Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1991. december, II. évfolyam, 12. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Varga Gábor

Varga Gábor
A NYOLCVANKETTEDIK SZÚRA
„Csak Isten a megmondhatója,
mi az ítéletnap...” (Korán)
Abu Ali ibn Szináékat akkor érték éppen utol Mahmud emberei, amikor azok végre valahára egy kiszáradt vízmosás szélvédettebb oldalán pihenő délutánt engedélyeztek maguknak. Épp a hetedik nap alkonyán: amikorra már végérvényesen eluralkodott rajtuk a meggyőződés, hogy sikerült végleg megszabadulniok az üldözőktől; amikor már szinte karnyújtásnyira látták maguk előtt Hanadan csodálatos kertjeit, enyhet adó kútjait, árnyékos otthonait, beleringatva magukat a megmenekülés bizonyosságába, a révbe érkezés félelem-szüntető békéjébe... Ekkor találtak reájuk, alvás közben, a magát biztonságban tudó ember legmeghittebb pillanataiban. Akkor, amikor a föld ismét melegnek, a világ újból szépnek, az élet pedig megint derűsnek s értelemmel telinek kezdett látszani. Amikor a rémület görcse lassan emlékkockává kezdett merevedni a múlt mozaikszőnyegén...
Az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy már csaknem egy hete gyalogoltak egyfolytában, megszakítás nélkül a sivatagon át, úttalan utakon, bokapróbáló törmelékhegyeken, töretlen bozótrengetegen keresztül iparkodván minél messzebb kerülni a Geihun közeléből, Horezm pernyeszagú vidékéről. Mintha csak holmi halálra keresett rablógyilkosok lennének, úgy menekültek délkelet felé a pusztaságon át. Naponta háromnégy órát ha aludtak, enni egyszer ha ettek, azt is többnyire pirkadat idején, inni pedig napi két-három alkalommal ittak, gondosan beosztva a hátukhoz simuló bőrtömlőből minden csepp vizet; különben némán, szótlanul, megállás nélkül meneteltek, igyekezvén messze elkerülni az elhagyott kutaknak, beomlott karézoknak, felperzselt karavánszerájoknak még csak a környékét is. Tájékozódási pontjaik kizárólagosan csak a Nap és a Hold voltak, éjszakai irányadóik pedig a fényesen tündöklő csillagok – s lám, Mahmud fullajtárai mégis utolérték őket, Khorasszán mindenható ura csak nem mondott le olyan könnyen „védenceiről”...
– Szerencsétek, hogy élve kell visszavigyünk benneteket! – mordult a feltápászkodókra epésen a lovasportya vezetője, egy sebhelyes arcú idősebb fárszi. – Hogy urunk olyan nagyon ragaszkodik az életetekhez!...
Különben Allahra, kiköttetnélek mindkettőtöket a legelső útjelző oszlophoz!... Ennyit kínlódni két karmatáért!...
De már el is harapta a szavát. A tegnapelőtt kapott utasítás egyértelmű volt: mindkettőt épen, sértetlenül, tépetlenül, bárminemű bántódás nélkül! Ellenkező esetben... Volt alkalma már jó néhányszor végignézni a palota előtti kivégzéseket... Ki tudja, nem beszélt-e a többiek előtt már így is túl sokat?...
Szavaira Abu Szahl, a fiatalabb szökevény sietve készülődni kezdett, kapkodó mozdulatokkal iparkodván visszarakni bőrzsákjába földreszórt könyvelt, kiborogatott tégelyeit, összetúrkált feljegyzéseit, az idősebbik, a becsesebb azonban még csak föl sem pillantott. Mintha semmi rendkívüli nem történt volna velük, oly akkurátusan húzta össze a derekán a köpenyét, gondosan leporolva a homokszemcséket könyökéről, válláról, térdéről. Egykedvű arcával, távolba meredő tekintetével láthatóan a legkevésbé sem sietett tudomásul venni a körülötte lovaikat táncoltató testőrök türelmetlenségét, az alig elfojtott bosszúvágyukat, a nehezen féken tartott ingerültséget. Mozdulatai következetesen higgadtak, kiszámítottak, ráérősek voltak: mintha nem is menekülésben, hanem csupán valamiféle nagyobb szabású sivatagi felderítő út során találkozott volna össze a szultán embereivel...
– Iparkodnunk kell!... – törte meg ismét a csendet a sebhelyes arcú fárszi, de hangja ezúttal már sokkal udvariasabban, sokkal visszafogottabban zengett. – Vihart jeleznek a fellegek!...
S valóban, kelet felől hatalmas árnyak tornyosultak egyre magasabbra a látóhatáron, mind félelmetesebben és félelmetesebben uralva az eget a sivatag felett. Sötétlő körvonalaikkal, sűrűsödő gomolygásukkal, úgy emelkedtek a türelmetlenül topogó kis csapat fölé, akár a mesebeli pusztulás szelleme. Még a szél is megváltoztatta muzsikáját a közeledtükre...
– Mozogj már, a keservedet! – ripakodott a sötétedés láttán egy fiatalabb türk testőr a szakálla szálai közt babráló szökevényre. – Itt akarsz bennünket veszejteni erőnek erejével?...
A fárszi azonban rögtön csendet parancsolt. Sivatag ide, vihar oda, életösztön amoda, a kormányzó utasításait még a legutolsó közembernek is tiszteletben keli tartania.
– Készülődj, uram! – szólt oda szárazon a végre-valahára reátekintő orvosnak. – Két jó tartalék lovunk a rendelkezésetekre áll... Estére ajánlatos volna fedél alá érkeznünk!...

„... Azért, fiam, mert az élet mulandó, s felesleges arra tékozolni, ami értéktelen. A világ ugyan inkább a testi gyarapodást és az anyagi hivalkodást részesíti előnyben, de ez téged ne tévesszen meg! Az ostobák előtt az igazság útja rejtve van, a vakhoz hasonlóan, aki nem láthatja a napot. Allah útjai kifürkészhetetlenek!... Amiképpen nem az embertől függ az sem, hogy megjavítsa, vagy megváltoztassa a világ menetét. Az úgyis eleve elrendeltetett. Felesleges dolog tehát ezen is töprengeni... Épp ezért minden gondolatunkat inkább a lelkünk tökéletesítésére kell fordítanunk! Minden cselekedetünknek a szellem épülését kell szolgálni! Minden egyéb okoskodás felesleges!... Én csak egy egyszerű fakih vagyok, egy öregedő tanítómester, de azt azért elhiheted nekem, hogy bár kezdetben keserves a tanulás, később édesebbé válik a legcukrosabb méznél. Az Értelem ugyanis a Teremtés legnagyobb ajándéka! Töltsd meg hát lelkedet tudománnyal, mert csak így juthatsz előbbre a szellem világában! Meríts a tudás kútjából, amennyire csak erődből és idődből telik!... Hisz igazából a lélek edény, a tudomány pedig a világosság és az emberi bölcsesség olívaolaja. Ezért kell hát mindent megtanulni, amit csak lehet! Ezért kell hát elsajátítani még ennek a kopott Almogestnek a leírásait is! Ki tudja, talán egyszer még ennek is hasznát veszed!...”

– Fedezékbe! – hangzott fel a reájuk szakadó sötétség közepéből a meglepetéséből leghamarabb magához térő fárszi kiáltása. – Húzódjatok szélárnyékba minél előbb. Ki ahova tud!... Nyakunkon a fergeteg!...
Parancsolgatáshoz szokott hangja egyszeriben egészen távolinak, egészen reszketegnek és megfáradtnak hallatszott. Akárcsak a hirtelen megroggyant teste, amely inkább csak sejtetődött, mintsem látszott, ahogyan kancája nyakától elválik a reájuk szakadt ítéletidő homokfüggönyében, pedig két-három szempillantással ezelőtt még alig néhány kantárhossznyira vágtatott a többiek előtt...
– A hakimot bízzátok reám! Majd én gondjukat viselem!... Úgysem kóborolhatnának messzire ilyen időben!...
S már feküdtek is a földön valamennyien: vízmosásokban, kavicshordalékok oldalán, recsegő-ropogó cserjék tövében – ki hova tudta menekíteni a lovát –, már szóródott is hátukra, lábukra, derekukra a finom szemcsézett fergániai homok: a keleti hegyvidék kéretlen érkező kellemetlen üdvözlete. A máskor oly finom, oly selymes, oly simogató kristálytörmelék, amely most, akár egy óriás reszelő, tépte, zúzta, cibálta valamennyi göncüket. A fejűkre tekert köpeny, az orruk elé tartott kendő ugyan még úgy-ahogy megvédte szemüket, megóvta arcukat, biztosította lélegzésüket, de a testűk többi része, hajuk, fülük, nyakuk, valamennyi hajlatuk pillanatok alatt megtelt a sárgásbarna színű, mindenhol megtapadó, mindenüvé utat találó mállástermékkel. A parányi szemcsék, akár a hókristályok, összefüggő egységbe kötődtek, a vékonyka homokréteg mind vastagabban és vastagabban borította be testüket... Úgy feküdtek ott a homokbuckák kőzött, mintha nem is emberek, hanem valamiféle málladozó agyagszobrok lennének holmi Próféta előtti időkből...
– Csak a lovak! A lovakra ügyeljetek!... – próbálta túlkiabálni a fárszi a szél süvítését, ám alighogy kinyitotta a száját, alighogy nekifeszült az időnek, fogai azonnal parányi kristályokkal teltek meg, nyelve minduntalan érdes szemcsék tömegébe ütközött. A sivatag szelleme nem tűrt semmiféle ellenszegülést. Főleg ilyen körülmények között nem...
A fergeteg pedig egyre félelmetesebb lett; az örvénylő szél mind kíméletlenebbül zúdította vissza a földre a magával ragadott törmelékdarabokat, cserjemaradványokat, homokkőszemcséket. Akár egy szabad kezet kapott fáradhatatlan hajcsár, akit az óriások világában valamivel felbőszítettek, úgy cserdített nekikeseredetten a pusztaság felett. Nekikeseredetten és kivédhetetlenül. Láthatatlan ostora hol ide, hol oda sújtott le, kérlelhetetlenül szétverve minden útjába eső akadályt, irgalmatlanul megtorolva mindenfajta engedetlenkedést. Kímélet senki és semmi számára nem létezett... Bömbölésére tevényi széles árkok töltődtek fel, kilátóként szolgáló halmok mozdítódtak odébb, hörgése pozdorjává zúzta a kavicsbuckák közt húzódó cserjefoltokat éppúgy, mint a magánosan árválkodó útjelző oszlopokat... A szaggatás mind nagyobb és nagyobb méreteket öltött, a felszín mozgása egyre kiszámíthatatlanabb lett. Az egész pusztaság egyetlen hatalmas élőlényként vergődött. Mintha csak a Pokol valamennyi szelleme és tisztségviselője seregszemlét tartani gyűlt volna ide, úgy síri, úgy jajgatott, úgy óbégatott a Kara-Kórum körös-körül. A máskor oly kihalt, oly süket, oly dermedtségbe meredt Fekete-sivatag most teljességgel a túlvilági dzsinnek hatalma alá került...

„Te? Éppen te?!... Te akarod meggyógyítani a mi felséges urunkat? Te kívánod megvizsgálni a rettegett Nuh ibn Manszur emírt? Akit már annyian megvizsgáltak az elmúlt másfél esztendő leforgása alatt? Aki már annyi gyógymódot és ráolvasást kipróbált – hasztalan? Majd épp te fogod őt meggyógyítani?... Te, aki ezideig még ki sem tetted a lábad Bokhara falain kívül!... Van fogalmad egyáltalán, mire vállalkozol? Tudod, mennyi ametisztport, kígyóbőrteát, topáztörmeléket megivott már a mi felséges urunk? Hány fajta fürdővel próbálkozott már a farkasbélből főzött levestől kezdve a vemhes teve vizeletéig, minden eredmény nélkül, hasztalan? Tudod, hányszor füstölték, izzasztották, kenegették megdagadt izületeit tudósabbnál tudósabb emberek, s a gyilkos hasogatás csak nem hagyott alább?!... S akkor te most csodatevősdit akarsz játszani? Meg kívánod fordítani a sors akaratát?... Megtanulhattad a Koránból, sohasem érhet bennünket más, csak amit Allah elrendelt! Mindannyian, kivétel nélkül, a Leghatalmasabb Úr tenyerében vagyunk!... Úgyhogy jobb, ha nem próbálkozol!... Ne hívd ki magad ellen feleslegesen a végzetet!”
Abu Ali is ott feküdt a társai közt, ott várakozott ő is, akárcsak a többiek, tétlenségre ítélt testtel, bebugyolált fejjel, kiszáradt torokkal. Köpenyegét igyekezett, amennyire csak a széltől lehetett, vacogó felsőtestére gondosan feltekerni, feljegyzéseit tartalmazó tarisznyáját pedig szorosan a melléhez szorítani. Lábait már combközépig betemette a homok, fülébe, hajába, nyakába egyre nagyobb mennyiségű por költözött, miközben arcvonásalt felismerhetetlenné tette a piszok. Érzékszervei egyre jobban megbarátkoztak a kéznyújtásnyi közelségbe került pusztulás gondolatával...
Eltűnni a világból, igen, tulajdonképpen ez is egyike volna a lehetséges megoldásoknak, még ha huszonnyolc évesen mindezideig nem nagyon elmélkedett el az ilyesfajta lehetőségeken: beleolvadni a semmibe, a pusztaságba, a végtelenbe, s itthagyni mindent, ami rossz, ami megalázó, ami embertelen. Elfelejteni végérvényesen a háta mögötti suttogásokat, az örökösen éreztetett gyanúsításokat, a mindennapos megkülönböztetéseket; megszabadulni egyszer s mindenkorra a mecsetek kötelező hajbókolásaitól, a sanda tekintetű müezzinek alig leplezett gyűlölködésétől, a medreszekben hallható arcpirító hazudozások tömkelegéből; hátat fordítani az irigykedésnek, a gáncsoskodásnak, a törtetésnek – s helyette inkább felszívódni a természet megállíthatatlan körforgásába, az emberi gondolkodás egyetemes gyarapodásába. A világmindenség öröktől fogva létező törvényszerűségeibe. Igen, voltaképp nem is volna olyan nagy szerencsétlenség, ha ez megtörténne vele! Hiszen a halál után a lélek végérvényesen egybefonódik azzal a nemes anyaggal, amit világbölcseletnek nevezünk... Akkor pedig igazán nincs mit félnie! Ahogy a mozgás kezdetektől fogva létezik és tevékenykedik a földön, úgy az ő gondolatai is csak beépülnének valahova, az ő tűnődései is csak hasznára válnának valakinek. Panta rhei! Minden változik!... S így legalább véget érne az imámok szűnni nem akaró zaklatása a karmatának minősített gondolataiért; befejeződne az örökös szorongatás az iszlám úgymond be nem tartott törvényei miatt; megszűnne ez a gyomorszorító készenléti állapot, ez a szüntelen rettegés, hogy mikor, ki előtt kell újból tisztára mosnia magát eretnekségszítás, közerkölcsrontás vagy épp hullagyalázás vádjai alól. A határtalan csend mindent, de mindent feloldana! Minden, ami pusztulás volt eleddig körülötte, egyszeriben újjáéledne, minden, ami elviselhetetlennek és értelem nélkülinek tetszett az utóbbi hónapok folyamán, rögvest megmosolyognivaló potomsággá változnék. Csak még egy kevéske ideig kellene feküdnie csendesen! Csak még néhány pillanatig kellene belefeledkeznie a ferganai fergetegbe! Aztán úgyis minden szivárvánnyá változnék!...
Bal keze időközben teljesen elgémberedett. Ujjal elfeketedtek, vállizmai megmerevedtek, csontjaiba pedig mind nagyobb és nagyobb adag fásultság költözött. Lassacskán már nem is érzékelte a hideget... Bőre mind belenyugvóbban viselte el a homokszemcsék szúrkálását, dobhártyájában a vér mind lassabban lüktetett, érzékszervei egyre tompulóbban vették tudomásul a lelke mélyébe ivódó közönyt. Minden gondolatfoszlányával, valamennyi számvetésvillanásával már csak a nagy-nagy fehér álomra, az elmúlás angyalának a simogatására számított...
A parányi homokszemcsék, mint piszkos hókristályok kavarogtak a levegőben, miközben a frissen széttaposott kavicstörmelék, akárcsak valamiféle medréből kilépő szennyes áradat, ide-oda hömpölygött a talaj felszíne fölött. Éppen csak a tajték hiányzott a hullámok tetejéről...

„Csak aztán most el ne bízd, fiam, magad! Még ha ez egyszer szerencséd is volt! Ki hitte volna, hogy a fűzfakéreg-tea és a mézes borogatás ilyen csodákra képes! De ez egy életben csak egyszer történik meg veled! Még egyszer nem ismétlődik meg ilyen alkalom!... Ezentúl mindenki árgus szemekkel figyeli majd minden mozdulatodat! Ezentúl minden elszólásod megmérettetik: igazhívő hakim vagy-e vagy tisztátalan sarlatán? Betartod-e rendesen a Korán előírásait, avagy megszeged azt?... Főként, mióta híre ment, hogy az emír megnyitotta előtted könyvtárának kapuit!... Épp ezért, mint a család régi barátja, azt tanácsolom: vigyázz magadra! Gondold meg kétszer is, kivel mit beszélsz! őrizd meg a titkodat a kérdezősködőktől, és légy óvatos, mert a tiszta értelem nem egyéb, mint az óvatosság maga!... Tanuld meg: a buta ember mindig árulkodik! Gyűlölik a tudatlanok a tudósokat... S még valami: ne feledkezz meg egy pillanatra se arról, hogy te nem vagy arab. Bármennyire is háfiznak tartod magad, s bármennyire is betéve tudod a Koránt!... A világ, fiam, megváltozott!... Ha nagyapáink idejében az a perzsa, aki elfogadta az iszlámot, még épp oly jó arabnak számított, mintha a Próféta törzséből származott volna, mára már az idők teljesen új törvényeket hoztak! Ma már nem mindenki arab, aki arabul beszél!... Ez pedig bennünket fokozott óvatosságra kötelez! Óvatosságra és elővigyázatosságra! Bármennyire is egyazon emír szolgái vagyunk valamennyien!...”

A távoli hegyek fogságából kiszabadult szellemek örömünnepe Ibn Szina tudatát már érzéketlenül hagyta. Nem hallotta sem a szélvihar vijjogását, sem a dűnék ütemes feljajdulását maga körül. Csak feküdt a mozgásba lendülő felszínen, feküdt s várakozott türelmesen, mint engedelmességre szoktatott jószág a tavaszi megszámláltatás idején, mikor a vágásra kerülendőket emelik ki a nyájmelegből, a mészárszékszagú hentesek, csak feküdt s elmélkedett. Fülelte az emlékek tárházából kéretlenül is felbukkanó kérdéseket.
Mert hát valóban mi is tulajdonképpen az élet? Mi is különbözteti meg lényegében ezt a kiszolgáltatott porhüvelyt a sivatag homokjától, az élet nélküli portól, amely hamarosan befedi?... A két évszám közé szorított szakadatlan küszködés? A mindennapi betevő falatért folytatott reménytelen küzdelem? Az ösztönvilág törvényeihez való alkalmazkodás?... Ez lenne a lét egyetlen mozgató rugója? A fennmaradás kizárólagos hajtóeszköze? A korgó gyomor? A kielégülést követelő mirigy?... Hozzászámítva persze a pusztulás józan tudomásulvételét, a kiszabott idő jámbor elfogadását, a bölcs befelé fordulást... A belső békét, amely csendes beletörődéssel szemléli végig az anyagi kopás valamennyi fölismerhetetlen jelét? Azt, hogy mi képpen szaporodnak a szemünk sarkában a kezdetben alig észrevehető redők, hogyan fordulnak ki szánkból szerre fogaink, mint petyhüsödik meg alig néhány hónap leforgása alatt testünk felülete. Ez lenne a legfőbb tanulság a végső eltávozás előtt?... Vagy mégiscsak a bennünk munkálkodó tudásvágy volna fontosabb? A megismerni akarás megmagyarázhatatlan kényszere? Az értelem kiterjesztése a nagyvilág újabb és újabb tartományaira?... Mert bármennyire is hirdeti Plotinosz, hogy az anyagi világ a lélek bilincsé, s a test a minden rossz oka, a szellem kiteljedése csak azzal érhető el, ha eléri az értelem egy bizonyos lépcsőfokát, és egybeolvad azzal. Mivelhogy minden, ami anyag, testnek is nevezhető, a minden, amit testnek hívunk, végső soron az anyagi világhoz tartozik...
De akkor mi vár reá mégis a halál után? Mi az a gomolygó ismeretlenség, amivel néhány perc, néhány óra leforgása után szembesülnie kell? Miféle fényesség lesz az, amibe belemerül? A poklok kapujától a Szaturnusz zenitjéig a Mindenség minden gondját számbavette már, megszabadítva magát az ármány és az önámítás bilincseitől, minden csomót kibogozhatott, kivéve ezt az egyet. Kivéve a halál csomóját. Erre, bármilyen sokat is gondolkodott, nem talált feleletet, itt már az érzékszervek semmit nem érnek. Itt már a tapasztalás véget ér...
A homok, mint valami hatalmas köszörű, tépte, reszelte, marcangolta testét. A pusztulás angyala lassan fészket rakott szervezete legeldugottabb porcikájában is...

„Tulajdonképpen ti vagytok a hibásak mindenért! Csak magatoknak köszönhetitek azt, ami bekövetkezett! Az ilyesfajta áltudósok, mint ti, akik a tudományt kiszolgáltatták a buta és rossz embereknek, hogy így azok a bűnöknek és kicsapongásoknak szentelhessék az életüket! Sarlatánok, kiknek egyetlen céljuk csupán az, hogy a világi hiúságok özönét szerezzék meg maguknak...! Mikor jösztök már rá arra, ti hitetlen Korán-magyarázók, hogy a világ megismerhetetlen? Mikor éritek már fel ésszel, hogy érzékeink csak a dolgok külsejét teszik láthatóvá, s nem a belsejüket, a részleteket észlelik, s nem az egészet. A véges dolgokat a végtelenek helyett!... A világon mindennek jól meghatározott helye és iránya van. Minden elrendeltetett Allah mindenható bölcsessége és előrelátása szerint!... Hogy képzeltétek, hogy a Teremtés munkájába csak úgy büntetlenül belekontárkodhatok? Hogy a Próféta előírásait mocskos szándékkal megtorlatlanul szátokra vehetitek?... Azt gondoltátok, pusztán azért, mert megismertetek egy pár embert, elolvastatok néhány könyvet, nektek jogotok van újraértelmezni a Mindenható törvényeit!?... Az ilyen hitetlenek miatt, mint ti, szenvedünk most itt mindannyian! Az ilyen tisztátalan lelkűek, mint te és barátaid, hozták nyakunkra a gyanú fellegét!... S mi lesz, ha Mahmud holnap valóban beváltja ígéretét? Ha Khorasszán irányából valóban elindul felénk a közeljövőben a bűntető sereg?... Könnyű a népszerűségben sütkérezni, amíg nem jön el a próbák ideje! Csábos ígérgetni felelőtlenül, amíg meg nem méretkezel! De amikor a felelősségrevonás órája elérkezik, akkor mihez kezdtek majd? Mit mondtok a világnak, amikor az elszámoltatás percei bekövetkeznek?... Azt, hogy bocsánat?...”

Igen, ez a csend, ez a fenséges hallgatás az az állapot, amire mindig is vágyott, ez a mérhetetlen megnyugvás és elcsendesedés. Ez volt mindig is vágyainak netovábbja: a végtelenbe, a határt nem ismerő zavartalanságba, a mindenütt jelen való békébe való belefeledkezés. Erről ábrándozott mindig, valahányszor esténként a mécsesek lángjánál a könyvei mellé térdelt, erre gondolt, valahányszor éjszakánként, álmából felriasztva, halálos ágyán fekvő beteghez ment. Csend és hallgatás, nyugalom és béke... Az elfogadás úgy oszlott szét a testében, akár a gránátalmakertben a tavaszi zsongás, vagy álomba szenderült csecsemő arcán a megelégedés. Itt már csak várni és engedelmeskedni kellett, itt már minden csak a türelem és elernyedés kérdésére korlátozódott egyes-egyedül. Már semmi sem fájt, semmi sem sajgott. Akár a szól, mely zabolázhatatlanul nyargalt a teste felett, úgy szállt el emlékeiből minden szenvedés...
Pedig milyen nehezen szánta rá magát erre az utazásra! Abu Szahi tudná csak megmondani, mennyi vita, mennyi veszekedés, hány álmatlan éjszaka után érte fel végre ésszel, hogy más választás az ő számára itt már nem látszik! Hogy ha még valami terve van egyáltalán a jövőre nézve, akkor neki onnan indulnia kell! Hogy ha még valami maradandót szeretne megalkotni hátralevő esztendeiben, akkor neki azt a vidéket ott kell hagynia! Amíg még leheti... Amíg még nem késő!... Amíg még nem törik reá az ajtót Mahmud fogdmegei!... Az egyetlen érv, amivel meg tudták győzni barátai, ez az indoklás volt! Hogy jócskán van még elvégezni való számára ezen a világon! Hogy maradt még rendesen törleszteni valója mind a tanítványaival, mind pedig a tanítómestereivel szembeni... S valóban mennyi mindent kellett volna még elvégeznie! Mennyi terve volt még, melyet idő hiányában még csak végig sem gondolhatott! Mennyi ötlet, mennyi villanás. Rendszerbe foglalni mindazt a tudásözönt, amit a Folyóntúl poros könyv táraiban eleddig összeolvashatott; írásba menteni minden tapasztalatot, melyet összegyűjteni az elmúlt évek gyógyításai során számára megadatott; nem is beszélve vitáiról, töprengéseiről, elmélkedéseiről... Mennyi, de mennyi megörökítésre méltó emléket hurcolt magával ide! Mennyi álmot, mennyi nekirugaszkodás-vágyat, mennyi tervezgetést!... Hogy aztán most itt egyszeriben mindennek vége legyen! Hogy egyszeriben minden elszálljon, akár a pusztai tábortűz füstje az alkonyi égben. Már csak a csend és a beletörődés maradt. A csend és a hallgatás. A hallgatás és a béke...

A perzselő Nap tüze térítette magához. A homok, akár a megolvadt viasz, kezdte égetni teste felületét; nyakát, arcát, homlokát ezernyi tűszúrás ingerelte, halántéka hasogatott, fülébe pedig egyre erősödő dübörgéssel kezdett visszatérni a külvilág. Egyedül csak a szempillája nem akart engedelmeskedni: hosszú-hosszú pillanatok teltek el, amíg sikerült nagy-nagy erőfeszítéssel végre-valahára felpattantannia...
Körös-körül változatlanul csend honolt. Ameddig a szem ellátott, kísérteties homokhullámok fodrozódtak mindenfele. Embernek vagy állatnak még csak a nyoma sem mutatkozott sehol.
Egyedül csak a szél dudorászott szakadatlanul a sötéten izzó Feketesivatag felett...

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» A Hét
» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2018
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék