Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1991. december, II. évfolyam, 12. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Jakabffy Tamás

Jakabffy Tamás
LISZT FERENC, A NÉMET
Balassa Péternek
0
A remekművek, az a néhány remekmű, amelyekre finom, kvarcos homokként rakódik le a kultúrtörténet, és amelyek a gondolkodás korszakainak pillérei, a remekművek merőlegesek az életünkre. A geometria nyelvén folytatva: a merőlegesség metszéspontja, a mű és az élet találkozása az életre nézve akhilleszi pont, neuralgikus góc, konfliktusok és megoldások, archetípusok és a lelemények egybeforrása. Lendületesebben továbbgondolva: remekművek nélkül az ismeretelméleti igazságok nem volnának többek logikai díszítményeknél, de akár puszta spekulációnál sem, a művészet és a róla való gondolkodás sem volna több vajákos, primitív, ritmikusan mormogó „úgytevésnél”, remekművek híján a cselekvésnek nem volna távlata tetté növekedni.
1
A remekmű egyetlen kultúrkörnyezet általánosan (de talán nem egyetemesen) érthető pillanatnyi, zseniális sűrítménye. A kultúrkörnyezet többnyire nem azonosítható nemzetek vagy népek művelődéstörténeti és szinkrón világegészével, sokkal inkább régiók, de talán kontinensek, emberfajok, vallások, nyelv- és népcsaládok kulturális hagyatékával. Ilyen értelemben nem beszélhetünk következetesen német kulturális környezetről, s még kevésbé magyarról, hogyha Liszt Ferenc oeuvre-jében a remekműről, az annak tartott és vállalt kompozíciókról elmélkedünk. A remekműnek nincs nemzetisége, sem állampolgársága; ami ilyenféle gyarló „vétetésmozzanatra” utalhat: legfeljebb motívum. Hogy a címben mégis miért szerepel a valójában nem is Liszt Ferencre, hanem a művére vonatkoztatott német szó, annak magyarázatát (vagy a magyarázatra tett kísérletet) alább próbálom megfogalmazni. Kultúrmorfológiai tanulságok tudomásul vételével hadd merészeljük állítani, Liszt esetében a valódi remekművek sora leginkább a közép-európai, germán, katolikus műveltségkincs alapján határozható meg, irányzati nézetből pedig korántsem a tobzódó, sokkal inkább a pátosszal mértékletesen sáfárkodó, már a századvég formai „modernizmusát” sejtető romantika megközelítésével. A címben hangsúlyozott német itt nem is annyira népnév, mint a magyarrá erőszakolással szembeni ellenkezés. A német jelentése tehát itt leginkább: „nem-magyar”. A tankönyvszerűen ismert Liszt Ferenc, akihez Vörösmarty flamboyent ódát intéz, az a Liszt, akinek historizáló buzgósággal nemzeti leltáron tartott személye és kevésbé zenéjének kulturális kisugárzása tartatik fontosnak, mindenképpen elnagyolt, hamis vonásokkal jelenik meg a magyar hallgató, olvasó előtt. Különben is: hogyha nemzeti hovatartozása körül minden egyértelmű és zavartalan volna, akkor mindössze annyit beszélnénk erről, mint mondjuk Erkel magyarságáról. Liszt személyének nézetem szerint nincs több köze a magyarsághoz, mint amennyit a családnév helyesírása, egy nyugat felé egzotikus, borzongatóan érdekes vonzalom, némi különcség és nagyvonalú bizonyítás-gesztusok lehetővé tesznek. De hangsúlyozzuk csak újra: életművének java a legkevésbé sem gyökerezik kelet-európai (és/vagy magyar) kulturális talajban. Az ő művészetében szemernyi sincs a magyarul erőltetett nyugathoz igazodásból, mert az ő zenéje maga a nyugati tanulság.
2
A jelentőségtulajdonítás kritériumai természetesen annyira alanyiak, hogy bármikor letorkolhatók. Egyszemélyű meggyőződésem szerint a Lisztéletmű kiemelkedően fontos darabjai nem a romantikus formaújítóéi, nem a virtuóz és grandiózus komponista-titán alkotásai, hanem a biztonságos bensőséget megtaláló, a mélységben egyre finomodó szerző zenei víziói. Ezek között az „elemien” meditatív, vallomásos kompozíciók között lényegileg azokat az opuszokat találjuk, amelyek a keresztény érzelemvilágból és tartalomból fogantattak, és oratorikus keretben maradnak. Talán a legkarizmatikusabb kompozíciói a zsoltárok, Liszt puszta „megzenésítéstől” igazán távol eső magán-imádságai. A higgadtság megszakítatlansága és az érzelmi szemérem szelíd elutasítása, a biblikus ódonság és a férfiasság megszólaltatói a zsoltárok. Hogy ezek Liszt számára mennyire voltak életbevágóak, arra ő maga utal egyik levelében. A szerzői teljesítményben gazdag, színpompás, de már válságokat is hozó weimari korszak derekán, 1855 júniusában számol be Agnes Streetnek arról, hogy a Prometheust idéző szimfonikus költemény munkáját félbehagyva „szíve mélyéből” akarja zenében megírni a 13. zsoltárt. Ez az első ilyen jellegű műve, de ugyanebben az évben készül el a 23. zsoltárral is. Mindkettőben töretlen arányosság jelzi, hogy Liszt számára ezek a kompozíciók a zenei beszéd kiteljesítésének alkalmai: hiszen a Dávidnak tulajdonított mondatok szó szerinti megismétlése az indulat és az egyetlen módon kifejezhető személyesség révén válhat csak beszéddé az Istennel. A bibliai nyelvhasználatban olyannyira otthonos második személy Lisztnél emberközeli megszólítottat jelent. Meg tudja formálni a meghittséget, a láthatatlanul levő előtti alázatot is, úgy, ahogyan a 23. zsoltárban a Pásztort elfogódottan magasztaló fiúi bizakodás dobban meg a zsoltáros királyban.
 
(3
PSALM 23
Mein Gott der ist mein Hirt. Wo Ich geh’ und steh’, wo er mich führt, was wie er mich führt, fehlt mir je? Jetzt ruh’, jetzt lagr’ ich mich am Bach der Au’, auf grünen der Au’, am kühlen Bach, im Morgen thau. Denn weckt und führt er mich, er führet mich richtigen Weg’s sicheren Steg’s mit neuem Muth zu neuem Gut. Und auch im Thal der Nacht, warum furcht ich mich? Meines Hirten Stab, meines Hirten Schall, die trösten mich. Und hinter Grau’n und Nacht, im dunklen Thal sicher da steht, Feinde, da steht mein Freuden mahl seht Freuden. Oeles trieft, mein lockigt Haar, Becher du schwebst, Becher du schäumst, als trunken gar. Heil wird stets um mich sein, wird stets um mich sein! Mein Gott der ist mein Hirt, was fehlt mir je, – Herr, im Haus des Herrn! Mein Gott, mein Gott der ist mein Hirt! (Herder fordítása)
23. zsoltár
Az Úr az én pásztorom, nem szenvedek hiányt,
zöldellő réteken tanyázhatok.
A nyugalom vizéhez terel és felüdíti lelkemet.
Az igaz úton vezérel, nevéhez híven.
Ha sötét völgyben járok is,
nem félek a bajtól, hisz te velem vagy.
Botod s pásztorbotod biztonságot ad.
Számomra asztalt terítettél,
ellenségeimnek szeme láttára.
Fejemet megkented olajjal,
s a poharam színültig töltötted.
Kegyelmed és jóságod vezet
életemnek minden napján,
s az Úr házában lakhatom
örök időkön át.
(1972-es fordítás)
4
A tökéletes biztonság félreismerhetetlen tanújelelt őrzik a Liszt-zsoltárok. A 23. hangszerelése különösen sokatmondó: a lírai tenort csupán orgona és hárfa kíséri. Az orgona sohasem Jut valódi szólamhoz, nincs módja azt az orgona-képzetet sem idézni, amelyben a romantikai harsogás, búgás és csillogás közhelyei ötlenének fel; az orgona feladata a tökéletes némaságban maradó űr hangjait hallhatóvá tenni, alapozni a földies emberhang felé hidat készítő hárfának, amely pedig a folyamodás líráját hivatott megszólaltatni, akár Dávid az ószövetségi idők húros hangszerét: lantját, líráját.)
 
5
A lelkiség/kép-irányultság a világiság/történés-igénnyel szemben tökéletes magyarázatot nyújthat a Liszt-zsoltárok valóságfölöttiben gyökerező kérdéseire. Weimar, Prometheus, a nagyívű kompozíciók, a társadalmiság napról napra új távlatokkal gazdagodó átélése, a siker, de akár Wagner fizikai és szellemi jelenléte is gyökeresen állítható szembe a lelki igények egész sorával. Az Interiorizáló vágy a bizonyosság felkutatásában mint a legtermészetesebb életszükségletek egyike fölvetheti a romantikus „modernséget” megelőző vagy azt követő szellemi dimenziókeresés problémáját, mégpedig olyan értelemben, ahogyan a hit nemcsak lelki, de szellemi attribútuma is az életnek. Ez a lelkiségbe olvasztott szellemiség az a hatalom, amely az értelem (illetve a jelentés) megfogalmazásáért képes elismerni a modernen, racionálison, epikumon túli igazságok létjogát, vagyis, ha kell, a gótikáig tér vissza, ha kifejezési lehetőségei megkívánják, „artikulátatlanul” fejezi ki határozott és jól ismert célját; elmenekül a történéstől a képhez. Liszt zsoltárfeldolgozásai a XIX. század közepén hozzák tudomásunkra azt, amit a katolikus hittudomány és hivatalos egyházi rend csak jó évszázaddal később, a második vatikánumon tudott megfogalmazni, felismerve, hogy az ekkleziológiai tudományosság fölött az egyházi misztérium csak képben fejezhető ki. A zsoltárok éppen ezért autentikusabb megtestesülései Liszt természetfölöttihez kapcsolódó érzelmeinek és tudásának, mint az egyház hivatalos, nikaia-konstantinápolyi hitvallása. Liszt számára egyértelműen a bibliai szövegek használati értéke jelentősebb – a zsoltárok esetében – a történeti értéknél.
6
Liszt Ferenc „németsége” („nem-magyarsága”) tehát az önértékében tobzódó individualizmus kifejezésének kulturáltságában rejlik. Egyrészt az individualizmus ténye távolítja el Liszt alakjától a „díszmagyar” stigmát, másrészt zenei csúcsainak szakmai gyökerei, előképei, illetve azok az eredmények, amelyekre a nyugat- és közép-európai kulturális integráció szellemében támaszkodhatott. Ebben az értelemben Liszt nem lehet „magyarabb”, mint a legnémetebb Brahms, aki Magyar táncaiban a magyar zeneiségre nézve kivételes botfülűségről tett tanúságot, ezzel szemben a Német rekvieme a világ zeneirodalmának csúcsai között is megingathatatlan. Liszt zsoltáraiban pedig ugyanaz a fegyelem, higgadtság és „megközelíthetetlen” érzékenység az értékadó, mint a Német rekviemben. Hogyha magyarosch kompozícióit kuriőz cigányosság, lendületesség jellemzi, akkor igazi remekléseit (a zsoltárait például) érzelmes mérséklet, de franciás csínnal megmódolt pátosztalanság is, már amennyire olyan lírikusnál, mint Liszt vagy César Franck, a pátosztalanság elképzelhető. Népszerűbb – egész pontosan népszerűsítettebb –műveinek leginkább dallam- és dinamikakezelése emlékezetes. Mélyebb remekműveiben a bölcs szeretettel, otthonossággal teljes szimfonikum túlszárnyalhatatlan. Örökös nyelvezet a múlhatatlan tudáshoz.

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» A Hét
» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2018
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék