Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1991. december, II. évfolyam, 12. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Gál Sándor

Gál Sándor
A MEGÉRINTETT
Regényrészlet
 
Ballagtam a dűlőúton Zakariás faluja felé, jóleső ürességgel, kellemes fáradtsággal izmaimban és már-már elégedetten a sorssal, sorsommal, hiszen alig negyedórája váltam el egy hozzám hűséges, ám az urához ezáltal folyamatosan hűtlen menyecskétől. Ballagtomban anyám mindennapi kérdése foglalkoztatott, de csak könnyű libegéssel, ahogy a madárszárnyak vagy a fák levele mozdul; hol elibém rebbent, hol eltávolodott tőlem. Az elő-előrebbenő kérdés pedig ez volt: ideje volna már annak, hogy megnősüljek. Így anyám! Akkor tréfálkozva azzal tértem ki a komoly válasz elől, hogy: amíg másnak van felesége, nekem minek volna... Erre az istentelen beszédre az én istenfélő anyám csak annyit mondott: „Te pogány!” Jót nevettünk aztán együtt – s ezzel a kérdést el is felejtettük. A dűlőúton azonban a szól, vagy az iménti percek még bennem bizsergő élménye ismét elibém terelte. De lusta voltam a komoly dolgokra; csak mentem tűnődve, mintha az óceánig vinne az utam. Zakariásról közben teljesen megfeled keztem, de a lábam, meg az ösztöneim, a beidegződöttség elirányított Zakariás házáig. Bepillantva az udvarra, a körtefa alatt levő asztalnál senkit sem láttam. Tehát Zakariás ma nem vár, holott abban maradtunk, hogy jövök. Benyitottam hát – nagy jónapotot köszönve – a konyhába. Zakariás a fal mellett lévő heverőn feküdt; az első pillanatban láttam, hogy baj van.
– Még végül igazad lesz...
– Miben?
– Abban, hogy átköltözöl a paradicsomba... Vagy a pokolba?
– Ülj le – kerülte ki a vitát Zakariás.
– Mi a baj? – kérdeztem aztán, immár komolyra fordítva a szót.
– Már semmi. Az éjszaka rosszul lettem. Volt nálam az orvos, adott egy injekciót, meg itt hagyott egy marék dillbogyót. De – tette hozzá – azoktól még rosszabbul voltam. Ki is dobtam az egészet.
– De – böktem az asztalon levő üvegre – bort azt ittál.
– Jólesett.
– Mert nem szabad...
– Mi az, hogy nem szabad? Azt gondolod, nekem számít valamit, ha egy-két hónappal tovább élek?!
– Lehet, hogy neked nem számít az a rongyos két hónap – támadt fel bennem az ellenkezés ördöge – ,de nekem számíthat.
– Neked? – emelkedett fel fektéből csodálkozva.
– Nekem.
– Aztán miért?
– Azért, mert szeretek a végére járni annak, amibe belefogtam.
– Derék dolog – hanyatlott vissza dohogva –, igazán derék dolog... Aztán megmondanád, mibe fogtál bele?
– Abba, hogy végighallgatlak... Ha időnap előtt beadod a kulcsot, mire megyek? Egy féligmondott élettel. Menjek el?
Zakariás rám nézett, s valami titokzatos fényt véltem felvillanni a szemében.
– Nagy szamár vagy te, kölök – mondta aztán. – Ülj le a seggedre, és hallgass.
– De ha nem vagy jól.
– Jól vagyok, az ördögbe is, hát nem látod?
– Ha már káromkodni is tudsz...
– Tudok is, meg merek is... Hogy megértsd: a tegnapi emlékezés miatt volt minden... Terka... Érted?... Hogy elmondtam az egészet... De már túl vagyok rajta.
– Ennek örülök, ennek igazán örülök.
– Igen... De most, hogy végleg lezártam magamban ezt az egészet, viszsza kell térnem a húszas évek második felére, mégpedig több okból kifolyólag. Az egyik a mozgalom, amely Boros-igó s Bugár Vince révén egyre jobban magához vont, oly módon, hogy mind jobban belekapcsoltak különböző elvégeznivalók rám hárításával, amelyeket én lelkesen végre is hajtottam. Ma már tudom, hogy csupa semmiség volt az egész: De akkor felemelőnek és fontosnak találtam. Például plakátokat ragasztottunk, jelszavakat festettünk mésszel a kerítésekre... A parasztok, mert Jelszavakat éjszaka pingáltuk a kerítésekre, reggelre kelvén, káromkodva szidták a koministákat, meszelték olvashatatlanná a „Világ proletárjai egyesüljetek”et, a „Munkát, kenyeret”, vagy a „Szabadság, egyenlőség, testvériség” félméteres betűit. Mi meg ott őgyelegtünk Lajcsi komámmal, s jókat röhögtünk a parasztok szitkozódásán, akik eközben nem is sejtettek, hogy a mi mázolmányalnk ékítik portájuk kerítését. Zsigó tiszteletes úr még ki is prédikált bennünket, igaz, nem név szerint, csak úgy, mint a vörös métely terjesztőit. Ezen is csak röhögni lehetett. Csakhogy Zsigó tiszteletes úr nem elégedett meg azzal, hogy dörgedelmeit a szószékről ránk szórta. A legényegyletben gyakorlatiasabbnak bizonyult. Megszervezte az egyleti legényekét, hogy például május elseje előtti éjszakán hármas csapatokban őrködjenek a „nyáj békéje” felett. S ez akkor már nem volt se játék, se röhögnivaló cirkusz. Mert az egyleti legények nemcsak sétálgattak az utcákon. Karókkal, husángokkal fegyverkeztek fel, s ha elkaptak volna bennünket, lett volna haddelhadd. De nem lett. Most látszott meg JajgatóVajas Feri harctéri tapasztalatainak eredménye. A parasztlegények egyleti patruljait úgy becsapta, mint szól a klozetajtót, és május elsejének reggelén megint meszelhették a Jelszavas kerítéseket. Egyszer – már nem tudnám megmondani, melyik évben – rendes felvonulást is rendeztünk; mi mentünk elöl, mögöttünk vörös zászlóval Jajgató-Vajas Feri, őt követte két aratómunkás, Mura József és Jókai Gergely – meghaltak már –, akik két rúdra szögelt transzparenst tartottak a fejük felett, rajta a jelszó: „Munkát, kenyeret!” Nagy csődület volt a Főutcán, a parasztok családostól kitódultak a kapuk elé, a cseh jegyző pedig lehívatta ránk a szomszéd faluból a csendőröket. A csendőrök nem szóltak akkor egy szót sem, csak kísértek bennünket. Majdnem úgy nézett ki, mintha a mi védelmünkre lettek volna odarendelve. Őszintén szólva, nagyon élveztem a fölvonulást, a kerítések mellől ránk bámuló parasztok döbbenetét meg a mellettünk vonuló csendőri díszkíséretet. Daloltam hát, ahogy a torkomon kifért, hogy „Világszabadság közelg már, zászlaját fújja a szél...” Végigvonultunk a Főutcán, s a Füzesben rendes gyűlést tartottunk, ahol Boros-Igó szónokolt. A füzesből természetesen a kocsmába mentünk Lajcsival. Kértünk fél liter bort a kocsmárostól, és ünnepeltünk tovább. De az egyleti legények nem hagytak békén. „A másét követeli”, mondta az egyik legény hangosan, hogy a részeges anyjának legyen mit elinnia...” „Mázolók...” „Kominista söpredék...” Mindezt csak úgy mondták, maguk elé, szinte csak maguknak, de úgy, hogy mindaz, amit a szájukon kiejtettek, engem és Lajcsit üssön mellbe. Seregnyien voltak, így biztonságban érezték magukat, s tudták: ketten nem megyünk rájuk a sértésekért, mert csak mi húznánk a rövidebbet. „A keserves istenüköt”, acsargott Lajcsi, „ezért még számulunk”. Megittuk a bort, és otthagytuk az egyleti legényeket. De megjegyeztem magamnak mindegyiket, s magamban én is megfogadtam, amit Lajcsi kimondott: ezért még számolunk. Mikor a kocsma mögé értünk, a kocsmáros pincéjét és a kaput tárva-nyitva találtuk; a pince garatja előtt tízliteres demizson állott. Lajcsi beleszagolt az üvegbe, s már emelte is. „Pálinka”, mondta, s iszkoltunk vele, át a kerten, egyenest a mi udvarunkba, ahol derekasan meghúztuk a demizson tartalmát. Törköly volt benne, kisüsti. A pelyvás és a szalmakazal közötti részben rejtettük el a zsákmányt, szalmával jól befedtük, hogy rajtunk kívül senki meg ne találja.
Különösen anyám elől kellett jól elrejteni, mert ha véletlenül rábukkan, holtra itta volna magát. Azon az estén történt meg, s ez volt az egyetlen eset, amikor Terka mondta, hogy elég, amikor nem én dőltem ki, hanem ő fáradt bele a hacacáréba. Ami ezen túl érdekes még, az annyi, hogy a kocsmáros talán észre sem vette, hogy elemeltük a demizson törkölyt. Mert, lévén kicsinyeskedő, ám nagyszájú ember – telepanaszkodta volna a fél megyét, hogy kirabolták, tönkretették... Mi pedig tiszta lelkiismerettel jártunk rá a pálinkára, amíg csak tartott. A mi időnkben ugyanis az ilyen fajta cselekedet a legények számára inkább amolyan hőstettnek számított, nem pedig elítélendő tolvajlásnak. Hogy is lett volna az, amikor a nagygazda legények a saját kukoricájukat a saját padlásukról, vagy saját szárítójukból lopták el, s adták tovább a kocsmárosnak, hogy valami aprópénzhez jussanak... Hanem a május elsejei felvonulás nem a pálinkalopás hőstettével ért ám véget. Hogy a fél falu felbolydult, s a parasztok meg az egyházfiak minden lehetőnek elmondtak minket, bánta a fene. De – ha jól emlékszem – két nap múlva berendelték a községházára Jajgató-Vajas Ferit, Boros-Igót meg Bugár Vincét, s a jegyző a csendőrök jelenlétében megfenyegette őket, hogy rendbontás és az állam elleni uszítás vádjával bíróság elé állítja valahányukat, ha még egyszer lázítani merik a falu békés lakóit. A berendeltek tudomásul vették a jegyző kijelentését, és hazamentek. A következő délután került sor mireánk. Mármint Lajcsira, meg énrám. Megvallom őszintén, alaposan begyulladtam, amikor megláttam, hogy jön a kisbíró. Ez az istenverte dobos ott kapott az udvar közepén, még arra sem maradt időm, hogy kereket oldjak. Pedig akkor már sejtettem, hogy nem azért jön, hogy bő termést kívánjon. „No gyerek”, mondta, „indulás raportra”. „De én nem csináltam semmit”, ágaskodott bennem a gyermeki méltatlankodás. „Hát hiszen éppen ez az”, hunyorgott a púpos kisbíró, „éppen ez az, hogy semmit...” Mit tehettem? A törvény parancsára menni kellett. Szótlanul követtem a törvény púpos szolgáját a néptelen utcán, amelyen a minap a lobogós menet haladt. A májusi zöld üdeség mögött ekkor láttam először a kerítések, háztetők, épületfalak megfeketedett komorságát és lassú enyészetét; a virágzás mögött a majdani rothadást. Ez a fölfedezés ott és akkor jobban megdöbbentett, mint az a tény, hogy a törvény elé idéztek. Még a községháza udvarán sem tudtam másra gondolni, csak arra a döbbenetes ellentmondásra, amelyet az imént ismertem föl. Az újjászületés káprázata mögött a pusztulás időtlenségét. Mellette összezsugorodott, szinte nevetségessé törpült törvény elé idézésem ténye; a göthös kisbíró, a jegyző, a cseh csendőrök komor méltósága babszemnyivé töpörödött. Feloldódott bennem valami megnevezhetetlen erő, amelyből az sugárzott ki, hogy tehetnek velem bármit, gondolataimat, felismeréselmet soha nem vehetik el tőlem. Most már egy kicsit talán magam is akartam, hogy ott legyek a jegyző úr irodájában, hogy lássam, milyen a hatalom, s annak gyakorlói. Na persze, hősködtem, ha nem is tudatosan. „itt várj”, mondta a kisbíró, mielőtt bement a hivatal folyosójára. Kopogott a kétszárnyú ajtón, aztán benyitott. Kisvártatva ismét megjelent, s intett, hogy menjek be. A cseh jegyző egy íróasztal mögött ült, a két csendőr pedig az udvarra néző ablak mellett állt, és valami roppant érdekes ügyről beszélgettek, s közben egymás szavába vágva halkan kuncogtak is. „No jo vole”, göcögte az egyik „tábyla zába...” A jegyző intett a púpos kisbírónak, s az kiment az irodából. Ott maradtam egyedül a teremnyi hivatali helyiség közepén, de még mindig az iménti kinti kettősség bűvöletében. A jegyző és a két beszélgető csendőr valami irreális, nem ide illő kellékként került ebbe a varázslatba, s magam sem fogtam fel helyzetem egyáltalán nem irigylésre méltó voltát. Valami olyan érzésem volt, hogy itt vagyok ugyan, de akit a kisbíró bekísért, az mégsem én vagyok; úgy tűnt fel, kívülről és távolról érzékelem mindazt, ami velem és bennem zajlik. Részese és szemlélője vagyok ugyanott és ugyanabban az időben ugyanannak az eseménynek... A valóság és a valóság árnyéka... Ebbe a kettősségbe csapott bele a jegyző tört magyar nyelven „Neked neved mi?” Megmondtam. „Idő születés?” Válaszoltam. „Ismételni. „Elmondtam újra. A csendőrök abbahagyták a társalgást, és némán figyeltek. „Anyád neve?” Azt is megmondtam. „Apádé?” Apám meghall. „Jo, zemrel.. Ták... Voltál vonulás?” „Voltam.” “Háborgattál rend?” Erre nem tudtam mit válaszolni. Nem is volt ez kérdés. A jegyző írt, az egyik csendőr pedig odaállt elém, bal kezével megemelte az államat, a jobbal pedig lekevert egy hatalmas pofont. „Ki hívott bontani rend?” hallottam igen távolról a jegyző kérdését. „Igo? Bugar? Jajgató?” A következő pofonoktól eleredt az orrom vére. A pofozó csendőr ezután visszament az ablakhoz, s mint aki jól végezte dolgát, tovább folytatta az imént félbeszakított beszélgetési A jegyző további kérdéseire nem válaszoltam, mert nem tudtam megszólalni sem. A pofonok fájtak, égett az arcom, könnyem, taknyom-nyálam egybefolyt az orrom vérével. A kurva anyátok istenit, a kurva anyátokat! A harag a fájdalommal együtt csapott föl bennem. Hát kinek ártottam én azzal, hogy végig mentem a falun a többiekkel? A jegyző rám se nézett többet. „Adni legénykének jótanács”, mondta. „Hagyni ott koministákat, rendbontókat. Tartani állam törvényt, akkor minden jó lesz. Ha nem, vitetlek bíróság, berten. Értettél?” Csak bólintani tudtam. „No ha ertettél, elmehetel.” Ahogy kinyitottam az ajtót a kisbíró mellett Lajcsi komámat találtam. Ahogy meglátott, arcára döbbenet ült. Nyilván feldagadt arcom, vérző orrom döbbentette meg, amit akkor én nem láttam még. A pofonok nagyon csúffá tettek, estére lila és kék lett az ábrázatom. Lajcsit is megverték, s a jegyző neki is ugyanazt ígérte, amit nekem. Nem mondom, hogy ezek után nagyon vidámak lettünk volna. Első találkozásunk a hatalommal ilyen megalázóan ért véget. Lajcsi sistergett, mint a gőzmasina. A szalmakazal mellett a demizson maradékával gyógyítgattuk külső és belső sérelmeinket. „Kinyírom mindet”, suttogta veszedelmes komolysággal Lajcsi komám. „Minden disznó csendőrt kinyírok...” Erre nem volt mit mondanom, mert én magam is így fogadkoztam, ha hangosan nem is mondtam ki gondolataimat. Meg kell dögölniök azoknak, akik kezet emeltek ránk! És csakazórtis elmegyek Boros-Igóhoz, Bugár Vince bácsihoz, csakazértis elmegyek, meg kell tanulnom tőlük, hogyan harcoljak a jegyző, meg a csendőrök ellen. Nyakaltuk a lopott kisüstit, s mámoros fejjel a lehető legvadabb terveket szőttük. Hogy a jegyzőre rágyújtjuk a házát, meg az egész községházát. A két csendőrt meglessük, leütjük valami karóval s kiheréljük őket, mint a csődörcsikókat... De tervünkből soha nem lett semmi. A jegyzőre nem gyújtottuk rá a házat, a csendőröket nem heréltük ki... Bugár bácsitól ugyanis megtanultam, hogy a hatalom ellen nem lehet ugyanolyan eszközökkel harcolni, amilyeneket az használ ellenünk. Itt nem az az elv, hogy szemet szemért, fogat fogért. Ha ezt nem is fogadtam el teljes egészében soha, arra elegendő volt akkor, hogy megakadályozza valamelyik szamárságunk végbevitelét. Mert a jegyző házát nem állt volna sokból lángra lobbantani, s az sem lett volna különösebben nagy hőstett, ha egy karóval leütjük a csendőröket. Az azonban bizonyos, hogy utána becsuktak volna mindkettőnket, hogy beléfeketedünk. Ez volt a fő akadálya annak, hogy nekimenjünk a jegyzőnek, és a csendőröknek. Ez, és semmi más! Mindezen túl pedig az otthoni bajok is megsokasodtak. Anyám torkán lassan lecsúszott a maradék birtok. Végül a kert felső részét is eladta, ahol régen a széna- és szalmakazlak álltak, meg a hatalmas kórókúpok. Lassan a zsellérsori cselédek közé süllyedtünk, s a gazdák, akik az új lehetőségek között egyre jobban gyarapíthatták vagyonukat, már szóba sem álltak velünk. Mindezt tetőzte, hogy az idősebbik néném meghasasodott; vagyis hát valaki fölcsinálta. A második Czirok gyerek, a Vezér. Tudtam, mert láttam, s nem is egyszer, hogy a Vezér szorongatja a nénémet, de nem szóltam, miért is szóltam volna, hiszen nővéreim is tudták, hogy Terka átjár hozzám. Vakoknak kellett volna lenniök, hogy ne vegyék észre. Apám halála után azon túl hogy elúszott a birtok, ez volt a legnagyobb csapás, ami bennünket érhetett. Mert elszegényedni bárki elszegényedhetett; rossz termés, állatelhullás, egy-két sikertelen vállalkozás bárkit koldusbotra juttathatott. S juttatott is. Ebben nem volt semmi kivetnivaló, semmi olyan, ami által a közösség szájára került volna az áldozat. De ha egy lányt fölcsináltak, az nem három napig tartó csoda volt. Hát még ha a lány a legény vagy házasember nevét se volt hajlandó kimondani. Az ilyen hallgatás mögött mindig rejlett valami sejtelmes titok, valami homályos kuszaság, amely heteken át módot adott a találgatásra. Így odahaza a hangulat nem volt valami rózsás; hogy engem a községházán a törvény elé állítottak, szinte szóba se került. Feldagadt ábrázatom jelentőségében meg sem közelítette néném egyre láthatóbb dagadtságát. A második Czirok gyerek, a Vezér, elvehette volna nénémet, csakhogy ez szóba sem került. Tudtam, a faluban mindenki tudta, hogy a négy Czirok gyerek soha nem nősül meg. De hogy miért, annak pontos okát csak ők maguk magyarázhatták volna meg. Ők azonban hallgattak,  mint a sír. Igaz, alig ismerte valaki megkérdezni. Volt az egész Czirok családban valami furcsaság, ami elütött a mi falusi fajtánktól, ami megkülönböztette őket a többiektől. A nagyapjuk telepedett le nálunk, s rövid idő alatt a vagyonosabb családok közé kerültek, de hogy honnan tettek szert vagyonra, azt senki sem tudta. A nagyapa halála után a négy Czirok gyerek apja kormányozta a családot. igen gyakran, néha egész hetekre is elutazott, ami az én szülőfalum parasztjaira egyáltalán nem volt jellemző. Hogy merre koslatott, mit csinált, senki sem tudta. De járta a szóbeszéd, hogy Kolozsvárott, Fiuméban, Budapesten, Zágrábban meg a jó ég tudja, merre tekergett. Azt rebesgették, hogy valami rablóbanda tagja. Később, a legidősebb fiát is gyakorta elvitte magával, aki talán még az apjánál is hallgatagabb volt. Az öreg Czirok aztán egyszer úgy elutazott, hogy többé soha senki nem találkozott vele. Az a hír járta, hogy bankrablás közben rájuk ment a rendőrség, s lelőtték Czirok urat. Sokan pedig azt híresztelték, hogy, mint annyian mások, kivándorolt Amerikába. A való igazat viszont senki sem tudta. Az azonban bizonyos, hogy Czirok úr eltűnt örökre a szemünk elől, itt hagyott négy hallgató legényt, és az anyjukat, aki az ura eltűnése után nemsokára meghalt. A legidősebb fiú, a Jenő lett ezután az, aki olykor-olykor elutazott valahová. Czirok úrról nem tudtuk biztosan, miért utazgatott, Jenő úr viselt dolgai azonban közismertek. Hamisított pénzt, rabolt bankot, elfogták, bebörtönözték, a börtönből megszökött, ismét betört... A harmincas évek végén, s a negyvenes évek elején veszett nyoma. Hogy mi lett a sorsa, senki sem tudja. Eltűnt ő is, mint az apja. A második Czirok gyerek, a Vezér, aki a nénémet meghasasította, gazdálkodott, de csak látszatra. A meglévő földjeiket kiadta árendás művelésre, s még azzal se nagyon törődött, hogy a bérlők pontosan fizetnek-e? Róla tudom, hiszen gyakran voltam vele együtt, hogy általában tiltott árukkal kereskedett. igazi szeszfőzdéje volt a pincében, s a kifőzött kisüstit maga szállította el – kétlovas hintóval járt mindig – a vevőinek. Ezen kívül dohánnyal is kereskedett, rendszeresen. A két kisebbik Czirok gyermeknek volt becsületes mestersége. A legfiatalabb kitanulta a szabómesterséget, a bátyja pedig a hentes- és mészárosságot. Hát ezzel a négy Czirok gyerekkel gyűlt meg a bajunk az idősebbik néném révén. Anyám szidta elsőszülöttjét, mint a bokrot. Elmondta mindenféle cafkának, cemendének, s fogadkozott, hogy megfojtja, aztán végez magával is. De a néném nem hagyta magát. „Maga csak ne prédikáljon”, feleselt vissza szemtelenül. „Elinni a földet, Jajgató Vajassal bagzani lehet! Amit maga megtehet, azt én is megtehetem! Nem vagyok senki lábkapcája...” Kisebbik néném jókat nevetett ezeken a marakodásokon. Derűs, bölcs természete és okossága révén felismerte, hogy veszekedéssel itt már semmit sem lehet megoldani. A vagyon elúszott, anyánk iszik és Jajgató-Vajas után koslat, nővérünk hasából pedig Czirok úr gyermekét semmilyen varázslattal nem lehet már eltávolítani. Jobb hát, ha a tényeket tudomásul vesszük. Ezt vallottam magam is, csak kicsit másként.
Mindezt Zakariás most úgy mesélte, mintha az egészhez az égvilágon semmi köze se lett volna. Mintha ez a már-már tragédiaközeli helyzet nem is az életének egyik része lett volna; úgy tűnt fel előttem azokban a pillanatokban, hogy önmagától is eltávolodik, s az egykori valóságot, a sajátját is, messziről és kívülről szemléli; olyan hideg tárgyilagossággal, amely félelmetesebb minden egyéb érzelmi megnyilatkozásnál. Szinte már súrolja az embertelenség határát: „Anyánk iszik, és Jajgató-Vajas után koslat, nővérünk hasából pedig Czirok úr gyermekét semmilyen varázslattal nem lehet már eltávolítani.”
Egyszeriben megszállt a kételkedés ördöge.
– Zakariás, te engemet az orromnál fogva vezetsz.
Az öreg hallgatott, majd nagy sokára azt kérdezte:
– Aztán miért tenném?
– Szándékaidat nem tudhatom..
– De tudhatod. Az a szándékom, hogy elmondjam az igazat. És ha az igazság ilyen, akkor ilyen. Nincs okom elvenni belőle, se hozzátoldani.
– Tehát kételkednem sem szabad?
– Jogod van rá, de mit érsz vele? Akkor én is megtehettem volna, de okosabb volt a mindennapos perpatvar elől kimenekülni az istállóba. Mert ott, ha Terka átjött hozzám, megfeledkeztem minden nyomorúságról. De amikor magamra hagyott, sokáig bámultam a sötét semmit, s azon töprengtem, mit is kéne tenni. Végül is elhatároztam, hogy beszélek a Vezérrel. Másnap át is mentem hozzá, mindjárt ebéd után, mert tudtam, hogy ilyenkor mindig odahaza van. „Mi jót hoztál? kérdezte, mielőtt még köszönhettem volna. „A néném miatt jöttem.” „Üzent valamit?” „Nem.” „Hát akkor?” „Vegye el, ha fölcslnálta!” „Ezt a nénéd mondta?” „Nem, ezt én mondom.” „Honnan veszed, hogy én csináltam föl?” „Láttam.” „Láttad?” „Nem is egyszer.” „Ha láttad, láttad.” „Vegye el.” „El is venném”, mondta, de mi nem nősülünk meg soha. Érted?” „Nem értem.” „Az se baj.” „Nem tisztességes így bánni a nénémmel.” „Te a koministákkal tartasz, ugye?” „Azokkal tartok.” „Akkor azért jár a szád a tisztességről. Mit tudod te, mi is a tisztesség? A nénéd miatt pedig ne aggódj. Meglesz mindene, csak éppen nem ott fogadtunk örök hűséget egymásnak, ahol a többiek. Érted már, te koministajelölt? Gyere”, mondta kicsit később, „gyere, igyunk egy pohárral... A sógorságra...” Nem tudtam vele mit kezdeni, mert igazából nem is haragudtam rá. Inkább csodáltam a magabiztosságát, határozottságát és félelmetes önbizalmát. „Hallottam, a községházán lekentek néhányat a csendőrök”, mondta, s kezembe nyomott egy poharat, tele pálinkával. „Hát hogy tűrhetted, kissógor, hogy egy csendőr arcon csapjon? A belit kellett volna azóta kiengedned.” „Nem lehetett”, mondtam csendesen. „Nem lehetett? Aztán miért nem lehetett?” „Jön helyette másik.” Láttam rajta, hogy válaszom nagyon meghökkentette. Ivott, s csak azután szólalt meg ismét. „Ezt te hol tanultad?” „A koministák között...” “Gondolhattam volna... És arra nem tanítottak meg, hogy ha ütnek, védekezned kell?” Mit mondhattam volna erre? Hogy most is azt teszem? Hogy nem csak az számít, ami az ember arcán csattan? Czirok úr, a Vezér ezt úgysem értette volna meg. A maguk hitén éltek, soha nem tartoztak senkihez és sehova, soha nem vállaltak senkiért semmit, csak saját céljaikat látták és értették. Ma már tudom, hogy ez is egyfajta tiltakozás lehet a társadalommal szemben, de a köz ennek semmi hasznát nem látja. Ezen túl pedig üres és haszontalan életet jelent – sivárságot és gyökértelenséget. Pusztulást, elbitangoltságot. Nekem akkor mégis imponált ez a belső anarchiából táplálkozó fölényesség. Úgy éreztem, valahonnan magasról és távolról szemléli a Vezér a mi kicsi és köznapi gondjainkat. Volt benne valami, amit felsőbbrendűnek hittem. Hogy ez látszat volt csupán? Meglehet, de mit meg nem tettek és tesznek az emberek már ezért, s ezután is még hányszor lesz előbbrevaló a látszat a valóságnál?
– Láthatod – mondta hosszabb szünet után Zakariás –, Czirok úrral nem tudtam megállapodni néném dolgában. Ezt a tényt el kellett fogadni, mert véglegesnek látszott. Még az is ide kívánkozik, hogy a négy Czirok valóban soha nem házasodott meg. Arról nincs tudomásom, hogy a legidősebbnek mi lett a sorsa. Öccseit azonban módom volt végigkövetni. A Vezér, ahogy a második Czirok gyereket nevezték, fabrikált még egy gyereket később a nénémnek, úgyhogy két zabigyerek nőtt fel közöttünk. Vezér a maga módján törődött is velük, a nénémmel meg a gyerekekkel, de a törvény előtt nem vállalta az apaságot, igaz, a néném soha nem is követelte ezt tőle. Hűséges maradt hozzá mégis élete végéig. A Vezér rendszeresen átjárt hozzánk, ezt-azt hozott a gyermekeknek; esténként bevették magukat nénémmel az első szobába, s a konyhában ülők tisztán hallhatták szorgalmuk nyomán az ágy halk ritmusú recsegését. Anyánk ilyenkor, ha józan volt, méltatlankodva dünnyögött... „A szégyentelenek... Ilyet tenni nálam, az én házamban...” Szólni a nénémnek persze nem mert. Azóta nem mert szólni neki, amióta Jajgató-Vajast a fejéhez vágta. Hogy én hogyan vélekedtem minderről? Mit tagadjam, bántott, főleg, ha a kocsmában az egyleti legények a rovásomra szórakoztak. Kétségtelen, hogy számukra ez jó mulatság volt, s védekezni sem lehetett ellene. Mert mivel is védekezhettem volna? A tények tények voltak; néném gyerekeit nem lehetett letagadni, s anyám részeges voltát sem. Hogy a vagyon, a gazdaság elbitangolódott, minderre csak ráadás lehetett. Azóta persze sokszor megfordult a fejemben az is, hogy ha anyám nem tékozolja el azt, amit apám maga után hagyott, akkor is oda jutottunk volna, ahová jutottunk? Megeshetett volna-e, hogy olyan kiszolgáltatottakká váljunk, mint így? Mert volna Czirok úr, a Vezér, úgy közeledni nagyobbik nénémhez, ha mögötte ott marad a föld, a vagyon? Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem. Azt mondják, a szerelem vak. Annyira azonban mégsem, hogy ne lássa, ki mögött mi áll; föld, érték, jószág, s hogy ki milyen helyet foglal el a közösségben. Nem téveszthető össze, hogy kit süvegelnek, s hogy ki süvegel. A magam részéről ekkor már régen tudtam, hogy minket egyhamar senki sem fog megsüvegelni; hogy ha valamit akarunk, akkor nekünk főhajtással kell kezdeni a napot, mert különben hosszúra és keservesre változik. Minthogy abban az időben nehéz évek jártak, a főhajtás mellé a hallgatást is meg kellett tanulni. Csakhogy bennem ehhez nem volt meg a hitbéli hajlandóság. Dacos harag égetett. Ha az egyleti legények sértegettek, nekik mentem, s hol én adtam többet, hol én kaptam a nagyobb porciót. Lassan mindenhonnan kikoptam. Otthonról a nyomorúság lökött el, a kocsmából pedig az állandó sértegetések. Ahol nyugalmam volt, s ahol befogadtak: Boros-Igóék, Jajgató-Vajas, Bugár bácsi, meg a többiek, a falu söpredéke, ahogy a tiszteletes prédikálta...

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» A Hét
» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2018
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék