Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1991. szeptember, II. évfolyam, 9. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
SZÉCHENYI STVÁN EMLÉKEZETE

SZÉCHENYI ISTVÁN EMLÉKEZETE
Lászlóffy Aladár
A Széchenyi-rapszódia
„A gyűlöletnél jobb a tett”
(VÖRÖSMARTY)
Vajon mi lett volna, ha a nemzet sorsán felelősen, okosan és sikeresen eltöprengő főknek olyan mámorító bősége nem áll elő abban a csodálatos korban, hanem egyedül a Széchenyi-féle lángész egy-két évtized alatt betáplált „robotpilótája” vezeti le a repülést, véges végig? – adódik mindjárt egyike az ilyenkor leküzdhetetlenül mocorogni kezdő szónoki kérdéseknek, mikor az ember a reformkor darázsfészek zümmögéséből egyre tehetetlenebbül próbálja kiválasztani és nyomon követni az Ő vezérmotívumait. Vajon az Ő alkatának és elgondolásainak összhangját zavarta csupán meg, avagy a közösen ráfordított energiák jelentős hányadát kellett elpazarolni az elkerülhetetlen surlódásokra és külön utakra amiatt, hogy hol Ő, hol más járt az érvényes megoldások, az „igazság” közelében, de jó magyar szokás szerint nem nagyon kímélték egymást az urak? – adódik a másik kérdés. Az elsőre is, a másodikra is ugyanaz a („szónoki”) felelet: arra, amit Széchenyi elképzelt és beindított a megértett történelmi pillanat hevében, úgysem lett volna elég idő; hiszen alapvető (és megalapozott) meggyőződése szerint például Anglia fokozatos kifejlődése révén vált tökéletessé; ehhez pedig nem pár évtized, hanem pár évszázad kellett Angliának is, márpedig a szóban forgó térségben ennek kétszerese is kevés ugyanannak elérésére, most a XX. század végére igazán kiderült. Ennek ellenére a Homo Széchenyicus a reformkor legtisztább és messzemenően példaértékű képviselője.
*
I. „Az ifjúságot meg kell fékezni, különben Magyarországot elárasztják a Wesselényik” – epéskedik Metternich az 1830-as években; és: II. 1848ban „Az általános fejvesztettségben még Metternichék is azt hitték, hogy nyakukon a világszabadság” – ironizál az utókorbeli krónikás.
Nagyjából a két mondat meghatározta idő zárójelében „történik meg” Széchenyi, a nem-agonizáló. De adódik még egy tágabb, szögletes zárójel is (Makkal Sándor megfogalmazásában): „1813-ban egy fiatal magyar huszárfőhadnagy, gróf Széchenyi István porosz tisztek előtt kijelenti, hogy Ausztria egy század eltelte előtt minden győzelme dacára széthull, mert reszel egyenlőtlenek, s mindinkább eltávolodnak egymástól. A század letelik, s Ausztria, magával rántva Magyarországot is, 1918-ban összeomlik.”
A modell kedvéért tételezzük egyértelműnek azt a Világos utáni tanulságot (Arany és Kemény Zsigmond egybehangzó konklúzióját), miszerint a magyarság az elnyomatás végzetes óráiban sokkal inkább megtalálta magát, sokkal magasabb rendű erkölcsi bázisra épített, mint a forradalom vad napjaiban. És ugyanilyen axiómának, hogy a reformkorban európai hangon és hangulatban sikerült eszmélni, ugyanis „a századközép külföldről áramló liberalizmusa csakugyan valami olyant érint a magyarságban, ami legmélyebb sajátja: a függetlenség fanatikus szeretetét”... „A szabadságeszme magyar földön két dolgot jelentett, és a korszak különös káoszában rendszerint nem lehet tudni, melyiket értik a kettő közül: a nemzet szabadságát az osztrák házzal szemben vagy a nép szabadságát a nemességgel szemben” (Szerb Antal). Amennyire az árnyalatig menően tetszetős, hogy: „a magyar szabadságot nem lehet értelmi úton összetevőire felbontani – annyira érzelmi jellegű és annyira a faj finitizmusának, ősi és alapvető függetlenségi vágyának a vetülete az eszmék síkjában, hogy csak mint érzelmi egységet lehet megérteni és csak a választott költők lelkesedésén keresztül; ugyanannyira világos, minden vértől és anarchiától való iszonya közepette, Széchenyi tisztánlátása ebben a kérdésben is: a jobbágyság intézménye lehetetlenné teszi a célszerű gazdálkodást, és emberi szempontból a nemzet kimondhatatlan szégyene. Hol arra figyelmeztet „A célszerűtlen állapotba merülést, aki tűri – az meg is érdemli”; hol azt hirdeti fennen: „S mi arra jutottunk, hogy a XIX. században, midőn az ember méltósága szent kezd lenni, pirulás nélkül publice beszélünk egész Európa hallatára de misera plebe contribuente (a nyomorult adózó népről), s a külföldinek ez iránti türelmét csak előtte ismeretlen létünknek köszönhetjük, melynek következésében az azon hiedelemben van, tán csak egy kis szektárul van szó, mely vallás s több eféle miatt sanyaríttatik, – midőn azonban 9 milliórul forog kérdés, ki hű jobbágy s mily hű! katona, s mily jó! szóval: ki minden terhek türelmes viselője, s melynek oly nagy része a magyarság utolsó záloga, reménye, fenntartója!”
Ha Metternich Széchenyit még elég konzervatívnak tekintette ahhoz, hogy csak „környezetének hőmérsékletét” figyelje rajta keresztül, azt azért nem feledhette, hogy a legszorongatóbb politikai ellenzék is a magyarokból kerül ki; ezt ugyan nem Széchenyi, hanem Kossuth testesíti meg, emez viszont őt titulálja a „legnagyobb magyarnak”.
Márpedig az mindig Metternich előtt is, után is – folyton, megszüntethetetlenül kiderült, hogy a magyar rendiség akár konzervatívabb kövület lehet, mint ahova egy felvilágosult (pl. jozefinista) Bécs már-már ragadtatná magát, csakhogy elhárítsa ezt a kopott vén követ az útból – ehhez a birodalom önmagában sosem elég erős; ebből a szempontból a mindig (s ebben az esetben is) jól házasodó Ausztria „törököt fogott”.
Nem ezen a téren mutatkozik tehát a legkibékíthetetlenebb különbség közöttük. Egyszer vagy kétszer Széchenyi maga kimondta, hogy őt „a modor” választja el Kossuthtól. Egyszerűen egy más nemtő munkálkodik itt általa, más, mennyeibb madártávlatok léptéke szerint. Miközben Liszt a zenei szépség holdfényét hintette nevünkkel a világban, Széchenyi a szellem szépségéből komponált pár tucat nélkülözhetetlenül fontos magyar rapszódiát.
*
Az emberiség legalább olyan korszakhatáron kelt át éppen, amilyennek Róma bukását tekinti a történelmi korszakolás. Ebből az alaphelyzetből és problémaszövevényből akkor történetesen nem a „szabadság”, hanem a „haladás” volt kibontakozóban Európa – tehát világszinten. A tények kórusa már nem a Marseillaise-t s még nem az Akasszátok fel a királyokat, hanem a hengermalmok és posztószövőgépek dohogását visszhangozta erőteljesebben.
Metternich koronás gyermekeknek való mumusai, hogy jaj, most jön a korzikai rém vagy a carbonari – a lehető legmegalapozatlanabbak voltak: ama „veszélyek”, amelyek miatt a Szent Szövetség protogulágjává tette Monte Cristo romantikájának Európáját – bizony reálisak. Hiszen az emberi jogok csírái, az egyéni és nemzeti önrendelkezés „fantazmagóriái”, az individuum függelemsértései a feudalizmus kollektivizmusa ellenhatásképpen mind-mind palackból frissen szabadult szellemek, jellegzetesen XIX. századi értékek, normák, és valóban folyton-folyvást fellángolnak, ott dühöngenek az újolasz vágyálmokban, a spanyol trónválságban, görög szabadságharcban, lengyel lázadásban, még az Atlanti-partvidéken is Belgium születésében, vagy az állandósult ír kérdésben. Ürügy a megtorlásra tehát mindig volt és lesz a visszaerőltetett ancien régime-ek csikorgó öreg rugói miatt ezen a világon, mely ugyebár „nem léphet kétszer egyazon folyóba”. Csakhogy a Metternichségnek ezúttal nemcsak érve, de elegendő elnyomó ereje-nyomatéka is akadt, érdekes módon és ugyancsak törvényszerűen az ellenkezés fulladt ki, mint nagy egymásnak feszülések után szokott. Talán nem volna boszorkányság statisztikailag is kimutatni, hogy egy „közvéleményt” testesít meg most ez a rendfenntartó megoldás, az akkor élők nagy többsége annyi háborúskodás után a rendre vágyott; – vagy visszavágyott (aki előzőleg is kiváltságos volt), vagy újonnan megkaparintott zsákmányával akart végre csendet, hogy nyugodtan élvezhesse (Balzac panoptikuma). A harmadik „párt” még csak alig kiemelkedő kontinens a maga plebejus-tengeréből; a parasztság még jórészt jobbágy, különben sem teoretizál; a nép majd az új misztifikációk alanya lesz, egyelőre nevében esküsznek össze a szalon és profi forradalmárok, és milyen színesen széles ideológia-skála mentén: a Pellico-féléktől a Garibaldikig; a jakobinusok már sehol, a marxisták még sehol, s a madáchi civilizáció-rémkép alapja, az emberi agglomerációk ökológiai egyensúlybomlásából kibontakozó testi-lelki természeti környezetszennyezés már alig szúr szemet (Dickens), sőt kívánatos komposzt-talaj, hiszen a földgolyó Darwinosan, Verne Gyulásan épp befejeződő birtokbavételének része. Az egyazon színhelyeken tátongó szakadékokra mutat rá Széchenyi sóhajnyi megállapítása: „Azt se tudom, mennyire fontos egy osztráknak, hogy hazájának alkotmánya legyen!”
Mindenki még és már szerep- ás cselekvéskényszer foglya. ilyenforma tény, hogy a hatalmi agytrösztnek is, önmagához híven csak egyetlen megoldás adatik: az osztrák tartományokban konkrétan a kíméletlen rendőrterror, a cenzúra, a jól bevált, katonai megszállásnak felfogható kormányzási rendszer. Inertív gőgjében képtelen egy dinamikusabb hatalmi struktúra elképzelésére is. Ráadásul („hála” Metternich túlzott legitimitástiszteletének, vagy más viselkedés szerint hatalomvágyának) a dolgok odafejlődtek, hogy a birodalom talán legválságosabb szakaszában egy hülye Habsburg ült a trónon. Így szinte mellesleg, Ferenc császár (aki végpercéig abszolút uralkodó volt) és Ferenc József között (aki ugyancsak tartotta magát a nyeregben végig), a dinasztia történetében ez az egyetlen hullámvölgy, ahová befér még egy reformkor, s Európa tavasza lendületétől megtaszítva egy utolsó rebellió (melynek végén, „kiegyezés” néven megint a kuruckodó magyarokon botlik el, de tápászkodik is még egyszer fel Ausztria!).
A szerencsére nem csupán a Széchenyi itt túl angolos játékszabály-elképzeléseire figyelő feszítő erők jól ki is használták ezt a rést. Ám akár Szekfű Gyulának van igaza, hogy az igazi Széchenyi nem állott semmiféle idegen hatás alatt, teljesen eredeti, magából teremtő egyéniség volt, – akár azt fogadjuk el, hogy Stefferl gróf (aki „anyanyelvén” is csak később tanult meg, mint szellemisége más anyanyelvein) minden ihletében anglomán és anglofil volt, – az egyetlen legpontosabban neki való időszakban lépett fel, s az egyetlen – a magyar–Habsburg kényszerszimbiózis viszonylatában legeredetibb – társadalombírálattal: a szokásos megannyi tagadó, elutasító nem-re és non coronat-ra épülő variáns után a lehető legpozitívabb kritikát gyakorolja a kamarilla orra előtt: nekifog építeni, fejleszteni, tettekkel javítani a viszonyokon, így változtatni rohamléptekké, lehetőleg egyből hétmérföldesekké a kínálkozó történelmi ritmusváltást.
Ebben Széchenyi a felvilágosodás utóvédje, a francia enciklopédisták árfolyammegfelelője egy nyakig sárban hagyott, tatárpusztásított egykori Európa-darabon, ahol valaha a gótika s a reneszánsz határa húzódott; mint ahogy ha nem következnek el történelmileg relatíve hamarosan a Mohács–Világos–Trianon sorban még nagyobb tragédiák és omlások, a lemaradások és bűnök számbavétele, az afiumok s a magyar ugar bírálata is kevésbé könnyes-búsan, sőt korábban, nagyobb haszonnal folytatódott volna. Hősünk ezért másban egy Zrínyi–Széchenyi–Ady lelkiismereti totemoszlopsorba is pontosan úgy beleillik. Keserűen ki kell mondani: az első Dunába ugrásig, ott az esztergomi hajóhídon, mikor a Lánchíd úgyis áll a maga megálmodott helyén, mint annyi egyébnek is a legszebb és legmutatósabb szimbóluma.
*
Mert akkor hirtelen úgyis egy időre vége szakad az építkező kornak, más tennivalók harsonái harsannak, melytől nemcsak az idegérzékeny Széchenyi látomásaiban jelentkezik az apokalipszis. Közelről egészen más lehetett az, amiről jobb, ha némi illúzió lakkozza a képet, hogy egymás vállát átfogva járják, ott március idusa után a körmagyart nagyjaink, akik – a szó nem fizikai értelmében – nemcsak a jövő esélyeit, de egymást se ismerték. A tények prózaiabbak. „És amikor Kossuth hazaérkezett, félretolta az útból a költőket, akik versek helyett rendeleteket akartak írni.” És Petőfi hogyha „egy pár héttel tovább él, idegen ember egy idegen világban” (Szerb Antal). Ki tudja, mit vett szívére ezekből Széchenyi, hogy állhatatosan kiböjtölt legendás családi életéből s a honéból egyaránt önként kivált, az Akadémia alapításától számított 35. évben s a Crescence-időszámítás 25. évében. A teljesség s az igazság kedvéért megjegyzendő, hogy mivel a nők és a pátriák mindent ki szoktak bírni, se Juliska, se Crescence, se a haza nem omlott össze a fejlemények súlya alatt. Széchenyi bizonyára számításba vette ezt is; ezúttal nem angol szakemberekkel végeztette a számítást. Mintha Ő és lehetséges legendája is csak Vörösmarty józan mélabúját ajánlotta volna idejében a figyelmünkbe:
Menjünk szót, mint a régi nemzetek,
És kezdjünk újra tűrni és tanulni.

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» A Hét
» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2018
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék