Edéhez, az Érdekes Újság szerkesztőjéhez. A levél megjelent a lap 1913. szeptember 28-iki számában. Azt írta többek közt Ady a szülőföldjéről: „Érmindszent szilágyvármegyei falu, s utána Mandzsúria következik. Ugyanis húsz év óta ígérik nekünk, hogy köves utat csinálnak mi felénk, azonban ma is még tengerszemek járnak ki kirándulásra pocsolyás utainkra.”
Ady sorai ma is a tájra illenek. Éreztük a két lábunkkal, és láttuk a két szemünkkel. Petkes József festőművész barátom ajánlkozott nagy szívességgel, hogy a vendégeimmel a finn állami díjas írónővel, Anna-Maija Raitti lával és a férjével, valamint Sófalvi György orvos barátommal a kocsijában kivisz Érmindszentre, azazhogy Adyfalvára.
Délután fél hatkor indultunk Szatmárról. Érkávásnál elakadtunk a fekete agyagos utak, a sáros kanyarok közt. Sófalvi Gyurka, én, Magácska és Taisto vállalkoztunk a gyaloglásra. A nap vörös korongja bukófélben, de még Mindszent messze volt. Magácska egy árok széléhez guggolt, és közvetlenül közelről lefényképezett egy káka-csomót. Ilyen nincs Finnországban. Káka-csomó. A káka maga is csomót jelent. Olyan, mintha azt mondanám; szőlőszem. A szőlő maga is szemet jelent. Ősi finnugor szó a káka. A kukkal (amibe krumplit tesznek télire azok, akiknek nincs pincéjük), a kokas-sal (daganat, csomósodás) és a finn koko-val (= mind, egész, összes) rokon. A kanális töltésén mentünk. Jobbra tőlünk egy gumis társzekér roncsa aludta örök álmát a sárban. Távolabb madarak rebbentek fel a vizekből – talán vadrucák –, és húztak el a sötétedő ég alján. Ezt már nem lehetett még a kis tajvani géppel se lekapni, meg el is tűntek hirtelen.
Ezer szerencse, hogy eső nem volt már napok óta mert akkor ott ragadunk a vendégmarasztaló sárban Érmindszent határában.
Késő este érkeztünk Érdmindszentre, azaz Adyfalvára, Szabó Béla immár nős fia, szintén Szabó Béla nyitott kaput. Előjöttek az öregek is Katica néni, mikor meglátott, azt mondta:
– Miért kellett úgy hátat fordítani Érmindszentnek?
A kúriát renoválták: Ady születésének századik évfordulója a következő év. A kúria szobáit végigjártuk, az Ady Lőrinc szobáját, az Ady Lajosét és az Endréét, bekukkantottunk az üveges verandára. Amit lehetett, megnéztünk a gyenge villanyfényben. Magácska sokáig nézte azt a képet, amelyiken Ady együtt ül az édesanyjával, az „Ides”-sel, s jobb kezével annak bal kezét fogja. Hogy fogja, és mennyi minden van abban a fogásban. Két ember, az anya és fia, akik a világgal harcban állnak. Sófalvi Gyurka magyarázza a két egymásban nyugvó kezet, és Magácska elmerülten, áhítattal hallgatja.
Az asztalon levő emlékkönyvbe ezt írom: Itt jártam a már bealkonyodott estében 1976. szeptember 11-én egy finn írónővel, Anna-Maija Raittilával és férjével, Taistoval és Sófalvi György orvos barátommal. Mandzsúria és Elizium. Gellért Sándor. Utánam Magácska írt valamit finnül.
Azután lebotorkáltunk a szülőházhoz. Katica néni ment elöl a sötétben a nagy fűben. Sófalvi Gyurka vitte és tartotta az égő gyertyát, mert a szülőházban villany nincs.
– Szent helyen járunk most – mondtam Taistonak –, mintha Sammattiban Lönnrot szülőházánál járnánk.
Amikor először jártam ott Popp Auréllal, a nagy festővel, Ady kortársával, elkönnyeztem magam. Most is könnyekbe lábadt a szemem állván a kis nádtetős szülőház földes szobácskájában, a gyertyafényben az alacsony ágy előtt amelyben Ady született.
Amikor kijöttünk, Gyurka azt mondta:
– Én még egyszer visszamegyek a szülőszobába.
– Én is – mondta rá Taisto, aki minden századik szóra felelt egyet. Ez az „én is” tehát azt jelentette, hogy nagyon mélyen érezte a lelkében Adyt. Lönnrot és Ady.
Merre van észak, és merre van dél? Megmutatta a Göncöl-szekér és a Sarkcsillag.
A Sarkcsillag – magyarázom Magácskának – görögül van. Szószerinti fordítás görögből, ez lett tudományos neve a földrajzkönyvekben. A magyar és a finn másképp nevezte el. Más volt a görög és más a finnugor népek világszemlélete. A görögök a Földhöz viszonyították az eget. Úgy gondolták, ha leeresztenének egy merőlegest attól a csillagtól, az a Föld északi sarkát érintené. Mi az égbolthoz viszonyítottuk a Földet. Az égboltot egy nagy sátornak képzeltük el, ami a közepén ki van fúrva. Ezért a mi nyelvünkön a Sarkcsillag neve Furu csillag, de úgy mondtuk: Ég köldöke. Finnül köldök = napa.
– Milyen jó – mondta Magácska –, hogy ilyenkor jöttünk ide, és láthattuk meg Ady szülőházát, ez illik éppen Adyhoz, ehhez a babonás emberhez, ez a csudálatos este.
Visszaút. Azt mondják, hogy Egriben nincs feneke a sárnak. Mit mondjunk akkor Érdmindszentre? És idézgetek Adyból: „Mindszentnek hívják hasztalan, Mert minden gonosz rajta van.” És elmondom Az Értől az Óceánig versét. Ide kell jönni, ugrani az árkokat, kerülgetni a kerékvágásokat, nézni a lápokat, hogy igazán érezzük a nagy szépségét a versnek, azaz Ady nagyságát. Innen bevenni a halhatatlanságot, csakugyan világcsodája. Hogy is van?
Az Ér nagy, álmos, furcsa árok.
Pocsolyás víz, sás, káka lakják,
De Kraszna, Szamos, Tisza, Duna
Óceánig hordják a habját.
S ha rámdűl a szittya magasság,
Ha száz átok fogja a vérem,
Ha gátat túr föl ezer vakond
Az Óceánt mégis elérem.
Akarom, mert ez bús merészség,
Akarom, mert világ csodája:
Valaki az Értől indul el
S befut a szent, nagy Óceánba.
Ugye, most érti már igazán a „Bihar vezér földjén”-t és „Az eltévedt lovas”-t?
Csillagos este, félhomályos puszta, hátunknál felkelőben a „vörös Hold vágott pofájávál”. Ilyen csak Móricz Rózsa Sándor-regényében van. Betyárok az alföldi pusztán. Előttünk a sötét égbolton egy-egy villámlás. Siessünk, eső lesz. És izzasztotta a két magyar a két finn vendéget. Úgy éreztem, mintha katona koromban, éjszakai hadgyakorlaton volnék. Sófalvi Gyurka erőltetett menetben megy, elöl. Magácskával még néha futunk is. Hogy hova lépünk, nem számit.
– Hű, a kínai töltőtollam az Ady-kúriában maradt az asztalon – villant az eszembe –, odaadtam Magácskának, letette az asztalra, miután beírt az emlékkönyvbe, én meg nem nyúltam utána, elbámuldoztam az Ady-fényképeken. – Nem baj – mondja Magácska –, én meg cserébe ott hagytam Mikolában a cipőmet. Hordja el Ági.
Erre Gyurka azt mondja:
– Karácsonykor, Húsvétkor, meg a többi ünnepeken felhúzzuk, és azzal megyünk a templomba.
– Legalább lesz valami szent is rajtad – tréfálok Gyurkával
Petkes kománk ott várt Kávás alatt, elaludt a kocsiban. Nem csuda, ha fáradt volt: reggeltől délutánig Tasnádon volt inspektori minőségében a pedagógiai gyűlésen. Utána jött velünk.
Úgy tíz óra lehetett, ha nem több.
– Testileg elfáradtunk – mondja Magácska a kocsiban –, de lelkileg felüdültünk. A fáradtság egészség.
– Úgy van – szólal meg Sófalvi Gyurkából az orvos –, a jó alvás is egészség. És ezt már tudták a régiek is. A Bibliában az van, ugyebár, hogy Lázár testvére hívja az Urat: – Uram, gyere el, mert beteg a te testvéred, Lázár. Az Úr éppen akkor nem ment. Megyen Mária megint, és összetalálkozik az Úrral: – Uram, meghalt a testvéred, Lázár. Jézus odament a sziklasírhoz, és azt mondta: – A beteg nem halt meg, csak aluszik. Erre a tanítványok megjegyezték: – Ha alszik, akkor gyógyul.
Így folyt a beszélgetés.
Mikor a nagymajtényi síknál jöttünk, eldaloltuk csendesen a „Nagymajtényi síkon letörött a zászló”-t, amit megtoldtunk még a Krasznahorka büszke várá”-val és a „Csínom Palkó”-val.
Szatmáron a Dacia szálló előtt búcsúztunk el. Azt mondta Petkes, hogy én, mikor búcsúzkodtam Magácskától, nagyon elérzékenyültem. Nem könnyeztem, csak mereven elnéztem a levegőbe, mereven, babonázottan: hátha többet az életben nem látjuk egymást. Ebben az érzésben van minden komoly búcsúzásnak lenyűgöző és megbénító ereje.
– Köszönöm, hogy eljöttek hozzám Mikolába – ez volt az utolsó szavam Magácska felé, azután kocsiból integetés, amíg csak a semmi ködbe mentünk.
Kedves Anna-Maija, a nagy Ady-tudós, Földessy Gyula szokta használni ezt a kifejezést, hogy: sorsos ismeretség. Ilyen volt az övé Adyval (következménye: hogy egész életét Ady csillaga alatt töltötte el). Ilyen volt az enyém Karácsony Sándorral Bán Annával. Mi az a sorsos ismeretség? Eldönti egész életre szólóan a magatartásunkat. Ha van sorsos ismeretség, van sorsos találkozás is. Ez nem dönti el a magatartásunkat egy egész életre szólóan, de erősen befolyásolja. Ilyen volt az én találkozásom Magácskával ott Finnországban, annak is Tapiola nevezetű helységében. Azután itt Mikolában 1976. szeptember 11-én. Csudálatos volt látni azt, hogy Magácska és a férje, Taisto nem ismernek haragot, ha az egész föld kimozdulna sarkaiból, az se zavarná magukat erős nyugalmukban. Kölcsey-szint. Hát hogyne hatna ez az emberre?
Sorsos ismeretségek, csudálatos találkozások, áldottak legyetek!
Üdvözlöm Taistot, ölelem és csókolom Magácskát nagy tisztelettel és szeretettel,
Mikola, 1976. szept. 13-án.
Gellért Sándor
Levél Tapiolába
Kedves Anna-Maija,
1976. szeptember 11-én felkeresett Mikolában a férjével. Ezzel minden Magához küldött levelemre megkaptam a választ.
Nagyon rövid ideig tartózkodtak nálam: éppen-csakhogy kimentünk a temetőbe (jött a két fiam, Gyulu és Ákos is), lefényképeztek egy-két fejfát; megebédeltünk a nyári konyha melletti szőlő-lugasban (karalábéleves, ludaskása, főtt hús, libasült krumplival és dinsztelt káposztával, bor, görögdinynye, diós tetejű reszelt tészta, mézes lapok krémmel és somízzel); lementünk a kertbe, látták, hogy milyen fa a somfa, mert olyat még nem láttak („nemcsak Petőfinek van somfája Koltón, Gellért Sándornak is van Mikolában”), ettek egy pár szem somot, még azt is megjegyeztem, hogy a somfáról vágott vessző nagyon erős és kemény, nem törik el, a régi tanítók az iskolában azzal verték a gyerekeket (Maguknál, ahogy mondta, nyírfavesszővel); megtörtek és megettek néhány diót, ami Maguknál szintén nem terem, Taistonak kivettem egynek a belét egészben, s mondtam, hogy ezt „kokas”-nak hívják, a finn „koko” (= egész, mind) az őse, jelentéstanilag azzal függ össze, míg a tyúkok kokasának vagy kakasának a finnben, a „kookas” (= magas, nagy) felel meg, a kakas t.i. nagy tyúk, maga a kakas szó eszerint a magyarban főnévesült jelző; megettek néhány szem berbencei meg penyigei szilvát, amit Dabolczon „nemtudom szilvá”-nak neveznek.
Ami érdekeset mondtam Magácskának a könyvtáramban (más szobám nincs is) csak annyi:
Sehol a magyar nyelvterületen nem ismerik, még a székelyeknél se, a „kast”, a „kastos” szót. Csak itt használják Szatmárban.
– Ne menj, lányom, a kertbe – mondta a feleségem Anikónak –, mert nagy a kast (=lucskos, vizes a fű, a gaz).
Megvan a finnben: kaste = harmat, nedvesség.
Hogy meg ne hazudtoljam magam, mondtam még egy érdekeset, míg Magácska a hencseren ült, én meg a finn könyves állvány előtt tébláboltam, mint a kutya, ha örömében a helyét nem leli. Azt magyaráztam, hogy a finn és a magyar és a török nyelvek közt nagyon mélyen, az idők mélyében erős jelentéstani összefüggéseket találni.
Az akka (= vénasszony) és az ukko (= öreg isten) is gyökerében egyezik a török ak-kal, ami csillogót, fehéret jelent. Az ak szakáll = fehér szakállú, az akka = fehér hajú nő, az ukko = fehér hajú úr. Olyan az akka és az ukko, mint a magyarban a kakas. Valamikor jelző volt.
Magácska a magyar agg-gal egyeztette volna az ak gyökerét. Nem, az agg azt jelenti, összetöppedt, mint ahogy az öreg ember testileg csakugyan összetöpped, összemegy, összeesik. Aggasztják a túrót, amikor felkötik egy kis zacskóban, hogy csepegjen ki belőle a savó. Aki aggódik, az összeesik bánatában, kétségbeesésében.
A csillogó, fehér jelentésű ak-nak a magyarban az ék az egyik inflexiója. Szabédi László, a költő ezt nem értette, az ékkövet az alakjával magyarázta, nem a jelentésével.
Az ak-hoz tartozik még az asszony szavunk ősalakjának (akszün) az előtagja, az ük és a török akcse- ezüst pénzecske.
Kedves Anna-Maija, hogy érezték Magukat Mikolában egyáltalában Szatmárban? El kell jönni több időre. Hogy elmehessünk Dabolczra, az én gyermekkorom színhelyére, Koltóra, ahol Petőfi a mézesheteit töltötte a Teleki Sándor kastélyában, Erdődre, ahonnan meg elvitte Szendrei Júliát a költő, még egyszer Érmindszentre (természetesen világos nappal), Nagyváradra, Biharpüspökibe Földi Jankához, Biharba, megnézni a MénMarót kazár fejedelem földvárát, és Nagyszalontára az Arany Múzeumba.
Földi Janka nagy magyar írónő. Igaz, hogy eddig meg kevés írása jelent meg. Autodidakta. Egy női Veres Péter, vagy inkább Szabó Pál. Van egy kéziratban levő regénye, amit nagyjából elolvastam, az utolsó száz év szatírája. Csodálatos, milyen szépen tud magyarul. Olvassa csak el figyelmesen az itt következő két idézetet, s utána még néhány kifejezést:
1. „S milyenek az asszonyok, menyecskék s a leányok, amikor ünneplősen elindulnak: nem is mennek, hanem hullámoznak, mintha mentükben is gabonát rostálnának.”
2. „Hát a dob is számottevő valami? kérdi a gyanútlan olvasó, kinek sejtelme sincs róla, hogy az a dob, ezekben az időkben igen igen becses jószág, mivelhogy elkészítéséhez kizárólagosan kutyabőr kívántatik, akárcsak a nemesi levélhez.
Máskülönben ha jobban belegondolunk, nem is nagy a különbség a kettő között, csupán annyi, hogy a kutyabőrre írott nemesi levéllel beültetik az embert a nagy vagyonba, míg a kutyabőrből készült dobbal kiverik belőle. Talán innen a szólás-mondás: Ebül jött, ebül ment.”
3. „... ő sokkalta különb ember, mint az alispán, mert az a nemes vármegye uszukutyája” (vagyis annak parancsolnak, hajtják, uszítják másokra); „odacsördít a kis kenderkócnak” (a kis kenderkóc-hajú leánynak); Fülöp Margitnál nincs gyönyörűbb lány a pusztán, csak az a baj, hogy föl kell vele hagyni, mert maholnap ménesbeli kanca lesz, ahogy hírlik, már a gazda is rákapott”; „lelkem, kurvátorné asszonyom” – mondja az egyik szereplő a kurátornénak ártatlanul, de jellemzően, úgy bihariasan.
Egyszer már leírtam, ha nem kétszer, hogy nekem több az ember, mint a táj. Többet jelent a nagy és jeles emberekkel való találkozás mint bármilyen táj szépsége. Mi a Magácska véleménye erről? A nagy és jeles emberekkel való találkozás felemel. Sajnos nagyon kevés már az az élő ember, akit én szeretek, akinek a jelenléte engem felemel. Vad fiatalkoromban szerettem nagyon a magyar népet és a magyar nyelvet. Ma már csak a halott magyarokat szeretem és a magyar nyelvet.
Azok közé a kevesek közé, akiket még az élők közül szeretek, tartozik Földi Janka is. És azok közé tartozik Eeva Joenpelto és Anna-Maija Raittila is.
Kedves Anna-Maija, adja át forró üdvözletemet Taistonak, Kiss Zolinak, Sirkka Seljanak, Eeva Kilpinek, Maila Pylkkönennek, Rauno Tojvenennek, Eeva Joenpeltonak, Yoki professzor úrnak és Olavi Metsistönek.
Tegyen egy virágcsokrot a nevemben az Eeva Joenpelto fiának a sírjára és a Kecskeméti István sírjára.
Nagy tisztelettel és szeretettel
Mikola, 1976. szeptember 16-án
Gellért Sándor

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» A Hét
» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2018
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék