Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1991. szeptember, II. évfolyam, 9. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Egyed Ákos

Egyed Ákos
Széchenyi művel Erdélyben
Széchenyi István (1791–1860) neve már ismert volt Erdélyben, amikor három nagy műve, a Hitel, Világ és Stadium az 1830-as évek elején megjelent. Különösen amióta 1825-ben a Magyar Tudományos Akadémia megalapításában döntő szerepet vállalt, növekedett meg a magyar vezető körök és értelmiségi elit érdeklődése merész tervel s alapításai iránt. Nagy hatása működésének mégsem lehetett, mert hiányoztak a feltételei. Főként azért, mert az évszázadnyi aléltságban élő magyar társadalom felkészítetlen volt Széchenyi újító gondolatainak befogadására. A feudalizmus és rendiség mint társadalmi rendszer s a Habsburg-abszolutizmus mint államkeret, megmerevítette s béklyóban tartotta mind Magyarország, mind Erdély társadalmát. Valamiféle olyan külső nagy eseménynek kellett bekövetkeznie, amely felcsillantja a változtathatás lehetőségének a reményét ahhoz, hogy a nemzet felfigyeljen profetikus ébresztőjének gondolataira s tetteire. Ez az esemény az 1830-as júliusi francia forradalommal rövidesen bekövetkezett; ennek hatását erősen felfokozták különösen az erdélyi nemesi vezető rétegben az ugyanazon évi lengyel felkelésről érkező jelentések, ilyen körülmények közt Széchenyi eszmél iránt hirtelen megnövekedett az érdeklődés, mert nem kevesen nemcsak elméletet, de programot is láttak benne a kibontakozásban levő nemzeti reformmozgalom számára.
Hogyan fogadta Erdély Széchenyi műveit?
E kérdés részletes kifejtése nagyobb terjedelmű tanulmányt igényelne, mivel a nagy múltú s hatalmassá növekedett Széchenyi-irodalomban erről nem találunk mást gyér utalásoknál. De terjedelmi s műfaji jellegű okok miatt érthető, hogy ezúttal nem tarthatjuk feladatunknak a kérdés kimerítő tárgyalását; arra vállalkozhatunk, hogy a két első nagy művének, a Hitelnek és a Világnak erdélyi fogadtatását nyomon kövessük. Tesszük ezt nem annyira az újat mondásigényével, hanem az ide vonatkozó ismeretek bővítésének, rendszeresebb számbavételének szándékával.
Több mint érdekes, hiszen már a könyv kéziratára is fényt vet, Bölöni Farkas Sándornak (1796–1842) barátjához, Gedő Józsefhez (1778–1855) 1829 tavaszán írt levele, amelyben ez olvasható: „Gr. Széchenyi most dolgozik egy nevezetes és mostani szükségünkhöz a legszükségesebb munkát (!): a Nemzeti Hitel (National Credit). Amit belőle láttam, s amit Wesselényi elbeszélett, éppen mintha szívemből volna kiírva. Ezen tárgyról én sokat elmélkedtem, se nyelvet, se formát nem tudtam adni gondolataimnak. S mely meglepő itt magamat látni.” Érdemes e levélrészlet tartalmán elgondolkozni. Ugyanis az áll benne, hogy a Hitelnek már a kéziratából is olvashattak valamennyit egyes kartársak, s hogy róla többet is mondott Széchenyi barátja, eszmélnek jó ismerője, Wesselényi Miklós (1796–1850). Bizonyos tehát, hogy Wesselényi Széchenyi nézeteinek terjesztője volt Erdélyben. Legalábbis addig, amíg az 1830-as évek elején a magyar reformmozgalomban útjaik szét nem váltak. Bölöni Farkas levele ugyanakkor azt is mutatja, hogy az erdélyi magyar értelmiség legjavát mennyire foglalkoztatták már a Hitel megjelenése előtt a kor kérdései, s hogy a megoldás módjairól is mennyire közeli gondolatokat fogalmaztak meg. Természetesen ebben az értelemben először Wesselényi Miklósra hivatkozhatunk, s Bölöni Farkas mellett meg kell említenünk Szász Károly (1798–1853) nagyenyedi jogtanár nevét is.
Mint ismeretes, Széchenyi műve, a Hitel 1830 januárjában hagyta el a nyomdát. Művében a feudalizmus alapintézményeit erős kritikának vetette alá, s eljutott azok megszüntetésének a gondolatáig. A lehetséges kibontakozás útját a polgáriasodásban, a civilizálódásban jelölte meg. Ennek mindennél fontosabb feltétele a hitel léte, mégpedig kettős értelemben; tágabban véve, amikor az embernek embertársai előtti hitét, bizalmát, az adott szó szentségét jelenti, amely összeköti az emberiséget az Istennel is és az uralkodó hatalommal is. Nem szorul magyarázatra, de talán mégsem felesleges utalni rá, hogy az így, általában felfogott hit és hitel Széchenyinél erkölcsi kategória, s mint ilyen, a polgári társadalomnak olyan szükséglete, amely nélkül nem lehet fejlődőképes. És ez már át is vezet a hitel szorosabban vett értelmezéséhez, amely viszont anyagi-gazdasági dolog: a társadalom gazdasági életéhez tartozó, a haladás, a civilizáció kelléke. A kettős értelmű hitel hozzájárul a polgári erény kifejlődéséhez, amelynek lényege a közjóra való törekvés, a használni akarás másnak, a közösségnek, amely nemzetté szerveződik.
A nemzeti érzés (nemzetiség) olyan benső tulajdonsága az embernek, amelyet Széchenyi szép megfogalmazása szerint „önbecs megsemmisítése nélkül oly lehetetlen kiirtani, mint milyen bizonyos, hogy a szív kiszakíttatása után világunkon többé élni nem lehet”. Addig él a nemzet, ameddig nyelve; fejlődését mind magasabbra „a társulások és eszmecserék” biztosíthatják. Ez pedig, ti. a nemzet fejlődése „kiművelt emberfő” nélkül nem lehetséges. Végső soron Széchenyi legalapvetőbb célja a polgári átalakulás reform útján, az uralkodóház segítségével; tehát kerülendő a Habsburg-hatalommal minden szembefordulás. Mindez és minden a modern magyar nemzet fokozatos megteremtése érdekében történik. Eszmerendszerében, amint azt meggyőzően bizonyította Gergely András, „a nemzetiség mindig csak lassan, fokozatosan fejlődik, az önmagán túlmutató reformmunkálat logikája pedig előírja a változtatandók azonnali egymásutánját”.
A Hitel eszmei gazdagságát lehetetlen néhány mondatban összefoglalni, következésképpen a fentiek csak arra szolgálnak, hogy Széchenyi eszméinek erdélyi fogadtatását s befogadását a továbbiakban majdhogy tételesen is érzékeltetni tudjuk.
Könyvének megjelenése után Széchenyi izgatottan várta a visszhangot, de egyelőre inkább csak kedvezőtlen hírek érkeztek. A júliusi francia forradalom kitörése után gyorsan növekedett az érdeklődés Széchenyi Hitele iránt. Erdélyben a sajtóvisszhang késett, csak 1831-ben kezdett az író-értelmiség többet foglalkozni vele. Ezt megelőzően azonban a levelezésekben, s minden bizonnyal a közbeszédben, már téma volt Széchenyi könyve. itt talán a szerző számára is a legtöbbet jelentő barát és küzdőtárs, Wesselényi Miklós vélekedésére térünk ki.
Amint Trócsányi Zsolt, a nemrég elhunyt kiváló történész megállapította, Wesselényi 1830 áprilisában kapta kézhez a Hitelt, s nem is késlekedett első benyomásainak papírra vetésében. Ezeket írta: „Érzéseink, látásunk egyformasága (ti. Széchenyivel) oly nagy, hogy egész darabokat, sőt constructiókat is találok, melyek az enyémben is megvannak.” Wesselényi készülő könyvének kéziratára céloz, amely 1833-ban Balítéletek címmel fog majd megjelenni. Bár a Hitel és Balítéletek megírásához nagyjából egy időben fogtak hozzá, Széchenyi megelőzte barátját, aki úgy érezte, hogy ezek után saját könyvének nem lehet új mondanivalója. De pillanatnyi (csak pillanatnyi!) pesszimizmusa nem lehetett akadálya, hogy elismerését ne fejezze ki. Szerinte a „Hitel lelkes munka, szép, jó, erős, nem lehet, hogy sokat ne használjon (...) Tiszta szívemből örülök neki”. Széchenyi és Wesselényi viszonyában tisztázatlan az a kérdés, hogy a Balítéletek szerzője mennyire ismerte a Hitel kéziratát, amire, amint már említettük, Bölöni Farkas Sándor határozottan utalt. Amennyiben hiteles Bölöni Farkas közlése – amiben nem lehet kételkedni –, Széchenyi megfogalmazott eszmél mégis nagyobb hatást gyakoroltak Wesselényi eszmerendszerére, mint eddig véltük. De bármiként dől el majd ez a kérdés, az semmit sem változtat azon a tényen, hogy Széchenyi és Wesselényi munkál fogalmazták meg a legjobban az 1848 előtti reformkor problémáit, s hogy Széchenyi eszméinek erdélyi elterjesztésében Wesselényinek történelmi érdeme volt.
Wesselényi a Hitel hasznosságáról szólt, s valóban, a benne foglalt eszmék beépültek a magyar nemzeti reformmozgalom programjába. Tegyük nyomban hozzá: Széchenyi hatása túlélte korát, s valamilyen formában és szinten ma is benne van a közgondolkodásban.
A múlt század első harmadában a közvélemény kialakulásának és az eszmék terjedésének nagy akadályát jelentette Erdélyben a magyar sajtó hiánya. Végre 1827-ben megindult Kolozsváron a Hazai Híradó című lap, amely rövidesen Erdélyi Híradóra változtatta a nevét. Fordulatot a lap történetében az hozott, hogy 1831-ben Méhes Sámuel (1785–1852), a reformeszmékkel maga is elkötelezett kollégiumi tanár vette át a szerkesztését, bár a lap még hosszú időn át a cenzúra miatt főként az európai országok híreivel volt tele. Viszont az Erdélyi Híradó híradásában 1830-tól napvilágot látott Nemzeti Társalkodó főként az erdélyi elit értelmiség elméleti hetilapjaként már többet foglalkozott a magyar művelődés társadalmi problémáival. Ennek első három évfolyama figyelemre méltó forrása Széchenyi művei és eszméi erdélyi terjedésének és terjesztésének. Nehezíti a kutatást többek között az is, hogy a szerzők sok esetben névtelenül vagy álnév, mögé bújva közölték írásaikat, és azonosításuk bizony nem mindig sikerül.
Mint említettük, a Hitel 1831 januárjában hagyta el a nyomdát, de az első visszhangot csak a Nemzeti Társalkodó 1831. március 26-í számában találjuk vers formájában, (talán Zeyk János?) ismeretlen szerzőtől, A Hitel írójához Erdélyből címmel. Bizonyos, hogy a szerző nem lehetett költőként neves, de Széchenyi néhány alapgondolatát jól ragadta meg. Úgy látta – helyesen –, hogy a Hitel célja a nemzet „leckéztetésé”-vel nem más, mint az, hogy „felélessze” a hazát, s természetesen a magyarságot, hogy mindenki a „Köz Jó” érdekeit tartsa szem előtt. Ez a sajtóvisszhang tehát a befogadásra mutat.
A Nemzeti Társalkodó ugyanazon 1831-es év október 15-i számából már többet megtudunk a Hitel fogadtatásáról. A szerző ezeket írta: „Én a Hitelt másokkal együtt, magam is megvevém. Gondolom, Trattner úr (a kiadó) szebb summát veve be azon könyv árából, mint valaha (vett be) magyar könyvnyomtató.” Értékes információ, mert a Hitel kelendőségét bizonyítja. A továbbiakban szerzőnk hitet tesz a Hitel mellett: a könyv vásárlóinak jutalma nagy, pénzzel megfizetethetetlen, mert az „lelki élelem” és „magasztos érzés”. A mű tartalmához is értőleg szól hozzá, amikor azt a kérdést kezdi feszegetni, hogy „Mi a polgári társaságnak valódi célja?”, s azzal válaszol, hogy az nem más, mint az, hogy az ember „testének és lelkének erejét mentől szabadabban” kifejthesse, gyarapítsa ismereteit a testi-lelki míveltség megszerzése érdekében. S ha „interessel” úgy kívánják, tömörülhessen társaságba, bírhassa s növelhesse vagyonát. Azt természetesen nem sejtheti senki, hogy a törvény előtti polgári egyenlőség eszméje milyen érzéseket fakaszt fel „egy nemzetnél”.
Tapasztalnunk kell, hogy Széchenyi Hitelének kulcsszavai (közjó, testi-lelki műveltség, polgári társaság stb.) gyorsan polgárjogot nyertek az erdélyi hírlapírás nyelvezetében (amely egyébként eléggé régies volt ahhoz, hogy a modern fejlődés jelenségeit nehezen tudja kifejezni). Ez, az eszmék befogadásával együtt, nagy nyeresége volt a magyar köznyelvnek, közéletnek.
Hosszasabban kell időznünk a Nemzeti Társalkodó 1832. május 5-i és következő számában közölt elemző írásnál, amelynek szerzője, bár nem nevezi meg magát, kétségkívül a fiatal Brassai Sámuel volt (1797–1897).
Az írás utáni W. jel mellett a stílus is emellett szól. Brassai neve önmagában is figyelmet érdemel, s esetünkben kétszeresen azt, mert állást foglalt a Széchenyit ért sajtóvitában. Ez egyébként már az elemzés címéből is kiderül: Gróf Széchenyi István és bírálói. Most ne keressük Brassainál a tárgyilagosságot, hiszen Széchenyi-rajongó volt, akit „dicső férfi”-nak nevezett, bírálóit pedig „kéretlen időtöltést vadászók”-nak titulálta, akik nyakig hevernek a „feudális szennyben”. Tudjuk, Brassai nagyon vitatkozó kedvű tudós volt, s ez már első jelentősebb írásából is kiderül.
De lássuk a vitát:
Amit az váltott ki, hogy Dessewffy József (1771–1843) gróf, aki egyébként az irodalom pártolójaként vált híressé, s korábban Széchenyiről is ódát írt, vitába szállt a Hitel számos tételével. írását Taglalat címmel közreadta. Széchenyi a Taglalatra a Világ című könyve megírásával válaszolt, amelyet 1831-ben publikált. Célját így fogalmazta meg: „A közönséggel meg akarom ismertetni s vallatni (!), hogy Magyarország mindenben hátra van, mert míg ezen önvallomáson túl nem esünk, mindaddig helyből nem mozdulhatunk (...). Megmutatni iparkodom, hogy a Magyar egy erőtül pezsgő fiatal nép, amely csodálatos magasságra emelheti magát, s minden lehet, ha Közértelmességét s Nemzetiségét tökéletesen kifejti...” A nemzeti közgondolkozásban szerette volna meggyökereztetni azt a gondolatot is, hogy a magyarság önmaga segíthet bajain, s fejlődésének eszközeit magában keresse. A Dessewffy által is képviselt sérelmi politikát visszautasította, bírálatát valósággal megsemmisítette, a Hitel tételeit megvédte s magyarázta. Mivel a fejlődés nem külső, hanem belső erők függvénye, a magyarságnak önismeretre kell törekednie hibái kiküszöbölése s tökéletesedése érdekében, hogy nemzetiségét is fejleszthesse. Nyomatékosan hangsúlyozza: „A nemzetiség felemelése végett mindig elménk előtt lebegett, hogy magyarok vagyunk (...) azt sem akartuk soha is feledni, hogy egyszersmind Emberek vagyunk.” A célok eléréséért rá kell térni az érdekegyeztetés útjára a különböző társadalmi csoportok, egyének között.
Brassai sorra veszi, s kategóriákba összegezi Széchenyi bírálóit. Mivel Széchenyi jóakarói közé sorolja magát, a „nemértők” felvilágosítására, a gáncsoskodók elutasítására készül. Először, bár csak általánosan, de nem célzás nélkül azokhoz szól, akik Széchenyi munkáiban a rendszert hiányolják; szerinte dicséretet érdemel az a munka is, ahol „az állítások egymással egyezők, s a gondolatok helyes logical egybe függésben vannak”. Ez a Hitelre és a Világra vonatkozik. Aztán kifejti, hogy a bírálat nem emelheti ki összefüggéseiből a boncolandó állításokat, mint teszik Széchenyi bírálói, s hogy a dolgokkal az érdeklődő tisztába jöhessen, tíz pontban összegezi a Hitel és Világ mondanivalóját, saját értelmezésében. Éspedig: 1. Magyarország a „jóllétben” nem áll még oly lépcsőn, mint egyesek állítják; 2. Valamely ország akkor emelkedik a jólét általa elérhető „legfeljebbi” polcára, ha „lakói előtt fejenként és különbség nélkül nyitva áll az út, iparkodásuk után” az élethez szükséges javakat megszerezni; 3. Ennek elérésére egyedüli eszköz „a munkásság és szorgalom s ezek által keresett vagyonosság”; 4. A szorgalmat pozitív és negatív módon lehet fejleszteni; 5. A nemzetiség emelése a közértelmesség élesztése által; 6. „Nemzetnek valóban egy ország lakói összességét mondhatjuk, s csak úgy, ha minden individuum személyes és vagyoni bátorsága a törvények egyenlő védelme alá van helyezve, szóval, ha az a törvény előtti egyenlőséggel dicsekedhetik”; 7. A közértelmesség a nemzetiség (nemzeti érzés) kifejlődése által növekszik, mert minden tag a jólétre törekszik, tehát „önönösségből is buzgolkodik”; 8. Virágzó főváros nélkül nincs „jóllét”; 9. Közértelmesség további eszköze a „Casino”, „Magyar Akadémia” s végül 10. A fejlődés gátjainak elhárításáért meg kell teremteni a Hitelt, mindkét értelemben.
Brassai értelmezése sajátos, de kétségkívül a Hitel és Világ tételeire épül; elsősorban a polgárosodás feltételeit, a korabeli politikai gazdaságtan haladó eszmélt olvasta ki Széchenyi műveiből.
Széchenyi bírálóival ellentétben Brassai szerint eszmél a közönség nagyobb része számára kedvesek és oktató jellegűek. Éppen ezekre az eszmékre volt szükség, hogy „a nemzetet (ha csak a leendőt is) több százados álmából felébressze”. Kijár az elismerés az „ébresztő”-nek, annál inkább, mert az ti. Széchenyi „eredeti, tárgyhoz értő, mély belátással bíró, szellemdús író”, aki megmutatja „miként építhessék honja jólléte (!) s virágzása a legrendületlenebb századok tapasztalásával és okoskodásával megerősített alapokra”.
A Nemzeti Társalkodóban 1832-ben olyan írások is napvilágot láttak, amelyek Széchenyi hatásának növekedéséről tanúskodnak. Az augusztus 28-i számában Erdélyi Casinóról címmel s Hazafi Mihály álnéven jelent meg terjedelmesebb értekezés. ismeretes, hogy Széchenyi 1827-ben alapított Pesten kaszinót, s műveiben többször kitért jelentőségére. Nos, a szerző éppen olyan okok felsorakoztatásával indokolja egy Kolozsváron felállítandó kaszinó szükségességét. Beszél a „pallérozottság” terjedéséről, a „nemzetiség boldogító szellemének” fejlődéséről, amelyeknek fészke „a műveltséget elősegéllő” kaszinó. Mindezeket az angol, francia példa már bebizonyította, de annak a számára is felesleges hangsúlyozni a kaszinóknak a jelentőségét, akik „a Pesten felállított kaszinót közelebbről” megismerhetik.
További két értekezés a politikai elmélet szellemében fogant, s azért is érdemesnek tartjuk ezeknél megállni, mert nyíltan állást foglalnak a reformpolitika mellett.
Az egyik írás szerzője nem más, mint maga a főszerkesztő Méhes Sámuel. A politikai elmélet nyelve még kialakulatlan; Méhes a három fő politikai áramlatot „revolutio, reactió és reformátió”-ként emlegeti, de minket most inkább az érdekel, hogy szerinte a reform kobb, mint a forradalom vagy a konzervatív politika, mert célravezetőbb.
Méhes értékelését kiegészítendő, a lap november 18-i és k0vetkező számában Rupertus álnév mögé rejtőző szerző nagyobb terjedelmű tanulmányt közölt A három politikai rendszer honi tapasztalás szerint címmel. Azért is őrül Méhes cikkének, mert belőle is kitetszik, hogy „a polgári élet célirányos kifejlesztését tárgyaló ideáknak kis hazánkra (Erdélyre) is már elhatott árja”. Ebben az értekezésben is megtalálhatók Széchenyi kedvelt kifejezései; a közértelmesség, nemzetiség, közjó. A szerző szerint „a polgári társaság valóságáról, rendeltetéséről szóló gondolatok fejledező közönségessége önként szülé a honunk közjavát előmozdító eszközökről való gondolatokat, s fejleszteni engedé a hazafiság eddigelé szunnyadozni látszó szikráját”.
Széchenyire hivatkozva utasítja el azok érvelt, akiket a reakció rendszere híveinek tart, mert elégedettségük azzal, ami van, inkább „hátra húz”, mintsem előre visz. Ezek, ha a kérdést vizsgálni fogják, „által fogják látni lelkes Széchenyink azon állításának igazát, hogy Nemzetünk politikai létele bölcsőjében”, gyermekkorát éli még. Az elmúlt időkben sem a „megvettetésben sínylődő városi rend”, sem az általa „rabszolgák”-nak nevezett jobbágyok nem járulhattak hozzá „a nemzeti szorgalom, gazdaság” kialakulásához.
Követni kell tehát a boldogabb nemzetek példáját, de eredményeik elérhetésének feltétele, hogy „kezdjünk akarni”; hogy „a jelenkor fogyatkozásai nem képzeltek, lelkes Széchenyinek Hitele és Világa kétségbevonhatatlan erősségekkel bizonyította bé”. Széchenyi a „testvér magyar haza” fiaiban felélesztette az ön- és honvizsgálat szikráját, s nyomában „piroslani kezde a nemzetiség szép jövendőjének hajnala”. Szembetűnően szaporodik azok száma, akik a közjóra törekednek; az ébredező „nemzeti életnek” számos példáját felsorakoztatva kérdi: ilyen példák iránt „érzéketlenek maradnánk-e?” Válasza az, hogy a „reformáció rendszere” az, amelynek segítségével elérhető a haladás, a nemzet emelkedése, a közjó. Változtatni kell a rendi alkotmányon, iskolákat kell állítani, hogy a nép „in massa” tanulhasson, mert „csak egy lehetségesig kimívelt nemzet méltó a boldogságra”. Nem kétséges: a fent ismertetett tanulmány a Hitel és Világban kifejtett eszmék alkalmazási kísérlete az erdélyi viszonyokra. S mint ilyen, nem volt sikertelen kísérlet.
Feltűnő, hogy 1833-ban a Társalkodóban jóval kevesebb szó esett Széchenyiről, s 1834-ben még annyi sem. Valószínűleg ennek okai közt a Széchenyi–Wesselényi ellentét éleződése, s Wesselényi politikai szerepének erősödése, a melléje sorakozó értelmiség számának növekedése is megtalálható. Ennek fejtegetése már meghaladná írásunk kereteit. Annyit mégis el kell mondanunk, hogy Széchenyit ekkor sem felejtette el Erdély, sőt a román és szász értelmiség is felfigyelt türelmet hirdető eszméire, könyveire. Az 1840-es években pedig különösen Kemény Zsigmond és Kovács Lajos publicisztikai tevékenysége által felerősödött a Széchenyiirányzat az erdélyi magyar reformmozgalomban. De erről egy másik alkalommal szeretnénk szólni.
Reméljük, az előbbiekben sikerült érzékeltetnünk, hogy Széchenyi Hitel és Világ című művei az erdélyi magyar értelmiség körében kedvező visszhangot váltottak ki, s eszmélnek befogadása már 1830–1832-ben elkezdődött.

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» A Hét
» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2018
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék